Epilógus
„Mikor a jövőt és a múltat egyszerre
látod, az a szürke ma.”
(a szerző)
Lassan lejár a külvilág által megszabott időm, és amiért jöttem, hogy a tizenkét éves gyermeki önmagamtól megkérdezhessem, miért váltam azzá, ami most vagyok. S egyben válaszolhassak egy tizenkét éves gyermek vádló kérdéseire, hogy miért nem maradtam ötvenhét évesen olyan tiszta, mint az ő tizenkét éves gyermeklelke volt. A harmadik kérdésre pedig rá sem merek gondolni, hogy milyen jogon és milyen alapon, milyen felmentések által nem valósítottam meg az ő álmait és vágyait.
A válasz mindhárom kérdésre egyértelmű, és csak egy szó. Nem tudom! Meg kellett volna találnom egy választ, amit először egy tizenkét éves kisfiú lelkéből, később édesanyám múltjából és szívéből akartam kibányászni, aztán apáméból, de még mindig nem kaptam feleletet. Súgja a szívem, és hallgatok rá, hogy a válasz csak egy mondat. Milyen nehezen találom meg.
Ha az édesapám egyetlen igazgyöngye volt egész elszámolandó vagyona, akkor az anyámnak is kell, hogy legyen egy ilyen igazgyöngy gondolata – gondoltam én –, és én ezután kutatok. Száz és száz papír hever köröttem feleslegesen, egyrészük azért felesleges, mert teleírtam őket, a maradék pedig azért, mert üresek.
S ekkor bejön édesanyám, nesztelen kísértet, kezében a tállal, melyből birsalma és narancs kísértett. Megölelem, és felteszem életem egyetlen saját magamnak soha fel nem tett kérdését:
- Mondd, anyám! Mire keresem én most itt a választ? Az apám életére? A tiédre? A ti kudarcaitokra, örömötökre? Avagy csak magamra? Az én életemre, örömeimre és kudarcaimra?
Ismét magamhoz ölelem anyámat, és a sétáim közben írt verset mondom az arca mellé, a fülébe:
Kérlek, hagyj el engem
kabátban, hideg
és meleg magányban.
Kérlek, hagyj el engem.
Kérlek, hagyj el engem
meleg párában,
gondolatörvényben
illanó párnákban.
Kérlek, hagyj el engem.
Kérlek, hagyj el engem
esendőt,
a soha fel nem cseperedőt.
Kérlek, bújj és hagyj el engem.
– A vers szépnek is mondható – mondja anyám –, de miért kéred, hogy hagyjalak el téged?
– Mert eszmélésem óta te neveltél engem arra, hogy kérdések és válaszok labirintusának útvesztőjében el ne vesszek.
– Miért gondolod, hogy elvesztél? – kérdezi anyám.
– Mert nem találom a miértekre adott válaszok miértjét.
–Tudom – mondja szomorúan –, de szomorúságát már fel is oldja egy simogatással. – Én sem tudom, a mai napig. Egy megválaszolatlan kérdés miatt kár kidobni a gondolatot. A kérésednek pedig nem akarok helyt állni. Nem hagylak el. Olyan sok mindent tettem értetek, miattunk, magamért, de ennek nem tudok, és nem is akarok megfelelni. Ha téged hagynálak el, magamat hagynám el. Egy életen keresztül nem tettem ezt senki kérésére, parancsára, akkor neked sem tudom ezt megtenni.
Nézem az anyám merev arcát, a feleslegesen teleírt papírok százait, és ekkor kezdem megérteni az ötödik szolgáló titkát. Már tudom, hogy nem volt felesleges megörökítenem a könny által áztatott papírokon a négy szolgáló – Kajmó József esperes-plébános, Kis János harangozó-sekrestyés, Dávid József kántor-díjbeszedő és Vágvölgyi Jenő templomatya-vezető könyvelő – szolgálatának történetét, de annyira elkábítottak a saját soraim, és a szolgálók készségének és önfeláldozásának remélem nem felesleges leírása.
Hogy vakká lettem a sorok miatt, és nem vettem észre, a lényeget. A szolgálók tették a dolgukat, tették időben és térben, idomulva mindig az akkori térhez és időhöz. És soha nem mondtak nemet, szolgáltak. Most is szolgálnak, mint azt tudom a nagyharag mély kondulásából.
Ám most, amikor csak az édesanyám fülébe suttogom egy setesuta versecskémet, akkor ő választ ad, és felismerést egyben: Nem tehetem, fiam, nem tehetem, nem hagyhatlak el, akármint és akárhogyan kéred. Örültem annak, hogy felfedeztem apám igazgyöngyét, és hálás voltam a sorsnak, hogy megírhattam emberek lelkének hagyatékait, ám amikor anyám lelkének igazgyöngyét kerestem, rá kellett döbbenjek, hogy rossz helyen kerestem, mert ezt a helyet nem lehet megtalálni soha és sehol. A titok felismerésekor még elrívom magam, magamhoz ölelem, megpuszilgatom, de már nem az édesanyámat, hanem az ötödik szolgálót. A mindig néma, ötödik szolgálót.
Szívem rádöbbenésére egyet, igaz, csak egyet, de rákondul a vámosmikolai nagyharang.
Budapest-Győr, 2010.
PLT’
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
