Tartalom

Lehunyt szemmel

            Ha fekszem, és lehunyom a szemem, körülvesz engem a végtelen sötét, és puha derékaljat terít alám a kályhából áradó meleg, lehunyt pilláim alatta megjelenik a fekete égbolt, rajta milliónyi csillaggal.

            Mindenik egy-egy kellemes, illetve kellemetlen emlékét idézi életemnek, mely eddig rövid volt, és tapasztalatokban igen sivár. Egy gyermekember játékcsillagai ezek a gondolatok, emlékek, miket eltesz, vagy újra elővesz a játszó gyermek, a gyermeki, lassan férfiúsodó lelkem.

            Egyik fényesebb, mint a másik, van, amelyik elhalványodva szerényen húzódik meg valahol, a ködbevesző semmiben.

            A fényesebbek előttem vannak, jó, illetve rossz táborra oszolva, s mindenik mutatja csillogását, s mindenik tudja hovatartozását. A jók melegítik szívem, és vezérelnek engem, a rosszak szemtelenül előre tolakodva mutatják magukat, míg hatalmas vihart támasztva lelkiismeretem tengerébe nem hullnak.

            Így, lehunyt szemmel tehát látom saját múltamat, és végül megoldás nélkül, de reménykedve nézem, hogy a nehéz és rövid élet mit hoz még elém, hogy ha majd örökre lehunyom a szemem, akkor milyen lesz az én égboltom, mely majd lassan eloszlik a végtelenség párájában.

I. Csillagkép

            Látszott rajta, hogy messziről jött.

            Poros ruháját megtisztítva járult elém. Miközben hallgattam, mesélni kezdett.

            Régi, egész kisgyerekkorodból jövök. Nemigen emlékezhetsz rám. Még nagyon pici voltál…

          Lassan távolodott beszéde, s előttem újra elvonultak a régi, megfakult képek. Újra láttam magamat a falusi iskola ablakán kimászni, újra előttem volt a reggel, mikor Tomi babám fejét magamhoz ölelve néztem édesapámat, ahogyan sorba nyitogatja a spalettákat, s édesanyámat, ahogyan fekszik az ágyban, mellette piciny nővérem. ( Akkor milyen lehettem én?)

            Megjelenik előttem nagyanyám szigorú arca a spenótos kanállal, majd bütykös ujjával, mellyel nagy előszeretettel tömte belém az ételt.

            Majd látom a mozgalmas élet egy megmerevedett képét, melyen mint hétéves kisgyermek állok a kórház erkélyén, s nézem édesapám távolodó alakját, mely azt az érzést támasztotta bennem, hogy én nem tartozom senkihez, hogy elvitte az örömöt, a melegséget, mely eddig körül vett, dajkált, babusgatott.

            Elvitt mindent, s maradt a fürdő, ahol a sírástól próbáltam megszerezni mindazt, ami hiányzik.

    Látom magam a műtőszéken, látom az orvos összerugdalt lábát, mely azt bizonyította, hogy nem szeretem a mandulaműtétet.[1]

            Lassan megint a csillagra kezdtem figyelni, mely közben tovább folytatta meséjét.

            …és világosan emlékszem rá, mikor először döbbentél arra, hogy a világ soha nem áll le, az élet mindig megy tovább, s hogy a világon minden végtelen, csak az emberi élet nem. Ez mind ötéves korodban volt, s te nem emlékszel rá. De azért vagyok én, az emléked, hogy mindezt eszedbe juttassam.

            S ezzel visszament helyére, hogy ha megint lehunyom a szemem, újra előjöjjön, hogy eszembe juttassa rég eltűnt gyermekkorom világát.

II. Csillagkép

            Késő téli este volt már, mikor édesapám bejött a konyhába. Édesanyámmal beszélgetett, majd mintha a zeneiskoláról szólt volna valamit.

            Nekem a lélegzetem is elállt, akkor jutott eszembe, hogy ma nem voltam órán. Rettenetes erővel dübörgött az agyam, miképpen vágjam ki magam ebből a helyzetből?

            Emlékszem, megragadtam édesapám karját, s bevonszoltam a hálószobába. Ott rémülten körülnéztem - mit csináljak? Ránéztem az ágy fölött lévő képre, s gyorsan megkérdeztem: „Édesapa, azok a foltok ott a képen csillagok, vagy festési hibák?”

            Édesapám először hosszan rám nézett, s mintha valamire rájött volna, szomorúan mondta:

            - Azok csillagok, édes fiam!

            Azon az estén, már nem lehetett többé szavát venni. Hatalmas erővel furdalt a lelkiismeret, és csak odaültem a zongorához, majd lassan játszani kezdtem. Nem tudom mennyi ideig játszottam, de amikor kijöttem, édesapám szemében mintha valami melegség villant volna fel.

            S az én szívem szabadon repült az ég felé.

III. Csillagkép

             Ez még egészen kicsi koromban történt, mikor 2. osztályos voltam. Édesapám egy este odaintett magához, és nagy fehér borítékban odaadta életem első könyvét. Régi, öregbetűs könyv volt, a címe: Láthatatlan ember. S talán épp ilyenről álmodtam, mikor üres óráimban nem tudtam mit csinálni. Nem lehet elmondani, hogy örültem neki. Már máskor is volt a kezemben értékes könyv, igaz, más körülmények között.

            …4-5 éves lehettem, mikor egy napon egyedül voltam otthon édesapámmal. Ő szokásosan az udvaron „tevékenykedett”, én az ablakban ültem, és néztem őt. Nem tudtam mit csinálni, hát nyomtató lovat játszottam.

            Egy zacskó töpörtyűt szétszórtam széles csíkban, és azt rövid időn belül még szélesebb zsírfolttá tapostam szét a hajópadlóba.

Arra már nem emlékszem, hogy én széles vagy lapos, élő vagy holt voltam, mikor kikerültem atyám dorgáló kezei közül. Csak arra emlékszem, hogy utána sokáig térdepeltem bűnbánó lélekkel a sarokban.

Egy idő után odajött hozzám apám, kezében a NAPÓLEON című könyvvel. Először életemben döbbentem rá arra, hogy minden bűn magában hordja a büntetést, s atyám meleg keze tanított meg arra, hogy az őszinte bánat mindig megbocsátást eredményez.

S most a lehunyt szemem alatt nem látok semmit. Szürke homály vesz körül, sehol semmi fény. Gyermekkorom emlékei eltűntek, hogy átadják helyüket a kamaszkor csillogó fényeinek, melyek itt vannak előttem, s várják, hogy lehunyjam a szemem, megrohanjanak, és hol melegséget, hol vihart támaszava fogadjam be őket szívembe.

IV. Csillagkép

 Ahogyan visszaemlékszem kamaszkoromra, első negatív megnyilvánulása édesanyám volt. Sokan mondják, hogy alapjában jó szívem van, de…

Valamelyik nap valami rettenetes nagy dolgot akartam véghez vinni, vagy valakin segíteni, már nem emlékszem rá. Annyi bizonyos, hogy édesanyám két kiegyensúlyozott pofonnal reagált erre a dologra.

Teljesen elkeseredtem, és a legvadabb gondolatok rohantak meg.

- Én csak nyűgnek jöttem a világra, engem mindenki csak üt ver, én világgá megyek, én disszidálok, én megölöm magam.

A végén szépen elmentem lefeküdni. Sokáig nem bírtam felfogni, hogy jót akartam, de a kályha mellé a szőnyeget nem feltétlen szükséges felgyújtani.

Azt sem bírtam felfogni, hogy édesanyámnak nagy a hasa. Azt tudtam, hogy kistestvérem jön, csak éppen az összefüggést nem láttam az édesanyám hasa és a kistestvérem között.

Lassan rájöttem, hogy az élet tartogat még számomra olyan problémákat, amiket csak segítséggel tudok megoldani.

Fokozatosan, de kérlelhetetlenül fedte fel magát az élet, a világ a szemembe.

Megmutatta árnyas oldalát, az emberi önzést, a jóságot, a tisztaságot, a természet lenyűgöző hatását, s a posványt, melyet az ember teremtett, hogy a fenti értékeket lealjasítsa.

Emberek életútja futott az enyém mellé, majd újra elválva az ismeretlenbe tűntek. Mikor megboldogult Sárosi bácsit temettük, én nem sírtam, csak álltam a sír mellett, és szüleimre néztem.

Ők is ilyenek lesznek? Testvéreim is? És én is?

S biztosan tudtam a választ, igen így lesz. Az élet pedig majd megy tovább, kérlelhetetlen csápjaival bekebelezi az időt, az embereket, a vágyakat, a célokat.

Mert az idő és a végtelenség édestestvérek, kiknél nagyobb hatalom nincs.

Ezek a tények fájtak. Ellankasztottak, elfásítottak, életunttá tettek. Kétségbeesve kerestem a választ, és nem találtam.

Ebben az időszakban volt a legtöbb összezörrenés szüleimmel, tanáraimmal, ekkor csináltam olyan dolgokat, melyekre sem akkor, sem most nem tudok magyarázatot adni. Elragadtak olyan érzések, miket nem mertem senkinek elmondani, senkinek leírni, csak magam próbáltam feldolgozni azokat.

És a világ egyre tárta fel előttem magát, mint feslő rózsabimbó, egyszerű, mégis gyönyörű pompájában.

S rám is szórt a virágporából, a termékenységből, melynek neve: kamasz szerelem…

V. Csillagkép

 Ebben az esetben még mindig érzem a falusi nevelés hatását, mely minden pedagógiai érzék nélkül térített el minket a helyes és egészséges magatartástól a lányokkal szemben

Még 2.-os elemista voltam, mikor valami „ főbenjáró bűn” miatt azt a büntetést kaptam, hogy egy lány mellé ültettek.

Természetesen rögvest ilyen kép alakult ki bennem: a büntetés egybe kapcsolódik a másik nemmel, eleve kerülni kell őket.

Tulajdonképpen nem is tudom, mikor döbbentem rá arra, hogy nők is vannak a világon. Eddig is voltak, ezután is lesznek, én ezt így fogtam fel. Szüleim természetesen tudták, hogy előbb-utóbb megváltozik a véleményem, tehát ők felkészültek arra, hogy bevezessenek egy olyan világ rejtelmeibe, amely számomra teljesen ismeretlen.

S mégis elkéstek egy lépéssel.

Igen, ők nem számoltak a haverok „nevelő” hatásával. Viszont karácsonyra kaptam egy kis füzetkét, melyben minden megvolt.

Emlékszem, apámtól vettem át a füzetet, és már akkor észrevettem, mennyit segít ez nekem.

És ekkor nyugodtam meg, tudtam már, amit tudni akartam, és én nem kívántam többet.

VI. Csillagkép

Ebben az időben már kimondottan szerettem, ha nagyfiúnak néznek. Valakit kerestem, akivel komolyan el tudok beszélgetni.

Mivel édesapám igen elfoglalt ember volt, főleg édesanyámmal sikerült beszélgetni. S milyen boldog voltam, mikor néha azt mondta: „ Most komolyan szóltál, fiam!”

És megmondom őszintén, ebben a korban jobban húztam édesanyámhoz, mint édesapámhoz. Tőle valahogyan mindig féltem. Mégis sokszor elnéztem, csodáltam, ahogyan ül a koszlott karosszékben, és elgondolkozva a semmibe néz.

Mindig tudtam, hogy nagyon jó szíve van, nincs nála jobb apa a földön, mégis tartottam tőle. Valahogyan messze fölöttem állt, és nem tudtam elhinni, hogy el tudom érni.

Másképpen állt a  helyzet édesanyámmal. Ő közvetlen volt és vidám akkor is, ha valami bántotta. Nagyon jó példája ennek az, hogy ha például moziba szerettünk volna menni, mindig édesanyámtól kértünk erre engedélyt, ott volt némi esélyünk.

Hatalmas változás állt be, mikor egy kis társasággal én is kimehettem a Hajagosra. Nem lehet leírni, milyen gyönyörű volt a természet, mikor kinn tartózkodásunk második reggelén édesapámmal sétáltam a kellemes, kora reggeli napsugárba öltözött fák alatt.

Szótlanul mentünk az úton, mikor édesapám maga mellé intett, és elkezdett beszélni.

Beszélt a természetről, a hitről, a reményről és a szeretetről, saját magáról, az emberekről, egyszóval komoly oldaláról világította meg az életet. Úgy éreztem, ennél komolyabban még senki sem beszélt velem.

Mikor visszatértünk a házhoz, hirtelen lehajoltam, és úgy emlékszem, hogy könnyekig meghatva csókoltam kezet annak az embernek, aki teljesen komolyan először szólt hozzám úgy, hogy szinte megérezve, átérezve gondolataimat, választ adott azokra.

S ez az ember az én Édesapám volt!

S a kamaszkor átka, hogy én már fel bírtam fogni, hogy mit köszönhetek a szüleimnek, és én mégis mennyi szomorúságot okoztam nekik. Most megint elgondolkodom azon, hogy mindent nekik köszönhetek, hogy tiszta pompájában láthatom a természetet, hogy nekem életem van, hogy megvan bennem az az érzés, hogy én tartozom valahova, s egyáltalán a létet, és nem tudok mit csinálni.

Valami hálatelt szavakat akar mondani a szám, de azt kevésnek találja a lelkem, amit pedig ki akar mondani a lelkem, azt a száj kimondani képtelen.

S most, mikor lehunyt szemmel nézem a múltamat, csak ennyit tudok mondani:

…csillagok, kik állandóan felettem ragyogtok! Ti jótékony csillagok, kik emlékeim vagytok, most ragyogjatok! Had’ nézek igazán múltamba, had’ bánjam meg igazán azt, amit botor lélekkel elkövettem. Hogy szüleimmel örökre elfeledtessem a töpörtyűt, a felgyújtott szőnyeget, a zeneiskolát, hogy édesanyámmal örökre elfeledtessem a kemény, makacskodó szívem, hogy édesapámmal örökre elfeledtessem a győri pályaudvart, mert a semmibe akarom küldeni a gonoszságomat, mert tiszta szívvel akarok a fenyőfa alá állni, és ezeket az egyszerű szavakat mondani:

Kellemes ünnepeket kívánok!

Ehhez kérem a segítségeteket, csillagaim.

Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy felvilágosítottatok, köszönöm, hogy most, mikor majd felnyitom lehunyt pilláimat, tiszta szívvel így kiálthatok:

Jöjj boldog karácsony tiszta ünnepe, hozd el a békét, itt örömre, nyugalomra és békére találsz.

…s most menjetek! Lehunytam a szemem, s ti világítottatok. De most felnyitom a szemem, és tiszta lélekkel nézek szembe az élettel.

S ne örökre menjetek el. Töltsetek új olajat lámpásitokba, és ha majd megint hozzátok menekülök, fogadjatok újra a régi szeretettel, ti, emlékek, gondolatok, lelkiismeretem összetevői.

Álmosan nyitottam ki a szemem.

Az ágyam mellett állt édesapám és édesanyám.

Egyszerre mondták:

- Kellemes ünnepeket kívánunk, édes fiam!

Szótlanul hajoltam a két drága kézhez, mindegyikre egy forró könnycseppet ejtve.

És ők érezték a könnyek súlyát, bár nem sejthették okát.

Két kéz nyugodott a fejemen, és én könnyekkel áztattam azt a két drága kezet.

Győr, 1970. december