Philemon Gyula és Baucis Lotti
Nézem a házakat, és sorolom a neveket, amik megragadtak bennem valamikor régen, de hogy miért, arra soha nem fogok már választ kapni. Balról a Sarki Tóth - ragadványnév a javából -, majd Marcsek Margit néni, aztán Szőllősiné, a Hellnerék, az állatorvosék háza, ami az én gyerekkoromban még üres telek volt. Rápillantok csak a régi házra, látom magam az ablakban, amint Swen Hedin könyvét olvasom India rejtelmes kincseiről, de nem állok meg, megyek tovább ígérve gyerekkoromnak, hogy visszajövök, csak bóklászom még egy picit.
Tőlünk a negyedik ház eljött megtorpanok. Valami hiányzik. Valaki hiányzik. Egy pad, egy emlék, két hiábavaló meddő élet, jöttek valahonnan, mentek valahová, nyomot nem hagytak sehol, és senkiben. Ez a Lotti néni háza. Persze, nem azért érdekes, merthogy ők laktak benne, számomra ez a ház mindig a gólyás házat jelentette. Az utcánkban ezen a házon fészkeltek a gólyák. A faluban volt máshol is gólyafészek, de számunkra az igazi gólyákat azok a gólyák jelentették, amelyek a Lotti néni házán fészkeltek.
Lotti néni akkor is öreg volt, amikor én gyerek voltam, és akkor is öreg volt, amikor már felnőttként, a gyermekeimmel visszatérve találkoztam vele. Így raktározódott el a tudatomban, hogy Lotti néni valószínűleg már öregen született, öregen élt, és öregen halt meg. Mikor eladó sorba került, régen, nagyon régen, akkor első kézilány volt a nagyapám háztartásában, mely hivatal a konyhától kezdve a mosásig mindent magába foglalt. Soha nem volt szép, avagy figyelmet felkeltő lány, de végtelen szorgalma, szűnni nem akaró energiája felkeltette a dolgosabb népek figyelmét.
Többek között Gyula bácsiét, aki akkor még nem volt Gyula bácsi, és hogy miként, és hogyan történt az ő egymásra találásuk, bizony ezt már örökre homály fogja fedni. Lotti néni nagyon szorgos keze nyomán békés kis otthon teremtődött Gyulának, aki az évek során szépen elfészkelődött ebben a meleg dagonyában, és teljesen ráhagyatkozott az ő Lottikájára. Dolgozni azért dolgozott néha-néha, de meg nem erőltette magát. Mondhatni alkalmi munkákból élt, amit keresett azt hazaadta, kocsmába nem járt, a lányok, asszonyok nem érdekelték, legkevesebb foglalatossága az volt, hogy fogta a kis lócáját, kiült a ház elé, és nézelődött jobbra, balra, ami nagy rejtély volt, mert sem jobbra, sem balra nem történt semmi ebben az utcában.
Ha köszöntek neki, akkor visszaköszönt, ha csak bólintottak, akkor visszabólintott, és üldögélt békésen magában, szinte mindig egyedül. Nagymamám egyszer megkérdezte Lottikát, hogy miért ment ilyen nézelődő, rest emberhez?
- Nem tehettem mást - felelte Lottika -, olyan szép ember!
Ez az ember fiatalon sem volt szép, öregebben pedig egyáltalán nem, de egész életében szép tudott maradni, mert Lottika szépnek látta. Az arra menők, ha köszöntek, megkérdezték gyakran:
- Mit csinálsz Gyula?
- Pihengetek - volt a válasz, és pihengetett.
- És mi a fenét pihengetel te ki?- kérdezték azok, akiknek körmükre égett a határ, a munka, a család, a kenyér, az egész élet.
- Az életet - válaszolta Gyula, és már magába a válaszban is annyira kifáradt, hogy csak pihengetett tovább.
A ház mögött volt egy kis kertjük, de Gyula a másik utcára nyíló porta kertjét is megszerezte valamilyen rejtélyes módon, és egybecsatolta az eddigi veteményessel.
- Minek neked az a birtok még, Gyula- kérdezgették az emberek -, hiszen évek óta csak a padon üdegélsz, ki fogja megmívelni azt a drága fődet?
Gyula akkor szemérmesen felelt.
- Az én Lottikámnak szereztem, mert hogy igen szeretem itet. Az asszonynépnek meg öröm a főddel való játszódás, hát kikapcsolódásként, hadd jádzóggyon az én Lottikám is, a saját örömére - válaszolta Gyula, és megigazította maga alatt a lócát, mert nyomta a derekát a házának fala.
Lottika akkor már négy vagy öt helyen dolgozott, hol, mint házi besegítő, valahol, mint napszámos, otthon a jószágot hajnalban és este ellátta, napközben hazaszaladt főzni valamit az ő Gyulájának, alkonyatkor pedig pihenésként hátrament az új földre, hogy a saját örömére „jádzóggyon” egy kicsit.
A gólyák minden évben megjöttek, minden évben elmentek, de áldást, gyermeket, nem hoztak Gyula és Lottika életébe. Örök titok marad már, hogy ennek mi volt az oka? Nem is firtatta senki, nem is kérdezte senki, a gólyák minden évben megjöttek, minden évben új fiakat neveltek, csak csomagot nem ejtettek be a kéményen soha, amire annyira vágyott volna Lottika.
Az utcában ez az egy gólyafészek volt, és ez az egy ház, ahol nem volt gyermekáldás. Furcsa dolog ez, de hát ne kacsingassunk, az Isten ingujjába. A gólyák maradtak, a népek nem tréfálkoztak az anakronisztikus jelenséggel, és Gyula lassan rágörbült a kis lócájára, és Lottika az életük terméketlenségéből fakadó kilátástalanságra.
Én, az álmokat álmodó kisgyerek is felnőttem közben, elhagytam a falumat, és ritkán tértem vissza. Egy álmos nyári vasárnap délután öt gyermekemet terelgettem a buszmegállóban lévő cukrászda felé. Gyula bácsi a lócán üldögélt, a gyermekeim pedánsan köszöntek, én pedig megelőzve a kérdés-választ, köszöntöttem Gyula bácsit.
- Pihenget, Gyula bácsi, pihenget?
- Egy kicsit megülök, és közben pihengetek - szuszogta Gyula bácsi. És kíváncsian nézte az összevissza bóklászó gyermekeimet.
- A tieid?- kérdezte.
- Ki magam csinálmánya, ki másé - feleltem tréfásan, de Gyula bácsi nem mosolygott.
- Lényegtelen, ki csinálta - mondta komolyan -, az a lényeg, hogy itt hemzsegnek, és nem máshol.
Így van, Gyula bácsi - feleltem -, de olyan szomorú volt az arca, hogy csak meglökött az ördög, gondoltam mosolyt fakasztok az arcára..
- Aki sokszor lopakodik az asszonyára, abban a házban előbb-utóbb vendégek lesznek a gólyák Gyula bácsi - és nem is sejtettem, milyen sebeket szakítok fel egy pihengető lélekben.
- Ezt hogyan érted, gyerek? - kérdezte Gyula bácsi. Mit jelent az, hogy lopakodik az asszonyára?
- Hát, hogy szereti, aztán meg éjjel még jobban szereti - feleltem.
- Én szerettem egész életemben a Lottikámat, még kertet is vettem neki, hogy jádzógyon kedvére. De éjjel soha nem érintettem, és nem nyúltam hozzá - mondta sóhajtva Gyula bácsi.
Egy pillantással letapogattam gyermekeim biztonságát, s csak utána kérdeztem meg hitetlenkedve, mert nem akartam felfogni, amit hallottam.
- Soha, egész életében, a sok-sok év alatt, a sok száz éjszaka alatt soha nem érintette Gyula bácsi a Lotti nénit?
- Hát hogyan tehettem volna - sóhajtotta nehezen a szavakat Gyula bácsi –, olyan ártatlan volt, és olyan szép. Meg akartam ezt a szépet és tisztát őrizni. Magamnak. Neki. Nekünk.
- És a gólyák? - kérdeztem
- Ó, a gólyák - lelkesedett az öreg-, azokat mindig vártuk, megjöttek minden évben, aztán elmentek minden évben.
A kapun ekkor libbent ki Lotti néni, megcsodálta a gyermekeimet, és egy pokrócot terített Gyula vállára.
- Jól pihengetel, Gyulám? - kérdezte lágy búgó hangon, és a vállára terítette a takarót.
- Hűvösödik - pillantott rám magyarázóan -, nehogy megbetegedjen.
- Ugye milyen szép ember még mindig a Gyula bácsi? - nézett vissza rám a kapuból, aztán eltűnt, örökre eltűnt az életemből. Akkor láttam utoljára.
Lottika néni soha nem volt szép, soha nem vetekedhetett a kemencei Szép Mariska szépségével. Most sem vetekszik. Arca barázdált, teste egy önmagába forduló hurok, csak a szeme, a szeme a régi, ahogyan vizslatja, hogy fenn a kéményükön a gólyák, helyesen nevelik-e-a fiakat? De az a mozdulat, ahogyan Gyula bácsi vállára terítette a plédet, olyan ragyogó szépséget kölcsönzött szívéből az arcára, hogy csak meghökkenve néztem az átalakulás csodáját.
Hiszem, mert valamiben még a magamfajta hitetlennek is hinnie kell, hogy Lotti néni most az Öregisten konyháján első kézilány, és Gyula bácsi a kis lócán üldögél pihengetve az élet fáradalmait a házuk előtt, melyet az én gyermeklelkem angyalai azért vittek utánuk fel az égbe, mert egy életen keresztül szépnek tudták egymást látni. Ez az a ház.
Még a pihengető Gyula bácsi emlékével mosolyogtatom a szívemet, mikor benyomom a kaput, és már hallom is édesanyám sürgető szavát, mint gyerekkoromban.
- Siess fiam, mert elhűl az étel!
Csendben eszünk, és hiába vagyok ötvenhét éves, nekem édesanyám a gyermekeknek mindig kedves és örömmel fogadott menüt készítette: rántott husi, krumplipüré, rósejbni, uborkasalátával. Ebéd után visszamegyünk nagyapám irodájába, és az előkelő kuncsaftok részére fenntartott fotelekbe ereszkedve eltűnődöm, ki-mindenki koptatta előttem ezeket.
Rögtön meg is kérdezem édesanyámat, és megvallom, nem kell harapófogóval kihúzni belőle a szót, már meséli is nagyapám ügyvédi irodájának történetét, felidézi az ott megfordult emberek arcát, melyek nekem semmit nem mondanak, de édesanyám még ismerte őket személyesen. Ezért is hiteles a szó, mely ömlik belőle, mert ez az ő gyermekkorának része:
Nagyapád, dr. Révész Mihály Dr. Reiner Lőrincz hagyaték irodáját vette meg, gondolom 1926. után és viszonylag hamar jó klientúrát épített ki magának. Klientúrája igen széles skálán mozgott. A legszegényebbektől az előkelőkig, vagy érdekes emberekig mindenki megfordult az irodában. Mindegyik azt a bánásmódot kapta, ami az embernek jár. Az átlag kliens az irodában kapott jogorvoslatot, az elit a dohányzóban. Anya nagyon értette, kit mivel és mikor kell, vagy kell-e megkínálni, kit kivel lehet összehozni és kiket végképp nem ajánlatos. Igen, nagy diplomata formátumot mutatott, így mehetett minden rendben.
Most mesélek egy néhány érdekes ügyféltől, akik gyakran megfordultak nálunk. Elsők között említeném Mollináry Gizella írónőt, aki férjével együtt Nagymaroson egy szép villában lakott. Olykor apu képviselte őt valamilyen birtokperben. Mollináry egy kicsit hóbortos volt, de nagyon bájos. Több könyve jelent már meg abban az időben, olvasott írónő volt. Egy alkalommal kérdezte tőlem:
- Kicsikém, olvastad az írásaimat?
Anya szeme fennakadt, mert mint köztudott volt Moly roppant realista, naturalista, egyszóval malac könyveket írt.
- Nem - feleltem.
Szemmel láthatólag megkönnyebbült:
- Nem is neked való, kislányom.
A Betévedt Európába c. regénye állítólag nagy vihart kevert, erotikus és botrányos tartalma miatt. Ma valószínűleg a „Pöttyös” sorozatban publikálná, de ha ott nem is, meglátjátok, a könyvpiacon ez is megjelenik egyszer. Hisz ezt a fajta "irodalmat" kajolják most a népek. Ebben a könyvben a saját életét írta meg. Dr. Gruber, a férje, csendes, disztingvált, finom úr volt járásbírói minőségben dolgozott. Valószínűleg Moly stikában hódolt az okkult tudományoknak is, mert először itt jártában végigrohant a lakáson, és kijelentette, hogy már nem egyszer járt itt előző életében. Eszes és egzaltált is volt egyben.
Zilahy Lajos, az Ararát, a Két fogoly, a Valamit visz a víz, a Süt a nap, a Halálos tavasz írója szintén kliensünk volt. Apa nagyon nem kedvelte. Erőszakos, hirtelen embernek ismerte meg. Mindent mindjárt akart, így volt köztük vita bőven. Anya társaságában kitűnően viselkedett, jól fizetett és a perek végén elégedett volt. Kóspallagon volt valami érdekeltsége. Apu csúnya vörös embernek nevezte, erre felfigyeltem, mert sosem hallottam otthon emberekre hasonló megjegyzéseket tenni.
Gróf Apponyi Geraldin Zebegényben volt ingatlantulajdonos. A fél falu - vagy az egész - az övé volt. A per tárgyára nem emlékezem, de azt tudom, hogy polgári per volt, és a ház-ingatlanok körül forgott. Ezek a házak jól láthatók most is a vonatból, most egységesen zöldre, akkor kékre voltak festve. Geraldin grófnő kedves, bájos és igen szép, elegáns hölgy, aki teljesen megbízott apuban. Sikeres perzárt után tudtuk meg, hogy Zogu albán király felesége lett pompás körülmények között. Tiranában éltek a királyi palotában. Emlékszem, hogy apu nagyon sajnálta, hogy egy ilyen kiváló hölgy a pásztorok királynője legyen, szerinte bárhol, Európa udvarainak akármelyikében megállta volna a helyét.
Gr. Pongrácz István és neje, gr. Andrássy Ilona Istvánmajort birtokolták. A gróf úr nagyon magas, testes, Ilona grófnő szikár, magas, igen szép arcú dáma, tele bájjal. Birtokukat Sümeg Ottó bácsi bérelte. Pongráczék valamilyen rokonságban álltak a Huszár családdal. Huszár Tibor Vámosmikola és környékének földesura volt. Magas, kövér úrként maradt meg emlékezetemben. Valahányszor tárgyalni jött hozzánk, elküldte kocsisát, hogy engem vigyen, ahová kérem. Megérkezve nagyokat nevettek rövidke kommentárjaimon, amit a lovakra és a kocsisra tettem. Ő is, és Károly fia is sokat fordultak meg nálunk. Aput igen sokra becsülték. Ezt az is bizonyította, hogy Tibor bácsi első feleségét, báró Majtényi Lilit apa gondnoksága alá helyeztette, mivelhogy a bárónő nem ismerte a pénz értékét, így aztán szórta, ahogyan csak tudta. Apu egy alkalommal javasolta, hogyha teheti a bárónő, ne Párizsból hozatott parfümöt öntsön a fürdővizébe, hanem kiváló minőségű fürdősót. Ez nagyon felháborította Lili bárónőt - mint az operettben - de kénytelen volt ezt akceptálni, mert apu nem utalványozta a számlát. Kényszerpálya! l936-ban halt meg Tibor bácsi, a környék méltóságos ura, a kegyúrnak kijáró tisztelettel temették el.
Fia, Károly bácsi 1944-45-ben Mikolán az ellenállást szervezte a németek ellen. Gödöllei segített neki, na meg Menyus. Ennek ellenére háború után kitették a kastélyból, és elkonfiskálták mindenét, mert annyira nem lehetett senki bizonyítottan ellenálló, hogy eltakarja vele nemesi címerét. Így villanyszerelést tanult, és 1956-ban megmentett egy üzemrészt ott, ahol dolgozott, így megkapta a Szocialista Hazáért Emlékérmet. Ilyen furcsa dolgokat produkál az élet. Rendszeresen járt Gödölleiékhez, akik példamutatóan szerették, és végnapjaiban gyermeki szeretettel gondoskodtak róla. Nőtlenként halt meg. Mikolán nyugszik apja mellett, a mi sírunktól nem messze.
A környék földbirtokosai közül kiemelném Kovács Sebestyén József főorvost, az ipolysági kórház főorvosát és igazgatóját, akinek Kemencén a völgyben terült el a földbirtoka. Az ő lánya vitéz nádai Náday István törzstiszt felesége lett, a férje kegyelmes úr, hiszen tábornoknak nevezték ki Horthyék. Horthy közvetlen környezetében szolgált és a háború végén a nyugat felé való kiugrás lehetőségeit tárgyaló küldöttség vezetője lett. Sajnos Horthy későn ébredt, a Szövetségesek már nem tárgyaltak érdemben velük, így Pista bácsi nem tudott már hazáján segíteni Olaszországban az USA partraszállása után. Közben felesége, Mici néni lett a keresztanyám. A nagy bumm és krach után (1945) deportálták őket kérésükre Perőcsénybe Emszi néniékhez, mert rokonságban voltak. Méltatlan bánásmódban részesültek. Emszi néni csak a felszínen volt bájos, így Mici néniék egy elhagyott kecskeólban húzták meg magukat. Gyermekeik akkor már külföldön voltak. Nászuk, Dálnoki Veres, aki esetleg segíthetett volna rajtuk, örült, hogy élt. Sok idő múlva Mici néniért fia eljött és elvitte, amikor már lehetett. Nem tudom, hogy Nádayék hol nyugszanak.
A másik érdekes figura a Bernecebarátiban lakó földbirtokos, Róth Simon volt. Igen gazdag lányt vett el, aki valóban úri asszony hírében állt. Na, mindezt az öreg Simon nem mondhatta el magáról. Amikor a nagydarab, vörös ember lekászálódott a házunk előtt a hintajáról, anya már szaladt, készítette elő a talajt apunál, mert egy találkozásuk sem zajlott le szélcsendben. Rosszmodorú, kiabálós, erőszakos, rabiátus ember volt a Simon bácsi. Anya bevezette a dohányzóba, és öt perc múlva mindig zengett a ház, mert az sem engedett, ez sem hagyta, kész cirkusz volt. Mindezek ellenére semmi pénzért sem fordult volna más jogászhoz. Pedig felesége családjában volt ilyen. Úgy látszik imádott perlekedni. Kastélyuk ma is áll. Gyermekotthonnak használják.
A fent említett arisztokratákkal nem voltunk társadalmi kapcsolatban, ezt azért leszögezem, hogy senki ne vádolhasson nagyzási hóborttal. Ez egy szívélyes, permanens hivatalos viszony volt, kölcsönös megbecsülés alapján.
Kedves kötelezettségemnek teszek eleget, amikor megemlítem dr. Groh Józsefet. Ő apu atyai jó barátja és komoly segítője volt. Az Esztergomi főegyházmegye főjogásza a társadalmi hierarchia magas polcán állt, de ezzel Józsi bácsi mit sem törődött. Apukámat becsülte. Erről több megmaradt hivatalos papír tanúskodik. Igaz szívvel, lélekkel segített. Elintézte, hogy anyát fogadja a hercegprímás úr, Dr. Serédi Jusztinián. Nagy dolog volt. Még az anya által viselt ruha is előírásosan kötelező volt. Apukámat boldoggá tette, hogy sem a bajok, sem a megváltozott politikai helyzet nem tudott változtatni ennek a kiváló embernek és jogásznak magatartásán. Mindvégig tartotta a barátságot.
Még egy kacifántos kliens jut az eszembe, nagyatyai Ajtay Andorné (vagy inkább Undorné), Hints Feri bácsi, a járásbíróság vezető bírójának anyósa. Régimódi figura volt, ma már csak a régi filmekben láthattok hasonlót. A régi és nem a legjobb értelemben vett NAGYASSZONY, akit csak hódolat illet. Szóval volt egy nagy birtokpere, amin ötvenezer pengő múlott. A kérdéses birtok Erdélyben maradt valahol. No, ezt kellett a nemzetközi jog útvesztőin nem is megszerezni, hanem a kártalanítást intézni. Hosszú huzavona után ez apukámnak sikerült. Akkor kapta ajándékba Ilona nénitől (így hívták) a Birkózó című szobrot. Természetesen a perköltségen túlmenően, elismerve apu bravúrját.
Az irodában a katalogizált akták száma meghaladta a hatezret, de egy perc alatt előkeresték, ami éppen kellett. Rend volt.
A faluban több ügyvéd is lakott, és praxisuk is volt. Veszelák János bácsi (Feró nagybátyja), Bauer János bácsi (Lotti néniék háza volt az övé), dr. Varga Ottó, aki Wéberék helyén lakott. Mindegyik megélt tisztességesen, és Varga doktoron kívül mindegyik szép vagyont szerzett magának.
A bírákra is kedvesen emlékszem: Dr. Tamáskovich Dezső járásbírósági elnök. Rátarti, jó jogász volt. Övé volt a Harmos-tag. Ez most a pincék feletti almás helyén állt, a Máj-hegyek alatt. Dr. Hints Ferenc, apa nagyon jó barátja, aki minden bánatát nálunk sírta el, mert a házassága kriminálisra sikerült. Egy erdélyi nemes lányt, földbirtokost vette el, nagy pechére. Ilonka néni nemcsak csúnyácska volt, hanem még barátságtalan is, és egy fejjel magasabb Feri bácsinál. A szelíd, jókedélyű férfi nehezen tűrte a szabálytudattal teli asszonyt. A társaság sem kedvelte, de férje miatt elviselte.
Dr. vitéz Papp István kiváló képességű jogász hírében állt, ami az is bizonyított, hogy a háború után törvényszéki elnök lett belőle. Rendkívül energikus ember volt. Nem volt tanácsos őt ingerelni. Szerette a társaságot, a családját, a munkáját, a MULATOZÁST csupa nagybetűvel, és nem utolsó sorban apukámat. Ő volt az egyetlen potenciált ember Mikolán, aki a legkritikusabb időkben is fenntartotta velünk a barátságot. Később Jenővel és velem. Szomorú véget ért.
Zádor Tóni is bíráskodott Mikolán, de őt csak Tónizom, mert haragudok rá. Aputól tudom, hogy gyenge képességű bíró volt, nem szerettek nála tárgyalni az ügyvédek, de nem ez volt a fő hibája. Amikor 1945-ben hazatértem, meglátogatott és „átkaroló hadmozdulatokat” foganatosított, mivel Mancikám éppen kiment. Na, én sem voltam rest, jól ellöktem magamtól, és soha többé nem beszéltem vele egy mondatnál többet. Görény volt, úgy, ahogy volt. Nagyon sértett az eljárás, hiszen gyerek voltam, előtte nőttem fel, és hogy felnőttem úgy látszik ezt fogta fel a birkafejű. Azt gondolta, hogy mindez az ő kedvéért történt. Ráadásul csúnya és ápolatlan, öreg, egyáltalában az én tizenhat évemhez fosszilis leletnek tartottam.
A közjegyzők szintén társaságbeli emberek voltak. Valamennyien a mellettük lévő Hellner házban laktak különböző időkben. Dr. Hajnal Bálint, dr. Pálovich Imre, dr. Strattmann és dr. Grammling. Mind-mind kedves urak voltak családjukkal együtt. Hajnal Bálint bácsi nagyon szerelmes volt anyába, de Platón szellemében.
Mielőtt lezárnám az irodával és apuval kapcsolatos mondandómat egy dolog még ide kívánkozik: A takarék ügye és ezzel kapcsolatban Bessenyei György személye, aki bankigazgató stróman, meg úgy is, mint a playboyok megtestesítője.
Anyám mint aki álmából ébred, olyan váratlanul hagyja abba emlékeinek folyását, mint amikor csőtörésnél zárják el a vizet hirtelen a főcsapnál. Szinte szégyenkezve mondja, miközben feláll:
- Látod, fiam, az emlékek úgy jönnek elő az emberből, váltakozva, mint az apály és a dagály. Csak nem ritmusosan és pontosan, hanem néha évekig hallgatva, nem említve a múltat, aztán minden átmenet nélkül megérkezik a szavak dagálya, és elementáris szószaporaság jön elő az öregekből, és tapintatlanul nem hagyják dolgozni a hallgatót, mint én most téged, pedig nekem is inkább a mosogatáson járna az eszem, mint hogy téged untassalak.
Megnyugtatom, hogy nem untatott, és családunkkal kapcsolatban kérdezek egy-két dolgot tőle, és ő csak úgy állva mesél nekem a gyerekkoromról, a testvéreimről, apámról, és észre sem vesszük, ismét elment egy bő óra. Aztán ő kérdez a könyvről, amit írok, most én mesélek neki a könyv metodikájáról, tartalmáról, céljáról, és hogy milyen lelkületet szeretnék adni az amúgy üresen kopogó szavaknak.
- Na, látod, hogy feltartalak? – mondja korholóan, aztán megsimogatja a fejemet, és félig elmenőben mondja:
- Te csak dolgozzál, fiam, amíg elmosogatok, és mivel más dolgom is van, szellőztesd ki a fejed.
Egy órácskát dolgozom, és máris az utcán vagyok, most egy harmadik irányba indulok el, a temető felé, átvágok a Főtéren, el a patika mellett, és ismét körülvesz a múlt puha aurája.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
