Somosi János barátom emlékére, aki úgy ment el közülünk,

hogy a nagy sietségben itt felejtette a szívét.

Mi csak Puhosnak hívtuk…

FARKASRÉTI ÜVÖLTÉS

         Az ajtó kivágódott, visszapattant a falról, becsapódott, majd félig kinyílva megállt. A pincér kidugta fejét a söntésből, kíváncsian, ki ilyen szomjas, de hogy senkit nem látott, elkezdte ismét kémlelni az eget, viharfelhőt keresgélve. Két-három futóvendég kérdően nézett egymásra, aztán az „álldogállókra”, de a a törzsvendégek feje körül ült a közömbösség.

         – Megjött Hógolyó – vonta meg végül Vámos a vállát (nyugodtan igyák meg az italukat, és mire vécéztek meg a számlát is kifizették, addigra kábé be is bír jönni a lelkem) –, gyakran húsz percet is igénybe vesz neki ez az egyszerű művelet, de aztán sikerül, ne aggódjanak!

         Ez felesleges bíztatás volt, mert senki nem aggódott. A törzsvendégek azért, mert ismerték Hógolyót, a többiek azért, mert nem ismerték. (Íme, egy egyszerű eset, hogyan esünk ki embertársaink látóköréből.)  Bárczi kérdőn nézett Vámosra, s közben egy kört rajzolt a levegőbe. Vámos unottan elnézett felette, nem értette Bárczit. Ezt most miért kellett csinálnia? Ezt a feleslegeset, ezt a semmitmondót, ezt az unalomig ismert akármit! Talán a meleg teszi ezt vele, biztosan az. Bárczi észbe kapott, s monoton hangon kezdte el a duruzsolást:

         – Három nagyfröccsfehérfélédeskettő kőbányai-pohár van egy vodkatonikhárom barack, kéttővermuthpirossalfülesbe együlő fürdőcsobbanással aber sofort!

         A pincér úgy ugrott meg, mint akit megrúgtak, szemei nekiiramodtak, és rémülten kereste a polcon az abersofort című likőrt. Mivel nem találta, bevallani meg nem akarta, hogy hülye a szakmához, serényen elkezdte tölteni a rendelést, bízva abban, hogy ebben az iszonyú rumliban elfeledkeznek erről a sofortról vagy miről. A tálca koppant, a pohár csörrent, az üveg szisszent, lám, lám mindenkinek megvan a magáé, nem is szól senki, nahát ilyenek ezek az alkoholisták, berendelnek, nem is tudják, mit, aztán elfelejtik. Bizony így van ez – bizonygatta magában –, és ismét visszaült az újságjába.

         Vámos visszalökte nyelvével az iparkodó jégkockát, és arra gondolt, milyen régen nem látta Puhost. Lehet, megint kórházban van, mióta ez a kór elkapta, időnként be kell mennie és megcsapolják, van úgy, tíz-tizenkét liter vizet szívnak le a hasából. Micsoda piszok megterhelő lehet ez a szívnek, a Puhos meg csak ötven kiló, már a bőrén is átsejlik a csontja. De nem is ez a baj, hanem sűrűsödnek ezek a csapolások, évente, félévente, kéthavonta, most már kéthetente. Aztán majd hetente, naponta, óránként, majd folyamatosan, és ez a folyamatosan egy adott pillanatban interferál a kiszabott idővel; ez a korrekt fizikai körülírása a halálnak.

         Kiszabott idő, kiszabott idő, kiszabott idő, még szerencse, hogy nem tévesztettem el a mássalhangzókat – vigyorgott magában Vámos. – Mi van a Puhossal – kérdezte hangosan –, egy hete nem láttam. Megint kórházban van?

         Bárczi, Fogaras felhúzta a vállát, a Labanc Helmut forgatta a szemeit, a Fazonimre kifordította a tenyerét és elmondta immár ötvenedszer, hogy nem tudom, de jövünk, megyünk.

         Mi a fenét tudsz te egyáltalán, te egy agysejtű hülye, nézte Fazonimre ferde orrát Vámos némán, becsületes parasztgyerek voltál, munka- és földszerető, aki úgy tudta kalapálni a kaszáját, olyan szeretetgyengéden, hogy attól egy taliga asszony örömet kapott volna. De kivették a földet alólad (is), és most már itt vagy a városban, és hülye vagy, mert itt nem értesz semmihez. Otthon a legfurmányosabb gazda voltál, tanácsadó, mert volt miből adni, itt egy nulla. Itt senki nem kér tőled tanácsot. Mennyire másképpen ülnél a faludbeli kocsmában, az asztal közepére a kalap, előtted a meszely, méltóságteljes bólintás jobbra, kis idő múlva balra is, némán, büszkén inni egy fél pohárral, mindig csak felet, mert a vödör alját csak a ló nyalja. Nem kell még vágni – mondanád, amikor kérdeznek –, az a két-három nap kell még neki, aztán meg az időt is úgy érzem – mondanád, amikor kérdeznek –, addig a szénának valót behordjuk, meg a górékat is lehetne javítgatni őszre, szóval ez a pár nap még elmegy a ház körül apró foglalatossággal, aztán majd nekiállunk emberesen, emberek – mondanád, amikor kérdeznek –, de csorba kaszát annyit lássak, mint hét szűk esztendőt, szalonnát, bort állom, a marok meg annyi, mint tavaly volt, de adok rá szalmát –, mondanád, amikor kérdeznek, de itt nem kérdez senki.

         Itt rekedtél a kövek között föld, széna, tartás nélkül, a hülye mondásoddal, amin már nem nevet senki. Féled az asszonyt, hogy elkajszul a városban, féled magad, mert kérges kezed csak a poharat fogja, ha viccelünk, röhögsz, és rögtön te is elmondod, hogy nem tudom, de jövünk, megyünk. Azt a pár tyúkot, amit tartasz, néha megsimogatod, de csak ha nem látja senki,és közben úgy összeszorul a szíved valamitől, hogy az a csirkédnek is kevés lenne. Aztán ha az unokád kérdez valamit, magadhoz húzod azzal a lapát kezeddel, nagyon messzire nézel, talán az ő unokáin is túlra, és azt mondod igen fakó hangon: nem tudom, fiam, de jövünk, megyünk.

         – Igen – bólintott Vámos Bárczinak, aki megint kezdte a feleslegeset –, de ezt a kört én fizetem!

         Menjél, öreg Bárczi, mormold csak estimaszerűen a rendelést. Mert mormolni még tudsz, visszasírva mindazon dolgokat, amiket nagyúri nagyapád elkurvázott, nem hagyva rád mást, mint egy hivatalnok apát, aki egy felejthetetlen pillanatában megcsinált téged, s beléd oltotta ősei imádatát, majd örökül hagyva neked egy teljesen lepusztult házat, igen sietve felkereste apját, s most ketten nézik, mint porolod le az ősök képét a nagyszobában, akik úgy nézik szeretkezéseidet a feleségeddel a rámából, mint a mitológiai vének.

         Így aztán semmid sem maradt, csak az arisztokratikus tartásod, mert boldog vagy, mikor fej emelve azt bírod mondani, uraim, uraim, ne izéljünk már, nemes uraim, mert ha elcsattan az első pofon, te szaladsz el elsőnek, hiszen olyan porhanyós a lelked,mint a kétszáz éves zsákvászon a földben. Persze tudom, szoktál te bátor is lenni, mikor az alkohol már mind a hetvennégy gátlásodat legyőzte, akkor, és bizony csak akkor tartasz egyetemi székfoglalót megszégyenítő előadást b. nejednek arról, vajon ki az úr a házban, amitől ő betegre röhögi magát. Aztán kijózanodva tovább ketyegsz suta metronómingaként magad és önmagad között, próbálva kitölteni azt a síkot, melyet a geometriában úgy hívnak komoly matematikusok, hogy magány.

         – És végre itt van körünkben Hógolyó, a legendás – kiáltott fel Fogaras, kizökkentve Vámost gondolataiból, aki megfordulva látta, milyen bombasztikus sikerrel vette a két ajtófélfa alkotta alattomos akadályt Hógolyó, majd lehorgonyozva, mint a Prinz Eugén csatahajó, hozzáfogott az üdvözlésekhez. Ez úgy zajlott, hogy először felemelte a kezét, száját kinyitotta, kihúzta magát, levegőt vett – ettől csuklani kezdett –, feje lehanyatlott, és ajkait a cirkalmas mondatok helyett egy hörgésszerű körmondat hagyta el.

         – Háááá! – szólta el magát Hógolyó, mintegy pontot téve a tósztra.

         – Szerintem neki olyan a természete – latolgatta Fogaras a fikcióját-, hogy míg át nem esik a könnyű mámorból a fajsúlyos ittasságba, addig használhatatlan. De mivel azt már megszoktuk, hogy számunkra használhatatlan, ebből nem is csinálunk plexit kérdést, a probléma magva, mint a kutya elásva, ott jelentkezik, hogy magát sem tudja használni. Ez pedig ránk nézve dráma, tehát kérlek, kedves Hógolyóm, cefet gyorsan igyál meg pár üveg sört, amely átbillent a magaddal bíró állapotba!

         Hógolyó úgy tapadt az üvegre, úgy szívta, csókolta, ha ezt az édesanyja sejtette volna, biztosan nem adja be állami gondozásba, nehogy a szoptatástól megereszkedjen az a fehér melle.

         – Hógolyó! Te sem tudod, mi van a Puhossal? – kérdezte Vámos. Hógolyó lerakta az üres üveget, magához vette a következőt, és válaszolni akarván, ismét belefogott felejthetetlen jógagyakorlatai egyikébe. Vámos lemondóan legyintett, és Bárczira figyelt, aki éppen így fejtegette nézetét a kérdésről:

        – Uraim, uraim, ti nem gondolkodtok, mert ha vesszük a kérdést, mint megoldandó problémát, be kell látnunk helyességét azon feltevésnek, miszerint a Puhos úr kint van a telkén, és igen jól érzi magát.

         – Nem hinném – dörmögte Antonió Malanése –, mert a kocsija egy hete nálam van féltengelytöréssel, és a Puhos autó nélkül még a kocsmába sem jön fel.

         Peti baba még pötyögött valami ostobaságot arról, hogy ő sem, és aki nem a pultig jön az automobillal, az szerinte nem is rendes ember, de Vámos leintette, fáradt volt. Tudta, most elkezdődik az a bizonyos férfi beszélgetés, amely oly fondorlatosan szövődik, kanyarodik az autójavításról a legújabb autótípusokra, amelyekbe milyen, de milyen nőket lehet ültetni, és már itt is vagyunk a nőkérdésnél, s mire mindenki elmondta, hogy neki volt a legszebb, a legvonzóbb, a legerotikusabb, legelegánsabb, legizgatóbb leglegje, következik az aranylábú gyerekek taglalása, akiknek mindig a legeslegebb nők jutnak, pedig nem is tudnak úgy felfutni a balszélen, mint Krizsán a középiskolában, mert figyelj ide, testvér, az úgy volt…

         Na, erre ma nem volt kíváncsi Vámos egyáltalán. Pontosan ez a téma ment mindig, ő pedig rögtön kikapcsolt, teljesen máshol járt gondolatban, mégis rutinosan tudott felelgetni a végszavakra, azt hitték, mindig velük van, pedig csak rágta magát vagy figyelte őket, és időnként rábólintott, miszerint őszerinte is Senna a legjobb az aszfalton. De ha Fogaras azt bizonygatta vadul rágva a bajszát, hogy össze nem lehet hasonlítani a Forma-1-et egy Mundiállal, hiszen egy Senna semmi ember az isteni Maradonához képest, Vámos arra is rábólintott. Lám, most hogy örül. Örömet szerezni olyan könnyű a hallgatással. Hagyod, hogy beszéljen, mindegy, hogy mit, akármit, nem baj, ha hülyeséget is, közömbös témát, ha nem érdekel, kikapcsolsz. Majd amikor a nyomaték kedvéért megcsörren egy hamutartó, odanézel, és rábólintasz bölcsen, bizony-bizony ez az új kormány sem a régi, és vesszenek az újgazdagok.

         A Labanc Helmut most hozta Hógolyónak a harmadik üveg sört, és már látszik is, milyen szépen tisztul ki a szeme a lelkemnek. Fogarasnak igaza volt, még két ampullának leszedik a tetejét, és Hógolyó akár vitapartner is lehet. A futóvendégek szedelőzködtek, fizettek, majd elmenőben odaköszöntek a törzsvendégeknek, mintegy elismerve amazok birtokon belüliségét.

         – Uraim – biccentett Bárczi.

        – Szevasztok – bólintott Fogaras, aki mindenkit tegezett.

         – Nem tudom, de jövünk, megyünk – harsogott Fazonimre.

         – A lompos anyádat zavard ivás közben – dörmögte Malanése, akinek már tíz éve rossz napja van.

         Ambrózi csak odanézett, Vámos még erre sem vette a fáradságot, és arra gondolt, hogy ebben a kocsmában már azért is kaptak pofont egyesek, mert udvariasan köszöntek. „Nem kell az embert zavarni, és hosszú életű leszel e földön”, idézte Malanését magában, így van ez! Lám a pincér nem köszönt vissza nekik, csak a Labanc Helmut szava kíséri őket, ahogy azt mondja „Fitesau”, ami annyit jelent stájerül, hogy viszontlátásra, de ezt senki nem tudta.

         Labanc Helmut, Labanc Helmut, morfondírozott tovább Vámos, még két évvel ezelőtt azt bizonygattad, hogy a te nevedet két l-th-val kell írni, mert a sima Helmut olyan baueres, olyan parasztos, már pedig neked mint üzletkötőnek volt annyi pénzed, hogy a levéltárakból előásassál valami poros-porosz őst, és így megtudd, hogy a szépapád még valamikor von Hellmuth néven nyomorgott Labancországban, mint gróf Appenech csicskása. Aztán e von Csicskás fehér lepedőre fektette gróf Franz von Appenech táborszernagy hű aráját, Ühcrith Amadé grófné báró Bánhidy Stefániát, és ezek után Labanc Helmut úgy gondolta, hogy neki már magyar vonatkozásai is vannak. Miután hiába kérlelte azt az éles eszű nejét, hogy a jeges autópályán ne menjen éjnek idején Salzburgból Bécsbe a két gyerekkel ahhoz a kehes anyjához egy hisztériás telefonhívásra, a menyecske csak elindult, ott is maradtak mind a hárman egy szép hajtűkanyarban olyan állapotban, azonosítani is alig lehetett szerencsétleneket.

         Labanc Helmut összeroppant, idejött a magyarokhoz, mert otthon minden a tragédiára emlékeztette. A seb lassan gyógyult, majd begyógyult, s elvett egy solymári sváb lányt, aki előbb kiabált, ha a férje későn ért haza, mostanában pedig már meg is veri szegény Helmutot, ha az iszik egy pohár bort valahol. Ez pediglen nem tréfadolog, mert a cimbora arisztokratikus csontvázával alig nyom hatvan kilót, míg a sváb menyecskének meg csak a feneke akkora, mint egy vörösvári dagasztóteknő. Így aztán haza sem megy inkább, itt álldogál velük, amiért aztán még jobban kihúzza a gyufát, és hallgat nagyokat, mert a Fogarason kívül senkivel sem tud beszélgetni.

         Tulajdonképpen Fogarasnak köszönheti, hogy befogadta a kompánia, mert ő szólt Labanc Helmuthoz a következő szép szavakkal: „Ide figyelj, te magyarrontó, országrabló, kurucverő hitvány labanc, hogy négyszáz év alatt elloptátok az országot, s most téged esténként megver egy sváb menyecske, nehogy azt hidd, miszerint itt nem kell fizetni, te Schönbrunn marhája. Egy év alatt egy limonádét nem fizettél, de vedelsz, mint a peröcsényi Gere kocsis, tehát jó lenne, ha beleesnél a bukszádba, mert potya nincs kurucföldön. Érts a szóból, vagy menj a francba!” Helmut akkor igen elámult, meglepődött, gondolkodott, felfogta, s aznap este az egész számlát ő fizette. Az összes kört. S az nem volt kevés. S ezért, bár iszonyú verést kapott otthon, befogadtuk a kompániába, elmélkedett Vámos.

         – Na, uraim, igyunk még egyet, aztán sietve még egyet, hogy mehessünk, urak – szellemeskedett Bárczi, de mindenki nemet intett.

         – Vár az asszony – mondta Fogaras.

         – Ott a műhely – morogta Malanése.

         – Ma már csak este innya – dohogta Csinyánya.

         – Húzzunk – szólította fel az embereket Vámos, mikor a sarokból előbicegett Béla bá’.

        – Hát tudják, a maguk helyében igen szégyenleném a pofámat, merthogy régen nem ilyen volt az iparosember, bizony azok nyolc-tíz kör elől meg nem szaladtak. De hát satnyul a magyar – borongott az öreg.

         – Tudják, mit mondott nekem Kapor őrvezető 1915-ben az olasz fronton? – emelte meg a hangját az öreg. Senki nem tudta, hát figyeltek.

         – Úgysem tudják, nem tudják, de hát hogy is tudnák! – mondta már komolyan az öreg. – Azt mondta: Ide figyeljetek 67-es bakák, ti szemetei a hadseregnek. Jegyezzétek meg, úgy nem kunszt inni, hogy jólesik. Ott mutatkozik meg a kemény farkú szittyafajta, mikor akkor is legyűri, ha már a púpja sem kívánja. Ott derül ki, hun vagyun a girinc a bakában. Bizony, ezt mondta Kapor őrvezető úr, az tudott is inni, ti meg csak nyavalyogtok, meg sírtok asszony, műhely után, fúj – köpött ki az öreg a fűrészporra megvetően, és a pult felé kacsázott.

         A kitörő röhögésben – Bárczi még nyerített is, nem tudva, hogy ez nem előkelő – Fogaras utánanyúlt az öregnek.  – Gyere már te vén 67-es, ne morogj, igazad van. Nem vagyunk olyanok, mint a régiek, mutass nekünk egy-két trükköt Kapor őrvezető úr módszereiből, biztosan ránk fér!

         – Na ugye, na ugye – ragyogott föl Béla bá’ arca az elismerésre –, akkor én most elmondom, én megmutatom és megtanítom maguknak. Mert az úgy volt, hogy még 12-ben, mikor bevonultam a 67-esekhez, Kapor őrvezető úr…

         Vámos ismét kikapcsolt. Nem érdekelte a tanmese, inkább hálásan nézett Fogarasra. Lám, milyen örömet szerzett az öregnek, most egy hétig meséli majd a nyugdíjas cimboráinak az eseményeket és azok is bólogatnak majd hozzá, szidva a mai fiatalokat addig, míg saját édes emlékeik közül már nem tudnak kitörni. És aznap este nyolc-tíz kisöreg csoszog haza boldogan, és csak legyintenek az asszonyok kérdéseire, miért olyan boldogok? Bravó, Fogaras, így kell ezt csinálni! Talán még az sem baj, hogy nem tudatosan csináltad. Az ösztönösségben rejtőzik a természetesség.

         – Béla bá’! Nem tudod, merre van a Puhos? – kérdezte Vámos az öreget. Béla bá’ némán ingatta a fejét. Malanése ingerülten támadt Vámosra:

         - Mi a fenét lovagolsz ezen! Majd előkerül! Te is eltűnsz néhány napra, mégsem vagyunk beszarva. Már inni se lehet nyugodtan – dohogott.

         – A Puhos már soha többé nem fog előkerülni, mert tegnap a Tétényiben az I. emelet 102-ben meghalt. Kórisme: gyomorvérzés, a temetésről később intézkednek.

         Tizenkét ember nézett döbbenten Hógolyó világos, kitisztult szemébe.

         Vámos ma igen korán ébredt. A reggeli toalett alatt kétszer is heves hányinger kapta el, így volt ez mindig, ha nem sikerült magát kialudni. A majd húszéves berögződés – hajnalban fekszünk, délben kelünk – biológiai órája dolgozott benne, és heves ellenállást tanúsított mindenfajta rendbontó koránkeléssel szemben. De így van ez, húzta le a WC-t, ami persze megint eldugult, piszok rossz csinálni hosszú távon, de hát kell. A pumpa megcsúszott a kezében, a szennyes lé az arcába fröccsent. Hosszan, kacskaringósan káromkodott, de csak szűrte a szavakat, nem akarta, hogy a gyerekek felébredjenek. Kell egy óra, egy nyugodt óra még, kávéval, cigarettával, egy zuhany, még egy toalett fenékmosással, egy újabb cigaretta, aztán el lehet indulni a napnak, amely lehetne szépen gereblyézett kerti ösvény is, de mi kirakjuk egy kis hallgatással, ügyeskedéssel, kis-nagy hajszával, beszólással, furkálódással stb… Ismert a recept.

         Atyavilág, mi minden van az ember fejében (és mi minden nincs), vakarta meg kopasz fejét Vámos, második cigarettáját hamuzva, de hát ez az egyetlen, ami mindig, örökké csak a tiéd. Meztelenül jössz és meztelenül mész e világból, közben megmérnek, vizsgáztatnak, kritizálnak, átvilágítanak és elemeznek, s mikor elkísérnek utolsó utadon, azt mondják, derék ember volt, tényleg, én ismertem. A nagy szart, soha nem ismerjük azt, akit temetünk – tápászkodott fel nehezen –, a természet bölcsebb volt nálatok, csak egy öt milliméter falvastagságú csontgolyóba foglalta a lényeget, de azt áthatolhatatlanul, megfoghatatlanul és soha meg nem ismételhetően. Talán ez a szerencse – nyomta el a csikket –, ha belenéznénk egymás agyába, az emberiség kollektív hányásba kezdene rögtön.

         Alig kattant a zár, a kocsit otthagyta a ház előtt, sétálni akart. Újdonság volt neki a hajnal, ki akarta élvezni annak minden hangját, frissességét, megújulását, újrakezdő képességét. Lassan lépkedett, feje kezdett kitisztulni, mélyet lélegzett, erről eszébe jutott valami (és gyorsan rágyújtott), a napi problémák kezdték izgatni. Igen, motyogta, a koszorú rendben, cimborák értesítve, Peti baba ott lesz a téren a kocsival, elviszi a virágokat is, mi meg Beszkarttal levonatozunk a sírkertig. Apám mondta így mindig. Soha nem tudta megszokni a BKV-t, és nem „utazott”, mindig vonatozott. A temető szót sem ejtette ki a száján, csak sírkertnek vagy orgonásnak hívta. Vajon miért? Érdekesek az öregek. Én is érdekes leszek, ha megöregszem – pöccintette el a csikket Vámos –, vagy arról én nem is fogok tudni? Csak fáradt leszek, igen fáradt, és a fiatalok ezt nem értve azt mondják majd, milyen érdekes ember ez a Lajos bácsi. Belegondolni is rossz, hát még átélni.

         Leért a térre, a virágos már nyitva volt, intett, időre meglesz. Idő bőven volt, arra gondolt, megkávézik, aztán lassan jönnek a többiek is. Nyolcra beszélte meg a találkozót, kilencre kényelmesen levonatoznak a temetőbe. Lassan kavargatta a híg löttyöt, és arra gondolt, miért foglalkoztatja a halál-elmúlás-elmenés-megszűnés évek óta annyira. Ez nem félelmetes gondolat volt számára, ahhoz túl fiatal volt, hanem egy feltörendő dió, melynek bele maga a válasz arra a sok feltételezésre, amit az emberiség hatezer év alatt erről összehebrencselt. A gond az – köpött egyet Vámos –, akárki akármit írt, az már nem adatott meg senkinek, hogy visszajöjjön és önkritikát gyakoroljon. Ez az abszolút egyirányú utca. Erre már sokan rájöttek Heródestől Sztálinig, sikerrel alkalmazva a közlekedési főosztály szlogenjét: haladj, hogy más is haladhasson.

          Vajon milyen lehet az Égi Közlekedési Szabályzat? Hát biztosan van ott is elsőbbségadás, behajtani tilos, megállni tilos, jobbra-balra fordulni tilos, várakozni tilos, piros-tilos, essen a fene az egészbe – dobta be a poharat Vámos a szemétbe –, ez így nem jó, ha ott is mindent tiltanak, minek vágyunk a mennyországra? Biztosan úgy van, hogy csak a figyelmeztető és óvó jelzések vannak érvényben, és a tiltó passzusokat leküldik a földre kipróbálásra. Aztán, ha itt megállod a próbát, fenn már rutinos jó fiú leszel, és lehet, megharmadolják „pokolbéli víg napjaidat”. És biztosan nincs autópálya sem (hová sietnél?), és mellékutcák sem (mert már nem akarsz eltévedni), az egész egy nagy, tágas tér, lebegsz felette, mellette, alatta ahogy akarsz (lásd Égi Közl. Szab. 112. pont), egy a lényeg, nem szabad anyázni, ha valaki jobban lebeg, mint te (É.K.Sz. 84. p.).  Valószínűleg így lehet – ballagott ki a tér közepén álló órához Vámos –, csak az egész szépségéből az vonja le a reményt, hogy az É.K.Sz. 01. pontja így szól: visszafordulni már nem lehet (a 016a. pont pedig: soha többé!).

         Ennyit az É.K.Sz.-ről – gondolta Vámos, és nézte Fogarast, hogyan kacsázik át az autók között az úttesten. Ez már itt is szarik a szabályokra, átlép, átgázol mindenkin, mindenen, mindenütt központban van, mindenki haver, rabszolgává tette a feleségét, gyerekeit, saját magát, mert mindig bizonyítani akarja, vagy nem is tudja, mit akar bizonyítani, és az sem lényeges, hogy ezt a bizonyítást senki sem kívánja, sőt terhes mindenkinek. De ez nem zavarja, valamikor bennfentes volt valahol, és most az élteti, hogy sokat tud, és napjában tízszer elmondja: „Az a szerencséje sokaknak, hogy nem kezdek el beszélni, ámbár felejteni sem tudok.” Bizony, haver, te már itt belekerültél egy körforgalomba, ahol olyan vakon vezetsz, nem is veszed észre, előtted is vannak, mögötted is vannak, kijárat, bejárat, ez mind van, de a kormányodat te rögzítetted, és csak keringsz önmagad üressége körül (a körforgalom közepe mindig üres), aztán ismét csak bizonygatod valakinek, hogy te vagy Fittipaldi.

         Vámos csak bólintott a kézfogásnál, és örült, lám ez egyszer Fogaras sem akar semmit bizonyítani. Szépen felöltözött, és a nyakkendő ómódú csomójánál csak egy nagyobb csomó van, de az a torkában. Aztán állnak szó nélkül egymás mellett, hol egyikük, hol másikuk szólal meg, bemondva egy nevet, ha valakit észrevesznek, amint feléjük igyekszik. –  Bárczi – gyújt rá Fogaras. – Ott meg Csinyánya – int Vámos, közben az órára néz. – Malanése. – Hógolyó – csodálkozik Vámos.

        Milyen derék gyerekek – lágyul el Vámos –, szerda reggel kilenc óra, és mind eljött, szabadság, szabadnap vagy csak elkéredzkedett, de eljöttek. Szépen felöltöztek féleleganciába, és nagyon zavartak, mert nem tudják, szabad-e most a szabad? Gombás még odadug Vámos kezébe kétszáz forintot, merthogy ő kimaradt a koszorúból, ámbár az már ki van fizetve, nem baj, utána úgyis lemennek a törzshelyre, majd bedobja a közösbe. Így van ez megrendelve, az összetolt asztalokkal, meg van beszélve, hogy a főhelyen senki nem ül, csak egy üveg Kőbányai van kitéve, szegény Puhos mindig csak azt ivott. Most még elkísérik, aztán koccintanak az emlékével, majd egymással, aztán a széttört homokóra időpora összecementálódik a könnyekkel, s áthatolhatatlan feledéspajzsot épít mindnyájunk agya köré.

         Fél kilenc, Peti baba már elvitte a koszorút kocsival, indulni kell. Katt-katt – csikorgás, katt – vonatozunk, mosolyodik el Vámos, mert Csinyánya mimikájából azt olvassa le, hogy valami viccet mesélt. „Boldogok a lelki szegények” – gondolja, és elsőnek száll le, segíti Béla bá’-t, szegény öreg, elég rossz bőrben van. Peti baba már várja őket, és rövid tanácskozás után megegyeznek, nem kondoleálnak a családnál. Nem is ismerik őket, a kocsma és a magánélet élesen elvált. Meg aztán nem reklámnak jöttek ide, hanem csak elkísérni a Puhost a végső pulthoz, amely abban különbözik a megszokottól, hogy ott már a rendelés előtt összeadják a számlát.

         – Legyen kicsi a te számlád, Puhos – nézi meredten a ravatalozót Vámos –, de ha túllépnéd a keretet, mondd azt, neked számítsák be, lám tizenkét embert vettél rá a szótlanságra, magábafordulásra, önőszinteségre. S mivel ezt csak szó szerint az életed árán tudtad elérni, lehet, fel is mentenek minden fizetés alól. Jött ki a nép a ravatalozóból, a kocsi lassan elindult, ráérősen. Mennyi ember, konstatálta Vámos, legalább kétszáz-kétszázötven, ami igen nagy szám egy rokkantnyugdíjas temetésén. Szerényen besorjáztak a fekete kígyó legvégére, mintegy demonstrálva, hogy bár egy hosszú mondat végén legkisebb írásjel a pont, értelmetlenné teheti az egész mondanivalót, ha nincs ott. Milyen feszült a cimborák arca, mintha gipszfürdőből jöttek volna, nem mernek egymásra nézni, nehogy a másik észrevegyen valami megrendülésfélét a szemükben, valami elgondolkodót, valami gyengeség-gyöngédség keveréket, mert ők erősek, harcedzettek, kemények, pedig az egész temetésből csak a cipőjüket látják, és úgy szorítja a torkukat valami, hogy arra nincs erejük, megnézzék, milyen szikrázón azúr fenn az ég.

         Egye meg a fene ezt az egész világot, már a temetőben is olyan zsúfoltság van, lám a Puhosnak is csak egy urna jutott. Milyen nehéz elképzelni a Puhost annyi térfogatúnak, mint három evőkanál liszt egy receptben. És mi köze van ennek a marék pornak a Puhoshoz, akit éppen most cementeznek be egy előregyártott betonidomba? Vámos kutatóan nézett minden arcba, keresve azt az embert, aki a pap felszólítására (miszerint imádkozzunk azon testvérünkért, aki elsőnek követi az elhunytat) megrémül attól, hogy esetleg magáért fohászkodik. A kép jegessége lekötötte figyelmét, észre sem vette, hogy vége a szertartásnak, és nem mondott egy fohászt sem, senkiért.

         – Vagyis: „Nem baj, ha ránk omlanak a romok, csak nagy emberekre omoljanak” – fejezte be Hógolyó a pohárköszöntőjét, és csodálkoztak, hogy ilyeneket tud. Mert bár Hógolyó betűvésnök volt egy sírkövesnél, Bárczi megesküdött volna rá, hogy egyetlen más mondatot sem olvasott életében, mint  ilyeneket: ÉLT 68 ÉVET vagy BÉKE PORAIRA  meg EMLÉKED SZÍVÜNKBEN ÉL. És most milyen szépen kifejtette az előbb, hogy az életnek semmi köze a halálhoz. „Amíg élsz, nem tudod, mi a halál, ha pedig meghaltál, már nem tudod, milyen az élet” – idézte Hógolyó, de hogy kitől, az számára közömbös volt. Lehet, hogy Seneca mondta, lehet, hogy Kovalcsik Pál, kinek sírkövére még ma fel kell írnia, hogy ÉLT 56 ÉVET.

          Bárczi csodálkozva nézett szét, hátha feltűnt még valakinek Hógolyó attrakciója, de Malanése éppen ivott (ilyenkor sem szabad zavarni), Fogaras Labanc Helmuttal karattyolt, Fazonimre a WC felé indult, Vámos egy bortócsába rajzolt mindenféle ábrákat, míg az egész az ölébe nem csurgott és egy vehemenset káromkodott. Zsebkendővel pucolta egyetlen öltönynadrágját, Bárczi pedig elhatározta, megkérdezi Hógolyótól még ma, hol a fenébe tanult meg latinul, honnan ismeri az ókori bölcseket, agya melyik zugából jönnek elő a filozófusok, írók, esztéták és „egyéb zsiványok”?

          Fazonimre visszajött a dolgáról, szélesen gesztikulálva berendelt egy kört, és odahajolt Fogarashoz: – Nem tudod, ki következik? – Mindig aki kérdezi – vetette oda Fogaras –, mint a kártyában. – A megállapodás úgy szólt, hogy mindenki mond egy pohárköszöntőt Puhos emlékére, és azt a kört természetesen ő állja. Ezért most Fazonimre iszonyú zavarban volt, mert mint örök 6-ik kontrás, soha nem beszélt még egyedül.

          – Még gyerekkoromban Kajászószentpéteren meghalt az öreg Sárosi bácsi – kezdte nehezen feltápászkodva Fazonimre –, akit én nagyon szerettem. Ő tanított kaszálni, lóval bánni, földet szeretni. Nálunk volt cselédember, olyan magányos istenárvája, 21-ben jött meg fogságból, betért egy szelet kenyérre, egy csipet sóra, aztán ottragadt. Elébb apám még fizetett néki napszámot, aztán már annyira a házhoz tartozott, ha vásár volt, ő is kapott ruhát, s ha apám kimerte a levest, a kanalat neki nyújtotta át először: – Kavarja fel az alját, Sándor, van még az udvaron jérce elég.

           – Köll az embernek az erő, az meg vagyon a húslébe duflán – bólogatott az öreg, és nem gondolt a napszámra, fizetségre, szerződésre soha. Mindennél többet jelentett neki, hogy a Gazda után merhet az ételből, hogy a jó szót meg nem vonják tőle, és nem istállóban alszik, hanem a konyhai benyílóban, a kulipintyóban. No itt pont ebben a kulipintyóban volt egy reggel kimeredve az öreg, de úgy ám, hogy má’ recsegett, mikó anyámék ráerőltették a lajbit.

          Fazonimre felrezzent emlékeiből, riadtan körülnézett, de csak figyelő szemeket látott, megnyugodott. Komótosan ivott egyet, és folytatta: – Szóval sajnáltam az öreget nagyon, el is határoztam, esti misén utánajárok, hova is ment az öreg. Derék esperesünk volt nekünk (merthogy pápista volt mán 76-ik ősöm is), szoktam néki minnyistrrálni. – Bánkódol, gyerek? – kérdezte az esperes úr –, jó helyen van a Sándor. – Osztég hol? – riadok rá a jóságára, hogy így belémpillantott. – Hát bizonyosan a mennyországban, Jézus urunk színe előtt – így az esperes úr. –  Aztat én nem tudom, hol van – szontyolodtam el. – Majd meglátod, ha te is odaérsz – simított meg az öreg pap, de én megijedtem. – Akar a fene odamenni, már bocsánat – dadogtam meg a szavamat –, nem tapasztalni, hanem tudni szeretném, hol van az öreg. – Hát ott fenn – bökött a sekrestye boltíve felé a pap. – Hol van az a fenn? – makacskodok tovább. –  Hát… no húzd meg a csengőt, fiam, mert kezdődik a mise – indult meg az esperes úr. De az én lelkem már meg volt zavarva. – De mondja má’ meg, hol van! – élesedett meg a madárhangom. Az esperes úr meg elnézett a fejem fölött, fel a magasba, mélyen a boltívek alá, tekintete elbújt egy homályos sarokba, és csendesen így szólt: – Nem tudom, fiam, de jövünk-megyünk és… és most már húzd meg azt a csengőt végre!

         –  Meghúztam a csengőt, felbúgott az orgona, és én azóta tudom, hogy hol van a Sándor. És ha engem kérdeztek, szerintem ott van Puhos is, mert hogy derék ember vót. Ámbár nem tudom, mint férnek el ketten ott fenn a magasban, egy homályos szűk helyen, a boltívek alatt. – Fazonimre lassan leült, némán ittak egyet, elgondolkoztak ezen a furcsa tortószton. Csak Vámos volt dühös magára, látod, mondta, ezt az embert kritizáltad, lenézted, igenis lenézted, átléptél rajta, mint Riska a szarán, s lám több szív szorult bele, több a szeretet benne a föld és ember iránt, mint benned. Mert te csak elemzel, ítélsz, kategorizálsz, és iyenkor szégyenled magad. Ő talán azért tud szeretni, mert nem elemzi a dolgokat, csak elfogadja. Ezt megkaptad, jól megkaptad, mondta ismét magának, olyan volt ez, mint egy nagy néma pofon.

         Arra riadt, hogy Béla bá’ harákol hosszan és odaszól Fazonimrének: – Te Imre, mikor jött hozzátok az a Sándor? – Mondtam, 21-ben. Muszka fogságból, meg késett is, mert a vörösök bevágták valami gárdába. – Nem beszélt soha arról, kit hagyott itthon? – forszírozta az öreg. – Nem sok szavú ember vót, Isten nyugtassa – legyintett Fazonimre –, apám se nyaggatta, ki fia borja, nehéz vót akkoron dógos kezet kapni. –  Azt se mondta, hol élt a háború előtt? – Egyszer mondott valamit, hogy fenn a Börzsönybe vót erdőkerülő a nagyapja, de hogy hol, nem tudom. Mér kérdezi?

        De Béla bá’ nem válaszolt, Fazonimre megvonta a vállát és Malanésére nézett, aki éppen rendelte a kört, merthogy ő volt a soros. A nagydarab ember esetlenül állt fel, motyogott valamit arról, hogy már inni sem lehet nyugodtan, meg különben is rossz napja van, meg feszélyezi az öltöny, meg mindenistennyila.

        – Hát én csak annyit mondok, két éve, hogy ágynak esett a régi mesterem, meglátogattam, és valami egzotikus betegsége volt a kénsavtól, már olyan kék volt a bőre, mint az indigó. Igen megszántam, mert rendes ember volt, a szakmát igen értette – ma is abból élek, amit az a vén cápa mutogatott –, emberséges is volt, meg nagyon tudott pofozkodni az inasok között. No, meglátja rajtam a sajnálatot, és azt mondja igen csendesen: – Ne búsulj, Malanése, olyan ez, mint a szarás: ha menni kell, hát menni kell.

        – Hát még ilyen betegen is ilyen srófos esze volt az én mesteremnek. De hogy később már lila is lett, nem csak kék, el is ment szépen, rendben. Gondolom, most is oktat valahol, meg nyakon veri az újonnan érkezőket, és talán a Puhos a keze alá kerül, és azt mondja neki:  „No, te Puhos, ha jöttél, biztosan jönnöd kellett, nem önszántadból jöttél, de azért előtte elbúcsúzhattál volna a cimboráidtól. Így mivel lusta voltál – durr egy füles – és hagytad őket bánkódni – hopp egy maflás – látom én, hogy elkanászodtál már igen odalenn, de az én kezem alatt majd ember lesz belőled (mer agyonverlek), mint a Malanése gyerekből is lett, aki most emeli a poharát éppen rád” – emelte meg poharát Malanése.

        – Azt kívánom a Puhosnak, hogy odaát az én enciánkéklila mesteremhez kerüljön, ennél jobbat nem kívánhatok – fejezte be Malanése, és mormogott még valamit, hogy itt mindenki csak pofázik, már inni sem lehet – de látszott rajta, hogy küszködik a torkában valami gombócfélével, ami ellen még az öreg mester sem tudna tanácsot adni.  Antonió Malanésének pontosan 114,5 kg szíve volt, ennyit nyomott ugyanis a húsosmázsán. De ha valaki ezt észrevette, azzal többet nem állt szóba, megsértődött és kijelentette, hogy ezen a hülyén csak Antonió Malanése tudna segíteni a Szicíliaiak klánja című filmből, egy lefűrészelt csövű, 21-es vadkacsasöréttel megtöltött vadászpuska segítségével.

        Mert tudjátok, szokta mondani, nincs is szebb dolog annál, mint mikor egy szép naplementés háttér előtt az ilyen baromarcú majomgyereknek a hátán jön ki a melle.  Teljesen a filmek álomvilágában élt, ahol csak olyan kuncsaftok vannak, akik maguk javítják az autójukat, a mesteremberek pedig glaszékesztyűben adnak jó tanácsokat jó pénzért. De hát az élet neki olyan oldalról mutatkozott meg, hogy az olajos overáll hetekig le nem jött róla, a kezébe beleitta magát a gépzsír, az akna pora összecsomózta a haját, a szívét pedig a keserűség, mert lenn, benn mélyen, magában tudta azt, hogy innen kitörni csak úgy lehet, mint ahogy az enciánkéklila mestere tört ki.

        Közben megjött Pista pincér az újabb körrel, egy bólintással jelezve Fogarasnak, hogy egy strigulát húzott a neve mellé. Fogaras megvárta, míg Malanése kifejti Béla bá’nak: „Egyetértek azzal, hogy az autókat meg kell csinálni, ha rosszak, mert a gépnek lelke van, kérem, nem úgy, mint a kuncsaftnak, de azt nem értem, miért van úgy berendezve a világ, hogy ezt a sok lelket pont nekem kell patyulgatnom?” Béla bá’ lelkesen bólogatott, de látszott, teljesen máshol járnak a gondolatai.

        – Az a szerencséje sokaknak, hogy nem kezdek el beszélni, ámbár felejteni sem tudok – kezdte el a beszédét Fogaras –, de azért azt elmondom, mikor Vietnamban voltam a „fehér sapkásoknál”, összeelegyedtem ott egy derék kislánnyal, még a nevére is emlékszem, úgy hívták, Tecuko.

        – Japán szó, azt jelenti, úrnő – szúrta közbe Hógolyó, és Bárczinak leesett az álla.

        – Ezt én sem tudtam – folytatta Fogaras –, de lehet benne valami, mert olyan légies, könnyed, fátyolszerű volt, olyan picike.  Ő mondta nekem mindig, ha meghalok, biztosan nagyon jó ember leszek az elkövetkező életben, mert hogy itt igen gonosz vagyok. (Nekik ilyen lélekvándorlásos vallásuk van.)  És te milyen leszel, Tecuko? – kérdeztem tőle.  Én rossz leszek, boldogtalan, megbélyegzett, mindenki lábtörlője – felelte. – És miért? – Mert annyira szeretlek, és olyan boldog vagyok melletted, mint egy könnycsepp egy sinulevélen – felelte.

        – No ez nekem már egy kissé zavaros volt, mondom, lehet itt könnycsepp, sinulevél, akármi, de te is nőből vagy, tudd meg, milyen egy farkasréti gyerek. Meg is tudta estig, de hát nem akarok beszélni. Aztán hogy este hozta ki nekem az őrségbe a vacsorát (ami különben tilos volt), nézem, jön át a tisztáson, oly piciny tisztaságfolt volt az egész lénye ezen a büdös sárgolyón, még el is érzékenyültem. Ekkor lépett egy aknára, és mire a por elült, volt, nincs, még az emléke is megpörkölődött. De én nem hiszem, hogy most ő rossz, kínlódik, boldogtalan, hiszen olyan ártatlan volt.

        – Akik úgy tűnnek el, mint a harmat, boldogok lesznek mindörökké, mondta Kano kapitány a Siryu fedélzetén 1944-ben a Mydwey csatában – szólt közbe Hógolyó, és Bárczinak remegni kezdett a gyomra.

        – Én csak azt kívánom a Puhosnak – folytatta Fogaras –, találja meg valahol Tecukót, és amit én már nem kaphattam meg tőle, neki adja oda. Az ő boldogságukra emelem poharamat, legyetek boldogok, Puhos és Tecuko!

        Fogaras vadul körülnézett, nem neveti-e ki valaki, de mindenki belerakta a véleményét, gondolatát az előtte levő pohárba, és ittak az ifjú pár egészségére, mint a parancsolat. Halál, születés, halál, születés, az élet örök körforgása, talán nem is olyan morbid, ha néha közbeszúrunk egy esküvőt, savanyodott el Vámos.  Derék gyerekek ezek, vállalják, hogy inkább hülyének nézzék őket, mint gyengének, és elébb elmondanának egy menyasszonyköszöntőt halotti toron, semmint könnyet lásson valaki a szemükben. Így van ez rendjén, gondolta Vámos, és egészen más szemmel kezdte nézegetni a cimborákat.

        – Ha majd téged temetnek, Fogaras, javasolni fogom, hogy csak a hátsó kapun vihetnek be a temetőbe – hangoskodott Csinyánya.

        – Aztán miért, te fogatlan, kaffogó rozmár? – meredt rá Fogaras.

        – Mert egyedül arra a temetőkapura nincs kiírva, hogy „FELTÁMADUNK” – röhögött Csinyánya, és intett Pista pincérnek, hogy Labanc Helmutnak húzza be a következő strigulát.  Labanc Helmut úgy nézett ki, mint egy elbocsájtott könyvelő, és izzadt, mint a ló, mert tudta, itt és most Fogaras nem tolmácsolhat. Ezért ezek még talán meg is verik, de az még mindig jobb, minta otthon kapja, vonta meg a vállát.

        – Halál fan rossz. Nadon rossz. Puhos fan jó ember, de mar nem fan. Ööö fan jó ember, de mar nem ember – izzadt Helmut. – Ö… ö fan ember jó, áj Herrgott wie sagt man Sie: ist gestorben?  – Meghalt – segítette ki Fogaras. – Ja igen, meghált, pedig fan jó ember. Aber warum? No, antworten Sie warum Puhusz meghalt? – gurult dühbe Labanc Helmut. – Én nem tudom! Nem tudom, miért meghált én zwei Kinder? Miért meghált én Frau? Miért nem meghált enyém Frau, ki most habe ich? Ich weiss nicht – ingatta a fejét, és ivott egy hosszú kortyot, majd folytatta: – Puhoss fan jó ember. Ő látja én kettő Kinder und aufpasst meine zwei Kinder. Biztos!!!

        Labanc Helmutnak remegett a hangja, egy kicsit a keze is, míg nagy felindulását le nem vezette egy egyhajtásra kiivott sörrel. Mindnyájukat megrázta Helmut kitörése. Mennyi fájdalom fér bele ebbe a hatvan kilóba, latolgatta Vámos,  amely jobban sebez belülről, mert marja, nyomja, elsorvasztja a lelkét megoldatlanul, örökre. Holtak árnyaival együtt élni vagy elfelejteni, kitörölni őket magunkból, melyik a jobb? Élőnek élő, holtnak holt mellett a helye.