Az utolsó utak

                            (Fekete István emlékének, parafrázis )

 És kimondatott az ítélet, hogy Lokó életének ezennel vége. Hasznos, munkás élete volt, ez tagadhatatlan, de már öreg, nincs rá szüksége senkinek, csak foglalja a helyet abban az áldott gyönyörű világban, amelyben élünk, és akkor meg ne foglalja a helyet hiába.

Az ítélethirdetésen Lokó nem volt ott, ügyvédei sem voltak, tanúja pedig egyedül az Idő volt, de az meg most valahol másfelé csámborgott éppen.   A Tárgyaláson viszont ott volt a vezér, aki Lokót majd negyven éven keresztül istápolta, ápolta, kenegette, olajozta, és sok- sok utat bejártak együtt, olyan sokat, hogy ha azokat térképre rajzolná valaki, azt mondaná a kívülálló, hogy - no, milyen pókhálós ez e térkép pók nélkül is.

Az ítélet a következő volt: Lokó üzemképtelen, el kell vinni az ő végső nyughelyére, Dunaújvárosba, az öntödébe, ahol majd szétvagdalják, és beöntik valami másba, mint amiben eddig élt. Itt a vezér felszólalt, hogy kérem, Uraim, én minden munkát vállalok, én Lokót üzemképessé teszem, csak engedjék meg, hogy ő a saját lábán menjen a végső nyughelyére, a végső útján, az én vezérletem alatt, mert tetszenek tudni, igen összeszoktunk mi már együtt.  És vinném magammal a segédet is. 

Egy idősebb vasúti tiszt szemét kezdte dörgölni ennyi szeretet és ragaszkodás láttán, és a bizottság belegyezett.

Mondták, legyen úgy, hiszen a Vezérnek is ez lesz az utolsó útja - csak ő erről még nem tud, - mert hogyan tudna ő elvezetni egy InterCity vonatot 120-as tempóval a Lokó után? Ő is nyugdíjba megy, csak még nem tud róla.

Hát menjenek békével utolsó útjukra, isten áldásával.  

 Na, ment a Vezér az engedéllyel a Lokóhoz, hogy: - ébresztő öreg, indulni kell Dunaújvárosba, az öntödébe.    

– Utolsó út ez, vezér?- kérdezte Lokó.   

– Igen - mondta ő, - és valószínűleg nekem is.  

És a Vezér elkezdett dolgozni Lokón. Takarított, csiszolt, hegesztett, csöveket cserélt, picit festett, mázolt is rajta a saját költségén. Meg egy bokrétát tűzött a kémény mellé. Mert ugye aki utolsó útjára megy, annak tisztelet jár, nem de ugye? Munka közben a Vezér elmondta emlékeit Lokónak, és Lokó is elmondta azt, amire még emlékezett.

Emlékezett egy réges-régi útra, ahol még szalonkocsi is volt utána kötve, és igen illusztris társaság ülhetett benne, mert a kalauz nagyon bokázott nekik.  Valami vadásztársaság volt, és ottan kvaterkáztak. Egy két névre emlékszik még, Széchenyi Zsigmond , Kittenberger Kálmán, meg ilyenek, talán, de hát Lokónak sem mai már az emlékezete.  Arra emlékszik, hogy mikor leszálltak, a társaság a resti felé indult, csak egy ember jött előre hozzá, megsimította a kerekét, és azt mondta:

–Köszönöm neked, Lokó, hogy elhoztál ideáig. Erre emlékszik, mert neki még soha nem köszönt meg soha senki semmit. Valami Fekete Pistának hívták a társai a resti verandájáról. Isten áldja meg az ő utjait.

Aztán megjött Segéd, a fűtő.  Na Lokó, vén veterán, begyújtsunk az utolsó útra? És ő azt válaszolta, hogy:

– Ha szabadna kérnem, ne alja lignittel pakoljon fel, hanem fajinos mecseki kőszénnel, ha szabad kérnem, attól fütyölök úgy, mint a pacsirta - mondta Lokó, és felpakolták azzal az utolsó útjára. Mecseki feketeszénnel. Aki utolsó útjára megy, annak meg kell adni mindent, amit életében nem kaphatott meg.

– Meg is érdemlem - szuszogott a melegedő kazán duruzsolása közben Lokó, volt egyszer egy utasom, aki megsimogatta a kerekemet, és megköszönte az utat, és a szolgálatomat.  De régen volt.

Innen 50 kilométerre volt egy bakterház. Az állomás előtt tán egy járásnyi időre lehetett, mert egy földút vezetette át rajta a falutól a földekig, elment a temető mellet is, ami azért volt olyan messze a falutól, hogy a holtak szellemei ne ártsanak az élőknek.

Na, itten volt a bakter, a János. Nyugdíjas állás volt a bakterség, a vasútnál dolgozni tisztség, és hivatal volt! Tehát partiképes ember volt.

El is vette egy nagygazda lányát, aztán abban a bakterházban két- három sorompó leengedés között mívelt neki vagy három gyermeket.

Elvoltak szűkösen, mert ugye elől a hivatali helység a Tilos jelzővel, meg a sorompó – ami kézzel működött, és egy szoba konyha. Ennyi.

A gyerekek felnőttek, és elmentek olyan vonatokkal, amiket János meg sem tudott jegyezni, mert mint az őszi pára, csak átsuhantak hangtalanul az életén.

– Meghalt a Reitinger Pista bácsi, a fővadász. - mondja neki az asszony.

Holnap leszen a temetése, és itten akarnak a temető felé menni az utolsó útra.

 Nézi János, az időpontot, nézi a menetrendet, és csak arra jut, hogy neki akkor le kell engedni a sorompót. A halottas menet előtt.

 –Na, azt soha!!  Hogy ő egy ember utolsó útja elé még egy akadályt állítson, olyan emberek útjának lassításában, mint az a piperkőc, aki egyszer lemarházta őt, mire ő udvariasan csak annyit felelt:

 – Uram a MÁV nem alkalmaz marhákat, csak szállít. - és feszesen tisztelgett neki.

– Nézd Vera - mondta asszonyának, - holnap el kell hagynunk a bakterházat. Munkagépek jönnek, elbontják a láncos sorompót, és a szemafort is. Eddig tartott a hivatal. Visszamegyünk apám házába, ahol kezdtük. Elektronyos sorompók jönnek, mi meg megyünk. Hogy hová, senkit nem érdekel.

Az adott időpontban János díszegyenruhában, kezében a kicsi feketenyelű zászlócskával kiment a sorompóhoz, és felhúzta azt Menjen mindenki békével a saját megszabott útján. Aztán bement, és a bejövő szemafort tilos jelzésre állította.

Lokó, és a vezér is meghökkent, mikor látták a szemafor tilos jelzését. Ilyen itten még nem volt. Valami nagy dolog történik! Tudták mindketten. Aztán a Vezér leszállt, és beszélt a bakterrel.

– Tudod, Lokó, valakit most visznek utolsó útjára. Ezért állunk. - mondta a vezér Lokónak, és még egyszer megtörülgette a rézfogantyúkat. Lokó örült ennek, mint halott az utolsó kenetnek.

 A menet elment, és Lokó is elindult az öntöde felé alázatosan, a mecseki feketeszénnel.

 A bakterháznál megálltak ismét. Búcsúzom tőletek - mondta János, -holnaptól már nem lesz bakterház sem. Fénysorompó meg ilyenek, de örülök, hogy elbúcsúzhatok tőled Vezér, mert te mindig hármat fütyültél mint a rigó, ha áthald tál erre. Isten óvjon.

– Erre a helyre emelékezem- mondta Lokó, itt valamikor régen valaki megsimogatta a kerekemet, és megköszönte, hogy elhoztam ideáig. Valami Pistának hívták, vagy így valahogy. - és elindult az öntöde felé.

János bezárta a bakterházat, és a kulcsot a sínek közé dobta. Már nem kell! Elindult haza, az apai házba, ahonnan negyven éve elindult.

 A zászlócskát még kitűzte az ajtó mellé, a megfeketedett nyelével, és elindult az asszony után haza.

Lokó három hosszút, és egy rövidet füttyentett utána.

 Soroksár 2020-02-26

délután

 PLT’ V.J.