Garai Gábor:

A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,

nem vagy enyém, csak voltál.

S lehetsz még, akkor sem maradsz.

Lázadó szavam nem téged vádol,

de minduntalan belőled ront rám

a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.

A megtért tudatnak már bonthatatlan

közeg vagy: köd, víz, mely

amint kiléptem köréből, összezárul,

s nem maradtam nyomnak se benne,

kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,

hogy testem veled elvegyült anyag.

Nem lelem magam szádban, se szemedben.

Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.

Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,

s örök legyen a pőre test magánya?

Tízmillió év konok szégyenét

hát soha senki sem törli le

két testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?

Akard: s a szégyent én veled letörlöm.

A száj, az öl, a perc, a perc kevés

a folytonosság kell már, az egész

józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.

S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen

én megteszem! Akard: s minden ízemben

te lüktetsz, én meg benned folytatom

harcom a halál pártütése ellen.