„Azoknak, akik nem szeretnek,
És azoknak, akiket én sem szeretek.”
(a szerző)
Kék háttérben, rózsaszínű testtel billegett Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billegett, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Billegett továbbá azért is, mert Jázmin bácsi is billegett a hibás lába és a nyolcvanéves bice-bócasága okán. Micimackót fordítva nyomtatták, Jázmin bácsi farral jött a világra. Micimackót rózsaszínre festették az eredeti barna helyett. Jázmin bácsi hat lábujjal jött a világra.
Szülei nem restellték a hat lábujjat, hanem inkább csodás jelet láttak benne, lévén a csodás szaporulat éve, az Úrnak 1916-os esztendeje. Ekkor látta meg a keresztelő medencét, ahol az akkor is ritka Jácint nevet kapta keresztapjától. Sok kellemetlenséget okozott neki gyerekkorában ez a név, mert virágnevet csak lányoknak adnak ugyebár. És hogy a Jácint az miért férfi név szép anyanyelvünkben, mikor például az Ibolya meg csak kisleánykáknak dukál, ez nem csak a múltban, de bizony ma is igen fogas kérdés.
- Lány vagy, lány vagy, fiúnak is lány vagy! - skandálták a porban, a libalegelőn, az „oskolában” a falubeli gyerekek, de később az internátusban is sok bántást kapott emiatt. Már senki nem tudná megmondani - maga Jázmin bácsi sem -, hogy a Jácintból miként avanzsált Jázminná, mely ugye echte női név, de ezt valahogyan el tudta viselni. Talán ő találta ki, nem tudom.
De haladjunk előre, ha nem is szoros kronológia szerint, hanem csak ugrálunk, mint nyúl a káposztásban.
Micimackónak nincs a szatyor oldalára a Százholdas Pagony odafestve, Jázmin bácsinak nincs a lakcímkártyájába lakcím írva, mert nincs neki. Tavasz óta üldögél a ligeti padon, ha esik az esik, vagy hózik a hav, akkor behúzódik a kocsmába, viszont ha derül a süt, akkor örül a sütnek, és nézi a galambokkal perlekedő verebeket.
Hogy miért nincs Jázmin bácsinak otthona? A kérdés költői. Költői azért, mert igaz, leírhatnánk némi tudakolódás után, hogy volt neki, meg már nincs, és azért nincs, mert… De nem írjuk le! Nem írjuk le, mert Jázmin bácsit tavasz óta látják az emberek százai a padon ücsörögni úgy nappalon, mint éjjelen, és elmennek mellette, vagy köszönnek, némák, avagy beszélgetnek is pár szót vele, de igazából nem érdekli őket, hogy miért ül Jázmin bácsi a padon, a fordítva nyomott Micimackós reklámszatyorral immár tavasz óta, és miért nincs otthona?
A kocsma reggel hatkor nyit, ekkor indul el Micimackó fejjel lefelé himbálózva, néha neki-neki ütődve Jázmin bácsi lábának, míg végre megszusszannak a magasra méretezett söntéspult előtt. Jázmin bácsi elegáns és tiszta. Sok mindent elveszített az életében, de a nadrágja két szárában ott a vasalt él, inge fakultass, de szappanillatú. Nyakkendőt nem hord, lábbelije a napsütésben szandál, esős, csatakos időben pedig szintén szandál. Ez nem megfontolt eleganciát jelez, hanem vagyoni állapotot.
Nem rendel. Neki soha nem kell rendelni. Kis cseresznye - amíg kirakják rágyújt -, egy billentés, és billeg is ki Micimackó a helyiségből a vasalt élnek verődve néha-néha. A szivarkát már a padon szívja, gondolkozik, boltba készül. A beszerzés, az élet feltöltése nagy és komoly feladat. Csak egy napra vállalja, ezért minden reggel kész hezitálás az ő padja. Mit? Mennyit? Mit felejtek el?
A nagy vadászat után Micimackóval ismét bebilleg a söntésbe, aztán a szivarkát már a padon szívja, gondolkozik, azon gondolkozik, mit felejtett el. Elszunyókál a polémián, és már álmodik. Azt álmodja, hogy oly korban él, amikor még nem felejtett. Eufémia az udvar porában… A libák… A pilincka… A por…
Mondom, álmodik. 1916-ról álmodik. Nem örömében vagy vágyakozásában álmodik, de csak álmában tud emlékezni mindenre. Ha felébred, elfelejti, mit álmodott . 1916-ot írtak a naptárak, Verdunnél, Doberdónál, Isonzónál dörögtek az ágyúk, és több ember halt meg egy-egy napon, mint amennyi született.
Elnémult az orgona, bezárták a templomot is, mert a papot is behívták tábori lelkésznek, és senki nem tudja, ki adta fel neki az utolsó kenetet, mikor egy srapnel szilánk az ő áldásosztó kezét szakította le vállból, s pár perc alatt elvérzett az „ősz királyért, ezeréves szabadságért”, Jézus Urunk dicsőségére.
18 végén kezdtek hazaszállingózni az emberek, kijózanodva az indulókból, a vérgőzből, a turulmadárból, és boldog volt, aki csak a tévedéseit és a lelkét hagyta a csatatereken, s testileg épen tért meg a portájára. A kántor a fél lábával áldozott a monarchia oltárán, ezért a templom orgonáján a basszusok terén is erős fogyatkozás mutatkozott ezután egy-egy zsoltár elhangzásakor.
Jácint és Eufémia egyidősek. Ha szorosan nézzük a dolgot, nem teljesen, mert Jácint idősebb fél évvel. Most márciusban töltötte be a nyolcvanadik évét, amikor a hóvirág ideje már lassan lejár. Eufémiai fél évvel később látta meg a keresztelő medencét, ahol a pap kalligrafikus betűkkel pacázta bele a matrikulába a szép nevet: Eufória. Ő csak ezt ismerte, a nevet nem.
Eufémia apja, Szabó Szalvátor is járta a vérgőzös csárdást porban és sárban, aztán még annyifelé ropta, hogy elfelejtették lejegyezni a lába nyomait, és az egyszerűség kedvéért eltűntnek nyilvánították. Valahol Galíciában látták utoljára, és egy Munkács melletti kórház táboriszáma volt az utolsó híradásán, amit még a monarchia költségén kézbesítettek.
Jött ezek után még fehér terror, vörös terror, intervenció, meg Trianon és Horthy kormányzó, amely események sodrában Szabó Szalvátor nyomtalan eltűnése bizony nem tűnt fel szerettein kívül senkinek.
Ennek a kicsiny falunak idilli képe lehetett volna egy szép keretű vízfestményen, egy „szalón” falán, de a nyáron poros, télen saras valóságában nagyon nem ilyen arcot mutatott. A két kis kontyos ház fecskefészek módjára bújt egymáshoz ebben a világégésben, balról Jázmin szüleinek a háza, jobbról Eufémiáéké.
Szabó Szalvátor 14-ben az elsők között rukkolt be, és nehéz szívvel hagyta itt újszülött lányát, Eufémiát. Mikor Jácint apja is elment embert ölni, az asszonyok próbálták elviselhetőbbé, biztonságosabbá tenni árva életüket. Segítették egymást minden lehetőség és módjuk szerint, hátul a tyúkólak után a kerteket elválasztó kerítésen réseket vágtak, és csak a kóborlásra kész jószágok miatt ragasztottak oda gyenge léckaput. Egymáshoz csak így hátul jártak át, a világ szeme elől elbújva segítették egymást titokban, szinte szemérmesen.
Jácint és Eufémia csak a jóisten „anyai” gondoskodása és felügyelete alatt gyarapodtak minden nap. Az átvágott kerítéseket aztán a harcok csillapultával sem szüntették meg, kellett az átjárhatóság a könnyebb segítés végett, mert sok mindenki megjött, de Szabó Szalvátor nem akart megjönni. Tehát maradtak a könnyű léckapuk, a néma könnyek és a remény.
Ahogy fogyott ez az illékony portéka, úgy nőtt Letavai Ilona felelősségérzete Szabó Szalvátor portája és egyedül maradt felesége, Margit iránt. Kora reggel Ilona asszony fogta fiát, Jácintot, és hátul átküldte Margithoz, aki már reggeliztette lányát, Eufémiát.Megvolt ennek az igen praktikus oka, mert amíg Margit felügyelt a gyerekekre, és ellátta a két ház aprójószágát, addig Ilona a földeken tudott dolgozni, már amennyit kínlódni tud egy gyönge asszony egyedül és igavonó nélkül.
Szegény emberek voltak. Letavai Lajosnak öt hold szántója volt, melynek végében másfél hektár akácos erdő húzódott, amiből fukar gazdálkodással a konyhai tűzhely szükségletét lehetett fedezni. Csak egyét, mert hét közben egy konyhát vezettek. Szalvátor Margit főzött a két családnak, pénteken olyan bőven, hogy hétvégére mindenki el legyen látva. Egyfajta ősközösségi társadalomféle, vagy őskeresztényi közösség, kezdetleges kommuna alakult ki spontán, aminek nem politikai, vallási, társadalmi indítéka volt, hanem a kényszer, a kenyér és a túlélés szent akarata formálta ki, hozta létre.
Szabó Szalvátor földje azért volt értékes, mert közel volt a kertek alján, végében kis ér csobogott, melyből öntözni is lehetett, vagy jószágot itatni. Négy hold volt mindössze, de termékeny televény az egész. A falu közösségével nem törődtek különösebben, az ínség minden portán egyformán kopogott, az erről a vidékről elvitt menetszázad különösen nagy veszteséget szenvedett, több volt a temetőjáró özvegy, vagy fiait váró anya, mint az ép család.
Máshol is kialakultak a Szalvátor Margit-féle központok, a csonkák igyekeztek magukat hasznossá tenni, az épek pedig óvni, védeni, ellátni őket, és persze saját magukat. Jácint és Eufémia csak vasárnapi iskolába jártak, ahol a vándorlelkész istentisztelete után a féllábú kántor magyarázott el annyi betűt a gyerekeknek, amennyit különösebb fáradság nélkül elbírt még a lába és a gyerekek érdeklődése.
Élt mindenki, amint tudott, a napokat napokra görgetve, hogy feledtetni tudja magával a testi és lelki csonkulásokat, és valamelyest pótolni azokat a pótolhatatlan üres helyeket, amilyet például Szabó Szalvátor hagyott maga után. Letavai Lajos 1921-ben keveredett csak elő a nagy világfelhajtásból, ami a történelemkönyvek szerint a világ újrafelosztása miatt robbant ki, de a világ nem lett újra felosztva, csak egyes „országok nőttek, országok törpültek”.
Az emberek nem lettek sem szegényebbek, sem gazdagabbak, igaz, néhány ember szegény lett, egynéhány meg gazdag. És nem lettek az emberek sem jobbak, sem rosszabbak, ám voltak, akik rosszak lettek, s lettek jók is a régi rosszak közül.
A legnagyobb baj az volt, hogy az emberek a világ újrafelosztásának komoly műveleteiből kihagyták az eredeti tulajdonost, aki pedig egységesnek, szépnek, lakhatónak teremtette a világot. Ezért az Úr úgy döntött, nem avatkozik bele a bérlők vitáiba, kicsinyes számadásaikba, és a teremtés óta már sok ezredik próbálkozásukat sem veszi figyelembe. De ezt nem szeretetlenségből, avagy nemtörődömségből cselekedte, hanem azért, mert tudta, hogy a kezdetek kezdetén az ő lelke lebegett a vizek felett, és az idők végeztével is az ő lelke fog lebegni a vizek felett. A kettő között pedig hadd játszódjanak a gyerekek.
Letavai Lajos teljesen ősz fejjel jött haza a világ játszóterének homokozójából, s természetével teljesen ellentétes magatartást tanúsított. Soha nem beszélt a múltról, hogy mit látott és hallott, s arról sem, hogy miken ment keresztül önként, és milyen dolgokba kergették bele a mindig részeg kancsukások.Tudott örülni a lepusztult otthonának, a gyermekének, Ilona asszony telt fehér kebleinek, érmeit, kitüntetéseit felvitte a padlásra, és a Szabó Szalvátor barátja által hagyott űrt munkával foltozta, tapasztotta be, hogyha meg nem történtté már nem is tudja tenni, legalább ne legyen szem előtt minden nap.
Ilona asszony szerfelett hálás volt szívében, hogy nekik csonkulás nélkül sikerült átvészelni a zord időket, és háláját a másokkal való törődéssel is ki akarván mutatni, férje hazatérte után sem szüntette meg a hátsó kicsiny léckaput, s az azon való kertek alján való átjárást. Továbbiakban is Szalvátor Margit ügyelt a gyerekre, a két háztartás gondjára, Ilona és Lajos pedig az „életen” való szorgoskodással járult hozzá az életben maradás komoly feladatának megoldásához.
Margit és Ilona kapcsolata soha ki nem mondott ragaszkodás volt, több mint jó szomszédság, de az urbánus „barátnő” szót nem ismerték. Az ő világukban nem volt idő az ilyen időkitöltő, semmitmondó nexusok ápolására, beérték a minden magyarázat nélküli megszólításokkal, amivel szólították egymást. Ilona Margitot Gittának, Margit Ilonát Lonának szólította azokon az elmúlt éjszakákon, amikor férjeik a távolban hadakoztak az „ősz királyért, ezeréves szabadságért”, és a falu sötét csendjét részeg átvonuló bakák kurjongatása verte rémületbe.
Ilyenkor összemenekültek Szabó Szalvátor házában, nem is kellett két házat fűteni, és némi támogatást is élveztek egymás közelségéből. A hitvesi ágy lábánál keresztbe fekvő lócán aludtak a gyerekek, Margit és Ilona pedig Szabó Szalvátor hitvesi ágyában búttak össze, nem egyszer félelemtől, aggódástól remegve, de jót tett ez az összebúvás a hideg ellen is, mert a tüzelő bizony igen szűkös volt akkoriban is.
Később aztán összebúttak már más okból is, mely némi örömet okozott örömtelen világukban, mert olyan jólesett a meleg simogatás, az együttérző, közös sorsot elviselő lélek becézgetése. Egy ilyen éjszakán, amikor több is történt, mint becézgetés született meg Lona és Gitta, és szemérmes pirulásukra áldóan és atyailag kacagott be a telihold.
Letavai Lajos hazatérte után Ilona asszony természetesen nem ment többé át Gittához, de ettől nem változott az ő szeretete Margit iránt, ezért vehette észre, hogy amíg ő Lajos oldalán ismét teljes értékű nőként éli meg a hétköznapokat, addig Margitról leapasztja a csontokról a húst a hiábavaló várakozás, a kilátástalanság, a mindennapok izzadságának meddősége. Ezért egy alkalmatos pillanatban átment Margithoz, és felemlegetvén a múltat, azon véleményének adott hangot, hogy Lajos hazatérte után már semmilyen joga nincs Gittát szeretni, avagy becézgetni.
- De tudom azt - folytatta Lona -, hogy te így ismét árvaságra jutottál, ezért fogadd el tőlem azt, ami nekem a legnagyobb kincsem, vagyonom, támaszom. Ezért ma éjszaka a gyerekek nálunk alszanak, és ha éjjel ablakkocogtatás nélkül bejön hozzád az én gyermekem apja, az én férjem, kérlek, ne utasítsd el, és ne rémüldözz, mert nem magától fog jönni, hanem én küldöm el őt neked, s ez egy utolsó ajándék lesz Lonától Gittának.
Szalvátor Margitnak akkor igen sok kérdés tolult az ajkára, de Lona hozzálépett, és lágyan átkarolva megcsókolta. Hosszan, puhán, melegen, bensőségesen csókolta meg, s aztán azt mondta: - Most halt meg Lona, mert ez az élet rendje. És meghalt Gitta is, mert ez is az élet rendje -, és szó nélkül kiment a házból.
Azon az éjszakán, az irigységtől beesett arcú hold láthatta csak, ahogy Letavai Lajos, nem bujdokolva, titkon és orozva, hanem egyenes tartással, fejét felszegve, léptei neszét nem csendesítve átment a kis léckapun Szalvátor Margit házába, friss, fürdőtől pirult arcán át levetette ingét, és behúzódott Szabó Szalvátor hitvesi ágyába.
Margit arca fölé hajolt, állát felemelte, hogy a derengésbe láthassa szeme sziluettjét, és azt mondta: - Én nem magamtól jöttem, engem küldtek! Az egész életemben nem volt olyan cselekedetem, amit a szabad akaratomból tettem volna, és ez sem az én akaratom. Ilona üzeni, hogy valami „Lona” emlékére fogadj el engem, de ha nem fogadsz el, akkor sem legyen sérelem a szívedben. Ilona azt is mondta, hogy akár elfogadsz, akár nem, én emelt fővel jöhetek, mehetek mindenkor és mindenki előtt, mert amit teszünk, azt nem más kárára, becsapására, nem rejtelmesen, mindenkinek hazudozva tesszük, hanem azért, mert számunkra teljesen érthetetlenül így alakult az életünk.
Azon az éjszakán két haláleset és egy esküvő volt a faluban. Először eltemettek egy Lona és egy Gitta nevű ismeretlent. Másodjára pedig a Teremtő és a mindig irigy hold arcának fénye előtt Letavai Lajos kijelentette, hogy amíg Szabó Szalvátor az útjairól nem tér meg otthonába, addig ő, Letavai Lajos, Letavai Lajosné férje és Letavai Jácint édesapja Szabó Szalvátor feleségét, Szalvátor Margitot, Szabó Eufémia édesanyját sem jóban, sem rosszban, sem ínség, avagy bőség idején el nem hagyja, gyermekét szereti, neveli és óvja-védi minden bajtól. És Szalvátor Margit kijelentette, hogy amíg Szabó Szalvátor az ő útjairól nem tér meg otthonába, addig Letavai Lajost és feleségét, Letavai Lajosnét védi, óvja, szükségében ápolja, őt hamis szavakkal soha félre nem vezeti, gyermekét szereti.
Lona és Gitta temetésen két tanú volt jelen: Letavai Ilona és Szalvátor Margit. Az esküvőn is ketten tanúskodtak: az irigységtől mindig sovány fogyó hold és a Teremtő. A naptárak 1922-t írtak.
Ş
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
