Ziegler Mártának, mindenért!

ZÖLDES HÓLÉFODROK HÁTÁN

            … mindezek után úgy határozott, hogy lemegy a folyó partjára, és az Alpokból lezúduló zöldes hóléfodroknak suttogja el a tíz éve ki nem mondott nevet: Nóra!

            A habok elkapták a szófoszlányokat, és elvitték más, messzi tájakra, ahol talán okosabb emberek élnek, és meg tudják fejteni a titkokat, hogy az örök megújhodásban, amit szeretetnek hívnak, miért kell az egyik félnek mindig meghalni?

            Arnold Lericht, akinek a házában élt már évek óta, és legelső találkozásuk alkalmával a csendőrséggel vitette el, már meghalt. Ezért otthagyta a folyót a rábízott titokkal, s szomorúan ment vissza a házhoz, azon gondolkozva, hogy az elrepült kérdésre kap-e majd választ egyszer valamelyik Boldizsár a sok közül, mert arról meg volt győződve, hogy nagyon sok Boldizsár él ugyanabban a bőrben, és a sorszámot azok a nők adták neki kimondatlan, akiket szeretett, vagy éppen csak tűrt, elviselt. Mindegyik más-más énjét hozta felszínre, más magatartást váltott ki, de az igazi, a sorban a nulladik  Boldizsárt csak az ismerhette volna, akinek nevével most száguldottak a párnás völgyek felé a habok.

             Hét évvel ezelőtt érkezett a házhoz, koszlott ruhájában csak ült a falat támasztva, és nem hallotta Arnold Lericht kérdését, hogy mit akar ott. Behunyta a szemét, lelkének redőnyeit leengedte, csupán annyi rést hagyva rajta, hogy a rigófütty és a mókuskacagás beférjen, de már szűk volt ahhoz, hogy a kihívott csendőrök kérdései átszűrődjenek rajta.

            Így aztán egy fogda priccsén töltötte az éjszakát, hallgatva a rendőrségi kommunikációs gépek zaját, melyek a világ négy sarka felé küldték az ezerszavú kérdést, hogy ki is ő valójában.

            Nagyot derült a nemleges válaszok özönén, hiszen akármilyen derék apparátus az Interpol, a svájci rendőrség, honnan tudnák azt, amit ő sem tud.

            Másnap átmászott a kerítésén, és visszament Arnold Lericht házához, leült előző napi helyére, és egy rossz féderből sarlót reszelve azon gondolkozott, az Isten miért rejti el az embert önmaga elől. Amikor ismét megérkeztek a csendőrök, olyan üres szemmel nézett rájuk, hogy Arnold Lericht hitvese, Elvira asszony azt javasolta, nem csendőrség kell ide, hanem elmeorvos.

            Második nap átmászott az ambulancia kerítésén és visszament Arnold Lericht házához, leült a két nappal ezelőtti helyére, és azon gondolkodott, hogy az emberek kíváncsisága főleg félelemből fakad, de nem bírta megérteni, miként lehet az, hogy tőle féljen valaki. Lassú, megfontolt mozdulatokkal vágta a füvet a kireszelt féderlappal, s tudta, nem kell visszanéznie levágatlan fűszál miatt. Sötétedésig dolgozott, s csak akkor eszmélt magára, mikor gyomrába belehasított az éhség. Csend volt a ház körül, messze környéken semmi nem mozdult, hétvégi pihenőhely volt ez Arnold Lericht számára, aki a városi nyüzsgés után csak a házig lenyúló fenyves zúgását tudta elviselni.

            A ház zárva volt, a faluba nem akart lemenni, elindult az erdő felé, ahol aztán hamar kirabolt pár madárfészket, és elverte éhségét a madarak gyászoló sikoltásai mellett.

           A csendőrautó akkor kanyarodott a házhoz, mikor kazalba rakta a levágott füvet, és csak nézte a tátogó szájat, mely biztosan azt firtatta, ki ő, és mit akar itt. A szavak nem hatoltak el a tudatáig, nem érdekelte, hogy ismét a fogda priccsén kell aludnia, s ezt az érdektelenséget úgy fejezte ki, hogy belefeküdt az illatos boglyába, és az ámuló csendőr előtt mélyen horkolni kezdett.

            - Levágta a füvet, boglyát rakott belőle, és most abban alszik – mondta telefonon a csendőr Arnold Lerichtnek. A kérdésre, hogy mit csináljon, szállítassa vissza a csendőrségre, vagy a kórházba, Arnold Lericht rövid választ adott:

            - Hagyják őt békén, amíg kárt nem okoz -, és elmesélte feleségének, hogy ez a furcsa ember levágta a füvet a hétvégi házukban.

            Elvira asszony akkor elgondolkozott, honnan jöhetett ez az ember, s volt-e valaha szerető asszonya, de a városi zaj miatt nem hallhatta meg a folyó válaszát, mely millió vízcseppben dobta partra az elkésett felismerést: Nóra! Nóra!

            Eltelt a hét, és szombaton már izgatottan autóztak a nyaralóhoz, az ismeretlen férfi felkavarta állóvíz életüket. A ház csendes volt, a bolondos ember sehol sem volt, s miközben Elvira asszony nézte a rendbetett kertet, a megnyírt sövényt, és a kapufélfa korhadó gerendáját kiváltó, gyanta illatú új fenyőhasábot, elcsodálkozott, miért csinálja ezt ez az idegen.

            Csalódottan mentek vissza a városba, és rögtön felhívták a csendőrséget, mit tudnak hívatlan vendégükről.

            - Egész héten ott volt – válaszolta recsegőn a telefon -, dolgozott, aludt, a járőr naponta ellenőrizte. Bevigyük mégis?

            Arnold Lericht ismét azt mondta, hogy hagyják békén, de nem jutott eszébe, hogy nyugtalanságát már nem a félelemből fakadó kíváncsiság okozza, hanem valamiféle hiányérzet, valamiféle ködös ismeretlen megismerésének láza.

            Eltűnt egy ember, és némaságával több kérdést hagyott maga után, mint amennyit fecsegő zsurnaliszták nap mint nap feltesznek neki, nyáltól elázott mikrofonjukkal hadonászva.

            - Hogyan lehet némán gondolatokat ébreszteni? – kérdezte aznap este Elvira asszonytól, aki megrettent, mert honnan tudta a férje, hogy pont ezen gondolkozott.  

            - Talán nem is ember, hanem csak egy árny – vélte Elvira asszony, és nem sejtette, milyen pontosan vélekedett, mert nem tudhatta, hogy a legnagyobb árnyak, melyek árnyékot vetnek ránk, a saját árnyaink. Egész nyáron, minden hétvégén kimentek a házba, de az idegennel nem találkoztak. Látták, hogy ott él, nyomai felfedezhetők voltak.

            A boglya köré négy szál, késsel faragott deszka feszült, a kéve el volt simítva, s egy régi, ócska autókárpit fedte, valószínűleg takarónak használták.

            A kert végét felásták, petrezselyem, zeller és egyéb konyhanövények iparkodtak felfelé, melyekből aztán a nyár végén egy ízlésesen elrendezett kosár várta őket a küszöbön. A ház spalettáit felfeszítette az idegen, és az ablakokat telerakta muskátlikkal, melyek a ház fehér falával, a zöld pázsittal igen egyszerű, s talán ezért mindig újra csodálható harmóniát alkottak.

            Nyár közepén úgy döntöttek, a zárban hagyják kívülről a kulcsot, ha az idegen be akart volna menni, már megtehette volna. Egy hét múlva meglepődtek, a kulcs a zárban lógott rozsdásodással töltve magányos perceit, a házban nem járt senki, és az idegen ismét nem volt sehol. A verandán lapulevél között friss erdei szamóca várta őket, és egy kézzel csinált agyagkorsóban a tíz kilométerre levő hegyi forrás vize pezsgett.

            - Nem akar velünk találkozni - döbbentek rá az igazságra -, olyan, mint a kóbor eb, ragaszkodik a helyhez, de sebzett állatként visszavonul erdei vackába, ha simítani akarják.

            A kulcsot megint otthagyták, és most először egy kődarabbal lenyomott bankjegyet is, mert nem értették, miként tud a levegőből megélni ez az ember.

            A bankjegy és a kulcs aztán ott várta őket legközelebb is, csak némi apró és egy rajz volt még mellettük, ami azt ábrázolta, hogy a felesleges zöldségek eladásából még kis bevételre is szert tettek.

            Arnold Lericht  aznap éjjel sokáig beszélgetett Elvira asszonnyal, és hajnal lett, mire megértették, ez az idegen nincs rájuk szorulva, mert elesettségében, magányosságában is több erő van, mint bennük kettőjükben, és ha elérkezik életükben a nagy megpróbáltatások napja, akkor ebben a kolduskarban biztos, vezető támaszt találhatnak majd mindketten.

        … mindezek után úgy határozott, hogy lemegy a folyóhoz, és az Alpokból lezúduló zöldes hóléhaboktól megtudakolja, érkezett-e válasz a nagy kérdésre, mely olyan nehéz volt, hogy megfogalmazni sem tudta szabatosan, s csak a fogalommá vált névbe sürítette bele – Nóra!

            Nem okozott csalódást a válasz hiánya, korainak is tartotta volna, így nyugodtan ment Arnold Lericht özvegyének háza felé, aki megfogadta, addig nem hal meg, míg őt szóra nem bírja. Ezen idegesen elmosolyodott, nem azért, mert Arnold Lericht özvegye a titkok világát helyettesítette hallgatása mögé, hanem azért, mert soha nem fogja megtudni; a hallgatás mögött nincs semmi, csak egyszerűen nincs számára mondanivalója.

            - Te nagyon sokat beszélsz – mondta Judit 3. Boldizsárnak -, de keveset mondasz. El kell döntened, hogy az ágyban szeretkezni akarsz, vagy kitárulkozni.

            - Te nagyon sokat hallgatsz – mondta Kati 4. Boldizsárnak, aki Judit oktatását követve csak hümmögött egész éjjel.

            Azután nagyon sok éjszaka után, mikor már a 117. Boldizsár feküdt az unalomig ismert nyirkos párnákon, rájött, hogy a számára két legfontosabb emberrel nem beszélte meg a némaság és kitárulkozás disszonanciáját. Ott azon a helyen, melyet a helybéliek Farkasrétnek hívnak, a fejfák s kopjafák árnyékában tanulta meg, hogy beszélni is rossz, és hallgatni is rossz, és neki nincs más feladata a világon, mint ismeretlenül elfogadni és szeretni a feleségében mindazon erőket, melyek tőle távol állnak, melyek neki nem adattak meg, s hogy a sokat emlegetett szeretet nem olyan labirintus, mint ahogy elképzelik, csupán a másik másságának elfogadása. Ez a felismerés sok tekintetből alázatossá tette, de felesége már mint férfiatlan gyengeséget kezelte, mert úgy gondolta, ez a gyengeség született tulajdonság, s eszébe sem jutott, ha valaki megpróbál ember lenni, attól még nem gyenge, és talán még férfi is marad.

            Ezeket a dolgokat aztán 11., 19. és 34. Boldizsár megpróbálta megbeszélni Évával, Ildikóval és Ottíliával, akik nagy segíteni akarással magyarázták a magyarázhatatlant, de csak akkor tudta volna megérteni őket, ha az ő másságukat is elfogadja, de ehhez már fáradt volt.

            Ezekben a számára nehéz időkben aztán végső menedékként anyjához fordult segítségért, akit eszmélése első pillanatától felvilágosult, az idők változásaival szemben rugalmasan viselkedő asszonynak tartott. Nagy csalódás volt számára, hogy az általános kérdések megválaszolásánál már nem tudott elrugaszkodni úgy a földtől, mint szárnyatlan szárnyalással azt mindig tette. Ezt az ősz hajú asszonyt nem változtatta, nem formálta az idő, hiszen az alap dolgokban tántoríthatatlan volt önmagához és istenéhez, csak elkoptatta olyanféle módon, mint amikor a homokóra döbben rá arra, hogy a mindig átfolyó homok az ő üvegét is lyukasra marta.

            A személyes megrázkódtatáson túltéve magát 39. Boldizsár Erika ágyában kötött ki, és Erika nem értette, mi hajtotta ezt az embert egy 68 éves matróna karjaiba. Nem is érthette, nem is tudhatta, hiszen 29. Boldizsár csak hallgatott, és csak egy kérdést tett fel, hogy ebben a korban mindenkinek kihullik-e a hónaljszőre? Nem sejthette, hogy 39. Boldizsárt az idővel való versenyfutás láza kergette hozzá, mert anyja öregségének felismerésével elfogta a kíváncsiság az öregség mozgatórugói iránt, nagyon szerette volna tudni, miként éreznek, szeretnek, szeretkeznek az öregek, de ezt anyjától nem kérdezhette meg.

            Az elmaradt felvilágosítás további gondolatokat szült, és amikor azzal nyugtatta meg magát, majd abban a korban megtudod, elfogta a kétely, talán nem is fog addig élni, és úgy fog elmenni erről a világról, hogy öregkori szerelmesei még fonnyadtan sem lehetnek emlékei polcán.

            Ezekben a nehéz időkben határozta aztán el, hogy lélekben megpróbál átugrani 25 évet, és hat éjszakán keresztül szerette Erikát, és próbálta megfejteni a titkot, hogy egyes öregek miért boldogok, s mások miért szomorúak mindig.

            Végül is Erika félig friss válaszai alakították ki azt a meggyőződését, hogy milyen nehéz lehet Istennek, aki nemcsak 25 éveket ugrik át, hanem végtelent fűz végtelenbe. Feladta a hiábavaló küzdelmet, és azzal a fohásszal aludt el Erika mellén, hogy talán az Isten nem lesz majd fáradt hozzá egy napon. De mindezen emlékek már elsüllyedt világhoz tartoztak, melyben Boldizsár nem akart részt venni. Már nem akarta megfejteni a fiatalság, az öregség titkát, csak egyet akart, elfogadtatni magát feleségével, azzal, aki igazán számított életében. Ezt a tévedését aztán a nagy menekülések éjein keservesen bánta, és arcán igazi könnyek gördültek, mikor bevallotta magának; tévedett az elfogadtatás mértékével, mert ami neki kevés volt, az a feleségének pont elég volt, és minden további erőlködése önmaga feltárulkozásával csak rontott a harmónián.

            Kevés idő telt el, már régen lemondott mindenféle ideális kapcsolat lehetőségéről, felmérve azt, hogy hosszú házasságuk alatt a normális kapcsolatok szintjére sem jutottak, mikor felesége otthagyta őt. Nem engedte eluralkodni magán azt a kérdést, ki a hibás, hanem önmaga mentése érdekében felesége anyjához fordult segítségért.

            Soha nem gondolta volna, hogy a megrázkódtatások idején pont felesége anyjához fog segítségért folyamodni, de szinte magától ajánlkozott a megoldás, mikor feltette a kérdést: Hogyan tovább?

            Már túl volt a fájdalmakon, ami mindössze annyit jelentett, hogy nem tébolyult meg, mert hiába tette fel ezerszer a kérdést fülledt éjjeleken - mit rontottam el? -, a kihűlt lepedők gőgös némasága nem adott feleletet. Nem adott feleletet felesége anyja sem (talán ő sem tudta a választ, de az egész lényét kitöltő önzetlen adni akarással bizalmat öntött bele), mert sebzett szívvel úgy érezte, neki még senki sem akart adni semmit.

            Most, hogy Nóra válasza nélkül ballagott Arnold Lericht özvegyének háza felé, már tudta biztosan, felesége anyjában miféle emberfölötti erők működtek annak érdekében, hogy lánya és lánya férjének harmóniáját egyensúlyban tartsa. Féltette a gyermekét, mint minden oroszlánkörmű anya teszi, nem tudva arról, hogy a körmök csak a szülés fájdalmas percei után nőnek ki. Féltette lánya férjét, akiben látta a jóra való törekvést, de azt is látta, hogy az ehhez szükséges eszközök használatáról fogalma sincs. Nem akarta elhinni, hogy ami vele megtörtént, megtörténhet szeretteivel is, és mivel lányából hiányzott az a bölcsességgé érett alázat, ami az ő egész életét fémjelezte, tisztán látta a bekövetkező tragédiát.

            A tragédia után is sokszor elgondolkodott, hiszen ha ő is úgy teszi a dolgát önmagához híven, ahogy szerette volna, most nem létezne az az árnyékvilág, amiben él, és amiben boldognak érzi magát. Sokszor fel is tette a kérdést, hogy amit ember egybekötött, azt ő miért kösse mégjobban össze, de választ csak évek múltán, a halála előtti néhány percben kapott, amikor beismerte azt, hogy virágalázatos életét utódaiban szerette volna leélni boldogan.

            Nem gondolkozott a múlton, mit és mikor rontott el, nem tépte fel a régi sebeket, és új sebeket sem ejtett. Úgy élte életét, mint a mártír, akinek fogalma sincs a mártíromságról, és az egoizmus olyan távol áll tőle, mint Mária könnyeitől az önsajnálat.

            Ezért történhetett, hogy jóval lánya és lánya férjének szétválása után, mikor Boldizsár azzal a kéréssel fordult hozzá (mely kérés egyáltalán nem volt konvencionális), miszerint vetkőzzön előtte meztelenre, és engedje meg, hogy lánya férje három percig szó nélkül nézhesse, egy mosollyal beleegyezett. Ezt a mosolyt természetesen nem engedte arcára kiülni, de igen szépen tagolt mozdulatokkal állt fel, a polcról három poros gyertyát vett le, s azok mértani közepébe állva olyan mozdulatsorral gombolta ki ruhája gombjait, aminek ismeretlenségétől Boldizsár előtt új világok nyíltak meg.

            Már fele elmúlt a kért három percnek, és Boldizsár még mindig nem nézett, csak látott. Mélységek és magasságok között hányódva csüngött a három gyertyán, mert valamilyen karizmatikus úton érezte, ennek a gombsornak a kigombolását csak örök áldozatra és örök önpusztításra rendelt lelkek sugallhatják ilyenféleképpen. A gomb megfogását szolgáló csukló kecses íve dallamosan ígérte a feltárulkozáshoz való beleegyezést, de a köröm pattintása, mellyel a gomb átböködött a lyuk holtpontján, figyelmeztetett - vigyázz, mert megtudod…

            Megtudod, amit nem tudtál meg Erika mellén, amit hányatott éjszakák önüldöző megpróbáltatásai között sem fejtettél meg sok száz gyűrött párnán, amit előbb mások testén, később mások bensejében kerestél, majd az értelmét kutatván és a szív titkait fürkészve nem ismertél fel, hogy ezek a dolgok csupán egy fogalmat takarnak, és csak a fehér fény felbontásának szisztémájára választja szét a fogalmakat az emberi rövidlátás.

            Mozgott a csukló, pattant a gomb, és a gyertyák ánizsos fényében előtűnő vállak kortalannak mutatták a gondolatokat. A két mell aszimmetriája azon törekvés kudarcáról beszélt, hogy születésünktől meglevő jó szívünk a belső diktálás ellenére sem tud egyformán szeretni.

            Ott, ahol a hátról megereszkedő izmok találkoztak a szülési csíkok zebrás ábráival, olyan történetek születtek, melyek arról meséltek, miként hányódik az ember önmaga megmentése és megerősítése között, mert nem emberi elmének szabták a törvényt; fogadd el az elfogadhatatlant.

            A gyertyák lángját szél libbentette, fakó fénypászma esett arra a helyre, amit tudatlan emberek az örök megújhodás ágyának neveznek, csak azért, mert nem tudják, az őszirózsa szirmaihoz hasonló összehúzódás nem a befogadásképtelenséget jelzi, hanem csak figyelmeztet: „Én most növök, tehát itt az ősz.”

            Furcsa volt túlnézni a testen olyan embernek, aki már száz testen kereste a titkot, és sokszor itta keserű ürömét annak a hitnek, hogy a külső páncél feltörése után rögtön a lényeg nyitjára lel. És most, a feleségétől való elválás elvarratlan sebével itt van előtte egy újabb ismeretlen test, melynek nőiességét nem érzi, melynek minden ránca, pórusa, a rossz helyen nőtt szemöldökszőrszálak, a múló napok múlhatatlan karcolásai mind azt ordították felé: talán ez a SZÉP!

            Átfutott fején egy dilemma, hogy a bőr hibátlansága, a mellek feszessége, a combok és az ágyék harmonikus szépsége vajon sugároz-e olyan cukor illatú fuvallatot a test benseje felé, mint amilyet a belső fényen megszűrt, puszta „én” ad a külső hordozó elemeknek, melyek ezáltal szépek, kortalanok és örökérvényűek lesznek.  

            Évek múlva kapta meg a választ, amikor Arnold Lericht özvegye egy gondolatoktól terhes éjszakán kiment hozzá a szénaágyba, és a holdvilágnál színpadias mozdulattal kioldotta övét, kortalannak hitt vállán lecsúsztatta a háziköntösét, szimmetrikusan álló hófehér melleit a hold felé fordította, és ágyéka szaga elriasztotta a tücsköket. Boldizsár akkor nem szólt egy szót sem, soha el nem múló pillanatig nézte a szinte hibátlan női testet, aztán képzeletben három gyertyát rakott köréje, melynek fényében egyértelműen látszott, kevesek élhetnek úgy, hogy fényt és belső harmóniát sugározzanak.

            Aztán elfújta a képzelet gyertyáit, és elfordulva a szénaágyon hajnalig hallgatta a zokogást, melyet Arnold Lericht özvegye, Elvira asszony megszégyenülése miatt hajnalig hallatott.  Nehéz volt ez a zokogás, vatta illatú, és fojtó, mint minden sírás, mely negyven év után jön meg, váratlanul, letaglózóan, mert örömre vágyva döntött úgy Arnold Lericht özvegye ezen az éjen, hogy levetve özvegyi fátylát, s eszközül használva saját testét, szóra bírja végre az idegent, kinek nevét sem tudta, s ki az elmúlt hat év alatt csak egyszer szólalt meg.

            Semmitmondó hétvégi vasárnap volt ez is, mint a többi, a házhoz az erdő neszei sem értek el, és a csendet csak Elvira asszony sikolyai törték meg, mikor férje lefordult a székről. Sikoltozott, mert nem értette, sikított segélykérően, és sivított, hogy távol tartsa azt az erőt, mely Arnold Lerichtet élete erejében a kókuszszőnyegre kényszerítette a húsleves mellől. Hiába rángatta karját, szájába feleslegesen fújt, férje közömbösen tűrte azt az atrocitást, hogy sokat ápolt teste a gyékényre hullt. Ott rángatta, s próbálta kiakasztani a már gémberülő lábat a szék négy lába közül, mikor megjelent az idegen, kit még soha nem látott, bár két éve mindennap észlelte nyomát. Egyszerűen jelent meg, nem mítikus hősként, ki drámai fordulattal adja fel inkognitóját, de mégis határozott mozdulattal tolta félre az asszonyt, és azt mondta: Majd én.

            Nem mondta, hogy ne sikoltozzon, hogy a zokogás zajától nem hallani az elmúlás csendjét, csak felemelte a néhai Arnold Lericht testét, kifordult a házból. Egyenletes, nyugodt léptekkel ment át a kerten, rézsút a rövid kaszálón, mely az erdőig ért, és nem válaszolt Elvira asszonynak, hogy hová és miért viszi az ő felejthetetlen Arnoldjának még langyos maradványait.

            Így mentek két órán át az erdőn, elöl az ember, aki sejtette már, hogy mi miért történik, utána egy asszony, aki nem tudta, mi történik, mert langyos életében soha nem történt semmi. A változásokat mindig felfogta előle Arnold Lericht gigantikus nagysága, üvegbúrát tett agyára férje szeretete, így most sem hatolt el tudatáig az üzenet, melyet a feltámadó szél hozott.

            - A kis herceg is úgy dőlt el, mint a fák – gondolta akkor Boldizsár -, de nem szólt, s némán mentek a forrásig, ahonnan már két éve hordta a vizet minden hétvégén, mert tudta, hogy Arnold Lericht mennyire szereti.  Vigyázva tette mohára a már kihűlt testet, előbb páfránylevelekkel, majd gallyakkal födte be, de a végső formát a fenyők tűleveleivel adta meg, melyet ingébe kötve órák hosszat hordott fáradhatatlanul a pogányos sírra.

            - Ide szeretett volna jönni mindig, tehát itt lesz jó neki – mondta akkor Boldizsár gyufát tartva a máglya alá, melyet azonnal eloltott egy talaj menti szellő, mintegy figyelmeztetésként: az Alpok büszke bércei még nem érettek arra, hogy a Kárpátok által oly sokat látott halotti máglyák füstjét kitöröljék könnyező szemükből. Szótlanul mentek akkor vissza a tíz kilométeres úton, elöl az asszony, aki most kezdte sejteni a világ történéseit, utána az ember, aki már el is feledte az egészet, mert nem volt jelentős dolog, hiszen beleillett a természet rendjébe.

      De ezek a dolgok még mind a jövőben vártak megszületésre, embrionális állapotban remegtek, hogy bekövetkezzenek, és talán jó is, hogy a három gyertya fényében álló mozdulatlan testen áttekintve, Boldizsárnak eszébe sem jutott megkérdezni, vajon ebben a korban mindenkinek kihullik-e a hónaljszőre? Gondolatok nélkül, szinte üres aggyal állt fel, belépett a gyertyák háromszögének geometriai középpontjába. Magához vonta felesége anyjának alabástrom lelkét, egy mély lélegzettel magába szívta egy tőle idegen létforma minden illatát.

          Nem futott rajtuk át delejes áram, a nagy találkozások szikrája csak a gyertyák fényét halványította, amint Boldizsár elhúzta az ajkát felesége anyjának homlokától, és mindketten tudták, ezentúl már mindig meztelenek lesznek egymás előtt. Ezek után kezdte belátni, hogy az igazi válaszok máshol rejtőznek, és nagyon sok férfikönnynek kell elhullani, míg ezekre választ talál. Mindez békével töltötte el, mert azt hitte, ismét olyan információ birtokába jutott, mely nyugalmat ad neki, de ismét tévedett, mert bizonyosság és tudás helyett csak egy dolog volt biztos az életben, ebben a pillanatban: hogy nincs egyedül.

            Mint annyi mást, ezt is megbánta később, s most, hogy Arnold Lericht háza felé ballagott, felötlött benne az a sok ezer hímzéssel bélelt szó, melyekkel semmi célt nem ért el. Az a gondolata, melyet feleségével kellett volna elfogadtatni csupán visszafordítása volt azon életfilozófiának, mely szerint felesége élt. Igen maximalista asszonyt neveltek a múlt lecsapódó árnyai, a gyerekkori tüskekazalok rengetegéből nem sebek nélkül jött ki, de elkövette azt a tévedést, hogy az új életek flastromával elállíthatja a lélek vajúdásának gennyedéseit. Mindig azt idézte, hogy „ha valaki félig tud úszni, az nem tud úszni”, ami egy igen nagy igazság volt eddig a pontig.

            De nem gondolt bele, hogy a világra küldött emberek kilencven százaléka csak félig tud úszni, és a maradék tíz százaléknak csak az adatik meg, hogy önmaguk kiválóságának meg nem értése miatt víz alá nyomják a kétségbeesetten önmagukba kapaszkodó fuldoklókat. Természetesen soha nem szerzett tudomást ezen hatásáról, mint ahogy a sok ezer lóerős hajóturbina sem érez lelkiismeret furdalást az általa hátrahagyott halszeletek miatt. Az igen hajlékony, igen fényes, nagyon éles kard soha nem lehet tökéletes, ha nem tudja, mennyire veszélyes másra nézve, pontosan a hibátlansága miatt.

            Felismerve eme paradoxont, akkor, régen, Boldizsár megkérdezte feleségétől, vajon lehet-e sokáig boldog valaki a tökéletesség fényében, és nem lehetséges-e az, hogy a mindent tisztán és jól látó felmagasztosulás talán az illetőre nézve is árnyékot vet, felesége azt válaszolta, hogy nem tud árnyékban élni. Talán soha nem gondolt arra, hogy egyszer mindenkinek elérkezik a pillanat, amikor mindenki elhullt már körötte, és azok a nagy lehatároló árnyak nem a környezetünkből, hanem önmagunkból vetődnek szívünkre.

            Ezek után azon a helyen, amit a helybéliek Farkasrétnek neveznek, Boldizsár nagyon egyedül érezte magát, mert igen nehéz élni egyszerre a tökéletesség felülről perzselő sugarai és a kopjafák gáncsot vető árnyékai között.       Elvira asszony visszautasításának éjjele után jutott hosszú évek óta eszébe a felesége, kinek felidézését mindig elkerülte gondolatban, mert az eleven hús-vér asszony árnyának még mindig sebfeltépő ereje volt. A gondolatsort Elvira asszonnyhoz való sajátságos viszonya indította el, hogy bár lángoló szerelmét visszautasította, mégsem hagyta el őt.

            Lehetséges, hogy a szeretetnek egy génhibás módosult formája a hűség? Lehet, felesége nem is gyűlölte őt, csak arra kérte a maga sajátos stílusában, hogy ne kapaszkodjon belé a kisgyermek görcsösségével, hogy néha kis időre engedné el a kezét, egy kis levegőt, ha megengednének egymásnak, nem eltávolodási céllal, hanem hogy végre lélegzethez jusson, egy korty friss oxigént szippanthasson az „én”? Talán nem közömbösség áradt asszonyából, csak túl sok volt neki ennyi szeretet? Fojtó indaként tekeredett volna szívére, lelkére?

            És Boldizsárt, aki már régen tudta, hogy minden lehetséges, és semmi sem lehetetlen, e kérdések felvetése után ugyanolyan mélységű lelkiismeret furdalás fogta meg, verte szívét néma bánatba, tehetetlen mozdulatlanságra kárhoztatva, mint ő tette akkor régen az ő asszonyával szerelmének ürügye alatt.

            A későn jött felismerés és megbánás mit sem változtatott azonban Elvira asszony felé mutatott látszólagos közömbösségén, de ennek akkor már más oka volt. Nem akart ismét kétszáztizenvalahányadik Boldizsár lenni, nem akart már nulladik Boldizsár sem lenni, csak egyszerűen Boldizsár, sorszám nélkül, póz nélkül, abban a jóságból és nemtelenségekből álló egyszerű testben, melyben az Isten a földre küldte ismeretlen küldetését bevégezni.

            Némi vigasztalást hozott ezekben az időkben 91., 92., 93. és 94. Boldizsár élete, mert mindenkinek vigaszul szolgál nyomorúságában, hogy nála is vannak elesettebbek. Tehát elfogadva Paulina, Irén, Sarolta és Anikó szerelmét, meghallgatván sárba tipródásuk hiteles történetét, úgy érezte, talán nem is érdemes hadakozni a ránehezedő nyomás ellen. Ez erővel töltötte el, mert úgy teremtette az ember az Isten, hogy megengedte felfedezni magunkban az adni tudással rendelkező lelkek önfeltöltődésének titkát. 

            Ezekkel a gondolatokkal elfoglalva érkezett vissza Arnold Lericht özvegyének házához, ahol a sűrűsödő homályban Elvira asszony várta őt a kerti hintaszékben. Pillantást sem vetett az asszonyra, némán elment a pajta felé, ahová még az első télen bevitte a négy deszkával körbefogott szénaágyát.

            Férje halála után Elvira asszony nem ment többé vissza a városba, és a külvilág zajától teljesen elzárta magát.   A hátrahagyott vagyon bőséges fedezetet nyújtott saját elefáncsonttornya felépítéséhez, és a szerény háztartás vezetéséhez. Napjai tétlen egyhangúsággal peregtek le azon a fonálon, melyről hisszük, hogy mindkét végét a kezünkben tartjuk, feltéve az igen gyakori kérdést, vajon milyen hosszúra szabták. Ébredés utáni első pillantása mindig a férje arcképére esett, de még el sem lágyulhatott emlékező tekintete, második szemvillanása a pajta felé verdesett.

            Örök rémületben élt, hogy egy napon az idegen magára hagyja, mert szótlan jövés-menését igen megszokta, és komor hallgatása mögé ezer regényre való múltat képzelt. Ezekkel a fantáziálásokkal teltek napjai, s bár lehetetlen volt az idegennel kommunikálni, az kivívott magának a ház csendes életében egy olyan pozíciót, melyet talán csak egy fetisizált bútordarab érhet el. Lakástakarítás közben Elvira asszony mindig elkerülte a helyet, ahová férje azon a tragikus emlékű napon esett, mert gyászos helynek képzelte el. Megrettentette a bekövetkezett halál, és mivel nem tudta feldolgozni szívével, értelmével, nem létező helynek tekintette inkább.

            Így élt egymás mellett egy ember, kinek múltjából már mindenki elment, s egy asszony, kiben élt a remény, hogy azt a tabu helyet feloldja egyszer valakinek a személye. Sejtette, hogy a katasztrófák helyszíneiről csak az élet pezsgése múlathatja el a gyászt, de soha nem vetődött fel benne a gondolat, hogy a bennünk lévő urnasorokra kik futtathatnának vadszőlőindát.

         Kudarcba fulladt kísérlete óta Elvira asszony soha nem közeledett az idegenhez, ennek ellenére furcsa szimbiózisuk kontrasztja feloldódott az időben. Most is csak nézte a pajta becsukódó ajtaját, és a sok elmúlt nap tapasztalata alapján tudta, az idegen nem bukkan már fel holnap reggelig.

            Nagyot sóhajtva összehajtogatta a plédet, és a ház felé ballagva hálát adott istenének, hogy nem engedte a napot úgy lemenni, hogy egyedül maradjon. Megitta esti tejeskávéját, és az elmúlt idők berögződése miatt nem evett mellé semmit. Bár elhullottak azok a napok, mikor férjének tetszeni akarván fogyókúrába kezdett, a szokás második természetévé vált. Gyorsan aludt el, mint mindig, gondolatok, fantáziálások nélkül, öntudatlanul elkerülve annak beismerését, hogy a paplan alatt vagyunk igazán egyedül, és olyan közel saját istenségünkhöz, hogy annak fényében már nem merünk hazudni magunknak. Talán ezért érezzük magunkat igazán nyomorultnak, és védekezésképpen olyan pózt veszünk fel az alváshoz, mint az embrió.

            Évek óta nem riadt fel álmából, s most is értetlen arccal nézte az idegent, aki némán tett-vett a szobában. Nem félt, mert Arnold Lericht halála óta nem tudott elképzelni olyan eseményt, ami megijeszthette volna, de csodálkozva konstatálta az idegen felbukkanását, aki férje halála után sem lépett be soha a házba. Ekkor Boldizsár levett három kétágú gyertyatartót a polcról, a szoba közepén mértani pontossággal háromszögbe rendezte, és nyers hangon felszólította Elvira asszonyt, lépjen a háromszög közepébe. Arnold Lericht özvegye alvajáróként lépett ki ágyából, és igézetten nézte az idegent, aki gyertyát vesz elő, s azokat meggyújtva a fénykörön kívül térdre ereszkedik.

            - Vetkőzzön le! – csattant Boldizsár hangja, és a gyertyák lángján túlnézve, ismét felesége anyját látta, aki a mozdulataival figyelmeztette őt: vigyázz, mert megtudod… Már nem látta Elvira asszonyt, nem látta az ablaküvegen tükröződő tökéletes női test kontúrjait, melyet csak lenge hálóruha fedett, de elkezdett ömleni belőle a szó, mely örvénylően tört elő az évek hallgatásából épített gátak mögül.

          Szépen hangsúlyozva, kitűnő artikulációval mesélte el feleségével való vitáit, egy régen elmúlt világ szenvedését, örömét és hányattatását. Két óra múlva jutott el életének azon részéhez, mikor azon a helyen, amit a helybéliek Farkasrétnek hívnak, felesége anyja is a ravatalozóba került, és ő nem figyelve a szertartás elnyűtt fordulataira, csak önző módon ostorozta az elhunytat. Felpanaszolta, hogy hirtelen elment, pedig milyen sok kérdésre nem adott még választ, s megkérdezte, mire megy a tudásával abban a világban, ahol nem tesznek fel kérdéseket. Megkérte, küldjön jelet számára valamilyen módon, s mutassa meg a határt mások megcsalása és önmagunk megcsalása között. Adjon választ azon polémiára, miért kell az embereknek levetkőzniük ahhoz, hogy őszinték merjenek lenni, de később, megcsalatásuk idején, nem az őszinteségüket bánják, hanem csak azt, hogy levetkőztek.

            Elkésett kérdések között sorolta fel érdekességként a rossz helyen nőtt szőrszálak és szemölcsök ápolására magunkhoz engedett kozmetikusok hadának létjogosultságát akkor, amikor a bensőnk megtisztítására rendelt embereket nem engedjük magunkhoz. Hol van és milyen tehát a test és a lélek harmóniája? De a kérdések súlya meg sem lebbentette a koporsó mellett levő gyertyák lángját, s Boldizsár akkor arra gondolt, talán nem is olyan lényegesek ezek a válaszok. Vagy a feleletek beépülnek a mindennapos rituálékba, mikor sírápolással hosszabbítjuk meg szeretteink életét, vagy régen elporladt dédapáink árnyaival beszélgetünk besüppedt hantok előtt, de nem fogjuk meg a kezét az élőknek?

            - Lehet, ez is lehetséges – fuldokolt a méregtől akkor Boldizsár -, hiszen a  nagy erőket mozgató rugók mindig picinyek és lágyak, és a nagy elhatározásokat kiváltó okok mindig porszemek. Elnézte felesége anyjának arcát, mely olyan volt, mint mindig, csendes, ápolt, megkövült, bár mintha a homlokán egy derűs felhő ült volna, amely azt üzente: vigyázz, mert megtudod…

            Ekkor Boldizsár elhagyta örökre a helyet, amit a helybéliek Farkasrétnek hívnak, és úttalan utakon, folyókon, határokon átkelve cipelte lelkében mindazt, ami elől menekült. Állandóan előtte lebegett a szegényes felirat:

Eckbert Nóra

élt 78 évet,

de az évek múlása lassan lekoptatta az évet, a hetvennyolcat, azt, hogy élt, s hogy ki, csak egy maradt meg, a fogalommá esszenciálódott név: Nóra.

            S most, hat év elmúltával, arcán a teljes kitárulkozás lázrózsáival döbbent rá arra, hogy Arnold Lericht özvegye, Elvira asszony hiába állt a gyertyák fényében hősiesen, mozdulatlanul, közel négy órás monológja alatt, mert összes szenvedését, kételyét, kérdését a számára legszebb nyelven, magyarul zokogta el.

            … ezért lement a folyóhoz, hogy az Alpokból lezúduló zöldes hóléhaboknak panaszolja el, hogy már megint nem értették meg. Széteső agyának végső energiájával megállított egy habos hullámfodrot, és rábízta minden vélt titkát. A hullámok megértették, és ő boldog volt, hogy végre megértették.