œ  Ş  

Megjött a busz, és én a buszon is, aztán a vonaton végig fogtam a kezét. Mert igaza volt. Ennek már sok évtizede, de az akkori hazugságom súlya most is nyom, mert én elhittem magamnak, hogy Eufémia a régi-régi Eufémia, és ugyanúgy szüksége van az én védő kezemre, mint amikor még árkokat ugráltunk át nagy bátorsággal. Nem Eufémiának hazudtam akkor kérem, hanem magamnak, mert nem mertem bevallani az akkori világtekergőnek, hogy azért fogom a kezét, mert ez egy néma kérés, egy könyörgő ima, hogy ne engedje el, mert most én félek. Félek magamtól, mert egy ismeretlen ember szívét-lelkét hordozom Letavai Jázmin név alatt. Félek a hazatéréstől, a megtéréstől, és mindazon örömtől és felelősségtől, amitől nem félt volna Szabó Szalvátor, aki pedig annyira szeretett volna megérkezni.

Dolgozott bennem a félelem, és ösztökélt a vadászat izgalma is, ez utóbbi csak azért, mert Eufémia hagyta a kezét a kezemben, s kreol lévén a nyárban erősen izzadt, minek illatára nem a hazatérés mikéntje forgott az agyamban, hanem a birtoklás, az őshím örök uralkodni, levadászni vágyása, mely egyedül arra irányul, hogy örökíthesse magát, lett légyen az jó, avagy rossz. S a legnagyobb hazugságom az volt, hogy azt mondtam magamnak, te csak haza akarsz érni végre, Jázmin, mint ahogy nem ért haza annyi borzalom után Szabó Szalvátor, s ez nem volt igaz!

Ismét erőt vett rajtam a tekergő, a sehová nem tartozó, ezért soha semmi felelőséget nem vállaló csavargó vagabund vérének lüktetése, és én engedve ez utóbbinak, be is próbálkoztam Eufémiánál, gondolva, hátha ez is bejön a trófeagyűjteményembe. Nagyot fékezett a gőzös- akkor még 424-es mozdonyok jártak azon a vonalon, meg mindenütt. Csak a kisebb szárnyvonalakon húzták az igát az öreg 376-os „kávédarálók”, a magas kéményük miatt nevezte így a népség őket, kérem.

Harsogott a pályaudvari megafon, hogy most Egerben vagyunk, és ki-ki szálljon fel, avagy szálljon le, de sürgetősen, mert a menetrend az menetrend, kérem. Ekkor javasoltam Eufémiának, hogy szálljunk le mi is, szakítsuk meg az utunkat, sétáljunk egyet a várban, nézzük meg Gárdonyi házát, meg a falakat, ahová vérrel írták fel az üzenetet: „Ne bántsd a magyart!”[1] Eufémia szó nélkül beleegyezett, és mi leszálltunk, az állomáson lepecsételtettük a jegyünket, hogy a további utazásra érvényes legyen, s elindultunk. Nem tudom kérem, hogy ismeri-e Eger városát, de az maga a raritas, kérem!

- Tudja ki volt Kapor őrvezető úr, kérem? - kérdezte minden átmenet nélkül Jázmin bácsi. - Az, aki elment az Irgalom Völgyébe, és még örült is ennek? Biztosítottam Jázmin bácsit, hogy tudom ki volt Kapor őrvezető úr, az, aki elment az Irgalom Völgyébe, és még örült is ennek. - -Csudálkozom, kérem szépen, hogy ön ezt tudja, mert olyan fiatal még, én pedig nem mesélek soha az emlékeimről senkinek. Vajon honnan tudhatja ezt ön, ifjú padtársam, a könnyű nyári délutánban?

Választ nem kellett adnom, mert Jázmin bácsi aludt néhány másodpercet, s hogy mit álmodott, arról nem tudok hitelesen beszámolni, csak arról, amit az én saját szemeimmel láttam. És azt láttam, hogy Jázmin bácsi néhány másodperces álma alatt ismét megváltozott az idő, mert - hiszen ezt mindenki tudja -, olyan meleg volt, hogy az embernek megizzadt a szeme. Jázmin bácsi felriadt, megdörgölte a szemét, és halkan azt motyogta: micsoda meleg, micsoda meleg, az embernek még a szeme is izzad.

Aztán felém fordult, és a régi alázatos hangján kérdezte: - Ugye tetszik rám emlékezni? Akkor biztosítottam őt arról, hogy én nem, én nem emlékszem rá, és lehet, hogy nem is akarok rá emlékezni. Ettől megnyugodott, mosolygott, és nevető arccal mondta: - Az jó! Az jó, ha nem emlékeznek az emberre. Mert ha emlékeznek, akkor az ember önkéntelenül szeretné azt, hogy úgy emlékezzenek rá, ahogyan soha nem élt, soha nem érzett, csak szeretett volna. S elkezdi ezt a képet kialakítani, formálni a környezetében, és már ismét hazudik mindenkinek, főleg önmagának.

- Én a boltban is tudom, hogy megmosolyognak - bólogatott az öreg- és kinevetnek a hátam mögött. Kérem szépen, engem ez nem érdekel. Ők azt hiszik, nekem az lenne a fontos, hogy emlékezzenek rám, és ezt a szívességet nem teszik meg nekem. Pedig ha tudnák, hogy én csak tesztelem őket, mert ha valamelyikük csak egyszer is emlékezne rám, soha nem mennék be abba a boltba többé. Tudja, az úgy van, hogy ha emberekkel kommunikál a magamfajta, akkor rögtön hazudni kell. Nekem azért, hogy a rólam kialakított képnek megfeleljek, nekik pedig annak okáért, hogy a bennük kialakult képben ne csalódjanak. Ezért győződöm én meg pedáns precizitással minden nap arról, hogy nem emlékeznek rám. Elég, ha én emlékezem, mert az egyes emlékek kockaköveiből építik meg azt az utat, amely elvisz engem az Irgalom Völgyébe, aminek bejáratától olyan rideg kegyetlenséggel elzavart engem a Kapor őrvezető úr.

De volt is talán oka, kérem szépen, mert akkor is milyen álságos dolgot tettem meg az Eufémiával, akivel kéz a kézben bejártuk a várat, a Bástya sétányt, ittunk üdítőt a Dobó téren, megcsodáltuk a freskókat a míves barokk templomokban, s álmélkodtunk a galambok raján, akik lekakálták az ősi falakat, amire régen vérrel írták ki: „ Ne bántsd a magyart!” E látvány döbbentett rá arra is, hogy a heroizmus is keveredhet a guanóval, mint ahogy az én tisztátalan gondolataim is keveredtek Eufémia tiszta, lényegre törő érzéseivel.

Felvetettem azt a lehetőséget, ha egyikünk sem siet senkihez és sehová, akkor miért ne maradnánk itt éjszakára, és holnap mennénk tovább abba a városba, ahol - tudja kérem- az olajfinomítók vannak. Eufémia csak bólintott az én brillant ötletemre, amit én rögvest az elfogadásnak és befogadásnak minősítettem, ezért örömömben átöleltem a vállát, magamhoz húztam, finom puszit lehellettem az arcára, amit ő rezzenetlenül tűrt. Kerestünk egy kis IBUSZ szobát a Bástya sétányon, s ottan lepakolva magam felé fordítottam Eufémia arcát, megpusziltam a homlokát, és előrukkoltam újabb ötletemmel, miszerint meghívom egy gyertyafényes vacsorára, eszünk, iszunk, s aztán boldogan hazatérünk kicsiny, bérelt, egyéjszakás otthonunkba.

Eufémia akkor rám nézett, a szeme teljesen kifejezéstelen és üres volt, s mikor megszólalt, akkor én ottan igen meg lettem alázva, kérem szépen. - Én nem tudom - mondotta Eufémia elgondolkodva, álmatag hangon -, hogy miért hiszi minden ökör férfi azt, hogyha meg akar kurucolni egy nőt, azt neki kötelessége előtte megetetni! - De nem baj - folytatta Eufémia-, gyere Jázmin, etess meg és háljál velem egy szobában, ezt mind nem bánom, de hülyének ne nézz!

- …és nem ajánlom, hogy hülyének nézzél Jázmin - gurult  dühbe Eufémia-, mert én már most tudom, amit te nem tudsz, hogy te nem vagy férfi, csak egy üzekedő kan vagy, mert a férfi ott kezdődik, akit az én apám testesített meg, és a te apád testesített meg. Szabó Szalvátor azért, mert haza akart jönni a nyomorúságra, az apád pedig azért, mert erején felül vállalta a nyomorúságot és a terheket a soha haza nem tért helyett is. De te csak egy torzulata vagy ennek a két embernek, akik most valójukban és képletesen egy sírban nyugosznak. - Hitvány ember lettél, Jázmin, pedig nem voltál az, Jázmin, én tudom, én tudom igazán!

Így szólott Eufémia, és én rögtön megértettem, hogy olyan megállóban álldogálok buszra várva, amelyet már régen elkerülnek a buszok útvonal változás okán. És azt is megértettem kérem, hogy igen kevés embernek adatik meg, hogy a mézet a mindig nyíló bödönből nyalogassa, az emberek többsége arra született, hogy a mézet a vadméhektől vegye el. Eufémia pedig nem csak vadméh volt, hanem mint később kiderült, kérem, szinte genetikailag egyezett az afrikai gyilkos méhekkel!

Két kezével széttépte mellén a blúzt, és a sarokba hajította a hirtelen mozdulattal kikapcsolt melltartóval együtt, amit én álmélkodva néztem, mert előbuggyanó mellei oly annyira hasonlítottak Szabó Margit melleire, melyeket az én apám - az én anyám felkérésére - annyira szeretett csókolni kérem, mint ahogyan a talaj menti szellő csókolgatja a frissen nyírt gyepet. Kilépett a cipőiből, a jobblábast a bal sarokba rúgta, a ballábast a jobb sarokba röpítette, a szoknyáját, azt piros pettyest, a bugyijával együtt feldobta a plafonra, és bájos mosollyal felém fordulva azt mondotta volt, kérem: - Hát dugjál meg, Jázmin, ha van még a pofádon bőr!

Én sokszor feküdtem már ilyen ágyakon, ahol ritkán szép, de többségében igen ronda nők suttogtak a fülembe, hogy milyen szép vagy te, Jázmin, meg olyan okos vagy te, Jázmin, és mivel nagyvérű ember is voltam világ életemben, azt is mondta az értelmesebbje, „és a férfiasságod, Jázmin, az pedig olyan nagy és kitartó, mint a megafallisztikus kultúrában a fétisszobrok.” És én tudtam, hogy ez mind nem igaz, csak hazudnak nekem, de igaznak fogtam a szót, mert olyan jó volt egy-egy éjszakára elhinni, hogy én is lehetek olyan kérem, amilyen soha nem voltam. Elfogadtam ezen dolgokat, s csak később jöttem rá, hogy ezek a hölgyek szintén hazudtak, hazudtak nekem is, és maguknak is, vagy azért, mert megsajnáltak engem nyomorúságom okán, vagy azért, mert még nálam is nyomorultabbak voltak.

Szomorú mérleg ez kérem, nagyon szomorú mérleg. Nekem nagyon sok csúnya nőm volt, mert én tudtam kérem, hogy a legrozzantabb fészer teteje alá dugják el a legszebb sonkákat a parasztok. Értem ezalatt azt, hogy egy hölggyel mikor végigmentem a promenádon, a sétáló urak és karjukon kószáló kedvesük utánunk fordultak kérem, de nem azért, mert én egy nett gavallér benyomását keltettem, hanem a hölgy látványa ragadta meg őket csúnyasága okán.

Ennek a hölgynek horgas nagy orra volt, a szemei dölleszkedőek, haja seszínű, bőre fehér, pattanásokkal és mitesszerekkel tarkítva. Ragyafolt is volt hintve szerteszéjjel az arcán, kérem, nem is tudom máshoz hasonlítani, olyan volt az ábrázatja, mint egy térkép. Későbben, mikor már igen erősen bele voltam szerelmesedve, meg is kértem őt tréfából, hogy ugyan mutassa már meg nekem, tudatlannak, az arcán, hogy hol is van Jászárokszállás. De ez csak mind szecska és pelyva amit beszélek, mert a lényeg az ott rejtőzött a ruhája alatt, amit én nagy rutinnal lehámoztam róla - mint a dióról a zöld kérget szokás kérem -, és máris ott álltam a döbbenetek közepében, mert ilyen testet Tiziano, Leonardo és a többi mester sem láthatott! Nem láthatott, mert az Isten ezt szinte csak magának teremtette pazar jókedvében, és azért rakott rá csúnya fejet, hogy mást elriasszon tőle.

S bár Eufémia teste is tökéletes volt, az Isten őt nem magának teremtette, hanem nekem, de én, akinek csak le kellett volna hajolni ezért a gyöngyszemért, nem mentem haza hozzá, hogy felvegyem, és későbben sem kerestem meg őt ebben a világban. És most itt állt előttem meztelenül, dühös kitárulkozással, de én, aki annyi asszony ölébe keveredtem már ki és be, most csődöt mondtam. Zavarban voltam, nem tudtam mit kezdeni a perc drasztikusságával, egyszóval Eufémia diadala teljes volt.

Akkor odalépett hozzám látva tanácstalanságomat, felrántotta a pólómat, úgyhogy rögtön kibújtam belőle, s egy húzással letolta a nadrágomat a térdemig, és kérem szépen én ott állottam talpig zavarban, meztelenül, az egyáltalán nem férfias férfiasságommal. Mikor Eufémia ezt észrevette, leült előttem az ágyra, erősen szemügyre vette a férfiasságomat, és azt mondta nagy komoly megállapításként: - Na, te bika Jázmin, akárhogyan nézem a dolgodat, ez félpuha! Szégyenemben menteni akartam a menthetőt, és dacosan feleltem: - Nem, ez nem félpuha, Eufémia, hanem félkemény!- mintha ez számított volna is valamit. - Mondom, hogy félpuha!- csikorogta Eufémia. - Félkemény!- vágtam én rá. - Félpuha! - Félkemény!

Egymásra néztünk vadul, keményen, aztán kissé döbbenten, hogy idejutottunk, és elemi erővel tört ki egyszerre a nevetésünk. Mindent elsöprő, ám nem feloldozó, nem megbocsátó nevetés volt ez, inkább lihegős, görcsös öklendezés visítással keveredve, amiben lassan eltűnt a hamar megdagadt harag. Eufémia hanyatt vetette magát az ágyon, én mellé tántorodtam, s nézve egymást csak nevettünk, röhögtünk, még csuklottunk is talán, és Eufémia néha azt mondta, hogy félpuha, én pedig azt rötyögtem, félkemény, és még sokáig nem kaptunk levegőt.

Megcsillapodva egy kissé Eufémia felém fordult, lágyan átölelt és megcsókolt. Hosszan csókolt, olyan hosszan, azt hittem, belészakad a lelkem kérem, és közben éreztem, hogy nagy változások is történnek rajtam, mert a  félpuhából hamar félkemény lett, abból pedig igazi kemény, amit Eufémia észrevéve érzéssel simogatott meg. Felhörkent bennem a hím, és vadul fölélendülve akartam magamévá tenni, de Eufémia lelökött magáról, és dühösen mondta: - Ne légy már ilyen állat, Jázmin, neked nincs szexuális kultúrád semmi a világon? Te nem hallottál még előjátékról? Csak durr bele, és pont? Na! Jázmin, csinálj egy kis előjátékot, kérlek!

Kérte, kérte, de én nem tudom, mit kért, mert ’iszen most már tudom, nekem tényleg nem volt szexuális kultúrám, vagy mi a fene, nekem csak nőim voltak kérem, meg elfeledett, főzelékszagú kapcsolataim, azok voltak kérem, de kultúrám, az nem volt. Először nem is értettem, hogy mit kér tőlem, és az jutott eszembe, hogy talán azt akarja, hogy babráljak magamon. Lettem olyan ideges, hogy ismét visszaestem a félpuha állapotba, amit Eufémia észrevéve újra átölelt, és felvilágosított, hogy az előjáték azt jelenti, hogy: Lassan! Érzéssel! Adj időt a másiknak. Így már rögtön értettem, de mi a fenének fejezte ki magát ilyen bonyolultan, kérdem én, mit kell egy ilyen magától érthető dolgot ennyire körbejárni, kérem szépen.

Aztán mikor már mindenütt végigsimogattuk és csókolgattuk egymást, akkor ismét Eufémiába akartam hatolni, de ő határozottan nemet mondott. - Figyelj rám, Jázmin! - mondotta. - Te egy gané ember vagy, nem csak a férfiasságodat hordod a farkadban, hanem a szíved is lecsúszott oda. Nos, énnekem a te szíved nem ilyen csomagolásba kell, avagy kellett volna, amikor annak ideje volt, tehát most sem kell. És ahogy az Irgalom Völgyére sem voltál méltó, hogy oda bemehess - hála érte Kapor őrvezető bölcsességének -, ezért ide sem jöhetsz be soha.

- Soha - sziszegte Eufémia, miközben lágyan markolta az egészen keményet-, ezt jegyezd meg, te tetű! Lehet itt minden ma éjjel, de oda nem mehetsz be soha! Majd lesz simogatás meg puszi, de neked csak annyi jut, hogy egy a levegőbe, egy a lepedőre! Emígyen szólott Eufémia, és be is teljesült minden szava, és később neki is jó volt többször is, és nekem is kétszer, előbb a levegőbe, s kicsit későbben a lepedőre, kérem szépen. S ami ottan akkor a levegőben és a lepedőn kikötött, tömör összefoglalása volt Eufémia meg nem valósult jövőjének, és az én elherdált életemnek, kérem. Így lett Eufémia az egyetlen nő az életemben, akivel minden kapcsolatom csak előjáték volt. A születésétől a haláláig csak egy előjáték voltam az ő életének kicsiny történéseiben, amit aztán az Élet Színpadán soha nem tűztek műsorra.

Tudja, ifjú barátom, amikor ott feküdtem az ágyon Eufémia fedetlen mellei mellett, melyeken rózsaszínű volt a bimbó, mint ahogy rózsapíros a hajnal is napkeleten, arra gondoltam, hogy talán most az életben először kitárulkozhatok valakinek, valakinek, aki ezzel nem fog visszaélni, megért engem, és ápol, és eltakar, mint a Himnuszban a régen tép, kérem szépen. - Tudod Eufémia - mondottam ott és akkor Eufémiának-, talán nem is vagyok olyan rossz ember, mint ahogy te azt látod. Csak nekem másképpen forog az agyam, más szemszögből látom a világot, a helyzeteket, az emberi kapcsolatokat. - Tudod, Eufémia - folytattam akkor és ottan -, én úgy érzem, nekem szelektív agyam van. Azért van szelektív agyam, mert jót a rossztól, bűnt az erénytől, hamis igét az igazságtól, ocsút a búzától remek érzékkel tudok elválasztani.

- Látod, most itt vagyok veled, és elmondhatom, hogy miért nem volt soha nekem feleségem, családom, avagy csak hív társam is. És köszönöm, hogy elmondhatom. Mert tudod, Eufémia, én - hogy példával is éljek feléd - szeretem a buktát. Az én szempontomból csak a bukta illata, keltsége, lágysága, íze a fontos, nem az, hogy hol és ki sütötte. A saját portámon nincs aki süsse, ezért járok kelek a világban, és mindenütt van egy-egy háziasszony, kinek a portájáról illatozik kifelé a bukta fahéjillatú aromája. És ha betérek, megkínálnak. És én megeszem. Jó étvággyal eszem meg, megköszönöm, és már megyek is tovább, otthagyom a gazdát az ő asszonyával, aki buktát sütött neki, meg az egész tepsi buktájával együtt, amit neki sütöttek. Mert tudod, Eufémia, egy ember egy nap csak egy tepsi buktát tud megenni. A gazda is, akinek az asszonya megkínált, meg én is, aki soha nem sütöttem buktát. A különbség viszont óriási, tételesen az, drága Eufémia, hogy az a bizonyos gazda egy tepsiből eszi meg azt a mennyiséget, amit én húsz tepsiből kóstolok össze, mert ennyi bukta fér egy zománcos tepsibe.

  Akkor, kérem szépen, megfordult Eufémia, rám nézett, és lágyan azt kérdezte tőlem: - Mondd, Jázmin, ettél te már egyátalán buktát olyan tepsiből, amit neked, csak neked sütöttek? - Megvallottam akkor és ottan, kérem szépen, hogy az én életemből kimaradt ez a tepsi bukta, és bizony külön és nekem még senki nem dagasztott tésztát. - Látod, Jázmin, ha hazajöttél volna, én csak neked dagasztottam és sütöttem volna buktát, és mindenkinek könnyebb lett volna - mondotta Eufémia, és a hangjában nem volt szemrehányás, vádolás, olyan volt a hangja kérem, mint a fáknak télen, mikor nyöszörögnek a mínusz huszonöt fokos hidegben. - Neked lett volna csak számodra dagasztott bukta, nekem pedig lett volna „emberszag” a házban.

- Tudod, Jázmin, a te apádnak nem volt kóstolós bukta az én anyám, és az én anyám akkor is a Szabó Szalvátornak sütötte a buktát, amikor az apád karjában ringatózott a te anyád felhatalmazásával. Gondolkoztál már ezen egyszer is, Jázmin?- kérdezte Eufémia, és igen párás volt a hangja, kérem. Mondottam volt neki akkor és ottan, hogy ezen még nem gondolkoztam, de majd fogok, ha megkér rá, mert az ő kedvéért én mindenre kapható voltam azon az éjszakán, még gondolkozásra is kérem.

- A baj az, Jázmin - folytatta Eufémia, hogy te nem gourmand lettél a sok bukta kóstolgatása közben, hanem egy önző, magától eltelt kurvapecér, akinek a lelke olyan érzéketlen lett az elmúlt három évtizedben, hogyha valamiért egyáltalán megizzad, homokot izzad! - Tudod - folytatta mélyen búgó hangon a szót Eufémia -, nagyon kemény dolog a múlt bútorainak leporolása, úgyhogy nem is tudom, miként értessem meg azzal a félpuha lelkeddel - mert neked a lelked is félpuha, nem csak a farkad, kedves Jázmin, ha zavarba hoznak.

- Valamikor azt mondtam magamnak, hogy a dolgok mindig egyszerűek, csak mi bonyolítjuk el. Meg azt is mondtam, hogy az igazán nagy dolgok nem tőlünk függenek. Minden magyarázkodás és filozófia nélkül tén et sorolok fel neked, Jázmin: Függött-e tőlem egy pillanatig is, hogy távolinak éreztem magamtól a férjem? Hogy ezt ő nem vette észre? Hogy a lányom olyan szabad, amilyen én soha nem voltam?  Hogy én vártalak annyi éven át, és te nem jöttél?  És most itt vagy annak ellenére, hogy hívtalak volna? Hogy Apu - a te édesapádról beszélek - etikája, morálja, világnézete, amit rám nyomott, védetté tett engem, vagy védtelenné? Hogy boldog lettem általa, vagy boldogtalan? Hogy az úgynevezett morális tisztesség figyelmen kívül hagyhatja-e az egyén keresési törekvéseit?

- És ez csak egy ezredrésze a kérdéseknek, melyeket ha felteszel magadnak, rájössz, hogy mennyi minden nem tőled függ! Az élet java része a HA meg a HOGY?  És akkor a HA meg a HOGY között hol van az egyén szabad akarata? Vannak emberek, akik azt mondják, én jó ember vagyok, nekem nagy a tenyerem, abban sok jóság elfér, ezért én mindenkinek csak adok, nekem nem számít a saját boldogságom-boldogtalanságom, én adok, adok, adok, tehát én egy cefet jó ember vagyok. Ezzel szemben nekem az én véleményem, te egyáltalán nem kedves Jázmin, hogy aki elfogadni nem tud, az igazán adni sem tud.

- Ilyenkor, az én vipera lelkemben - amelyik nem volt még ilyen akkor, mikor vártalak téged - rengeteg kérdőjel szaporodik fel, mert nem a kérdések megválaszolása a lényeg, hanem az, hogy most itt ki hazudik és kinek? És mondom is a választ, te félpuha Jázmin, nehogy meg kelljen erőltetned azt a buktafaló nagy agyadat. Szerintem nem lehet vesztes az, aki másnak hazudik, és nem vesztes az, aki – megtévesztettsége okán - elfogadja ezt a hazugságot. Csak egy vesztes van Jázmin, és kettőnk közül inkább rád illik, mint rám: aki magának hazudik!

- Ezért kell porolni, takarítani, mindig, monoton, ahogyan Ágnes asszony a patakban mossa a véres foltját, de tudom, ez részemről, csak egy ábránd veled kapcsolatban, mert annyira belejöttél a magadnak való hazudozásba, hogy már én sem akartam ma délelőtt veled árkot ugrani, sikkantva a félelemtől, és kéz a kézben, úgy ahogy régen volt, és már soha többé nem lesz. Az emberek manapság nem mossák ki a szennyesüket, a véres rongyaikat, hanem kidobják a lelkükkel együtt, elmennek vásárolni, és vesznek egy új rongyot. Vagy járnak mosatlanul a régiben, mint például te, énnekem egyáltalán nem kedves Jázmin. Csakhogy a Teremtő úgy teremtette meg ezt a világot, hogy új lelket nem lehet vásárolni. Lélek csak egy van, rongy meg sok.

- Nézz szembe a múlttal, Jázmin, és magunkkal! - ezt mondotta nekem Eufémia ott azon a helyen, ahol én ki lettem ismét zavarva az Irgalom Völgyéből, és volt, amit értettem kérem, de azért a valóság talaján állva, már be kell valljam, több volt az, amit nem értettem. De azért úgy tettem, mint aki mindent ért, és ismét elkövettem azt a hibát, amikor belementem abba a vitába, hogy ez most félpuha, vagy félkemény, és ismét elkezdtem félkemény lenni, ezért így válaszoltam:

- Én azért maradtam egyedül, Eufémia, mert úgy éltem meg az eddigi életemet, hogy rájöttem arra, azért amortizálódik minden kapcsolat férfi és nő között, mert a nőknek, mihelyt megadatik a lépre csalogatás által elnyert biztonság érzete, a férfiaknak pedig elmúlik a vadászat izgalma, rögtön bele is fásulnak a kapcsolatba. És már nem szeretik egymást, Eufémia, hanem csak birtokolni akarnak, és ragaszkodni a birtok tárgyához. Ez a korrekt körülírása ebben a kultúrkörben a házasság szentséges intézményének, egy idő után pedig mindig az a vége, hogy mindkét fél azt érzi, házasságtörési kötelezettsége van önmagával szemben.

- De az Isten áldó keze mögött azért dolgozik elemi erővel két féregnek kikiáltott gonosz manó is. Az egyik Darwin, aki nem a lelkek Mephistója, hanem a vér szavának az igehirdetője, a másik, pedig a jó öreg Freud doktor, aki viszont  a lelkek Mephistója, mert volt bátorsága, benyúlt az emberek hamis szájába, lenyúlt a végbelükig kéremszépen, és egy briliáns mozdulattal kifordította őket, mint egy büdös fuszeklit, kérem szépen.  Én ezt mind tudom - mondottam akkoron és ott Eufémiának -, ezért van énnekem többek között szelektív agyam, mert…

És csak eddig tudtam mondani a történetét az én szelektív agyam kialakulásának, mert Eufémia elkapta az államat, és erős kézzel maga felé fordította azt, s mély gúnnyal a szemében azt mondotta volt nekem ott és akkoron, kérem: - Neked csak azért van szelektív agyad, Jázmin, mert normális soha nem volt! Amikor elmentél, Jázmin - folytatta Eufémia -, sokat sírtam, és anyád, a Letavai Ilona azt mondta nekem: - Nézd, Eufémia, itt a tornác előtt a virágos ágyást miként ültette a Letavai Lajos. Ezek bizonyos mértékig formázzák az életünket is, hiszen nézd meg, kívülre hajnalkát ültetett, ami hajnalban nyílik, és már felszaladt az ereszig. Belül pedig estikét ültetett, amelyik este nyílik és illatozik. Látod, Eufémia, a két virág egymás mellett él, de egymás virágát soha nem látják, egymás illatát soha nem szagolják. Ámbár igaz az is, hogy az ősz biztos jele az, mikor a hajnalkák már estig nyílnak, de ekkor sem találkoznak, mert az estike ilyenkorra már elszárad.

- Látod, Jázmin - mosolygott Eufémia -, ilyen volt a mi életünk is. Egy ágyásba lettünk vetve, egymás mellett nőttünk fel, de soha nem nyíltunk és illatoztunk egymásnak. Ezt én így látom, Jázmin, így élem át, te pedig jössz itten a szelektív agyaddal meg a félpuha farkaddal, hát mondhatom, szánalmas vagy te Jázmin! - Eufémia magára húzta a takarót, merev szemmel nézte a mennyezetet, és messzire, nagyon messzire kalandozott el akkor tőlem, kérem szépen. Sokáig feküdt így szótlanul, és bármennyire kívánatos volt, nem mertem hozzá közelíteni, de még megszólítani sem. Szívtam némán egyik cigarettát a másik után, és igen nyomorultul éreztem magam akkor és ottan, kérem.

Eufémia nagy sokára megmozdult, és mereven az ablak függönyét nézve, szikes hangon minden átmenet és bevezetés nélkül mesélni kezdett. - Volt egyszer, vagy nem is volt, nem tudom, de úgy mondják a fák, az állatok, a virágok, és a kövek, szerette egymást egy ölyvfiú, és egy ölyvleány. Fióka korukban is közel volt egymáshoz a fészkük, és amikor kirepültek, akkortól kezdve folyton folyvást csak egymás mellett repültek. Fényként repült az ölyvleány - mesélték a fák -, és suhanó halálként nyilallt az ölyvfiú - mesélték a virágok. Egymás mellett, alatt és felett tudtak együtt repülni, és félt tőlük sok állat az erdőn és annak szélén - mesélték az állatok -, s irigy volt minden ölyv a környéken, amint látták őket felvágódni az égbe, ahová mi soha nem mehetünk - mesélték a kövek.

- Egyszer, amikor így suhantak a térben - locsogtak  bele a patakok a mesélésbe -, váratlanul tört rájuk egy vihar, mely  kiszámíthatatlanságával és elemi erejével magát az életet mintázta. Egyik légörvény elkapta az ölyvleányt, a hátára fordította, és pillanat alatt földhöz vágta olyan erővel, hogy mind a két szárnya eltörött. Egy másik légörvény oldalról kapta el az ölyvfiút, és egy magas fa koronájára teperte le olyan erővel, hogy eltörött mind a két lába. Utolsó erejével az ölyvleány a páfrányok közé bújt - mesélték a páfrányok -, és utolsó erejével az ölyvfiú felvágódott az égbe - mesélték a nagykoronájú fák.

Mikor véget ért a vihar, az ölyvfiú keresni kezdte a párját, meg is találta a páfrányok között, és örömmel hívogatni kezdte magához, fel a légbe, a tágas, csodálatos térbe. Panaszolta sírva az ölyvleány, mennék én drága párom, repülnék hozzád mindenáron, de eltörött a szárnyam, repülni nem repülhetek veled együtt, fényen és árnyon. De szállj le hozzám, édes párom, érkezésedet alig várom. Vijjogott az ölyvfiú lelke fájdalmában, és levijjogta bánatát a földön maradt ölyvleánynak: mennék, mennék hozzád, drága párom, de eltörött mind a két lábam, leszállani hozzád mire szálljak? Te nem tudsz felszállani a magas égbe, én nem tudok leszállani hozzád, akármint kéred. Ettől kezdve az ölyvfiú a levegőben élt, vadászott és aludott - mesélték a kövek -, az ölyvleány pedig mindig az eget lesve a páfrányok között maradt örökre. Így is haltak meg mind a ketten, az ölyvleány állva és az eget lesve, az ölyvfiú meg fenn a légben, kimerülve a repülésben is mindig csak a földet nézte, és párját hívta, óvta, védte.

- Látod, Jázmin - ült fel Eufémia az ágyon-, nekem eltörött a szárnyam, neked eltörött a lábad. Így jártunk mi a közös repüléssel. S ezt a mesét nekem a te apád, a Letavai Lajos mesélte el ezerszer, mikor választ kértem arra, hogy miért nem jössz vissza hozzám. Most itt vagy, és mondhatnám, hogy „emberszag" van a házban, de nincs, és én csak az orrfacsaró bagó bűzét érzem. Talán csak annyit lehet kihozni még a mi közös életünkből mindezek után, hogy én méltósággal állok törött szárnnyal, s te méltósággal repülsz törött lábbal.  Hát, így legyen! - mondotta Eufémia, és befordulva a fal felé mély álomba merült.  

Nos, ifjú barátom, így jártam én Eger városában, mely maga a raritas, ottan és akkor a Bástya sétányon Eufémiával, akinek az ősanyja az a bizonyos Éva volt, aki ellopta a Tudás Fájáról az almát, és akkor sem tudott vele mit kezdeni, és az utódai sem tudnak az orzott termékkel mit kezdeni. Viszont azóta is minden Éva-leszármazott vindikálja magának a jogot a bölcsességre azon hivatkozással, hogy a Tudás Fájáról ők lopták el az almát, kérem szépen!

És, hogy a gondolatomnak fonalát tovább sederítsem, ifjú barátom, erről jut az eszembe, erről az almáról, egy fabula, egy igen szép, tanulságos fabula. Képzelje el, ifjú barátom, hogy két, egymást nem ismerő ember elment a piacra, és egymás mellett állva szinte egyszerre kértek a gyümölcsárustól egy-egy kiló almát. Az árus előbb az egyiknek, aztán a másiknak mérte ki a kért mennyiséget az egyetlen láda almájából. Egymást meg nem ismerve, egymásról semmit nem tudva mindkettő hazament a saját otthonába. Megmosták az almát, és szép üvegtálban az asztal közepére helyezték a mosolygó gyümölcsöt.

Az első sokáig szemlélte a szinte teljesen egyforma almákat, sokáig válogatva közöttük. Aztán nagy sokára kiválasztotta a legszebbet, és jóízűen megette. Másnap ugyanezen rituáléval kereste ki a legszebbet, és harmadik, negyedik nap is csak a legszebbet, amíg elfogyott az alma. A második is sokáig szemlélődött, és azt mondta magában: Olyan szép ez az alma, maradjon holnapra is valami szép a sivár életemben, ezért én a legcsúnyábbat eszem meg. És második, és harmadik, és negyedik nap is a legcsúnyábbat ette meg, míg elfogyott az alma. Így lehet, kérem szépen, hogy két kiló teljesen egyforma, azonos gyümölcsből az egyik ember megevett egy kiló gyönyörű almát, a másik pedig egy kiló csúnya almát - fejezte be Jázmin bácsi.

œ  Ş  