„Kél és száll a szív viharja
                                                                        Mint a tenger vésze;
                                                                        Fájdalom a boldogságnak
                                                                        Egyik alkatrésze….”

                                                                        (Arany János: Enyhülés)

        VI.

       Abba a korba értem, mikor az ember megtapasztalja, hogy az örömöt már ugyanolyan nehezen viseli el, mint a fájdalmat, a terhet.

       Miért van ez így, hogy a fájdalom soha nem lesz öröm, az öröm pe­dig teherré válik? Ki tudja ezt? De ahogy a naptárról egyre gyorsulóbb tempóban lelopakodnak a napok, a hetek, az évek szinte észrevétlenül, az öröm is úgy lesz először keserédes, aztán keserű. Sokszor mondják idős nagyapák és nagymamák: – Itt voltak a gyerekek meg az unokák. Olyan nagy öröm volt. Az­tán kis idő múltán már vártuk, hogy mikor mennek el. S mikor el­men­tek, és visszaállt az öreg portára a sírós, újra gyermeket váró csend, ak­kor szinte boldogan szusszantunk egyet. – Ki érti ezt? Kis örömérzés után már jobb az újra várakozás csendes fájdalma, mint maga az öröm.

        Mikor a fiatalok egy hónap múlva váratlanul megérkeztek, a Mi­ci­nek csomós lett a szájában a nyál a rémülettől. Continentia arca krétafehér volt és beesett. Haja zsírosan, tépetten ló­gott a vállára, és erősen mosdatlan szagot árasztott. Csípős izzad­ság­sza­ga volt, amely soha nem a melegtől keletkező izzadság szaga, ha­nem a páni félelem keltette szúrós, ammóniákos szag.

        A gyerekférj is csak lerogyott a konyhában a hokedlire a spór mel­lé, az arca fekete borostás volt, mintha szenet lapátolt volna a teher­pá­lya­udvaron, és a vállai annyira előre estek, mint a denevéreknek, mikor elő­reejtik szárnyaikat, hogy alvásukat ne zavarja a külvilág zavaró fény­pászmája. „Szemei mélyek lettek, mint éjféli mozdonyok lámpái a sorom­pó­nál.”1 Continentia leroskadt Authentika mellé a lócára, és sokáig így ma­rad­tak mozdulatlanul. Az asszonyka arca kőmerev volt, a férfi tartása moz­dulatlan, mint a Memnon szobroké a sivatagban abból a korból, ami­kor még zenélni tudtak.

        Zakatolt a Mici agya akkor, jaj, nagyon zakatolt. Azt érezte, hogy baj van, nagy baj van, csak azt nem tudta, hogy a baj honnan csap le. Félt attól, hogy a fiatalok kudarcot vallottak, és nem lesz meg a pénz a műtétre, és akkor Authentika meghal. Vagy sikerült összeszedni a pénzt, és most elviszik a kislányt, és csak azért ilyen mozdulatlanok, mert végtelenül kimerültek. Ettől is félt. Esetleg tényleg nincs meg a pénz, és ők elmennek, de a kislányt itt hagy­ják rá, immáron örökre, mert tehetetlen szégyenükben feladják a re­ményt, a kislányt, egész eddigi életüket. Ettől félt a legjobban a Mici.

        Az éjszaka már eltakarta a lepke mozdulatlan árnyékát a falvédőn, ami­kor lassan, vontatottan, egymást váltogatva kezdték mesélni a fia­ta­lok az elmúlt egy hónap történéseit. Az elhangzottakat az éj bársony sötétje úgy szippantotta be, mint a gyón­tatószékek brokát függönye a mögé feloldozásért bebújó val­lo­mást. 

        Minden baj azzal kezdődött, hogy a vajszín öltönyös ficsúrt ki­ne­vez­ték elöljárónak. Ez az az elöljáró, aki majd negyven év múlva elé­ge­ti a Mi­ci holmiját, akkor vén lesz már és öreg, esetleg bölcs is va­la­me­lyest, de most csak egy felkészületlen fiatalember, aki nem bír még az örö­mé­vel, hogy csikó korára ilyen nagy hivatalt sikerült neki ki­fog­nia. A ficsúrnak eddig is különös viszonya volt Continentiával. Mivel első munkanapján ő vitte szobára az asszonyt, attól kezdve úgy vélte, neki előjogai vannak a többiekkel szemben, és rossz néven vet­te, ha más is kedvet kapott arra, hogy a faragott karfába kapasz­kod­va ágyba húzza Continentiát.

        A kaszinó többi férfitagja ezt természetesen nem vette tudomásul, vagy nem is vették észre, ők éltek a lehetőséggel, amelynek árát becsü­let­tel befizették a joviális arcú tulajdonos kezébe. És természetesen más lá­nyok is dolgoztak ebben a kaszinóban, akik lehet, hogy szintén asszo­nyok voltak, férjesek vagy leányzók, akiket a nyomor, a kényszer ho­zott ide, vagy egyszerűen csak örömkurvák, merthogy ilyen is van a gló­buszon, kérem, ilyen is van.

        Mikor megjött a kinevezés ígérete, akkor a ficsúr nagyon kimutatta a foga fehérjét a kaszinó vendégeinek. Elkezdett példálózni, hogy aki az ő kertjében matat, az tulajdonképpen egy valóságos, kétlábon járó elöl­járó kertjében matat, ezért felhívja a figyelmét mindenkinek, hogy más leányzókkal bujálkodjanak, mert ő nem olyan felejtős fajta.

        Na, itt egy kicsit komikussá vált a dolog, mert az ígéretes leendő elöl­járó nagyon beleharapott a vadkörtébe. Tételesen ide a járás, a me­gye nagyon prominens – és természetesen makulátlanul tiszta – pol­gá­rai jártak kártyázni, iszogatni és paráználkodni.

        Ezek aztán hamar leosztották a négy darab alsót a ficsúrnak, je­lez­vén, ha nem vesz fel úri modort a leendő hivatala mellé, ők nagyon gyor­san elintézik, hogy ez a leendő állapot egy életre állandósuljon. Sőt, ezen tovább menve prófétáltak arról is, ha esetleg majd a leendő hi­vatalában merészelne velük szemben ilyen hangnemet megütni, tud­nak gondoskodni arról, de nagyon gyorsan, hogy ez a szépen induló kar­rier csak egy szép emlék maradjon meg a vajszínű öltönyön, mint egy marhapörköltpecsét.

        Megriadt ekkor a ficsúr, és látván, hogy nagy erőkkel áll szemben, pró­bálta helyreütni a hibát, és innen kezdve ő maga ajánlgatta Con­ti­nen­tiát, javasolta szobára vinni, mintegy osztogatta az asszonyka nem lé­tező kegyeit. Az egyik neves ügyvéd itt is azonnal járomba hajtotta a ficsúr fejét, és kioktatta, hogy ne osztogassa azt, ami nem az övé, mert ez a lány – ők úgy tudták, hogy lány – a tulajdonos alkalmazottja, melynek hasz­ná­la­tát akárki megvásárolhatja nála az irodában, készpénzben, merthogy hi­tel ezen a téren nincs.

        Koppantottak egy kicsit a fejére, de nem nagyot, és kedvesen mo­so­lyogtak is rajta, és egyezményesen nem vitték szobára Continentiát. A ficsúr pedig ezek után nem merte szobára vinni az asszonyt, így az csak fel­szolgált esténként, és elveszett az a kereset, amit egy-egy éjjel há­rom, avagy négy férfi után juttatott neki a tulajdonos, aki mindig be­csü­lettel kifizette. Tehát munka volt, megalázás volt, csak pénz nem volt, és Au­then­tika állapota egyre rosszabbodott.

        A sete-suta, porig alázott férj nem értette a háttérben tör­tén­te­ket, és szinte sírva kérte éjjelente a feleségét:

        – Kellesd magad egy kicsit, drágám! És legyél csinos, hátha meg­kí­ván egy bőkezű úr. Nagyon kell az a pénz, kincsem, nagyon kell! Meg­hal a lányunk, édes, ha nem kellesz az uraknak. Tudod, meghal a lá­nyunk!

        De Continentia ezek után sem kellett senkinek. Így telt el három hét, amikor végre megtört a jég, de csak azért, hogy a megnyíló rianásba belesöpörje egy gyermekpár összes re­mé­nyét, feleslegessé tegye áldozatukat, és halálra ítéljen egy kislányt.

        Mikor megjött a ficsúr kinevezése, akkor nagy bankettet tartottak a ka­szinóban. Ilyenkor természetesen az ünnepelt vendége mindenki, az ünnepelt áll minden számlát, ő rendel mindenkinek, és állja azon anyagi ter­he­ket is, amit az ő nevében rendelnek. Ezt diktálja az úri modor, mely már szinte etikett, és úgy rá­fa­gyott ezeknek a pondró embereknek a lelkére, hogy szinte hivalkodva hord­ták, mint a király lovászai a lóganajos libériát.

        A nagy és bőséges vacsora után szokás szerint kemény ivászat kez­dő­dött, és a leányzóknak az ölbe húzogatása. De mivel kompániában vol­tak, s azt elhagyni illetlenség, ott, egymás előtt kezdtek szemér­met­lenkedni a leányzókkal, elmondhatni, minden szemérem nélkül. Kis idő múlva már nagyon hiányos öltözetű, vagy éppenséggel tel­je­sen meztelen urak és leányzók hemperegtek a pamlagokon, a szé­ke­ken, avagy éppenséggel a földön, a süppedős perzsaszőnyegeken. S ebből most már nem maradhatott ki Continentia sem, mert a fi­csúr rendelt minden ételt-italt és leányzót, tehát már el lehetett fogadni az asszonyka szolgáltatásait, az új elöljáró megleckéztetése befejező­dött.

        A gyerekférj szorgalmasan hordta ki az italokat a kialakuló orgia kö­zepette, szinte mindig a feleségét nézte, mélyen a szemébe, ahogy csak feltűnés nélkül tudta, és titokban felmutatott neki egy kis no­tesz­la­pocskát strigulákkal tele, melyek számszerűvé tették, hogy az ő egyet­len asszonya hány férfivel közösül azon az estén, hogy a kis­lá­nyuk ne hal­jon meg.

        Éjfél után elszabadultak az indulatok, az új elöljáró egy rántással le­húzta az abroszt a nagy kerek kártyaasztalról, és a leányzókat arra kör­be rákönyököltette. Fennhangos nagy szóval kihirdette az uraknak, hogy most szem­be­kö­tősdi játék lesz, a leányzóknak bekötik a szemét egy fekete ken­dő­vel, és az urak az így kialakított nemi svédasztalhoz járulhatnak, és ab­ba a leánykába tölthetik nemes magjukat, amelyikbe akarják.

        Egyetlen szabály van, hogy amelyik leányzó kitalálja, és fenn­han­gon megnevezi a behatoló személyét, az kiesett a játékból. Kiesik ter­mé­szetesen az is, aki közben lelankad vágyait tekintve, vagy részegen el­alszik egy asztal alatt. A győztes az utolsónak maradó, aki még aktív, és személyét nem ta­lálták ki.

        – Kolosszális – üvöltötték az urak –, kolosszális fenomén vagy uram­ecsém! Méghogy ilyet kifundálni! Látjuk már, hogy megfelelő em­ber­nek talpaltuk ki ezt a hivatalt. –  És elkezdtek tülekedni az asztal körül, ami kemény meg­pró­bál­ta­tás­nak tette ki a leányzókat, mert volt a kompániában huszonkét tisz­tes­sé­ges férfiú és nyolc leányzó a könnyű erkölcsök rétjeiről.

        És tartott ez a tébolyda reggelig. A játékvezető bíró peniglen nem volt más, mint az új elöljáró, aki tal­pig felöltözve ült az asztal közepén, és leste a leányzók ajkairól el­hang­zó neveket. Alig néhányszor találták csak el a szerencsétlenek a bennük ma­ta­tók nevét, ha eltalálták, az is inkább a vak véletlen volt. Ezek az urak aztán teremtettézve fordultak el az asztaltól, és a játék­ból való kiesésükön gőgös fölénnyel nevetgéltek. A többség azonban a ter­mészetes lankadás miatt hanyatlott hátra egy pamlagon, álomnak ad­va fáradt, elgyötört testüket.

        Egyedül Continentia nem mondott egyetlen nevet sem, végig azt sut­togta maga elé: „Meg fogsz gyógyulni kislányom, hidd el, meg fogsz gyógyulni!” Örült annak, hogy háttal van mindenkinek mindvégig, és hogy fe­ke­te ken­dő van a szemén, így nem láthat senkit és semmit, főleg a férje te­kin­te­tét nem, melyről bizonyos volt, hogy a kendő mögött is az ő sze­meit ke­resi, miközben akkurátusan húzgálja a strigulákat a notesz­lap­ra.

        Mikor az utolsó vendég is eltakarodott a kaszinóból, a leányzók a tu­laj­donoshoz tódultak, hogy lelkük és szemérmük áruba bocsátásának árát átvegyék. A tulajdonos sajnálkozva széttárta a kezét, és elmondta, úgy volt a meg­állapodás az elöljáróval, hogy a lányokat a vendégek fizetik úgy­ne­vezett szemérempénzzel, és majd elválik, hogy melyik lány mennyit tud keresni egy éjszaka. Másnapra kiderült, hogy a lányok hiába dolgoztak egész éjjel.

        Mikor a visszatérő vendégeknek szóvá tették a szemérempénzt, gő­gö­sen elzárkóztak, és emlékeztették a tulajdonost, hogy ők itt meg­hí­vott vendégek voltak, milyen dolog meghívott vendéggel számlát fi­zet­tetni?  Aztán még hozzátették, hogyha kiderül véletlen, hogy ez nem egy úri kaszinó, hát az sem lehetetlen, hogy hirtelen majd bezár, mert mint hall­ják, szörnyű sok paráznaság történik itt, amikor lemegy a nap. Ekkor összeomlott Continentia, némán elkezdett csomagolni, a fér­je szótlanul segített neki, aztán mivel semmi pénzük nem volt, gya­lo­gol­tak idáig, hogy el tudják mondani a hírt a kislányuknak, hogy meg fog halni.

        Ekkor a Mici mosdótálat készített ki, a spóron vizet melegített, és mint a gyermekeket lefürösztötte Continentiát és a gyerekférjet. A gépírókisasszonyok szobájában lefektette őket, közéjük si­mí­tot­ta Authentikát, és csendesen rájuk csukta az ajtót. Kiment az udvarra, felvett a porból tíz szem ringlót, és azt úgy po­ro­san majszolgatva, kilométerenként egyet fogyasztva, elindult vissza a szülőfalujába.  Emerus Stencl esperes-plébánoshoz gyalogolt nagy elszánással, aki, mint tudjuk, minden nyájaknak őrizője is.

        – Téged Isten dicsérüüüüünk, Tégeeed úrnak eeelööös­meee­rüüüünk…!

        Hamis volt a hang nagyon, és rekedt. De talán elért a címzetthez, ta­lán, hiszen aki jó szándékkal énekel, annak elér a hangja ugyanúgy, mint a pacsirtának is elér a hangja az Istenhez, pedig nem is ismeri a kot­tát. De gondolom, mivel nem ismeri, ezért nem énekel hamisan soha.

        Szemérmesen kapta félre a fejét a Mici, de a plébános észrevévén őt a szappanhab alól, prózára váltva kiáltott felé:

        – Lányom, téged az Isten küldött, egy hete nincs, aki lemossa a há­tam­ról a retket, erre a feladatra egy birkát sem találok szemérme­tes­sé­gük okán. De paráználkodni azt tudnak, fűben, ágyban, sötétben, és nap­fényben. Jer, osztán csutakoljál le a földi mocskoktól engemet, lá­nyom.

        És mosolygott, és nagydarab volt, és ormótlanul hájas, és rengett a to­kája, és gyermekesen dudorászott tovább az ég felé: „Hogyha egyszer sok pénzem lesz, kimegyek az ügetőre…”  A Mici megemberelte magát, odalépett a kádhoz, és anyásan, ahogy a szerencsétlen házaspárral tette, végigmosta minden nyájak őrizőjének ebéd­lőasztalnyi széles hátát.

        Elégedetten szuszogott ki a kádból Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos, odakészített paplancihát borított testének terjedelmére, ha­tal­ma­sa­kat köpött a harmatos fűbe, és csak azután nézte meg közelebbről a Mi­cit. Hosszan nézte a tanácstalan, meggyötört szemeit, és csak azután szó­lott hozzá szívének minden szeretetével:

        – Szarul nézel ki, lányom. Netán mostanában hánytál?

        S mivel választ nem kapott, átölelte a madárka vállakat, és némán be­mentek a parókiára. Meztelen testére kapta fel a reverendát, a szemével intett a Mi­ci­nek, hogy üljön le a pamlagra, maga pedig egy istenes kortyot sluk­kol­va a szilvóriumos üvegből, lerogyott a nagy bőrfoteljébe.

        – Mondjad, hallgatlak – bíztatta a Micit. – Ne zavarjon, hogy pá­lin­kázok, hozzá kell butulnom a birkáimhoz, különben nem bírom el­vi­sel­ni őket.

        És nevetett. Öblösen nevetett, némi nyugtalansággal a hangjában, mert sok mindent nem tudott a világban, de azt sejtette, hogy a Mici nem azért gyalogolt tíz kilométert az éjszakában, hogy az ő széles há­tát megmossa. És akkor a Mici akadozva, néha elpirulva elmondta Authentika és szü­leinek gondját, baját, nyomorúságukat, megaláztatásukat és önfelál­do­zásukat.

        – És én ezzel most mit kezdjek? – kérdezte Emerus Stencl esperes-plé­bános, minden nyájaknak őrizője.

        Valahogyan meg kellene ezeket a disznókat büntetni – sziszegte gyű­lölettel a Mici.

        – No, álljunk le leányom, álljunk le! Ezek a leányzók, és maga az anya önként, avagy erőszak hatására cselekedték, amit cselekedtek?

        – Hát, igen is, meg nem is – mélázott a Mici –, merthogy önként tet­ték, de a körülmények kényszerítő hatására tették. Nem akarták, hogy meghaljon a kislányuk.

        – Azt kell eldönteni lányom – ércesedett meg a pásztorok pászto­rá­nak hangja –, hogy szabad akaratból tették, vagy nem. Mert ha szabad akaratból tették, akkor senki nem vonhatja fele­lős­ségre azokat az urakat, és nem is fogják, hidd el. Ha viszont volt va­la­melyes erőszak, akkor a földi törvény gyenge vesszejével meg le­het­ne piszkálni az uraságokat. Nos?

        – Ahogy én látom – suttogta a Mici –, szabad akaratukból tették.

        – Akkor fából vaskarika az egész, édes lányom, és csak annyi hasz­na volt annak, hogy átjöttél, hogy tiszta lett a hátam.

        – Miért, atyám, miért?

        – Azért, lányom, azért, mert az embernek nincs szabad akarata. Azért, lányom, azért.

        Akkor a Mici összeszorította a száját, annyira összeszorította, hogy sem­mi vér nem is fért már el az amúgy is halovány ajkakba, és kétség­be­esetten nyöszörögte:

        – De hiszen van szabad akaratom, nem?

        Emerus Stencl esperes-plébános, minden gazdátlan bárányoknak őri­ző pásztora hosszan nézte a bánatban és kilátástalanságban lassan mu­mifikálódó arcocskát, és sóhajtva felelte:

        – Szabad akarat! Ó, Istenem, a szabad akarat. Tudod, mi van ne­ked, kicsi gidám? Humorérzéked, kis gyapjasom, az van neked, nem sza­bad akaratod.

        – Nem azt mondta az Úr, hogy szabad akaratot ad mind­nyá­junk­nak? – pityergett a Mici.

        – Én nem emlékezem az Úr ilyen irányú kijelentésére – merengett Eme­rus Stencl kövérkés tokája fölött –, és én nem is így látom ezen dol­gok állását itten a nagy össznépi akolban. Én úgy látom az Úr szabad akaratát, ahogyan itten az én nyájamnál működtetem ezt a sza­bad akaratot. Mindig azt mondom gazdátlan juhaimnak: Ebben az akol­ban mindenki Isten külön teremtménye, önálló, egyszeri és meg­is­mé­telhetetlen individuum, szabad lelkiismeret szerinti élettel, tehát min­denki azt csinál ezen a helyen, amit az Úr, no meg én megengedek ne­ki.

        – Nagyjából ennyi a szabad akarata az embereknek, lányom, és hidd el, ennél nagyobbat nem is tudnának elviselni, mert nem tudnak ve­le mit kezdeni. És ez még csak a lelkiismereti szabad akarat kérdése, ennél sok­kal bonyolultabb a szabad ország szabad polgárának úgynevezett „sza­bad­akarata”. Mert van a polgárnak szabad akarata, hogyne lenne, mi­u­tán betartotta az alkotmányt, a törvényeket, a kormányrendeleteket, a pol­gári törvénykönyv másfélmillió paragrafusát, a büntetőtörvény­könyv ugyanennyi passzusát, a minisztériumi, a regionális és helyi rendeleteket, határozatokat, szabályokat és szabályozókat. És ami terület meg­marad fedetlen, abban gondolod, hogy ott majd lubickol a szabad aka­ratának élvezésében?

        – Hát korántsem, lányom, korántsem. Mert most jönnek még csak a tár­sadalmi konvenciók hálóinak szövevényei, a szokásjogok, a szo­ci­a­li­zálódás együttélési szabályai, az etikett, a protokoll és az íratlan sza­bá­lyok gúzsbakötő milliói. Ezért kérdezem végtelen türelemmel, lányom, hogy miféle szabad aka­ratról bégetsz itten nekem? A baj, a legnagyobb baj pedig az, hogyha mindezen szabályokat fi­gyelmen kívül mernéd hagyni, megkerülni vagy áthágni, ott lenne az utol­só, a legnagyobb gát, amivel végképp nem tud mit kezdeni a nagy sza­bad akaratoddal, az pedig te magad vagy, egy két lábon járó hazug­ság­hegy, hogy megfelelj a fentieknek, és ne kelljen megfelelned ön­ma­gad­nak.

        – Azért az esperes úr mennyi tapasztalatot gyűjthetett, és mi min­dent tanulhatott meg ennyi év alatt a sokféle vallású, gondolkozású em­berek között – mélázott el Mici a beálló csendben. S mondata nyo­mán vége is lett a csendnek, mert Emerus Stencl felkapta a fejét, és in­du­lattól hevesen fújtatva szuszogta.

        – Mit? Hogyan? Bolondokat beszélsz, Mici! Én a sok év alatt, amíg küsz­ködtem, verítékeztem ezzel a birkanyájjal, tudod mit tanultam meg? Csak egy dolgot. De azt mesterfokon.

        – S mit? – érdeklődött a Mici.

        – Káromkodni lányom, káromkodni – válaszolta mély meggyő­ző­dés­sel minden nyájak őrizője, és erősen zihált a felindultsága miatt.

        – Hát, eléggé világias lelke lett, atyám, az évek során – jegyezte meg kis­sé csipkelődve a Mici, és félrebillentette kicsiny madárfejét.

        – Világias? Azt mondod, világias? Hát, igen. De ha te tudnád, hogy milyen világias, sőt profán dolgokat, gondolatokat, eseményeket hoznak be roskadozó szívvel – ámde a megbánás teljes hiányával – hozzám a gyón­tatószékbe, elszörnyednél, lányom, elszörnyednél. Vagy ezek a ma­gukban bűnbánó kálomisták, hogy miket bánnak meg, meg miket nem, ne is gondoljunk bele. Szerintem a föld összes valamirevaló sze­me­te az ember lelkében található, amiről azt mondjuk: ott lakik az Is­ten.

        – És az a dühítő – gurult dühbe Emerus Stencl esperes-plébános –, hogy miközben az egyén kínlódik maga meg önmaga között, a sze­ren­csét­len birka erősen meakulpázik, és azt nyöszörgi: Uram, nem vagyok mél­tó, hogy hajlékomba jöjj…! Na, én aztán el tudnám mondani, hogy nem hajlék az kérem, hanem egy nagy szemétdomb, amin az egyén ma­ga kakaskodik kapirgálva.

1Faludy Györgytől idézet.