IRÉN

          László nagyapa megint nem engedett be. Csengettem, kijött, üvöltözött, elküldött a francba. Csak a fiamat akartam, csak a fiamat. Ákos nincs, Imre elment, László nem felelt. Talán Balázs.

          László nagyapa azt mondja, láttak lemenni a hegyről a Szőrös Pistával, mindenki gratulált neki, milyen hamar révbe ért a menye, tényleg okos menyecske lehet, temetés után pár nappal László után már Szőrös Pista. Ezt üvöltötte, zengett a hegyoldal, és hogy Balázst nem adja, az az apja vére. Ákost kúrjam el úgy, ahogy tudom, az csak az én ribanc lelkületemet bírja. Most pont fordítva mondja. Megyek lefelé a hegyről, a kapu dördülése még fülembe harsog, csak a kocsmáig bírjam ki, ott vár egy jó konyak, vagy valami erős, akkor elfelejtem Bárány doktort, László nagyapát, Ákost, aki megvert, Imrét, aki elment, és Lászlót, aki nem felelt. Balázst nem tudom elfelejteni.

        Kinyitom az ajtót, a füstre szalonnát lehetne aggatni, a csapos meglát, vigyorog, ujjával kérdi, deka vagy kettő? Bólintok, már tölti a kétdekát, a sarokból felemelkedik Szőrös Pista, fogatlan szája nyílik mosolyra, bár ne tenné!

         - Hát itt vagy, mezők tulipánja…

        Elveszem a csapostól a kétdekást, remeg a kezem, lassan, de folyamatosan megiszom. Hallom az elismerő csettintéseket, egy mély sóhajjal rágyújtok. Ha ezt László látná! A csapos kijön a pult mögül, balról közelít, de jobbról veszi le a poharat. Keze besiklik a pulóverem alá, megmarkolja a mellem. Lassan fordulok meg, a keze ott marad, hagyom. A kocsmában csend lesz, csak az én rekedt hangom hallatszik:

           - Aki meg akar kapni, kaparja le rólam ezt a tetűt!

       Sápadt arcú ez a kis giliszta, a tekintetek kereszttüzében oson vissza a helyére. Szőrös Pista ténfereg felém, egy mozdulattal nyomom arcába a poharat. Az üveg reccsen, őt elönti a vér, a csapos hivatala magaslatából mozdul, de egy halk hang szól középről:

           - Ne mozdulj!

          - Ez a kis ribanc… - de kénytelen lebukni, gyorsan jött a hamutartó az asztalok felett.

          - Ő az enyém!

         Beleesik a szó a kútba, és én rogyadozó lábakkal ülök az idegen asztalához.

          - Szervusz Imre!

         - Én nem vagyok Imre.

         - Nekem az vagy!

         - A Szőrös Pista is az volt?

         - Igen, az is Imre volt.

         - Jól van pici cici, akkor most bemutatok neked még három Imrét.

         - Jó.

         - Négy Imre elég lesz?

         - Talán. Ha kapok még egy kétdekást.

         - Nem vagy te arra rászorulva, hogy kéregess!

         - Tudom, de nemsokára rá leszek.

         - A négy Imrére is?

         - Arra nem.

         - A Szőrös azt mondja, gazdag vagy.

         - Igen?

         - És hogy jól kefélsz.

         - Nem figyeltem rá.

         - Sikoltoztál is.

         - Lehet.

         - László, Imre, Balázs, Ákos, ezek a szeretőid?

         - Talán, nem tudom, a szeretőim.

         - Melyiket szereted leginkább?

         - Talán Balázst, hiányzik nagyon.

         - Jól kefél?

         - Nem tudom.

         - Velem kefélnél?

         - Minek?

         - Hogy érezd a testemet.

         - S az jó neked?

         - Majd meglátod.

         - Nekem Balázs kell.

         - Megkapod azt is, most menjünk.

         - Nem, kérek még egy kétdekást.

         - Nem szeretem, ha dugás közben hánynak a nők.

         - Gondolom, tőled hánynak.

         - Megüsselek?

         - Próbáld meg!

         Körülnézek, és emelt hangon mondom, miközben a fejem szédeleg:

        - Hívjon meg egy italra, aki beleegyezik, hogy ez az abortuszmaradék megüssön. Többen felállnak, és szorosan körbefogják a „négy Imre” asztalát. Érzem, baj van. Ez a kis hülye túllőtt a célon, én meg agyonveretem két deci konyakért. De buták a férfiak, Istenem, de buták!

         Előveszek egy marék bankót, odaadom a csaposnak. Ámul, de félrelöki Szőrös Pistát, és rámol befelé a brifkóba sebesen. Szólok, és mire megszólalok, már tudom, hülyeséget csinálok megint, de nem bírok magammal. Könnyű manipulálni ezeket a szarokat, és ez az öröm László mellett nem adatott meg.

           - Most állj! Mindenki a vendégem, iszik, ki mit akar! Elmegyek ezzel a „négy Imrével”, mert én akarom. Mert ezentúl is csak azzal fogok elmenni, akit én választok ki. Nekem pinám van, nektek nincs. Értve?

          - És ha valaki mégis gyorsul?

          - Azt ti elintézitek.

          - Miért?

          - Mert nincs mit tőlem elvenni, csak engem kaphattok meg. Ez pedig szerintem még nektek is kevés.

         Helyeslő morgás, és ott tolonganak a pultnál, isszák a pénzemet. Az utolsó tartalékomat. A László pénzét. Félve szól egy hang:

          - Akkor most mi mehetünk négyen, vagy sem?

           Kilépek a hóesésbe, előttem, mögöttem „négy Imre” jelölt. Átnézek a völgyön, ott túl a síneken, ott fekszik László, talán segít.

         - Akartok még, még ezek után is akartok?

         - Most menj haza, kislány. Mi nem bántunk. Ilyen áron nem kell ez nekünk, még nekünk sem.

        Visszafordulnak, az ivó elnyeli őket hangzavarával, én fellépek az éppen érkező buszra. Fázom, melegre vágyom, hangosan körülölelő bársonyosságra, amely úgy vesz körül, mint egy szép medence vize.

         S tudom, hogy otthon a medencém, a László medencéje, üres.

  
LÁSZLÓ

     Lázas, kimerült vagy megtörten tétova, oly sokféle lehet néha az éjszaka. Fekszem, kezem a mellemen, a két lábam párhuzamosan, úgy, ahogy az öltöztető emberek eligazítottak. Kényelmes, nyugodt pozitúra, de olyan jó lenne egy csontropogtatót nyújtózkodni (ameddig a koporsóm ér), vagy csak megfordulni, és félálomban inni az éjjeliszekrényről egy korty vizet. Nem lehet, így hát csak fekszem, felettem egy szál deszkából hasított mennyezetem, és érdekes, nincs klausztrofóbiám. Ahogy meghaltam, mintha elvágták volna. Életemben rengeteget szenvedtem ettől, problémám volt a WC ajtó becsukásával is, otthon mindig nyitott ajtónál intéztem az ügyeimet, Balázs pedig csipogott az ajtóban, de büdöset szarsz, Papa! Irén azt sem értette, miért teázom az illemhelyen dologvégzés közben, de hogyan is érthetné, nálunk otthon az egyetlen nyugodt hely a klozet volt, a falusi szemérem teremtett az emberfiának pár perc intim magányt. Ezt aztán ki erre, ki arra használta fel, de ez volt az egyetlen lehetőség. Az én szokásom azért teremtett némi szokásváltozást, mert Irén, ha elvonult, Balázs rögtön utána ment – a Papával is lehet közben beszélgetni –, és később már senkit nem zavart, még Ákost sem, hogy a toalett kedvéért nem szakítottuk félbe a mondanivalót, gyere, mondjad, hallgatlak, mondtuk, és a klozeton vígan kvaterkáztunk. Bizony, szarni sem fogok többet!

       Kiröppenek magamból, lebegek a kereszt mellett, Keresztessy kriptájában ég a villany, és miközben jön fel a hold, figyelem Albert bácsi hazaimbolygó árnyát.

      - Fürdőben volt, Albert bácsi?

     - Én már oda nem megyek, kedves László! A minap meglátogattam, az igaz, elnéztem a régi cimborákat, ott ült mindenki abban az áldott jó gőzben, sakkoztak, kártyáztak, Bandi, a kabinos hozott nekik söröket, szóval minden úgy volt, mint amikor még én is ott voltam, de senki nem kérdezte meg: hol marad el az Albi – mert így hívtak -, mintha teljesen természetes lenne, hogy valaki csak úgy eltűnik a gőzfürdő párájában. Talán úgyis gondolják, ott vagyok én is, csak egy méterre már nem látnak a vízgomolygásban. De lehet, nem is gondolnak semmire, még rám sem, és ez úgy fájna nekem, ha tudnék még fájni, ezért nem is megyek többé oda. A feleségem itthon van?

      - Ő mindig itthon van, ki sem lehet robbantani a helyéről.

      - Gondoltam, életében is mindig ezt csinálta, ült a tűzhely mellett, és szívta a véremet. Ha mentem, az a baj, ha maradtam, miért vagyok tunya. Nem volt maradásom nekem sehol.

      - Itt azért mégis más. Itt már béke van.

     - Hát nem tudom, hol nyugszol, László öcsém, de én nem ezt látom, nem ezt hallom. A feleségem mindig itthon van, és folyamatosan szapul, Áron bácsi citálja a bibliát, a Tuti Juti régi foszforeszkálós szemekről áradozik, a csecsemősírok sírnak, a katonasírok indulókat és régi felesleges dicsőségekről zengenek, és te ugyanolyan magányos vagy, mint odafenn. Akkor mi változott?

      - Nem tudom, tényleg talán semmi.

      - Na én megyek, már alszik a feleségem.

      - Mi itt mindig ébren vagyunk, Albert bácsi.

      - Vagy mindig alszunk, ki tudja? Nincs átmenet.

      - Te mit csinálsz itt, te szakképzett senki?

      - Charlie! Nagyon nem hiányoztál. Miért nem fekszel már le?

      - Hat éves koromban visszautasítottam a Nobel-díjat, főleg azért, mert korán születtem, és ezért ma végigjártam a piacokat Jack Travellel. Hogy lopnak, csalnak a paprikával!

      - A Tuti Juti veled volt?

   - Na nem! Ő még egészen ártatlan leányzó volt, mikor én már meglátogattam Kopernikuszt Rákosszentmihályfalva alsón, és elküldött a francba, mert nem ismertem Einsteint. Ezért a Juti lenn ül a gödörben, ott egy új kvartett zenél, trágár nótájuk szövegét néha erre hozza a szél. Én is beugrottam egy laza fröccsre, mondom, iszom egyet, de nem tudtam inni, mert nem volt nálam pénz, és senki nem hívott meg.

       - Lehet, igaza van Albert bácsinak, itt sem változik meg semmi, minden a régi.

   - Na figyelj, te lezüllött Majakovszkij-utánzat! Bartók Bélával jártam akkor Új Malajziában, selyemhernyót gyűjtöttünk D dúrban, és nekem azt ígérte egy öreg varázsló, nem baj, ha megdöglesz, Jack Travell, ott mindig lesz, aki meghív egy italra, meg ad egy cigit, mert az sincs most nekem, ellopták az öltöztetők az utolsó csikkemet, pedig de szép nagy csikk volt, Istenem, a Farkas Berci le akart szállni érte a Vénuszról, de nem engedték neki. Szóval ez az öreg varázsló egy nagy hazug volt, mert semmi sem úgy lett, ahogy mondta, és nélkülem lopják a paprikát. A Lear Shakespeare árnya kísérje örökre! Ha még élnék, csak zöldbabban utaznék. Ott van most a pénz, Jack Travell!

       - Mi ez a ricsaj?

       - Kati néni veszekszik, mint mindig.

       - Könnyen akartam, csak könnyedén élni, keserű gondokat távolról szemlélni…

       - Fenn is ez volt a bajod, Albert! Csak mindenből kihúzni magad…

       - Nem lehetne abbahagyni a veszekedést, Kati néni?

       - Anyu is mindig veszekedett velem, ha nem úgy csináltam, mint kellett volna…

     - Látod, kisgyerek, ha nem zuhansz bele a szakadékba, belőled is lehetett volna ember. Nem is értem, miért nem vagy te a gyereksírokban?

       - Nem tudom, Áron bácsi.

       - No, az öreg Áron is felébredt. Ma éjjel senki nem alszik?

    - Még a református gimnáziumba jártam, ott mondta mindig Pagonyi professzor úr, míg én jót gondoltam, és beszéltem a szépről, észrevétlen feltört a salak a mélyből. Csaltak, én is csaltam, így meg is csalattam, mi áll az ár ellen, ha a gát átszakad?

    - Ha majd jön az én jó szeretőm, elénekelem neki az én aktualitásomat, hogy: „Sok asszonyt szerettem, de ilyen merev még soha se vótam…”

      - Misu is felébredt.

      - Sodort az ár, a szenny meg jött velem, néha fuldokoltam, de nem fogták a kezem…

      - Látod, Pityke, az ilyen biblikus féléket kellett volna megmellyeszteni a kacorral, nem engem.

      - Így az igazság, Pejkó. Villanyoltás után még a vizsgálatiban sem lehetett pofázni.

     - Ide figyelj, te félbemaradt futballmeccs! Téged nem is csináltak, hanem gyártottak, és nem értem, miért nem elég neked ez a börtön, ahol vagy, mert itt már nem lehet súlyosbításért fellebbezni, Jack Travell…

      - Én volni Losiban egy very big derby, és ott mondani a Marynek, hozna nekem hamburgert, mikor pedig én szeretni csak a Mary. És ő ott mondani nekem…

      - Legyen már végre csend, Oszkár úr, kérem szépen Jézus urunk szent nevére.

      - Maga lenni gyűlölettel magam felé, Biblikus úr!

      - Én már annyit szerettem, a gyűlöletre nem maradt erőm…

    Még hallom Albert bácsi válaszát valamire, de látom jönni a Tuti Jutit, és nem akarom hallani az élménybeszámolóját. Felreppenek magasra, szállok hazafelé, máskor mindig fáradtan, elnyűtten, most könnyedén. Bolyongok a házban, Irén részegen alszik, meztelen. A nappaliban egy bortócsában szivarvég ázik. Balázs szobája érintetlen, Ákos mélyen alszik, szoros rend a szobájában. Ártatlan, kiszolgáltatott nagy kamasz, talán jobb lett volna, ha nem sikeres üzletember apja van, hanem csak apja, olyan, amilyen…

      A naplója az asztalon, ma is írt bele, nyitva van, mintha engem várt volna, pedig tudom, csak az anyját hergeli vele. Feloldom magam gondolatban sok elmulasztott, elillant együtt el nem töltött percért, és olvasom Ákos naplóját…

     „Ma későn értem haza. Felmentem a hegyre nagyapáékhoz, nem nagyapa miatt, hanem tudni akartam, mi van Balázzsal. Soha nem szerettem igazán az öcsémet, olyan anyuka hülye gyereke. Nagyapát meg utálom, olyan, mint Apu. Csak Apu mindig tiszta volt, Nagyapa meg mindig tyúkszaros. Apu hallgatott, ha baj volt, az öreg meg mindig ordibál, tele torokkal. És pálinkaszagú. Mint mostanában Anya mindig. Remélem, ezt is elolvasod, Anyu!”

      - Hidd el, fiam, soha nem olvassa el, nem is olvasta el, a nyitott napló csak nekem mond valamit, de én már tehetetlen vagyok.

     „Láttam a kerítésen át Balázst, nagyapa faragott neki valamit, közben ivott egy pohár bort. Néha odament az öreghez, és én nem is tudtam, hogy az öregek így tudnak ölelni meg simogatni azokkal a mosdatlan, kérges kezükkel. Nagyapa arcára rézsutosan sütött a nap, a hülye öcsém belesúgott valamit az ápolatlan, szőrös arcába, és akkor láttam, hogy nagyapa sír. Elkezdett ordítani, hogy pofon váglak, te kis vacak, és pofon váglak, ha nem csinálod azt, amit mondok, és ivott megint, aztán jól a seggére vert az öcsémnek, az meg meghemperedett a porban, úgy röhögött. Nagyapa felkapott egy ostort, azzal szaladt Balázs felé, ő kicsavarta a kezéből, felugrott a hátára, pálcázta keményen, és úgy ordibálta: Öreg lónak, vén kehesnek dögkútban a helye! Görnyedten szaladt nagyapa, néha nyerített, majd hirtelen indult, megállt, és az én idióta öcsém hátulról nem látta, hogy közben állandóan nevet nagyapám…”

      - Édes, jó Apám, vigyázz a fiamra!

     „… és ez a kis szaros nem is tudja, milyen jó dolga van, és nem mehetek be, hogy miért, nem tudom, de érzem, nekem itt nincs helyem. De hol van? Anyunál?”

      - Hallgass rám, Ákos! Itt is, ott is. Csak neked is akarni kell!

    „… Elfordultam a kaputól, gyalog mentem le a hegyről, a Fogasnál lementem a kocsmába, az osztálytársaim csak úgy hívják: körbeszaros.

      Kértem egy kólát, és kicsit féltem, egy szőrös ember állt a pultnál, az arca merő vér volt, a földön üvegcserepek csikorogtak, és egy nagyhangú társaság akkor alapította meg a Négy Imre Baráti Társaságot, amiről nem sikerült megtudnom, mi az. Talán mind a négyet Imrének hívják? Szó esett egy vén kurváról is, akiről mindenki állította, hogy több esze van, mint az egész kerületnek, de kezdő még a szakmában, lökni kéne rajta egy picit. Erre sokat ittak, és kiderült, én is ihatok ennek a nőnek a számlájára, akit nem is ismerek, mert ma este mindent ő fizet. A csapos felajánlotta, hogy összehoz vele kellő jutalékért, mert hátha szereti a vén ribanc a fiatal húsokat is, és én arra gondoltam, merted-e volna mondani ezt Apunak, vagy annak az undorító, állatszerű Kancigánynak. Kiraktam az összes pénzemet a pultra, és eljöttem. Megálltam az ajtó előtt, túl a vasúton fehérlett a temető, ott van Apu.

        Lassan mentem haza, már minden sötét volt otthon. A nappaliban egy bortócsában szivar ázott. Lementem a télikerten keresztül a medencéhez, üres volt, csak az egyik sarokban szaladgált egy pók, mintha keresne valamit. A szegfűk elszáradtak, a medence üres, én meg tudnám tölteni valamivel, de egy férfinak nem szabad sírni. Benézek a hálószobába, hortyog, érzem a szagokat, megint részeg. Feje félrebillenve, az álla leesve, és nagyon rossz látni így meztelenül.

        A szobámban minden a helyén, ez a napló is, ugyanott kinyitva, ahol hagytam. Semmi változás, csak én lettem öregebb egy nappal, szegényebb egy nagyapával.

        A napló jobb oldalán, fenn a sarokban, egy száradó rózsalevelet találtam. Vajon hogyan kerülhetett ide?”

        - Én küldtem neked, fiam!

       Nem jó Irénnek egyedül, ezt megsínyli ő is, a gyerekek is. Apám vigyáz Balázsra, de Ákost soha nem szerette, vagy csak nem mutatta. Irénhez is rideg volt mindig, nem a mi fajtánk, hangoztatta, és ez nem esett jól nekem. És ki vigyáz Irénre? Most hol van az a nagy szőrös ember, aki a temetésem napján bebújt az ágyába? Ha akkor jó volt, most miért nem viseli gondját? Pattanna szét a fejem, ha lenne, süvítek vissza a temetőbe, ahogy Keresztessy Gál Oszkár mondaná: „bele-magamba”.

       Tuti Juti mesél és mesél, Áron bácsi idéz és idéz, Charlie árul, Misu danolászik magába, Albert bácsiék veszekednek. A kisgyerek az anyja után sírdogál, a Hontalan Lélek monoton rója köreit egy hant felett, amire azt mondták valakik: az az övé. Oszkár vitatkozik a két bérgyilkossal, nagyon nem értik egymást. Hogyan tudok én ilyen zajongásban pihenni?

Lenézek az alattam elterülő gigászi városra, kétmillió ember szuszog benne.

És ott csend van.