FEDELES BOLDIZSÁR REGGELI IMÁJA

            Megengedted, hogy ébren lehessek, köszönöm, Uram! Nem mindenkinek engeded meg, tudom. Nap mint reggel, milyen sokan alszanak tovább, örökre. Este még elmorzsolnak egy Páternoszert meg egy Ávét, oltalmadba ajánlják magukat, s megkérnek, őrködj a világ felett, míg ők alusznak. Magyarul, megerősítenek éjjeliőri állásodban.

            Nappal persze nagyhangúak, okosak, akkora bennük az öntudat, mint a jegenye, de az éjtől, annak sötétbársony titkaitól félnek. Nem ismerik, tehát félnek. Mondják, a legtudósabb elmék sem fejtették meg az éj titkát, és szorongva nézték mindig, ahogy lemegy a nap. Tudományuk végén rád bíztak mindent, megbíztak benned. Igaz, mit is tehettek volna mást?

            Te pedig mit csinálsz, Uram? Meghallgatod az imákat, fohászokat már sok ezer, százezer este óta, elfoglalod az éjjeli állást, kiakasztod holdlámpásodat az égre, és kilopod őket álmukból. Köröttük mindenki azt hiszi, alszanak, pedig már ezt, vagy amazt magad mellé szólítottad társnak az éji silbakoláshoz. Lehet, hogy magányos vagy ilyenkor, vagy félsz a sötétben te is, csak nem mered bevallani? Hi-hi, ez vicces lenne! Mindegy. Nem tudom, miért - ez a te dolgod -, de ezek reggel nem ébrednek fel. Nekem megengedted, köszönöm. Igaz, őszintén szólva nem sokra megyek vele, de ha így gondoltad, így van ez jól. Gondolom, úgy vagy velem, mint a szülők a gyerekükkel, mikor azt mondják: az enyém, az én szülöttem, szeretem, imádom…, de átkozottul rossz kölök, mit csináljak vele, agyon mégsem verhetem, nem igaz…?!

            Pedig én nem is érzem magam rossznak, igaz, mikor és hol követhetnék el valamit is? Reggel felkelek (ha megengeded), s már nem is magam jár az eszemben, hanem a csirkék. Ruhát kapkodok, borzas fejjel kiszaladok, felverem a kakast, kukorékoljon, ha már egyszer tartom. Csirkebólogatás, kakas berzenkedés, táp, víz, aztán kávé, reggel. Új nap. Mint tegnap. Tiszta ruha, indulás, tülekedés a buszon. Munka. Mosoly. Kettő. Hopp, egy elmaradt, akkor három. Dél. Ebéd. Kevés. Délután. Megyek, öltözöm. El. Elfelé. Hazafelé. Otthon. Csirkék, kakas csendes. Csirkebólogatás. Éhes vagyok. Nagyon. Hűtő. Üres. Pince. Krumpli. Miért van a csirke? Tojás!!! Tojás a nagy eszme. Zsírzó nincs. Kölcsönkérés: holnap hozom. Serpenyő, tojás, tükörtojás, három szem krumpli. Zuhany. Hideg. Csirkeól be. Kakas kuss! Lézengek. Rádió be, rádió ki. Tévé be, tévé ki. Újság. Újságok. Nem találok újságot. Sarokba! Pizsama fel. Olvasok. Bóbiskolok. Körüleszmélés, felriadás. Villany le. Alszom. Egyedül. Már megint egyedül…

            Érdekes dolog ez az egyedül való lét is, Uram. Más nélkül, mással, ezer ember nélkül, vagy milliárd egyedet nélkülözve, az eredmény ugyanaz. Az egyedüliségből, annak halmazaiból fejlődik ki aztán a magány, mely egytörzsű ugyan, de ezergyökerű és ezerágú üresjárat. Talán olyan, mint a vírus, mely a lét és a nemlét határán mozog. Ha akarom, létjogosult, ha akarom, nem. Ha nem akarom, akkor szoros, bensőséges társaságot képviselek magammal, s igen jól elvagyunk egymással. Ha akarom, kirekesztem magamból magamat, és következik az „elegem van magamból” című fejezet, mely tulajdonképpen nyitás a magány feloldása felé, illetve csak az lenne, de mivel én akartam, így is marad minden, én már magammal vagyok magányos.

            Gyönyörű irodalmi példa a magányra Robinson esete. Hajótörés, lakatlan sziget, egyedüllét sokáig, magány. De ez ún. feloldott, helyénvaló magány, hiszen nincs lelki indíttatása, tartalma vagy tartalmatlansága, hanem valós fizikai állapot. Lakatlan sziget, egyedül vagyok, magányos vagyok. Racionális eszmefuttatás, természet ellen való dolog lenne az eseményeknek másfajta kimenetele. Az esetleges miértre az a válasz: mert nincs miért. A robinsoni magányban nem tesz fel kérdéseket az ember társainak (hiszen nincsenek), magának úgyszintén, mivel felesleges. Ez egy l’art pour l’art magány, de erről nem tud sem a magány, sem aki szenvedi, nem tudnak derűs kompániát alkotni, és soha nem hangzik el a nagy varázserejű kérdés: „miért vagyok egyedül?”

            Ezzel ellentétes az urbánus magány, ahol ezrektől körülvéve kérdezed ezrektől: Miért vagyok egyedül? Felteszed a kérdést, várod a választ, belenézel potyka módra tátogó szájakba, emberi agyakat, lelkeket nyitogatsz, feszegetsz válaszra várva, s megdöbbensz a sok tízezer válaszon, mely nem is válasz, hanem kérdés: Miért vagyok egyedül? Így állnak milliók a te szabad eged alatt,

           Uram, monológszerűen mormolva a nagy kérdést, mint egy imát, s jókat derülsz rajtuk, az ostobákon, hogy előttük van a megoldás, de nem látják. Ha a sok millióból csak kettő fordulna egymás felé, közösen kérdezve téged, hogy miért vagyunk egyedül, Uram, te elnevetnéd magad, és megtörne az átokvarázs. A kérdés még nem hangzott el, s te oly régen nem nevettél, Uram.

            Aztán ott van a defenzív magány, saját kivitelezésű, belső használatra rendelt egyedüllétforma, mely pajzsként működik kellemetlen külső hatások ellen. Majd következik a társasági magány, ahol derűsen fecsegünk nagy semmi dolgokról meddőn, de hazafelé elmondhatjuk, lám nem vagyunk egyedül, most is együtt voltunk. Bicskanyitogató eset a gyermek magánya, melyet egyedül a mi magányunk termel ki, s hiábavalóan fröccsent sarat a tiszta szívekre. Tíz-tizenöt év, és megromlanak ők is.

            Érthetetlen a te magányteremtő kijelentésed is, Uram, már bocsásd meg ezt nekem. Lehet, hogy te nem is így akartad, gondoltad el az egészet, de bizony sokszor így sül el hátrafelé a legnemesebb szándék is. Hogyan is volt a felhívásod? „Ha ketten vagy többen összejöttök az én nevemben, én is ott leszek köztetek.” Ezen ígéret bizony derék dolog volt tőled, Uram, de tudod, mi történt? Ketten és többen, sőt még többen összejönnek a te nevedben, kettő és több kérést és kérdést terjesztenek eléd, majd ezerkettő vélt választ raknak a te ajkaidra, természetesen élből elfogadva isteni kinyilatkoztatásnak, és összevitáznak, összevesznek azon, hogy a te szádba adott sekélyes képzelgésük közül melyik az ige? Az ige hamisságának és valóságának szétválasztása aztán annyira elveszi az idejüket, már nincs energiájuk megkérdezni a másikat: Mi van veled, testvérem, miként boldogulsz az Úrban? Lehet, rád is igaz az egyszeri céltábla dilemmája, mikor imígyen kesereg:

„Ha nem találnak el, hiába élek.

Ha eltalálnak, lecserélnek.

Most mit gondolsz?

Drukkoljak a lövésznek…?”

            De te pártatlan vagy, nem szólsz, nem drukkolsz, nem nyilvánulsz meg, te hallgatsz. Nagyokat, hosszúakat, mélyeket, tartalmasakat, némán, fenyegetően. Biztosan igazad van, akkor meg így van jól. Biztosan így van ez jól.

            Nem érzem jól ma reggel magam. Szúr a mellem, és olyan nagy nyomást érzek a szívem tájékán. Az orvosok azt mondják, ezek olyan figyelmeztető fájások, vigyázni kell, valami nincs rendben a szerkezetben. Írják is a receptet aztán, hogy ezt kell csinálni, azt kell szedni, emezt nem szabad enni, szedni, tenni, amazt meg csak az Isten tudja; no itt merül ki a tudomány, és rögtön rád kenik az egészet. Azt mondják, figyelmeztető fájás, de sejtelmük sincs, hányadik figyelmeztetés. De jó lenne ismerni a fokozataidat, Uram! De ha nem, hát nem.

            Különben is, miért lenne jó sejteni, vélni, esetleg tudni is ezen dolgokat. Ha úgy látod jónak, elég, ha te tudod, biztosan igazad van, akkor meg így van jól. Biztosan így van ez jól. Azért merem remélni, ha úgy döntesz, szükséged van rám, akkor jó éjjeliőröd leszek. Milyen érdekes, ahogy én képzelem el a birodalmadat, s helymeghatározás nélkül annak berendezkedését. Egyesek akként vélekednek, hogy mindenki úgy rendezi be országodat, legyen az tökéletes hiánypótló itteni létünkhöz viszonyítva, ámde itteni szokásaink megmaradása mellett. Egy mindig éhes ember pékségnek képzeli el, a dolgos a lehetőségek világának, a lusta a henyék tanyájának gondolja, az űzött végmenedéknek, a rab szabadságnak. Annyiféle birodalmad van, ahányan vagyunk, Szabó Gyula szép soraiban kertnek formázza a helyet, ahová anyja ment:

            „…Uram, én nem tudom, milyen a kerted, a virágosod, a pázsitod. Én nem tudom, virágaid ültetését ágyásaidban miként igazítod. Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve június vasárnap hajnalán, beteg szívével bánatosan kertedbe ment anyám… Kicsi teste csupa nyugtalanság, s most elgondolni sem tudom, hogy ül. Virágosodban könyörülj meg rajta, szegény ne szenvedjen tétlenül. Mezőiden ne csak virágmagot vess, vegyíts közéjük gyomot is, hogy anyám keze gyomlálhassa kerted: asphodélosod, és liliomod…” Így az író. Én pedig albakterségre pályázom. Annak is a jobbik fajtájából valónak képzelem el magam. Bár mindegy, miként minősítesz akkoron engem, jónak, rossznak, erősnek, hitványnak, felesleges ezen meditálni, csak egyet nem szeretnék, ha közömbös lennék számodra, Uram.

            …Kukorékol a kakas, igaza van, ma reggel igen elbeszélgettem veled az időt, máskor ugye én szoktam kelteni. Hiányolja ezt most biztosan. Lám, így nem is mondhatom el, hogy nem hiányzom senkinek. Lármáznak már ezek a bolond tyúkok is, mennem kell, csak ez a szorító nyomás ne lenne a mellemen. A végén még itt maradok kimeredve, és a kakas sem talál rám, a fene vinné el.

            Apropó, vissza szoktál nézni az emberekre azután, hogy kitolvajkodtad őket magukból? Hát ha nem tetted, legközelebb feltétlen keríts rá sort, Uram. Jelzők százai nem elégségesek azon pózok leírására, mivel magukra hagyják magukat: a dermedt, a csodálkozó, aki még most sem hiszi el, a torz vigyorba fulladó, a belenyugvóan mosolygó, a menekülő, kinek futásra áll a lába, a kiábrándult, kinek igába tört a vágya, az önelégült arcú, ki tudja, hogy várják, a kételkedő, kinek megtörted álmát. A görbe hátú megőszült vének, az üde arcúak vádoló miértje. Mindez olyan disszonáns nekem… Bár a hátrahagyott hulladék is a tied, gondolom nem foglalkozol vele. Biztosan igazad van, akkor meg így van jól. Igen, biztosan így van ez jól. Még arra gondoltam ...................................................................................  ..................................................................…………………………………………….........................................................................................................…………………………………………………………………………………………………………………………………....................................

Részlet az 19.. ..havi ..-án kelt rendőrségi jegyzőkönyvből:

            …erőszakos külsérelmi nyom (a holttesten) nem látszik, a cca. három napja bekövetkezett halál okának feltárására a törvényszéki boncolás fog majd választ adni.

            …Branicsek segédrendőr megjegyzése szerint a holttest furcsa, meg-merevedett helyzete igen hasonlít egy imádkozó sáskára…

            …a tanúként jelen levő házmester egy megoldhatatlan furcsaságra hívta fel a figyelmet, miszerint a három napja bomlásban lévő tetem körül rajzó sok ezer légy közül egy sem piszkította össze a falat…

                                   kmf.

                                                                                                          SK.

1991. október