LÁSZLÓ
- Csend! Valaki jön!
- Hozzánk?
- Én úgy hallom!
- Biztosan a Mary lenni az, nagy fájdalomban.
- Az Istenre kérlek, Pityke, mondd meg ennek a kitömött szalmabábunak, hogy a Mary szarik rá nagy ívben. Én már szóba sem állok vele.
- „… egy asszony miatt vagyok ilyen léha
egy asszony, aki szeretett talán…”
- Most ne énekeljen, Misu! Lehet, éppen magához jönnek.
- Énhozzám? Ugyan ki?
- Mindenki itthon van?
- A Tuti Juti meg a Charlie ott lebegnek a kocsmában, és folyatják a nyálukat, mint a Pavlov kutyája. Albert bácsi a szokásos útját járja, mint mindig.
- Meg is veri az Isten érte! Hatvan éven keresztül semmit sem csinált, csak csavargott. És most a sírban sincs nyugta, még innen is megszökik, jön, megy, nincs békéje.
- Kati néni! Én húsz éve ismerem magukat, hiszen szomszédok voltunk! Maga két perc nyugalmat nem adott soha az öregnek, mindig űzte, hajszolta, a végén elűzte.
- Maga ehhez ne szóljon hozzá, László!
- Miért ne? Én korán keltem mindig, de az öreget nem tudtam megelőzni soha. Felkelt, mielőtt maga felébredt volna, csakhogy ne tudja bántani. Fogta a kis cekkerét, és alibi vásárlásba kezdett. Ő volt a péknél az első, a boltban neki köszöntek először. A kocsmában nyitásra kitöltötték a két deci borát, ott elidőzött, jó időben kiült a padra a téren, és várt. Délre hazaért, evett valamit, aztán rögtön bejelentette, hogy a vajról elfeledkezett. És este tízig kereste a legjobb vajat a városban, mert meg kellett várni, míg maga lefekszik.
- Ez nem igaz!
- De igenis igaz! Este tizenegy felé, mikor mentem haza, gyakran láttam az út mellett cigarettázni, kezében hatalmas bevásárlószatyor, benne öt deka vaj. Ha megálltam a kocsival, mondom, hazaviszem, mindig mosolygott, köszönöm, László, de rengeteg idő van még lefekvésig. És mindig a Kati néni lefekvésére értette.
- Lusta tekergő volt!
- Elég legyen, Kati néni! Maga mindig üldözte az öreget, piócája volt az életének.
- Ezt ő mondta?
- Nem! Ha megkérdeztem, mi járatban, félszeg mosollyal jött a sztereotip válasz: „Az én Katámnak viszem a vajat, derék asszony az, elhiheti László”, soha rosszat nem mondott magáról.
- Ez a szerencséje!
- Na látja! Még itt is fenekedik, itt is terrorizál. Külön szerencsétlensége az öregnek, hogy együtt haltak meg. Itt sincs nyugta Kati néni miatt. Csodálkozik hogy hajnalban megy, és a holddal érkezik?
- Megérdemli a sorsát, mert a gyilkosom lett. Ránk nyitotta a gázcsapot.
- Ez nem igaz, Kati néni! Csak tizenegy órai bolyongás után melegíteni akart magának egy kis ételt, elfordította a csapot, de a gyufagyújtáshoz már nem volt ereje. Elaludt. Örökre elaludt.
- Én is vele.
- Hát ez az Albert bácsi katasztrófája is!
- Hagyd a fenébe az öreglányt, Első! Szerintem a fegyőrök jönnek hozzánk látogatni, még mindig félnek, nem szökünk-e meg? Igaz Pityke?
- Biztosan az édesanyám jön, az Anyu. Bánja azt a tátrai túrát, de hát mindent meg akart adni egy apa nélküli, tizenkétéves gyereknek. Azért, mert egyedül nevellek, mondta, neked is ott a helyed a sítáborban. És én úgy szerettem akkor. Össze-vissza pusziltam, sajnáltam, hogy nem vehetem feleségül. Aztán jött a szakadék…
- Beleestél, kisember?
- Igen, letévedtem a pályáról, és zacskóban vittek vissza a túristaházba a hegyimentők. Láttam, ott lebegtem felettük.
- Én is eltévedtem néha az igaz útról, de mindig eszembe jutott, amit még a református gimnáziumban mondtak…
- Áron úr, maga hagyni abba a hülyeségeket! Mert maga volni hetven év, ez a kisember volni tizenkét. Kettő nem lenni egál.
- Az Isten előtt igen, és csak attól félni.
- Hallod, Pejkó? Félnek az Istentől. Én egész életemben csak a rendőröktől, fegyőröktől féltem, Istentől soha. A balta az balta, az Isten az Isten!
- Te meg egy nagy barom vagy, Pityke!
- No, mondd meg az okosságot, a nagy Pejkó okosságát!
- Pityke, te vagy a tanúm, hogy miért kaptam kenderkötelet a főtárgyaláson, mert az nem csirkelopásért volt.
- Mert hülyék voltatok, azt a rendőrt minimum 80 centiméterre kellett volna elásni, nem pedig megvárni, míg a szár alól az első kutya kikaparja.
- Ez igaz. De nem is az Istent szidtam, mikor lebuktunk, hanem a Gáspárt.
- Mert ő sietett, be volt gyulladva. Ezért buktunk meg. Ehhez Istennek semmi köze.
- És a Gáspár?
- Azt rögtön lelőtték menekülés közben, s már a mennyországban van.
- A Gáspár a mennyországban?
- Ott, hol lenne másutt?
- És az Isten bünteti?
- Miért büntetné? Nem főbíró az!
- Hát?
- Megbocsát neki.
- A Gáspárnak?
- Igen, ettől Isten!
- Na, akkor sinen vagyunk, mint József Attila.
- Ne fitogtasd a műveltségedet, Pityke, mert az sem úgy volt. Még a gyűjtőben mondták, gyilkosság volt az, csak mást mondtak később. Húsz év ködmönt úszott meg valaki….
- Az én műveltségemmel bajod ne legyen. Én vagyok olyan intelligens, hogy ne engedjek a hátam mögé senkit.
- Ez igaz. Az én késemet is szemtől szembe kaptad.
- Na látod!
- Én érezni úgy, ez a Mary lépte!
- Nem, Oszkár bácsi, ez az édesanyám!
- Csendet! Hol jár most?
- A Hontalan Léleknél.
- Megáll.
- Csend!
-S most?
- Áron bácsinál.
- Megáll?
- Nem, csend!
- Most?
- Feljött egy sorral.
- A Tuti Jutihoz? Nincs is itthon!
- Kati néni, fogja be a száját, ha még nem rohadt volna le.
- Csend! Hol van?
- Az Elsőnél.
- Hé! Első! Látogatód van!
- Tudom, éreztem.
- Halljátok? Az Elsőnek jött az első látogató.
- Mit csinál?
- Semmit. Illetve századszor olvassa a fejfa feliratát.
- Nem hozott semmit?
- Nem.
- Imádkozik?
- Nem.
- Majd megveri az Isten…
- Kati néni! Ő hozzám jött, az én feleségem, hagyjatok magamra!
- Ha végezni, akkor talán bejönni hozzám is a kriptába. Még égni villany!
- Nincs kulcs, Oszkár, tudja, elvitte a Mary nagy bánattal.
- Ez lenni igaz. Beszélgessenek!
- Miért jöttél, Irén?
- Én nem érzem piszkosnak magam.
- Egyedül vagy?
- Talán, ha nem iszom meg azt a konyakot, akkor, akkor is mi lett volna? Ismét egyedül maradok.
- A gyerekekkel minden rendben?
- Jobban kellett volna vigyáznom rád, László!
- A szüleimnél jártál?
- Akkor most nem lennék egyedül, és nem lennének gondjaim.
- Mikor töltöd fel újra a medencét? Tudod, kedves volt nekem. Szeretném, ha örülnétek annak is.
- Ritkán voltál jelen az életemben, de legalább tudtam, hogy vagy. Már ez sincs! Mindent elvittél, László!
- És a télikert! Nyílnak még benne szegfűk?
- Én vagyok a hibás! Soha nem mondtam, ne bizonyíts nekem, mert szeretlek anélkül is.
- Balázs otthon van már? Tudod, jártam ott az éjjel, de csak Ákost láttam.
- Most kenyérért adjam el, amiért éltél és meghaltál?
- Apropó! Ugye, Irén, nem olvastad el a naplót?
- Vagy jöjjön Bárány doktor?
- Szerintem is téved a fiam. És miért véreztél annyira?
- Inkább ő, de a te medencédet nem adom.
- Láttalak és megijedtem. Valami tragédia után kutatva bejártam a házat. Semmi különös nem volt, csak a leeresztett medence sarkában láttam egy rózsalevelet. Nekünk soha nem voltak rózsáink. Hogyan kerülhetett oda?
- Lementem a medencébe, ott sírdogáltam egy kicsit. Találtam egy rózsafalevelet, egy pók szőtt rajta hálót. Nekünk soha nem voltak rózsáink. Hogyan kerülhetett oda? Felvittem és ráraktam Ákos naplójára. Talán úgy érzi, te küldted.
- Talán add oda Ákosnak, és mondd neki, én küldtem.
- Pihend ki magad, László! Ahogy Imre mondta, az én harcom most kezdődik.
- Már elmész?
- Milyen csend van. Szép ez a kripta is. De minek bele villany?
- Vigyázz magadra, Irén!
- Itt van a Tuti Juti is.
- És a gyerekekre is!
- Szegény Áron bácsi. Nyugodj békében.
- Nézzél föl néha apámékhoz!
- Isten veled, László!
- Ez lenni úrinő! Az Első látogatója, és rögtön megdicsérni enyém kripta…
- Édesanyám biztos tovább itt maradt volna, nem csak tíz percig…
- Öreg Áron, ezt is megélted, azt mondják neked, nyugodj békében…
- Szabad már énekelni, hogy „hószín keblek folyondára vitt el a folyóhoz…”
- Ha tudtam volna Albertnek szülni gyereket, lehet, én lettem volna az első, akit meglátogatnak.
- Szerencsés ember volt az Első ezzel a csajjal.
- Így igaz, Pejkó!
- Isten veled, Irén! Vigyázz magadra is!
A csecsemősírok felől meg nem élt emberálmokat görget maga előtt az öregedő, elmúlásra váró nap végső gyónása: az alkony.
IMRE
Szutyok halkan vakkant egyet, Zsemleszínű Házőrző lustán billent a farkával, nekem megdobban a szívem, tudom, Szúza most tért le a másfél kilométerre lévő főútról az erdei ösvényre, amely hozzám hozza őt.
Ma vagyok negyven éves, és talán beteljesednek az álmok, amiket annyiszor megálmodtam, feleslegesen hajszolva a szívemet, és elpocsékolva férfikorom legszebb éveit. Ma megkérem Szúza kezét.
Ülök az ablakban, patyolat ing ragyog a mellemen, és az új nadrágomban feszítek, amit Irén vett nekem. Szegény Irén! Rossz érzéssel gondolok a hátam mögött hagyottakra. Egyszer átgondoltam, ugyanannyiszor javítgattam elképzeléseimet az életemről, s mindig oda lyukadtam ki: szeretem, tisztelem, becsülöm Irént, s most, hogy László meghalt, szánom is erősen, de nekem huszonhat évem fekszik Szúza szerelmében, a vágyódás és az akarás már szinte szétfeszít.
Rápillantok Szutyokra, billent a fülével, nyugtat: ne félj, úton van, hozzád jön. Zsemleszínű Házőrző pislant egyet, olyan álmosformán, s ez azt jelenti: Szutyok nem téved, csak türelem.
Tétován megindul az apró szemű, szitáló hóesés, az ablaküveg bepárásodik, már nem látom a két hólepett borókabokrot, mely elzárja az erdei ösvény nyílását erre az icipici tisztásra.
Kávét főzök, Verocska, a vércse verdes a szárnyával, nem szereti a sziszegő, fortyogó hangokat. Zsemleszínű Házőrző rámordul, Verocska sértődötten elhallgat, és a szárnya alá dugja a fejét. Mosolygok, kiöntöm a kávét, és majdnem kiöntöm, mert rálépek szürkedolmányos Hoppy úrra, aki ezért dühösen odavág a cipőm orrára.
Tejjel iszom a kávét, anyám szoktatott rá, tudod, fiam, ebben sok a sav, féltett mindig. Anyám és Szúza. Görcsbe áll a gyomrom már, a kávé sem kell, miért nem merek szembenézni az érzéseimmel, miért nem akarok levetkőzni önmagam előtt?
- Szeretem Szúzát?
- Szeretem.
- Kell nekem?
- Kell!
- Szerelemből?
- Talán és is.
- Nem csak birtokolni akarod, hiúságból, beteljesedetlen kamasz és férfiálmok miatt?
- Nem tudom…
- Nem csak az anyakomplexusod jön elő ismét, amely mindig befogadó, idősebb hölgyek karjaiba vitt?
- De hiszen Szúza csak ötvennégy éves!
- Te meg csak negyven!
- Mekkora különbség van két „csak” között.
- Mit csinálsz, ha megkapod?
- Nem tudom.
Elfogadja ez a remete életet Verocskával, Szutyokkal, Zsemleszínű Házőrzővel? Míg az erdőt járod, társ lesz neki Szürkedolmányos Hoppy vagy Tilitoli, a papagáj? Tud majd beszélgetni Csufi lóval?
- Nem tudom.
- Jót akarsz neki?
- Igen.
- S ez jó lesz neki?
- Nem tudom.
- Akkor mit tudsz?
- Egyszer nagyon szerelmesen együtt voltunk, olyan mélyen befogadott, annyira akart, engem akart, az jutott eszembe, szegény Irén, mennyire nem férsz bele ebbe a képbe…
- Hogy Irént ott hagyod, az nem boldogítja Szúzát.
- Tudom.
- Te nem pótolod a nagy monogám szívében a férjét, aki görény módon kirúgta.
- Tudom.
- Soha nem lesz egészen a tiéd.
- Ez lehetetlen.
- Miért?
- Nem tudom.
Letörlöm a párát az ablakról, tisztára dörgölöm, és mégis homályos marad a kinti világ. Újságpapírral nem lehet szivárványpárnát pucolni, csak az őszinteséggel, ezért engedem lepottyanni azt a pár könnycseppet az arcomon. Dolmányos Hoppy néz a fél szemével, és nem érti.
- Ne haragudj, öreg, én sem…
- Akkor már ketten vagyunk - billent a fejével, jól odavág a lábujjamra, s elégedetten távozik.
Nevetek, ez felszárítja az arcomat. Szutyok morog, Zsemleszínű Házőrző meredten nézi az ajtót, kipillantok az ablakon, Szürkedolmányos Hoppy úr a vállamra száll, és Verocska elkezd sivítani.
Ekkor rebben meg a borókabokor zúzós ága, és a kis tisztásomra lép Szúza. Csak botladozva futok elé, a hó nincs eltakarítva, ölelem kicsi testét, nagy párákat fúj a mellemre. Terelem befelé, bár legszívesebben ölben vinném, vetkőztetem, ültetem, már zubog a teavíz, tálalok, terítek, Verocska és Hoppy úr vérig sértve néznek. Tilitoli papagáj elmondja a köszöntőt:
- Vakulj meg… vakulj meg…
- Isten hozott, Szúza!
- Hívtál, itt vagyok.
- Köszönöm, nagy dologban hívtalak…
- Gondolom.
- Tudod, ma vagyok negyven éves…
- Azt is tudom, éltessenek az Istenek.
Vadonatúj pórázt vesz elő, odarakja Szutyok elé, új etetőt Zsemleszínű Házőrzőnek, sólyomsapka Verocskának, automata itató Tilitoli papagájnak, egy marék kukorica Szürkedolmányos Hoppy úrnak. A földre rak két rézveretes kengyelt - Csufi lónak, mondja és mosolyog:
- Isten éltessen benneteket!
- És nekem, nekem mit hoztál?
- Magamat.
- Mindig bőkezű voltál…
- Kívánlak. Kívánsz?
- Mindig. Nagy nap ez a mai.
- Csak te gondolod, olyan mint a többi. Negyven, ötven, nyolcvan, teljesen mindegy!
- Szúza! Szeretném megkérni a kezedet, hogy velem legyél mindig. Az enyém. A fele részem, a fele énem. A feleségem.
Verocska felvisít, igen érzékeny idegrendszere van, s Szúza arcára rákövül a pillanat.
- Miért?
- Hiszen tudod!
- Tudom, de nem akarom.
- Miért?
- Hiszen tudod!
Igen, tudom! Sok boldog pillanatban súgták már a fülembe önkívületben annak a szarházinak a nevét, aki elvette, tartotta mint cicababát, megellette, felnevelte kölykeit, aztán kivágta az ajtó elé, mint a funkcióját betöltött előszobaszőnyeget. János! János! Az a kurvapecér, lelkekkel visszaélő kurafi! Tilitoli papagáj érez engem és kiabál:
- Vakulj meg… vakulj meg.
- Nem tudom!
- Ötvennégy éves vagyok…
- Tudom. Szeretlek huszonhat éve.
- Tudom.
- Vártam. Mindig csak vártam. Rád. Miattad.
- És miattad.
- Igen, magam miatt is. Most itt vagyok a küszöbön. Miért nem?
- Te nem vagy János.
- Aki egy végtelenül szar alak.
- Az, de János.
- S ez elég, neked ez elég?
- Tudom, néha még sok is. Akarsz szeretkezni?
- Nem, nem akarok János lenni, mindig rá gondolsz közben. Én Imre vagyok, te Szúza vagy, János meg az, ami.
- És ki az Irén?
Dolmányos Hoppy lerondítja Szúza cipőjét, nekem elzsibbad a lábam.
- Milyen Irén?
- Akinek a nevét a fülembe suttogtad legutóbb, amikor olyan jó volt nekünk…
- De hát az nem olyan…
- János sem olyan!
Istenem, mit tegyek? Ez csapda, hogy beleestem!
- Elmondjam, ki az Irén?
- Ne! Ne mondd el. Jobb és könnyebb így.
- De én huszonhat éve…
- Majd megadom. Az összes évedet, a kedvességedet, mindent. Nem maradok adósod.
- Mindig adósom leszel Szúza…
- Látod, ezzel kezdenénk egy új életet. Bravó!
Rakok a megroskadt tűzre, új teát töltök, veszem a kabátomat, a havon át viszek szénát Csufi lónak. Egy óra is eltelik, mire visszamegyek. Szúza fekszik az ágyon meztelenül, meleg van, ő is rakott a tűzre. Nézek az arcára, nagyon nyílt, őszinte.
- Ezt tudom adni!
- S ha nem kell?
- Felöltözöm.
Levetkőzök, régi rügyfakadások jutnak eszembe, ő ismét olyan meleg, mély folyó.
- Imre.
- Szúza.
Az ablakból nézem, ahogy tipeg a hóban, a két borókaág meglibben és eltakarja. Üres az ágyékom, üres a szívem. De meg lettem tolvajolva, édes Istenem!
Kialudt a tűz, kialudt a tűz is!
Kavargó hópelyhek között Szürkedolmányos Hoppy úr rokonai kiáltoznak. Merev szemmel nézem a Szúzát elnyelő borókabokrot, mely most megrezzen. Szúza! Visszajön!
Meleg veríték önt el, a szemem párásodik, aztán kihűl minden körülöttem. Verocska visítozik egy verset, és én bénultan nézem a borókabokorból előtántorgó apró őzet, veri a hó, fázik, rémült, látszik, nagyon fél.
Pisszentek Szutyok felé, Zsemleszínű Házőrző ebből is ért, kinyitom az ajtót, és várom, tegye meg ezt a maradék negyven lépést a maga erejéből. Lassan jön, már ideért. Félreállok, beszédül az ajtón, remeg. Várom, amíg felolvad, a szeme lassan meleggé válik. Nézem rezzenetlenül, Zsemleszínű Házőrző a háta mögé oson, Szutyok lefekszik eléje, és csóválja a farkát. Régi trükk ez, én tanítottam, figyelem-elterelés és hátulról támadás. Szegény gida, esélye nincs. Állunk szótlanul. Az őz lassan elernyed, szeme nedves, talán a hótól. Látszik, ereje fogytán, s mielőtt összeesik, én úgy hallom, odasuttogja tétován:
- Baj van, Kancigány!
Verocska, a vércse nagyot visít rá.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
