|
Már felövezett lovag voltam a fűrészbakon, mely mint hű lovam és csataménem mindig kitartott mellettem sárkányölő harcaim közepette, mikor egyszer csak megfogtam és beraktam a fáskamrába. Nem volt ennek semmi előzménye, különös kiváltó oka, mindössze annyi történt, hogy amint éppen a Szentföld felé poroszkáltam Boullioni Gottfrieddel,[37] akiről a korabeli krónikák azt írják, „az imádságban állhatatos, fáradhatatlan a jámbor tettekben, bőkezű mindenekfelett, jószívű és együttérző, termete magas, orcája kellemes, szép haja és szakálla szőke. Lovagi tornákban és fegyverforgatásban nincs párja“. Szóval ilyen derék példakép mellett vonulok a szaracénok ellen, mikor valami rontás szállott reám. Egyszer csak azt látom, hogy a hűséges paripám egy fűrészbak, a harci pajzsom a katlan nagy fafedője, hitetleneket ölő lándzsám pedig a rózsafák karója, amit Szegedi bácsi faragott meg apámnak mesterien.
Valami akkor elmúlt, valami akkor tönkrement, vagy éppen helyre rakódott - ezt már nem fejthetem meg -, a lényeg lényeg marad, a fűrészbak a helyére került, és én soha többé nem játszottam el Walter Scott hőseit. Megmaradt a figurális játékom, a sakk készletekkel való álmodozás, de ez már inkább szellemi munka volt, nem kellettek kellékek, és a második világháborús német rohamsisakból átalakított páncélsisak is porosodni kezdett az idők kihalt folyosóin. Még a jövőben lüktet embrionálisan az a csalódás, amely majd húszévesen ér utól, már nős emberként, de még mindig játszogatva, mikor a gyalogos seregek bábok lettek és a két egymásra keresztbe tett bástyafigurából képzett nehéz zarbuzánok[38] és falkonettek[39] egyszerű fahengerek. Ma sem tudom, mi történt az adott pillanatban, de azóta sem játszottam tárgyakkal, egy maradt meg nekem, de az a mai napig: az álmodozás.
Mellesleg adjon Isten szép délelőttöt neked, kedves csípagyáros gyermekem, hát te „jól megfeküdted a medvebőrt“[40], a földeken a parasztok már hetedjére törlik le az arcukról a verejtéket, te meg most csírázol ki az ágyból, mint babszem a tálka vízben. Pfujj! Azt áruld el nekem, kis búzavirágom, hogy tisztességes ember hogyan ehet meg ilyen gyomorellenes étket, ami a tányérodban van? Műzli meg valami pempő, igaz? Brrr. A víz kiverne tőle, de te tudod, nem szólok bele, látom, örülsz kicsinyég, hogy elmentek apádék, és rám bíztak egy hétig, de hát kell is néha a kikapcsolódás, én meg el nem rontom az örömödet, ha fizetnének érte, akkor sem. Apádtól meg nem kell félni, jó ember az, igen jó ember, „igaz ha megfordul benne a borjú, akkor vége a világnak”.[41]
De hát az apák már ilyenek mióta világ a világ, a leánygyermekhez olyan féltően viszonyulnak, mintha ők szeretnék majd feleségül venni - persze originál, már ha érted, mire gondolok -, a fiaikba pedig bátorítást öntenének, hogy többek legyenek, mint ők, és meg nem valósult álmaik a fiakban, unokákban keljenek életre. Mi? Mit kérdezel? Hogy így volt-e velem is? Hát persze hogy így volt, de így volt ez apámmal is, a te nagyapóddal, azt nem tudom, az ő apja ilyen volt-e, mert korán meghalt. De én például mindig azt mondtam otthon a gyerekeknek, akkor lennék a legboldogabb, ha otthon én lennék a leghülyébb, ők csak kérdeznének, én meg nem tudnék már semmire válaszolni nekik, mert már szinte mindenről többet tudnak vagy akarnak tudni.
Már alakul a dolog, mert egyre több mindent nem értek velük kapcsolatban, bár kérdezni még nem kérdeznek, vagy csak észre sem vettem, hogy már nem kérdeznek, de a tény az tény, egyre gyakrabban legyintenek a hátam mögött. Régen a lópatkoló kovács fia lópatkoló volt, a vályogvető fia vályogvető, csak néha sikerült kitörni ebből, mikor az uradalmi gazdatiszt fia tovább tanult, és lehetett belőle magas rangú köztisztviselő vagy ügyvéd, ez utóbbi volt az általánosabb. A lényeg a szakma továbbvitele volt, és hogy a nehezen megszerzett föld vagy ipar ne menjen ebek harmincadjára.[42]
Engem édesapám – igaz, titokban, - de papnak szánt. Ő maga is annak készült volna lélekben, mint ahogy Édesanyám orvos szeretett volna lenni, de tanár lett belőle. Nem is akármilyen.
Apám meg könyvelő, mely megette az életét, elmorzsolta a vágyait, csak a lelkét nem tudta kikezdeni, az erősebb volt a monotóniánál, és a rendszer adta kollégák csahos embertelenségénél. Mert hogy olyan szépen ministrálgattam, meg fogékony voltam a szépre, a jóra, hát apám is bízott erősen, hogy álmai bennem válnak valósággá. Már tudod, hogy ez nem így lett, hogy sok minden nagyon másképpen alakult, és ha most élne, ugyan úgy nem értenénk meg egymást, mint amikor még élt.
Hogy féltem-e tőle, mint te az apádtól? Igen, de volt egy nagy különbség a kettő között, te akkor félsz apádtól, ha valamit csinálsz, amit ő nem helyeselne. Én akkor is féltem, ha semmi nem volt a fülem mögött, és bizony a mai napig bánt az az öröm, mikor miután szorongva vártam a három órás busz megérkezését, apám nem tudott azzal hazajönni. Akkor már tudtuk, hogy este hétig szabad a világ, de nem értem a mai napig sem ezt az örömet, mert ha jött három órakor, szinte mindig mosolyogva jött a járdán a kopott aktatáskájával, és már messziről előre üdvözölt minket gyerekeket: szervusztok ge-gegék, utalva ezzel libuska mivoltunkra e hangutánzó kreálmányával.
Mert a kertbe ki kellett menni anyánk parancsára is, meg már nagyobbacska lévén nem is kellett mondani, mit kell tenni, ezt a félelmet éreztem és éreztem később felnőtt koromban is, amikor már az unokái voltak a ge-gegék. Pedig nem volt verekedős fajta - nagy hangú volt, az igaz -, engem is csak kétszer vert meg életemben, az is igazság, hogy akkor majdnem ott maradtam a keze között, meg egyszer leköpött, no ez fájt az én önérzetemnek a legjobban, inkább vállaltam volna az ütleget, mint azt a szégyent, pedig a tény, tény marad, hazugságon kapott, s arra kiváltképp érzékenyen reagált.
Az én generációm szinte semmit nem tudott a cserkészetről és a cserkészet szellemiségét irányító egyházi sugallatról, de az én apám még abban nőtt fel, s hitte, az lesz jó nekünk is. Hitte, ha a nap nem megy le jócselekedet nélkül, akkor biztos remény van a jó életútra, és hogy ezt a napok során ne feledjük, vezetnünk kellett egy Jó Cselekedetek Könyvét, amit esténként ellenőrzött. Ma már tudom, nem a beleírtakat ellenőrizte, hanem hogy gondoltunk-e rá, elővettük-e egyáltalán. Na, képzelheted a riadalmat, ha elfeledkeztem róla, és a játék elvette az időérzékemet, s megjött apám már három órakor ge-gegézve! Bizony nem öröm volt bennem, hanem félelem, és hogyan lehet hirtelen egy tízéves gyereknek öt perc alatt jót cselekedni, mikor a babszem próbája meg negatív - már ha érted mire gondolok -, tehát maradt a gyorsan, kapkodóan beírt jó cselekedet, mely meg sem fordult a fejembe egész nap, s melynek igazságtartalma messze alulmaradt az ő elvárásának.
De bevallani nem mertem soha. Hiszen én egész nap jó voltam, anyám ki is tekerte volna a nyakamat, miért kellett ezt még megfejelni kiragadott részletekkel, ezt az én gyerekeszem nem fogta fel még vagy húsz évig. Hát persze, nem a tartalmon, hanem a szándékon volt a hangsúly. És hangsúlyozom, nem a fizikai dorgálástól féltem, de hogy mitől féltem, azt a mai napig nem tudom. Hiszen életem legnagyobb ijedtsége akkor szakadt rám, mikor valami családi perpatvarnál egyik testvérem úgy megvadította az én szent életű apámat, hogy rémületemben, semmit nem átgondolva odaugrottam és hátulról lefogtam.
Azt úgy hidd meg, kis csillag, hogy rám szakadt az ég, mert ahogy ott fogom szegényt hátulról, éreztem, hogy nem tud moccanni a szorításomban, pedig küzdött erősen. Szinte megállt az idő - ezt használta ki a tesóm, és gyorsan elhagyta a küzdőteret -, csak ketten maradtunk lihegve, apám, akit lassan elengedtem, és én, aki rémülettel rájöttem, hogy erősebb vagyok apámnál. De örültem volna, ha megfordulva jól elver, bizony hagytam volna magam, hidd el, de nem csinált semmit, csak a két válla esett le, s fejét lehajtva csendesen bement a házba. Ne akarj soha erősködni olyan emberrel, akit szeretsz, mert könnyen kiderül, te vagy az erősebb, és bizony megszégyenülsz a te szeretetedben, és nem tudsz mit kezdeni a győzelmeddel.
Köszönöm a reggelit, picinyem, most pucoljuk meg a zöldséget, és közben elmondok neked egy érdekes gondolatsort az előbbiekkel kapcsolatban. Mert gondolj bele, milyen érdekes az Úrnak negyedik parancsolatja, tiszteld atyádat és anyádat. Magyarul, hallgass rájuk, köszönd meg, amit tettek érted, ne hánytorgasd fel, amit nem tettek érted, és öregen, már elesetten légy támaszuk.
Ezzel kapcsolatban az első érdekesség az, hogy olyan parancsolat nincs, hogy a szülő szeresse és nevelje a gyerekét, mert kivívja különben az égiek haragját. Mit gondolsz, miért nem adott az Úr ilyen törvényt is? Nem tudod? Kis magzatom, hát kell-e parancs a napnak, hogy melegítsen? Kőtáblák szerint nyílnak és virágoznak a gyümölcsfák? Ki dirigálja a méhek millióit petéző anyakirálynőt? A kutya tán gazdája parancsára adja az emlőjét a kis vak kölyköknek? Annyira nincs szüksége tanácsra. Még meg is marja, ha odamegy.
Mert tudta az Isten, hogy csak a magától nem működő dolgokra kell törvény, a szülői szeretet genetikailag van bekódolva a szülőbe, lett légyen az a te apád vagy egy cirmos cica. Talán ezért is vagyunk emberek, hogy gondoskodunk a szüleinkről, ha mással nem, szeretettel, ha mással nem, úgy, hogy nem akarjuk megváltoztatni őket, vagy éppen megszégyenülünk, mikor kiderül, hogy erősebbek és okosabbak vagyunk náluk, és azért szégyenülünk meg, mert nekünk isteni parancs kellett a szeretetünkhöz, nekik pedig nem.
Tudod nagyon nehéz lett a mai öregek élete. A régi időkben a tapasztalati tudás erejével irányítgatták kis életüket, és ez a tudás elég is volt a napok fűzérének morzsolgatásához. Csak az öreg tudta megmondani az időjárást a tyúkszeme segítségével, mert volt tyúkszeme, és már régen kínlódott vele. A fiatalnak még nincs, majd lesz neki is, ha a nagyapja rá nem illő csizmáját hordja kényszerből, de ahhoz idő kell.
Így a tapasztalati tudás és a föld birtoklása elemi védelmet adott az öregeknek, ideig-óráig. Aztán az öreg - szeretettől átitatva - elkezdi a saját vermét ásni, tanulni küldi a gyerekét, rááldozza erre anyagi javait, és mi lesz a vége? Az lesz, marcipánom, hogy hazajön a gyerek egy megszerzett tudással, ami négy év alatt több lehet, mint őseinek összes tudása egész életükben, és a földdel sem lehet sakkba tartani, mert nem érdekli a föld már, hiszen ezt a megszerzett tudást csak abban a környezetben tudja hasznosítani, ahol megszerezte. Ehhez nem kell föld.
És elmegy a fiú, és otthagyja a tapasztalati tudást - a rádió majd bemondja az időjárást -, és otthagyja a földet, mert magfúziós elméleti fizikusként nem tud vele mit kezdeni. És marad az öreg, immár gyengén, tudására senki nem kíváncsi, a földjét nincs ereje megművelni, és nem érti. Nem érti, mi történik vele. Ábrahám apánkra hasonlít, akinek az Úr elvetette az áldozatát, mert elég volt a szándék, nem kellett vérrel pecsételni. A megszabadult Izsák elmegy az oltártól, „Ábrahám pedig ott maradt az oltár előtt egyedül és sírt.”[43] Azért megmarad valami, az pedig szerintem a konzekvens magatartás és viselkedés.
Nem tudtam, de jaj mennyire éreztem, és ma már tudom is, hogy én mindig gyengébb voltam apámnál. Soha nem volt szinte bogumiles hitem, nem voltam következetes, nem voltam kitartó, csak úgy fújt a szél erre, arra, én meg hajolgattam erre, arra, no, meg is fájdult bele a lelkemnek dereka öregkoromra.
Szinte mindig gyenge voltam - erős is csak alkoholgőzben a kocsmák bádogpultjainál -, de visszatekintve akkor voltam életemben a leggyengébb, mikor ráébredtem, hogy „erősebb” vagyok apámnál. Talán ez a tudatalatti tudat idézte elő tízéves koromban a félelmet, később érettebb fejjel pedig már nem is félelmet, hanem egyenesen rettegést, hogy élhetek én így-úgy, tudhatok ezt-azt, olyan hibáival együtt élő talpig ember nem leszek soha, mint apám.
Te még a balhétól félsz, mert mi lesz ha… ugye, kisvirág? Pedig ne ettől félj, a vihar elmúlik, az ordítás után csend jő, és mindenre rátelepszik az emberek nagy gyógyító elixírje: az idő.
Az idő
Szavaltad-e már magadnak, csak magadnak, önfeledten lubickolva a szavak zamatos mámorában Huszt várának falain, hogy „Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék …[44]”, vagy borzongtál-e már a sivatag évezredes porát törülve arcodról, mikor a szél súgja füledbe Shelley rettenetes szavait? 2 Vagy dugtál-e már álmot, vágyat, kérést rejtő kis papírdarabkát a Templom nyugati falának réseibe[45], ahová Salamon óta gyűlnek az ifjak bár micvóra, hitet tenni a hit mellett, s felnőtté válni a felnőttek között? Kapkodtál-e már klausztrofóbiától fuldokolva levegő után Kuffstein várbörtönének penészes boltívei alatt?
Nem.. nem.. nem! Hát hogyan is járhattál volna ezen tájakon zsenge korodban, miként éreznéd a múlt és a felelősség nyomasztó varázsát, mikor neked az idő még végtelen róna, nem zsugorodik, nem tágul, csak körülölel, óv, véd és tanít téged. Az idő. A mindig jelenlevő Ballagó Idő[46], a hol gyors, hol lassú idő, a halandók felett mindig győztes idő, aztán a várt, közömbös, a félelmetes, a koránjövő és elkéső, a gyógyító és sebet ejtő, a feledtető, a teremtő és elmúló, a végtelen és lehatárolt. Az idő ezer árnyalt és árnyalatlan jelzőivel, színes vagy színtelen megjelenésével maga az élettelen lét, az elfogadhatatlan-befogadhatatlan kudarcaival, melyet csak imádni és gyűlölni lehet, de közömbös nem lehetsz iránta, mert ő a jelzők milliárdjait magáról lerázva egyszerűen csak van.
Ha azon kezdesz el gondolkodni, hogy kis életed alatt hagytál-e nyomot az időben, azt úgy mondják okos emberek: keresed az egódat. Ha meg vagy győződve arról, hogy ezen idő alatt nemcsak hagytál, hanem még módosítottad is az időt, azt mondják: milyen nagyratörő, milyen nagyravágyó ember vagy. Ha csak reméled, hogy hagytál nyomot az időben, arról azt mondják saját maguk által felkent szent emberek: lám ez nekünk megfelelő hívő ember. Ha nem vagy hajlandó közösséget vállalni a te kis életed alatt megismerhető idő rövid szakaszával, akkor azt mondják deviáns vagy. Ha azt mondod, hacsak egy pillanatra is, és talán nyom nélkül, de része voltál az idő csodájának, és ezáltal vindikálod magadnak a jogot, hogy tudd azt is, ami odakanyarodásod előtt volt és elkanyarodásod után lesz, akkor azt mondják rád sajnálkozva és lenézően: ez egy fantaszta.
Miért kezdtem neked letűnt korokról, népekről, mítoszokról mesélni? Miért fontos, hogy megfelelő tárgyi tudás híjával is tartalommal töltsük meg a múltat? Mert az idő folyama is csak azáltal létezik, hogy a térben történő történések tartalmat adnak az időnek. Einstein képletéhez én szorosan hozzárendelnék egy filozófiai „c” konstanst, amely az amőbától a teremtő Istenig tartalmazza mindenkinek és mindeneknek az álmát és a vágyát, mely nélkül az idő tartalmatlan, de tartalmassá lesz, mert a giliszta és a teremtő Isten vágya ugyanaz.
Hát ne kérdezd, ne őket kérdezd, hanem az időt és a teret, mert végtelen hallgatásuk maga a bölcsesség, csillagainak ragyogó fénye maga a látszólagos állandóság. Mindössze tizenhét éve kanyarodtál a végtelen e cikkelye mellé, de próbálj meg velem repülni. Emlékszel a Csillaghajóra? Akkor a jövőben repültem. Emlékszel Fosca grófra, aki nem tudott megbirkózni az idővel? Most repülj velem a múltba, hiszen ott a titok. A Titok! A mindig égő Titok!+ Mennyit kerestem, és nem találtam meg a mai napig sem. Kicsiny gyerekkoromtól meg vagyok győződve arról, hogy a titkok csak olyan helyen találhatók, ahol ember nem jár, nesztelen csend van, és érdekes módon mindig ember elhagyta helyen, nem például ember nem járta erőben, ligetben.
A házunk padlásán kezdődött a nagy felfedezés, a régi lomok közötti ténfergésemet a legjobban akkor értheted, ha elolvasod a Csendet,++ és akkor nekem sem kell annyit beszélnem erről. Ezt a csendet találtam meg kicsit később a falusi templomunk tornyában, ahol a több, mint százéves toronyóra szerkezete ritmizálta és kerekeinek fogaival őrölte az időt. Nekem kulcsom volt a templomhoz, mert Kis Jani bácsinak - aki egyszerű parasztember volt és negyven évig harangozó - nagy segítség volt, ha a mezőről nem kellett bejönni elverni a harang nyelvével az Angelust, ezt megtettem én mint ráérő kisdiák a meleg nyarakban, amelyek akkor még aranysárgák voltak, s nem olyan magnézium fényűek mint mostanában, de nem tudom ennek okát.
Angelus[47] előtt már egy órával a toronyban ültem, néztem a szállongó port, amely nem tudom mitől szállongott, hallgattam a galambokat, és az óra monoton katt-katt hangját. Egy kis boltív kedveskedve simult a vaskos támoszlophoz, olyan apa-fiú kapcsolatot idézve bennem, ahol az apa soha nem öregszik meg, a fiú soha nem nő fel. Aztán egy hördüléssel életre kelt az öreg szerkezet, elkezdett csörögni, pörögni, csattogni, súlyok indultak lefelé a magasságból, titkos rudak csúsztak a helyükre, és a nap delelőjén tiszta bongással megzendült a nagyharang tizenkettőször egymás után.
Mindig kivártam az utolsó zengés halálát, időt adtam az órának, hogy szerkezete előkészítse magát az új jelzésre, aztán kezemben a kötéllel leugrottam az ablakpárkányról, hogy plusz lendületet vigyek a nagyharang belengetéséhez. Így is vagy háromszor felkapott és elengedett némán, mire hajlandó volt megszólalni, de akkor a mezők felett elomlott a hang, az emberek felnéztek egy pillanatra, s egy röpke keresztvetés után megbontották a szilkében hozott ebédet, s kanalaztak elégedetten, mert minden a helyén volt piciny világukban. A kapájuk a szilfa alatt, ők a mezőn, a szilke az ölükben, a harangszó a mezők felett és én a toronyban.
És akkor már nem a harang szólt, hanem én. Én bongtam, én zengtem, nekem volt érces hangom, énrám figyeltek az emberek és a vetések, a mutáló kamaszhangomból a harang csinált férfias dörgést, amivel világgá kiáltottam erdőnek, mezőnek, szekereknek és embereknek, hogy én is vagyok. Harangszó után leosontam a kórusra, és felnyitottam az orgonát - nekem azt is szabad volt -, és a Szent vagy Uramból[48] játszottam vagy csak úgy magamnak találtam ki apró harmóniákat. Emlékszem, fortissimón nyomtam minden ujjammal és lábammal a pedálokat, aztán hirtelen lekaptam a kezemet-lábamat. Csodálatos volt, ahogy az erős hangok kivágódtak az orgonából, és mivel nem volt folytatásuk, tétova vergődés után lassan elhalkultak. Én azt figyeltem minden érzékemmel, hová bújnak el a szemem elől, ahol aztán meghalnak.
Tekergettem a fejem jobbra-balra, és sok próbálkozás után azt sütöttem ki, hogy valószínűleg a baloldali boltív és a szószék közötti résben tűnnek el, és hiszem ma is, ha lebontanák a szószéket, előomlana onnan gyerekkorom sok elbújt hangja, és feltámadásukat dicsőítve megszólaltatnák akkori gyermekhangomat. A gyermekhangomat - mely a mai napig is megmaradt -, fél évszázad nem tudta felnőtté varázsolni, s remélem ez már így is marad. Így maradt abban a nagy épületben, ahol a földszinten hat szoba volt az emeleten pedig kilenc, az ifjúságom alatt, a házasságom alatt, csak akkor vesztettem el, amikor nem kellett volna, csak akkor nyertem vissza, amikor már senki nem volt rá kíváncsi.
A harangok elmaradtak, imára már nem kulcsolódik a kezem, maradtak az ódon boltívek, a kövek meséi és a porlepte hallgatás, melyre az emberek tanítottak meg. Mert a kövek nem hallgattak, ha rájuk ülve magamba szívtam emlékeiket, özönével ontották rám az elmúlt korok történéseit, eszméit, hiteit, az egyes emberek meg nem élt álmát, soha meg nem valósult vágyát és értelmetlen pusztulását. A kövek és a múlt. Amiből érteni lehet a jelent és a periodicitás miatt sejteni a jövőt, a múlt az én életelemem. Ezért mondják sokan sokszor rám, hogy halálvágyó, depresszív ember vagyok, jaj, mekkorát tévednek, hiszen pont a múltból merítkezve tudom neked őszintén javasolni, hogy ez a dux victor Viktor még egyszer megcsókolhasson.
Fölém borultak a kövek az egri vár kazamatáiban és soha nem méltányolt önfeláldozásról meséltek. Hollókő őrtornyán fújta arcomat a szél, és azt susogta, valaki itt vigyázott valakire, mert szerette. A szememre borultak a kövek Velence egyik börtöncellájában, ahol az egyik rab az ablakpárkányra - nem tudom milyen eszközzel - csodás medaliont faragott, vélem, nem két nap alatt. Ki lehetett, akire gondolt? Zsibongtak az agyamban a kövek meséi, mikor a Nyugati Fal résébe betuszkoltam az én kis cédulámat, melyen az állt, amit itt napok óta mesélek neked. Azt, amit ebből megértesz, azt, amit ebből nem értesz meg. Azt, amit mások megértenek, pedig nekik nem meséltem, és amit nem értettek meg, pedig meséltem nekik: hogy hiszek.
És a nagy lubickolás… A nagy merítkezés, mikor talpam alá csúszott a múlt, mikor a lelkemre feküdt a jövő ismeretlen koefficiense, és minden titkával, misztikumával agyonnyomott s egyben felemelt és dédelgetett: Egyiptom. A halottan élő érték, a Tigris és Eufrátesz kultúráinak átmentője, a közép-kelet afrikai fallisztikus megalit kultúráját magába ötvöző, mindig létező érthetetlen csoda. Itt a kövek nem sorsokról, történésekről meséltek, nem egyéni vagy társadalmi folyamatokról, hanem arról, hogy itt egy pillanatra megállt az idő pihenni, és hogy vár már ötezer éve, és várni fog még nagyon sokáig, amíg az üzenetét át tudja adni.
Ez a megfagyott idő számunkra az örökkévalóság titka, az Időnek pedig arra sem elég, hogy kicsit kiszusszanja magát. Tudod, sokan azt hiszik, vagy úgy érzik, hogy az idő egy mítikus, költői valami. Bizony költői is, amikor készülődsz a te Viktoroddal való randevúra, ugye milyen szép tud lenni a várakozás feszes izgalma, szinte még megnyújtaná az ember egy-két nappal, olyan szép dolgokra lehet gondolni közben. Aztán állsz a megadott helyen a megadott időben, és másfél percet várnod kell rá, rögtön megtudod, miként lehet másfél perc hosszabb, mint két nap.
Amíg fiatal vagy, a szép órák rövidnek, a rosszak hosszúnak tűnnek számodra. A szép gyorsan, a rossz lassan múlik. Mikor azt veszed észre, hogy a szép és a jó is egyformán gyorsan pereg le szinte nélküled, akkor biztosra veheted, hogy megöregedtél. S mikor megöregedtél, valami csoda folytán meg tudod görbíteni az idő segítségével a teret, a jelenből múltat idézel, és a múltból jövőt varázsolsz. Ne nézzél ilyen értetlenül, mert ez igen egyszerű dolog, ha belegondolsz. Az öregeket te úgy látod, hogy nő a fülük, pedig csak a fejük megy össze. Mégis azt mondod, a bátyának ismét nőtt a füle. Mellesleg ugyanez a helyzet az orral is,+ de most nem biológia órát tartunk, menjünk tovább.
Szóval ezek az öregek egyszer csak azt veszik észre, hogy emlékező tehetségük megszűnik lassan lineáris lenni. Nem kronológiailag emlékezik vissza, hanem az időt kihagyva úgy ugrál a terek között, mint nyúl a káposztásban. Ezért van, hogy néha nem emlékezem arra, hogy tegnap mi volt az ebéd vagy tegnapelőtt kinek ünnepeltük a születésnapját, de pontosan és tisztán idéződik fel egy harminc évvel ezelőtti párbeszéd valakivel, és a régi búzaszentelő kalászillata úgy vág az orromba, hogy fáj tőle a szívem.Fáj bizony, mert megmásíthatatlan dolgokra emlékezel, jóra és rosszra vegyesen, de ez a képesség ad lehetőséget arra is, hogy a múltból jövőt próféciálj. Ez a prófécia igaz is, hasznos is. Csak éppen a fiataloknak nem kell - hiszen nincsenek emlékeik -, és máris kész a skandalum, amit úgy hívnak, generációs ellentét.
Én nagyon fiatalon is, szinte gyermekfejjel mutattam igen nagy affinitást a múlt relikviái felé. Tiszteltem az ősök árnyait, hátrahagyott apró tárgyacskáikat vagy monumentális köveit. És annyi mindent nem tudok mégsem. Nem tudom, hogy miért a múlt árnyaitól vártam mindig a jövő megoldását, miért nem a holnaptól. Miért nem kötötte le a figyelmemet társaim vagy szüleim élete, sorsa, gondolata, helyette órákig szótlanul tudtam figyelni egy egyszerű parasztember hallgatag, bükk-kemény arcát. Tehát ha véletlenül, magamról megfeledkezve a saját jelenemben éltem, akkor is e jelen múltja érdekelt, mert a jelen múltat kutatni ugyanolyan érdekes, mint a szfinksz szemével nézni. Mert még látod, mert még ott van, hadonászó kezével még emlékeket mesél, de a te számodra ez már születni vágyó történelem, az ő számára pedig te vagy a már meg nem hódítható jövő.
Tudod, erre a nagyon egyszerű, szinte primitív gondolat miatt keletkeztek a vallások, ugye a mi kultúrkörünkben az egyszeri és megismételhetetlen ++ emberélet eszméje dominál, ha ezt félelemből magam túlértékelése miatt nem tudom elfogadni, szóval nem nyugtat meg, akkor ott van segítségnek a többszöri és megismételhető lélek életfilozófiája, mely a reinkarnáció segítségével az egyén számára kisajátítja a világegyetemet, mondhatnám úgyis, gyarmatosítja a kozmoszt.
De el tudnám fogadni azt is, hogy egyszeri semmik vagyunk, nem jöttünk sehonnan, és nem megyünk sehová, ha valaki választ tudna nekem adni arra, hogy ennek az egyszeri semminek miért kell ekkora egó? Mert magától semmi nem halmozódik fel, és céltalanul nem történik semmi, csak arról lehet szó, hogy ezen szűk hatvan éved perspektívájába ez nem fér bele. Nagyon nehéz dolog feldolgozni az egó életét, amely ha benned kiteljesedve önálló életet kezd élni, az maga a tudathasadás. Ezt úgy tudnám veled megértetni, ha elmesélném neked egy ismerősöm történetét.
Ő egy jobb sorsra érdemes, mégis kudarcra és magányra ítéltetett ember volt, aki egyetlen örömét az utazásokban, a felfedezésekben lelte, biztos anyagi háttere lévén, többéves világkörüli útra ment, magával víve kedvenc fényképezőgépét és sok száz tekercs filmet, hogy öreg napjaira e képek segítségével felidézhesse majd a múltját. És megérkezvén a Boszporuszhoz leguggolt és felállt, oldalra hajolt és emelvényre mászott, úgy próbálgatta a lencséjén keresztül befogni és megőrizni a tájat, de érezte, hogy valami nem jó , a táj nem volt sivár, nem volt névtelen, de hiába volt rajta kettő vagy éppen sok száz ember, számára ők idegenek voltak, és a kép kompozíciója olyanra sikeredett, mint egy postai levelezőlap. Sok éjjel múltával jött rá a megoldásra, hogy térben és időben akkor tudja számára kedvessé és élővé tenni az örökkévaló dolgokat, ha ő is rajta van a képen.
A megoldást megtalálva most már örömmel utazott tovább, és kinyújtott kezében maga felé fordítva a lencsét fényképezte le a piramisokat, Trója kiásott romjait, a kínai nagy falat, és örült neki, hogy a japán császári palota kertje is háttere lehetett az ő elrontott élete egy pillanatának. A Sziklás-hegységben pontnak érezte magát, a Sohóban egy lokálban fontosnak és nagynak, végig ott rezgett lelkében a várakozás izgalma, hogy majd hazatérve a világ mennyi színfala előtt láthatja önmagát.
Hazaérkezte után két héttel izgatottan vitte haza a sok ezer képet, s kíváncsi arcára először értetlenség, majd döbbenet ült ki, egyre gyorsabban lapozta a képeket, aztán már csak feldobta a levegőbe és szétszórta a szobában, mert a döbbenetből felismerés lett, és sírva borult a sok ezer szétszórt fotóra. Mert minden képen ott volt ő, de kinyújtott keze rövidnek bizonyult így a lencse látószögébe nem került bele a Dardanellák és a Boszporusz, a kínai fal egy kövecskéje, s a japán császári palota virágoskertjének egy szirma sem. Semmi nem maradt a nagy utazásból csak ő, mindig mindenütt csak ő, a kép közepén, de a képet teljesen kitöltve, leszorítva róla mindent és mindenkit, így lett kudarc a nagy utazásból.
Ezt azért meséltem el neked, mert mi ugyanilyen tragikus módon próbáljuk hatvan év hosszú iciri-piciri karjainkkal megérteni, igába hajtani vagy magunkhoz ölelni a kozmoszt. Látod, a lineáris léleknek nincsenek örvényei és galaktikus karjai. A lineáris lélek egyszerű, mert egyenes, de egyenességében boldog, hogy ő egy roppant gondolat körívén olyan pici alkotópont, hogy az egyenest ez nem teszi boldogtalanná. Az én gyerekkoromban még latinul mondták a miséket szerte a világon, nem értett abból egy mukkot sem az egyszerű földműves, de érthetetlen arabeszkjeivel mégis állandóságot hozott életébe a felcsapó tömjénfüst és a mise végén mélyen kongó „ite, missa est”. Ebből tudta, hogy haza kell menni.
Már meg nem mondom a nevét annak az egyszerű embernek, aki a falunkból valami csoda folytán Bécset is megjárva a papunknak mesélt utazásának izgalmairól, mesélt, mesélt az öreg, és a pap kérdésére, hogy mi volt a legnagyobb úti élménye, azt válaszolta: Olyan boldogság volt nekem, esperes úr, az, hogy Bécsben is magyarul mondták a misét, ott is azt mondták nekem, hogy ite missa est. Egy egyenes kis életen nem szabad nagy gondolatok miatt változtatni, görbíteni, mert úgy jársz, mint a mi papunk, aki a vasárnap délutáni rózsafüzér imádásba egy új Szűzanya imát szeretett volna beiktatni. A Rózsafüzér Asszonyok vezetője, a nyolcvan éves Nyéki néni, ezt egyértelműen megtagadta, mondván, „vén fejemmel már nem akarok vallást változtatni, édes esperes úr”.
Az ő kis világába ugyanúgy nem fért bele egy új fohász, mint ahogy a monori nagymamának nem fért bele a fejébe az a sok gyilkosság, rablás, törvénysértés, erőszak, ami egy filmben történt, s amit a fiatalabb generációkkal nézett együtt. Nem értette a célt, tehát nem is szentesítette az eszközt, csak azt kérdezte, miért, miért ez a sok borzalom? A fiatalok magától értődően adták a választ: a pénzért, mama! A pénzért, ennyi sok pénzért, mindig több pénzért - gondolkodott el a mama - „de hát ük sem esznek többet, mint mi”, mondta ki a végső szentenciát, és akkor a fiatalok hosszan, mélyen elgondolkozva csak hallgattak.
Látod, kis csillag, Nyéki néniben nincs kétely. Az ő számára a túlvilág nem folytatás, lehetőség, újrakezdés problémája, szerinte onnan azért nem jött még vissza senki, egészen egyszerűen fogalmazva, „mert ott jó neki”. Én meg azt teszem hozzá, hogy ezen egyszerű érv a maga egyszerűségével lesöpri az egyházatyákat és a filozófusokat, műveiket, munkáikat, gondolataikat az asztalról, semmivé teszi, tönkre silányítja ez az egyszerű mondat: „Mert ott jó neki.”
Bolond volt-e az a bentlakásos ember a Lipótmezőn, aki az intézetben füvet nyírt, virágot ápolt, a nővérkéknek kiszaladt a boltba egy szalámis zsemléért, elhengerelte a teniszpályán a vörös salakot a doktor urak részére? Akárki jött vele szembe, mindenkire mosolygott, cinkosan ráhunyorított és azt közölte félhangosan mindenkivel: „Jobb nekem, tudja….. jobb nekem.” Mit tudhatott ő, amit mi nem tudunk?
Látod, untattalak itt egy egót kereső örvénylélek életével, majd egészen egyenes+ sorsú emberek gondolataival, de ennek csak az az értelme, hogy a kozmoszban nincs egyenes vonalú egyenletes mozgás. Kör vagy ellipszis, spirálisan zsugorodó, kakofónikusan robbanó nagyon gyors mozgások vannak, de mégis úgy látod, a világegyetem végtelen, örök és mozdulatlan. Ha most megkérdeznéd, kis csillag, hogy ezen emberek közül én melyik vagyok, azt mondanám neked, én mindegyik vagyok és egyik sem vagyok. Az útkereső emberek szerencsétlen fajtájából gyúrtak engem, akik azért szerencsétlenek, mert az utak száma végtelen, rövid hatvan évünk nem elég megismerésükhöz. De vigasztaljon a tudat, hogy Fosca gróf ideje sem, tehát nagyon nem kell elkeseredni.
A magamfajta örökké térben és időben kóborló aztán beleesik abba a hibába, hogy minden más időben otthon tud lenni, csak a sajátjában nem. Így lehetséges, hogy a mai napig nem merek letegezni egy negyven éves embert, mert azt én most is egy nyolcéves gyerek szemével nézem, és az nekem bácsi. A múltkor valaki mondta, hogy mennyi idős, és én megborzongtam, hű de öreg. Kiderült, hogy két évvel fiatalabb nálam. Öregedő bátyád megrekedt egy tizenkét éves gyermek látásmódjánál, nekem a mai napig minden vagy fehér, vagy fekete. Minden új információ egy újabb ismeretlen, kóborlásra késztető út megnyitása.
Nekem a nyarak ma is aranysárgák, és az ötvenévesek tiszteletreméltó öregek. Számomra nem léteznek válaszok, mert minden válaszban ott bújik meg az újabb miért, s a miértekre adott válaszok miértje. Én gyermek maradtam az árnyaimmal, álmaimmal, s talán ezt írják majd egyszer a fejfámra: Itt nyugszik a 12 éves bátya. Élt 61 évet.
Az emberek órákban, években tartják számon az időt, évezredekről beszélnek és évmilliókról handabandáznak éretlenül. Valamilyen félelem miatt nem használják az idő múlásának tényét az emberöltő fogalmával. Be kéne látniok porszem voltukat, és ettől félnek. Ha egy picit számolsz, az jön ki, hogy ha elutazunk egy két fényévnyi távolságra levő bolygóra, az annyi időt ölel fel, amennyi alatt végig lehet virrasztani a szfinx álmát. Ha ezt átszámolod emberöltőre, rögtön egy borosüveg után nyúlsz elkeseredésedben. Ahhoz, hogy kóborolj a kozmoszban, két dolog kell: utazóeszköz, amelyik megnyitja a teret számodra, és az idő, mely alatt élvezheted ezt.
Fosca tragédiája többek között ebben rejlik, hogy az időt már megkapta, rengeteg ideje van. Gondolod, ha az utazóeszköz is rendelkezésre állna, akkor minden rendben lenne? Én nem hiszem. Nem hiszem, mert a végtelen kozmoszban is ugyanaz a magányos, céltalanul kóborló ember lenne örök mozgásra ítélve, mint itt a földön. Ezért léteznek számunkra nem létező terek és számunkra nem ketyegő órák. A Csillaghajóban az időt azzal győzik le, hogy generációk életét öltik egymásba láncként, hogy átívelhessék a teret. A tér lehet elérhető vagy nem elérhető, zsugorodó avagy görbülő, de halála csak az időnek van.
Zárj be egy tavaszi napsugarat egyik kicsiny ékszeres dobozkádba, aztán egy rejtett lyukon kukucskálj be! Sötét lett a fényből, és mint tudjuk, a sötét a fény halála. Ugyanígy zárták be ötezer évvel ezelőtt a fáraósírokba az időt, mert a moccanatlanság az idő halála, és az idő halála maga az örökkévalóság! Ez Fosca igazi tragikuma, nem körülötte, nem messze a történelmi sírokban, hanem a saját lelkében, egyszeri és megismételhetetlen énjében halt meg az idő, mozdulatlanságra kárhoztatva a szeretetet, mely nem kötődik térhez és időhöz.
Mert a dobozba zárt fénysugár sorsához hasonlatos a szeretet moccanatlansága is. Így hát marad számunkra a jó öreg kronométer, a napos, a vizes, a homokos, az ingás, a rugós, aztán az atomóra után most hallom, csináltak valami cézium órát, mely egymillió év alatt késik egy tízezred másodpercet. Édes kislányom, úgy megnyugodtam, hogy már biztosan nem kések le a saját temetésemről.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
