œ  Ş  

Nem éreztem jól magam a szállodában, de a precizitás végett hozzá kell tegyem, a bőrömben sem. Harmadik napja voltam Lwow-ban, a munkáim, amiért ideküldtek engem, nem haladtak. Sok minden változott a Szovjetunió feldarabolása után, de az emberiség örök ellensége, a bürokrácia, hát az egy cseppet sem változott.

Tétlenségre kárhoztatva hevertem a középfokozatú menhelyen, bejártam már a környékbeli kocsmákat, megnéztem a város nevezetességeit, és ma este közölték velem, várni kell még egy hetet. Költséget, ellátást, minden kiadásomat fedezték, csak várjak. Valamiféle fejes késik, arra várunk.

Azon gondolkoztam, mivel töltsem ki a jövő napjainak ürességét, mit lehet itt csinálni egy hosszú héten át, s közben elszenderedtem kissé. Pár percig aludhattam, s felébredéshez alapos zuhanyt vettem a nyakamba, mikor eszembe villant valami régről, nagyon régről, még a gyerekkorom hajnaláról. A pókhálós emlékezet mögül tolakodott elő egy réges-régen elhangzott mondat, csavarta a nyúltagyamat, s szinte fájt, hogy elő tudjam kotorni.

Felöltöztem, lementem a bárba. Tatjána Ivanovna már messziről integetett, s mire odaértem, már a pulton várt kikészítve a kellő hőfokra lehűtött badacsonyi szürkebarát. Az első este, hogy lementem a bárba,  rendeltem ezt a bort - mondom, magyar ember Ukrajnában is csak magyar ember -, de nem is ismerték,  mire fanyalgóan megjegyeztem: - Nekem azt ígérték a vendéglátóim, hogy mindent megkapok, amit kérek. Akkor Tatjána Ivanovna megnyomott egy gombot, arra előjött egy vézna arcú vezető, s miután deresoldalú vodkásüvegből töltött igen finom vodkát nekem, kérte, tiszteljem meg a házat, az ő vendége vagyok. Csak ezután érdeklődött, hogy ki ígért nekem, mit, mikor, és hol?

Elmondtam neki a kényszerű várakozásom okát, és hogy honnan jöttem, miért várok, és hogy főleg kinek a számlájára várakozok én az ő szállodájában. Egy pillanatra elvonult, láttam telefonál, aztán még egyet, s kis várakozás után őt hívták telefonon, s mondhatom olyan vigyázzban állt a telefon mellett, mint egy ulánus őrmester. Nem tudom azóta sem, mi történt a háttérben, de egy óra múlva már az asztalomon parádézott a szürkebarát, és a vézna arcú igen komolyan intette Tatjána Ivanovnát, hogy szeme rajtam legyen, semmiben ne szűkölködjek.

Attól kezdve Tatjána Ivanovna kedvenc vendégei közé tartoztam, mert csak magyar italokat fogyasztottam, a maradékot soha nem vittem fel a szobámba, és szó nélkül aláírtam minden számlát, amit elém tett. Gondolom, igen jól keresett rajtam, bár az is igaz, hogy nem tudtam olyat kérni, amit mosolygós arccal rögtön el ne intézett volna nekem. Most is hozzá fordultam az ötletemmel, és félóra múlva már az asztalomon tornyosult Ukrajna összes turista térképe, s mellé még a történelmi időkből a hamisított szovjet térképek egészen a Monarchiabéli Galícia térképekig.

Azon az éjjelen én voltam az utolsó vendég a bárban. Körülöttem térképek és általam készített jegyzetek, de megtaláltam, hajnalra megtaláltam annak a városkának a nevét, mely oly izgatóan kocogtatott a múltból az agyamban. Annyit tudtam csak, hogy a Lwow és Zbaraz közötti országút felétől kissé délkeletre található, kicsi, álmos város, itt születtek és éltek anyai őseim az 1800-as évek derekán, és hogy a neve: Zborow[1] Megvártam, amíg Tatjána Ivanovna bezárja a bárt, és telefonál a férjének, hogy ma éjszaka sem megy haza, mivel már három óra van, és neki reggel hétkor nyitni kell, tehát a munkahelyén pihen pár órát a nyitásig.

Sűrűn befolyt áfonyával, mézzel, illata úgy csorgott reám, mint a vízesések permetei, melybe ambrózia esszenciát fújt a szél. Aki nem szeretkezett még szláv asszonnyal, annak fogalma sincs a búzaföldek sárgás kalászözönéről, és a nyár elomló lágyságáról. Szőke hajzuhataga rám borult, és énnekem - nem tudni miért - frissen sütött bukta illatát juttatta eszembe, amelyet nem nekem sütöttek. Már pirkadt, mikor említettem neki a tervemet, szeretnék elmenni Zborowba, tudom, semmit nem találok ott, de szeretném beszívni azt a levegőt, amit azok szívtak, akik miatt én egyátalán lehetek. Ígérte, hogy telefonál, ha mindent elintézett, és betakart magával, mint anya a csecsemőt, vagy mint föld a magot.

Dél volt már, mikor Tatjána Ivanovna ébresztett telefonon, s gyors zuhanyozás után pár pipere holmit amúgy férfiasan bedobálva a táskámba siettem le reggelizni. A reggelit Tatjána szolgálta fel, s csodálkozásomra elmondta, hogy ő lesz az úton a hostessem, vendéglátóim a lelkére kötötték, semmiben hiányt ne szenvedjek. Örültem a társaságának, szép volt, kerekded és kalászillatú. Semmiségekről beszélgettünk a BMW kényelmes hátsó ülésén, haj, hol vannak már a régi szép Csajkák és Volgák?

Lwow-tól 88 km az út Zborowig, gyorsan futott az idő, és fogyott az út is. Megkérdeztem Tatjánát, hogy elképzelhető-e, hogy éjszakára itt maradjunk, biztosított róla, hogy nem csak elképzelhető, de ő már le is foglalta a szállást, és akár egy hétig is maradhatunk, kocsistól, sofőröstől. Lopva megpusziltam az arcát, aztán robogtunk tovább Zborow felé, ahová végül soha nem érkeztünk meg. Talán tíz kilométerre lehettünk a zborowi leágazástól, amikor az út mellett egy táblát vettem észre, mely azt jelölte, hogy aki itt letér balra, annak az útja egyenesen Zolećev városkába visz.

Amint elolvastam a táblát, régi, hároméves emlékek viharzottak elő a lelkemből, fénykép élességgel láttam az öreg Jázmin bácsit üldögélni a padon, Tatjána és én közém ült Sziszi bácsi, Eufémia az út széléről tessékelve integetett. - Sztoj, bátyuska! - kiáltottam a sofőrnek, és Tatjána álmélkodva nézett, mi ütött belém. - Térjünk le itt balra! Lehet? - Önnek mindent lehet, uram - magázott a sofőr miatt Tatjána -, de nem ide indultunk, nem megyünk Zborowba? - De majd megyünk oda is, de ide előbb be kell térnünk, mert… Lekanyarodtunk az főútról a zoloćevi  útra, és megálltunk. Kiszálltunk az autóból, a sofőr elemózsiás kosarat vett elő, amiből palackok nyaka is kikandikált itt-ott, és falatozni kezdtünk, közben belőlem áradóan ömlöttek a régi emlékek.

Elmeséltem Tatjánának a három évvel ezelőtti élményemet, ahogyan egy öreg ember mesélte napokon keresztül az életét. Meséltem Eufémiáról, az Irgalom Völgyéről, Kapor őrvezető úrról, Sziszi bácsiról, és arról, hogy nem mertem a múltat elmesélni Jázmin bácsinak. - Mikor napokkal később visszamentem - fejeztem be a történetet -, már nem találtam az öreget a padon. Akik arra jártak, és ismerték, azok is csak csóválkodtak, napok óta nem látta senki. Egy nyom maradt csak utána, a pad karfájára akasztva ott lógott kék háttérben rózsaszínű testtel Micimackó, fejjel lefelé, a hibásan nyomott reklámszatyor oldalán. Olyan kopott volt az a szatyor, hogy már nem kellett senkinek.

Bementem a kocsmába, és Sziszi bácsi felől érdeklődtem, de Béla, a csapos napok óta nem látta, a Csámpás pedig biztos forrásból hivatkozva bizonygatta, hogy visszahívták jelentéstételre a vén besúgót Moszkvába, így egyik napról a másikra eltűnt mindkét ember a szemem elől. Visszamentem a padhoz, leakasztottam a Micimackót a Százholdas Pagonyával együtt, és elraktam emlékbe. - Azóta nekem ez olyan kabalaszatyor, nem használom semmire, de minden utamra magammal viszem, és valamiért úgy érzem, nem feleslegesen - mondtam Tatjánának, és kételkedő szeme láttán az autóhoz mentem, és az útitáskám aljáról elővettem a rózsaszínű Micimackót.

- Ez gyönyörű történet, uram - könnyesedett meg Tatjána szeme, és finoman simogatta a koszlott reklámszatyrot. - Figyelj ide, Tatjána - szólt közbe az idős sofőr -, miattam ne magázd a vendégünket, tudom én azt, amit tudni kell, és Ivan Ivanovics éntőlem semmit nem fog megtudni, ígérem! - Köszönöm, Pável Pavlovics, meghálálom magának én is, ígérem - nyomott egy röpke puszit a redős arcra Tatjána, amitől a vén szemek felszikrázva kacagtak. - Na, galambocska, azzal a hálával elkéstél vagy húsz évet, de víz reá. Hanem ha úgy alakul az út, én szívesen mennék veletek, Tatjána - ajánlotta magát szerényen az öreg. Az alkura rögtön töltött is három vodkát, és kis ideig csendben néztük a gyönyörű tájat.

Már délután három óra volt, mikor megérkeztünk Zoloćevbe. Mikor leparkoltunk a szálloda elé, akkor derült ki, milyen szerencse, hogy ilyen kísérőim vannak. Hiszen Eufémiáról én csak annyit tudtam, hogy Urai Jánosnénak hívják, de az ukrán férjének nem tudtam a nevét. Azt sem, hol van a Szabó Szalvátor háza, akit ezen a környéken Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik néven ismertek. Tatjána és Pavel Pavlovics mint mindennel ismerős emberek könnyen kezelték a dolgot. A vén sofőr Tatjána utasítására elloholt az elöljáróságra, közben Tatjána lemondta a zborowi szállásunkat, és mire a szállodai szobánk kulcsát átvettük, megfürödtünk és lementünk a bárba egy italt meginni, addigra Pável Pavlovics egy cetlivel a kezében várt minket az ő külön bejáratú vodka-anyácskája mellett.

Vacsora alatt azon tanakodtunk, hogy tapintatosnak kell lennünk, hiszen milyen indokkal zörgetünk rá egy nyolcvanhárom éves, idős hölgy ajtajára, mert az ugye, nem elégséges indok, hogy én gyarló emberi kíváncsiságból szeretném megismerni Eufémiát. Mire a Tatjána által rendezett szürkebarát is elfogyott, készen volt a terv. Pavel Pavlovics autóba szállt, és elment Eufémiához, illendően megkérdezni, hogy ha valaki Magyarországról hírt hozott neki ifj. Szemjon Szemjonovics Szapozsnyikról, alias Sziszi bácsiról, akkor azt ő hajlandó-e fogadni. Későre jött meg a válasz, addig a bárban ültünk Tatjánával, és vártunk türelemmel.

Végre berobogott a vén Fittipaldi, és elmondta, igen tisztességesen lett fogadva, a természetes gyanakvás is természetes volt, az öreg hölgy gyakran átment egy másik szobába, és ott mintha megtanácskozta volna a dolgot valakivel, holott az egész házon látszott, hogy egyedül az idős hölgy lakik benne. Egy szónak is száz a vége, reggel kilenckor vár engem. Másnapra Tatjána Pável Pavlovicsnak szabadnapot adott, majd gyalog megyünk, legalább sétálunk egyet, mondta. Pável Pavlovics még megkérdezte, hogy a szabadnapjára elviheti-e az autót, és az igenlő válasz után nagy csókot cuppantott Tatjána arcára, és hálásan mondta: - És ahogyan ígértem, Tatjána Ivanovna, ahogyan ígértem! Az Ivan Ivanovics tőlem egy szót sem tud meg, úgy bizony!

Az alku megköttetett, és én ismét egy gyönyörű éjszakát töltöttem ezzel a Tatjánának nevezett búzavirágkoszorúval. Reggeli után lassan sétáltunk Eufémia háza felé, és amikor odaértünk, nem is csodálkoztam a látványon. A hatalmas előkert mögött egy rusztikus ukrán ház bújt bele a nyírfák susogásába, de a kerítés, a porta kialakítása, a tornác, az mind, mind magyar elemekre figyelmeztetett. Eufémia a kapuban várt, még mindig magas termetű volt, arca soványkás, bőre pergamenszerű. Csillogó ősz haját kontyba tekerve viselte, egyszerű, földig érő,  kék pamutruhát viselt, melyet egy kalocsai mintás fehér szőttes öv fogott össze. És ahogyan Jázmin bácsi meséiből ismertem, az a kerekded arc a két kis kunoskával a szeme alatt, s szemei olyan meleg barnák voltak, mint hideg télben a szelídgesztenyék sütés után.

A lugasnak kialakított tornácon ültetett le minket a kölcsönös bemutatkozások után, és rögtön vizet készített a szamovárba. Finom csészéket szervírozott, a lugas apácarácsain átszűrődő fényben átlátszó lett arcán a bőr. Mozdulatai lassúak, kimértek voltak, s mikor elénk tette  a teát, kezében rezzenetlenül és kecsesen himbálózott a finom porcelán. - Hallgatom fiatalember - mondta halkan, és teáját kevergetve kényelmesen hátradőlt a rusztikus kerti székben. Felette a nyírfák önfeledten locsogták örök történeteiket. Eufémia ukránul beszélt, nyilván Tatjána Ivanovna iránti figyelmességből, ezért igen nehezen értettem. Kértem, váltsunk oroszra, azért azt jobban bírtam. Tatjána rögtön megköszönte a figyelmességet, és biztosított minket arról, hogy miatta akár magyarul is beszélhetünk, hiszen ő nem a társaság tagja, hanem hostess, kísérő, és csak a munkáját végzi. Hosszú udvariaskodás után oroszul folytattam.

Elmeséltem Eufémiának látogatásom okát, kertelés nélkül bevallva, hogy az bizony nem más, mint a kíváncsiság. - Hiszen azt sem tudtam, hogy él, avagy nem, kedves Eufémia, csak ahogy megláttam a Zoloćev táblát, viharzottak fel bennem azoknak a napoknak az emlékei, amikor Jázmin bácsi monológjait hallgattam naphosszat egy agglomerátumbeli falucska terének padján. Eufémia afelől érdeklődött, hogy miért hallgattam egy idegen ember érdekes, vagy érdektelen életét, amiről ugye még azt sem lehetett tudni, hogy igaz, vagy nem igaz? Elmondtam neki, hogy valamikor írói ambíciókat tápláltam magamban, és az anyaggyűjtésnek ez is egy bevált módozata, másokat megjegyzés nélkül végighallgatni.

- És miért mondja múlt időben, hogy voltak ambíciói, már nincsenek? - kérdezte szemöldökét felvonva Eufémia. - Mert már nincsenek - mondtam csendesen, és kérdő tekintetére válaszolva folytattam: - Rájöttem, hogyha minden erőmet összeszedem, akkor is csak közepes írót tudok magamból farigcsálni. A közepes író pedig rosszabb, mint aki egyátalán nem tud írni, hiszen könnyen kárt okoz. - Nye ponyimáju[2]- rázta a fejét Eufémia -, kifejtené bővebben? - Édesapám mindig úgy példálózott - fabuláztam Eufémiának -, hogy a vizek partján soha nincs gond azokkal az emberekkel, akik tudnak úszni, meg akik nem tudnak úszni. Aki tud úszni, az nincs veszélyben, sőt más hasznára is lehet, aki meg nem tud úszni, az nem megy a vízbe, és nem sodorja sem magát, sem másokat bajba. De aki csak félig tud úszni, az ön és közveszélyes, mert magát is bajba sodorja, és másnak sem tud hasznára lenni - fejeztem be. - Hát ilyen félig írni tudó emberke lett volna belőlem - mondtam csendesen, és Eufémia halkan mondta maga elé:  -Igen, azt hiszem, értem.

Meséltem aztán az utolsó napokról, Sziszi bácsiról, és hogy pár nap múlva nem találtam egyiküket sem sehol. - Egy ideig még kérdezősködtem, nyomozgattam, aztán feladtam, és szinte el is felejtettem az egészet. Csak most, hogy ezt az útjelző táblát megláttam, tolultak fel bennem a régi emlékek. - Így tűnnek el az emberek és a sorsok az időben - mondtam Eufémiának, de ő tagadóan rázta a fejét. - Az emberek nem tűnnek el, csak átalakulnak - csavarta ki az anyagmegmaradás törvényét Eufémia -, ahogy a szilárd anyagból légnemű pára lesz, úgy lesz az emberek materiális életéből emlék. - A baj csak az, hogy az emlékből viszont soha nem lesz már újra élő ember - folytattam az eszmefuttatást, mire Eufémia elnézett a kert végén túlra, s szinte csak magának motyogta: - Vagy ki tudja, vagy ki tudja?

Aztán megrázta a fejét, és megkérdezte, maradnánk-e ebédre, mert a kedvünkért igen erős magyaros ételt gondolt ki, csípős bográcsgulyás lenne túrós csuszával, pörcös tepertővel. Desszertnek baracklekváros buktát gondolt, és én már másodjára kaptam fel a fejem, és néztem Tatjánára, aki olyan buktát kínált nekem az éjjel is, amit nem nekem sütöttek. Tatjánának elmagyaráztuk ezeket az ételeket, érdeklődve hallgatta, de azt mondta, a szállodában mindenünk megvan, és nem illendő egy nyolvanhárom éves asszonynak ilyen terhet rakni hirtelen a vállára. - Nekem ezzel semmi dolgom - vidámodott meg Eufémia -, van nekem jó emberem erre, a régi Magyarországon úgy mondták az ilyet, hogy mindenes vagy udvaros, az örömmel elszöszmötöl a koszt készítésével.

- Addig sétálhatnánk egyet - kínálta fel a lehetőséget -, a kiadós séta a jó étvágy előfeltétele. Tatjána elhárította a meghívást, azt mondta, valami dolga van még a városban, azt elintézi, de ebédre feltétlenül visszajön. Eufémia könnyű kendőt kerített a vállára, becsukta a kaput Tatjána mögött, és mi a ház mögötti kert felé sétáltunk, végig a kert végébe vágott kis léckapuig, amin kilépve rögtön a tágas mezőkön találtuk magunkat. Nem messze egy nagy nyíres hajladozott a Don felől fújó szélben, alattuk pravoszláv keresztek és vörös csillagok égisze alatt álmodták számomra ismeretlen emberek tovább az életüket.

- Ott nyugszik apám, a Szabó Szalvátor is, ha az életében nem ismerte, most megismerheti - mondta Eufémia, és én rábólintottam. Tíz perc séta után értünk el a temetőig, melynek kerítése nem volt, a sztyeppe szabad szele járta át a sírok közét.  Hűvös és egyben bársonyos is volt ez a szél. Szabó Szalvátor sírja messziről kiütközött a többi közül a sztyeppei temetőben, ezen volt egyedül kopjafa. - A Sziszi faragta, mikor itt volt meglátogatni, aztán hazament Urába, és ott is belefaragta a hiányzó neveket az ottani kopjafába - mesélte Eufémia, és én csendben olvastam a soha nem látott Szabó Szalvátor sírfeliratát:

Itt nyugszik Szabó Szalvátor és

Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik

egymás mellett békességben.

Csak egy testet adott nekik az Isten,

de két életet, ezért nem ismerték meg egymást soha.

Itt vannak velük feleségeik,

Szabó Margit és Marja Danusia Szapozsnyikovna.

- Most már együtt van a családunk - mondta Eufémia, és lassan sétáltunk vissza a ház felé.

Ahogy visszahajtottam a léckaput, láttam, hogy elöl a háznál füst kígyózik fel egy bográcsállvány alól, egy zömök ember hajladozik a tűz mellé kirakott konyhaasztalnál, a ház tövében lévő padon pedig egy sovány alak üldögél. - Vendégei vannak, Eufémia? - kérdeztem, de ő csak mosolygott, és azt felelte, ezek nem vendégek kérem, ők itthon vannak, mert hazaérkeztek végre. Közelebb érve megdöbbenve álltam meg, mert a tűznél Sziszi bácsi szuszogott erősen, és szemét könnyesre csípte a hagyma. A padon szinte víziószerűen Jázmin bácsi üldögélt, ugyanabban a ruhában és szandálban, amiben három éve láttam utoljára. Csokornyakkendője vasaltan feszült a nyakán, haja olajtól fényesen fésülődött a koponyájára.

Ha Eufémia nem lök meg, talán még mindig ott állok, de meglökött, és pár tétova lépés után már Sziszi bácsi ölelgetett engem erős kezeivel. - Hát mi újság az óhazában, mi újság? - harsánykodott -, mi van azzal a bolond Csámpással, tudsz róla valamit? Mintha csak tegnap váltunk volna el a kocsmában úgy beszélt, szinte lopva néztem a háta mögé - mondom, ha még Remegős Gizella is itt van valahol, akkor ez már színtiszta szellemidézés. Nagyon buta arcot vághattam, mert Sziszi bácsi és Eufémia ragyogó szemmel nevették zavaromat, míg Jázmin bácsi lenéző gőggel szemlélte a jelenetet.

Odabotorkáltam a padhoz, leültem, és csak sokára kérdeztem minden köszöntést mellőzve Jázmin bácsitól: - Tetszik rám emlékezni? Ugye tetszik rám emlékezni? S ekkor a finoman szállongó porba belesikkantott Eufémia még mindig csengő nevetése, Sziszi bácsi öblös hahotája, és a vén veterán nyekergő, gúnyos kuncogása. Sziszi bácsi elkapta Eufémia derekát, Eufémia megragadta és álló helyzetbe rántotta Jázmin bácsit, és összeölelkezve táncolni kezdtek, keringtek körbe- körbe, és egy ukrán népdal dallamára skandálták véget nem érően: - Emlékszünk, de nem szívesen, emlékszünk, de nem szívesen…

És olyan felszabadultan keringett a három öregember körbe-karikába sokáig, hogy ahogy néztem őket, a hármuk életkora együttvéve nem tett ki hat évet. - Ugorjunk árkot, Eufémia! - kiáltott Jázmin bácsi. - Ugorjunk árkot, Jázmin! - egyezett bele Eufémia. - Majd vigyázok rátok! - csatlakozott hozzájuk Sziszi bácsi. Nem akartam hinni a szememnek, ha valaki ezt meséli nekem, rögtön meggyanúsítom, hogy hazudik, de a három öreg felállt egymás mellé a pad előtt, középen Eufémia, és görcsösen fogva egymás kezét, egyik lábukat a padnak feszítve elkezdtek számolni. - Egy! Kettő! Háááá…rom! - És háromra a három pár vén láb ellökte magát a padtól, és kéz a kézben sebesen totyogtak egymás mellett a kerten keresztül, és egy, csak általuk látható ároknál Eufémia nagyot sikkantva a levegőbe emelkedett, mert a két gyenge kar úgy emelte át a széles, meredélyes árok fölött a testét, ahogyan az őszi levelet siklóztatja a sztyeppe meleg, tavaszi szele.

A túloldalon elterültek mindhárman mint a gyerekek, majd egymást talpra ráncigálva örvendeztek a sikerüknek. - Átugrottam Jázmin! Sikerült! - lelkendezett Eufémia lihegve. - Mondtam, hogy ne félj, melletted leszek, Eufémia! - nevetett önelégülten a vén veterán. - Ma már értem, mi ez az árokugrálás - mondta lihegve Sziszi bácsi -, s mondhatom, remek dolog. Csak ekkor vettük észre Tatjánát, aki megkövülten nézte a ház sarkánál a jelenetet, mögötte egy szállodai boy állt, két keze tele kosarakkal. A kosarakból szürkebarátos üvegek nyaka nyújtózott kifelé, és hogy el ne dőljenek a nagy ágaskodásban, kecskeméti fütyülős barackpálinka és duráncos szilvapálinkák cserépkorsói támogatták őket.

Eufémia még mindig lihegve terelte az asztalhoz Tatjánát, Jázmin bácsi pedig az üvegek kirakásánál segédkezett nagy elánnal a boynak. Sziszi bácsi kevert egyet a bográcsoson, én pedig elkezdtem töltögetni az aranyfényű barackot a decis vodkás poharakba. Még mindig magyarul beszélve az első poharat Szabó Szalvátorra ürítettük, a többit magunkra, és egyenként. Aztán csendesen beszélgetve kipótoltuk a történetben azokat a részeket, amiket egyikünk, másikunk nem ismert. Sziszi bácsi és én folyamatosan tolmácsoltunk Tatjánának, mert Jázmin bácsi miatt nem beszélhettünk oroszul.

Így tudtam meg, hogy a kocsmai beszélgetés után Sziszi bácsi valamiért kiábrándult remegős Gizellából, és ez olyan méregbe hozta, hogy bosszúból elment a padhoz, és kitálalt mindent az öreg Jázminnak. Minden volt ez a vén veterán akkor, csak rendes ember nem, de visszafelé sült el a puska, mert a várt ellenkezés helyett Jázmin bácsi csak hallgatott, aztán nagy nyugalommal kijelentette: - Hála a fennvalónak! Akkor végre véget ért a várakozás. Végre elindulhatok! - Hová akarsz menni, te pomádézott kakadu? - kiáltott rá Sziszi bácsi, mire csendesen azt mondta, hogy hová is menne, ha nem Joloćevbe az Eufémia után.

- Ekkor megriadtam erősen - mesélte Sziszi bácsi-, hogy lám az én dühöm milyen bajt tud okozni. Próbáltam lebeszélni valahogyan, de válaszra sem méltatott, csak mosolygott, és azt mondta, neki mennie kell, mert az Eufémia most egy árok partján üldögél egyedül, és ott fog még üldögélni sokáig, mert egyedül nem meri átugrani. - Akkor gondoltam egy nagyot - ivott szintén egy nagyot Sziszi bácsi -, és azt mondtam, rendben, de megyek én is vele. Nem kötött engem semmi már Magyarországhoz, minek maradjak itten egyedül? Ekkor tűntek el az én életemből. Mindenüket pénzzé tették, felszámoltak minden nyomot maguk után, s elintézvén a hivatalos dolgokat is egy év után megjelentek az Eufémia portája előtt olyan természetes egyszerűséggel, mintha csak tegnap mentek volna el a heti vásárba.

A nap már nyugovóra készülődött, Tatjána szorgalmasan jegyzetelte Eufémia receptjét a bográcsosról meg a túrós csuszáról, Sziszi bácsi az udvari kellékeket rakosgatta el a helyükre, Jázmin bácsi pedig a padján üldögélve, megszokott pózában aludt egy picit. Néztem Tatjánát, aki olyan tepsiből adott nekem buktát, amit nem nekem sütöttek, és megkérdeztem Eufémiát, hogy a Jázmin bácsinak süt-e már valaki buktát, és a halála előtt megadatik-e neki, hogy olyan buktát egyen, amit csak neki sütöttek? - Egerben! Egerben mondtam ezt a Jázminnak - merengett Eufémia -, és biztosítom önt, hogy a Jázmin két éve már csak olyan buktát eszik, amit csak neki sütöttek. És jóízűen eszi, mert én sütöttem.

Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, milyen régen eltemetett mélységekből buggyant elő, de megkérdeztem: - És mi van az Irgalom Völgyével? - Ó, minden reggel ezt emlegeti, mihelyt átugorjuk az árkokat, azonnal az Irgalom Völgyéről mesél, meg a Kapor őrvezető úrról, ez a két dolog maradt meg neki az életéből - takargatta be egy meleg pokróccal az ismét szendergő Jázmin bácsit Eufémia. Beszélgettünk erről még kicsit, aztán szó szót követett, és tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki vetette fel az ötletet, hogy vigyük el az öreg Jázmint az Irgalom Völgyéhez. Tatjána rögtön a praktikus oldalát biztosította, miszerint az egész út 1240 kilométer, amit két nap alatt még ezeken az utakon is meg lehet tenni a BMW-vel, autó van, sofőr van, a költségeket állják az én üzletfeleim, hát akkor miért is ne?

Az Irgalom Völgyének említésére Jázmin bácsi rögtön felébredt, szivarkára gyújtott, és élénken érdeklődött, hogy jött-e valami üzenet a  Kapor őrvezető úrtól? Lágyan szállt a szivarka füstje, keringett egyet a vén veterán feje körül, majd egy hirtelen mozdulattal nekicsapódott Eufémia arcának. - Nem zavarja? - kérdeztem, mire Eufémia mosolyogva felelte: - Nem zavar. Mint ahogy Szonca nénit sem zavarta, mert örült, hogy végre emberszag van a házban. Olyan, amilyen, de emberszag. Tudja, fiatalember, már én is tudom, amit tudni kell. Az emberszag sokszor büdös. De az is igaz, hogy büdös csak ott van, ahol meleg is van. A magánynak viszont savanyú a szaga. És a savanyú az hidegben is, melegben is savanyú.

œ  Ş  