Si nequeo flectere superos

Acheronta movebo

Vergilius

Első rész

Ha az istentrónt el nem érem,

úgy fellázítlak, Ákheron.

Repülni kezdtél, költeményem,

hagyj most a földre szállanom –

amit tőled kérdeztem éppen,

magam vagyok a válaszom.

Mert én vagyok a térképnéző,

az utazó, az arcidéző,

aki a múltba belelát,

s ki, ha az idő jobban késne,

mindjárt mindenből kőbe vésne

relífet, szobrot, kámeát.

A fénygyűrűket, mit az ember

a nyárnapon lát csukott szemmel,

én úgy néztem, mint más a filmjét,

mint kedvenc filmjét, melyhez ismét

betér, ha van rá alkalom,

s a rigófütty, a reggel hallott,

bennem napestig elcsavargott

s mosoly marad az ajkamon.

Mihelyt egy régi könyvtárt látok,

nem habozom és nekilátok,

lefekszem benne a padlóra,

nem bánom, ki a ház gazdája,

és hívhat asszony, csenghet óra,

enyém az üdv, a hír, a pálya:

régész lettem, ki piramis-sírt

talált és éppen bemegyen

az emberek neméről friss hírt

szerezni bűvös jegyeken.

A múltkor kedvesem hajába

hajtottam le a homlokom.

Szőke hajának minden szála

úgy csillogott a nyárnapon,

úgy villogott, fénylett, keringett,

akár megannyi bolygópálya

az asztronómus-atlaszon.

– Ez itt a Vénusz ívelése,

szikráit mind nekem dobálja,

gondoltam s pezsdült szívverésem,

ez üstökös hiperbolája,

zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist

(mikor érjük meg végre ezt is?)

s ha a kedvesnek nincsen dolga,

napestig így játszódtam volna.

De ennyi sem kell, hogy a léttel

beteljek, mint egy díszebéddel,

elég egy rím, a szilva hamva,

egy kaleidoszkóp, egy bogár,

vagy üss le, zárj be, hagyj magamra

s vagyok a bűvös sötétkamra,

mely képet-képre exponál.

Ezt vágyom, lám, még most is fújni,

s a nap világa csak egy ujjnyi,

jön a sötétség, bő palást,

fel a koturnuszt! le a maszkkal!

Jöjjön, ki felment s elmarasztal:

magamtól teszek vallomást.

(Sötétzárka, Recsk, 1952.)

 Második rész

Én nem szoktam meg semmit itt lenn,

hol minden új és egyszeri,

s míg más rendszert talált vagy Istent,

lettem zord bútor közt a kisded,

ki fejét mindig beveri.

De így nem lettem szürke rabja

a mának, sem a gát lovagja,

ki hasznot les, tapos, figyel:

a metafora mindig jobban

érdekelt, mint a karrier.

Énem nem illett semmi sorba,

mert szögletes volt, csillagforma,

nem síma szabvány; sose fért be

rekeszbe, pártba, kartotékba,

de önmagából jött a fénye.

A kollégáim kinevettek

vagy öklüket rázták felém,

közösségükből kivetettek:

így érkeztem a kivetettek

mélyebb közösségébe én.

Nem lázadás volt - ez a lényem,

s ha ellankadtam, hogyha féltem

s éreztem: friss seb súlya húz,

magamhoz és a mindenséghez

kaptam – földjéhez Anteus.

Ki ismeri így a világot?

Rajtam kívül ki tudja még,

hogy télen az esőgiliszta

olyan csavart s oly lilakék,

mint egy nyomás szardellapaszta?

S ki az, ki kevesebbszer nézte

óráját, mint a Szíriuszt?

Bokrok mögé ki esett térdre,

hogy észrevétlenül hallhasson

két hároméves kisfiút?

Közös cellám van egy egérrel.

A percet tudom, mikor ér el

társbérlőm a pszichikai

döntéshez, hogy a kenyérmorzsát

ujjam közéből kapja ki.

S az ó kocsmákat, mély pincéket

ki ismeri oly jól, mint én?

Száz tájról ki tud ennyi étket

s keveri, pontos tűzszerész,

mindhez ráillő fűszerét?

Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –,

melyben mór s indonéz teákat

pároltam, mint az alkimista;

égett szeszekből és borokból

Párisban lettem dupla doktor.

De félre tréfát! Mennyi embert

szerettem, kik viszontszerettek,

s most sem felednek engemet:

kik mindig kéz a kézben ültek,

a drága néger öregek,

Aleppó mellett Pál diakón,

Friscóban két sziú diákom

s az eszkimónő Kodiákon: –

szemfényük most is felderül,

ha képem bennük felmerül.

S ki az, ki ennyiszer idézi

s úgy tükrözi, mint elfolyó víz,

az emberek múlt dolgait,

mintha III. Amenófisz

napjától kortárs volna itt?

Ki tudja, mit hitt egy eretnek,

mint telt napja egy vizigótnak,

Athén utcáin min nevettek,

s ha haldoklott, mily víziókat

látott a régi római?

Ha rámjön itt a börtönbánat,

megnyergelem a Pegazust,

költői szkizofréniámat

s ülve hasadt, bár ép tudatra

szállok elsüllyedt mélyutakra.

Tegnap a Posilyponon

boroztam; Caesar kora volt.

Magamban ültem, úgy toroztam

érted, Catullus, ifjú holt.

A könnyem patakokban folyt.

Ma is vizes a köpenyem.

De este újra elmegyek:

ha majd az őr a lámpát oltja,

a deszkán összekuporodva

hallom a castrum kürtjeit,

és míg beszélünk, nézve-nézem

szemedbe omló fürtjeid

setétjét s homlokod fiús

fehérségét, költőm, vezérem,

Vergilius! Vergilius!

(A recski fogdában, 1952.)