„…Mert semmit sem ér neked az élet,

             ha másképp álmodtad, és másképp élted.”

(Mihail Eminescu)

        XII.

       Abba a korba értem, amikor az ember már csak kódorog magában, és önmaga körül.

       Ha szorosan nézzük a jelenséget, ez a lézengés nem azonos a sorsnak az ő ténfergéseivel, amelyek ugyanolyan véletlenszerűek, mint minden más a világon, csak mi utólag – és mindig csak utólag – törvényszerűséget magyarázunk bele.

        Ebbe az állapotba akkor jut el az ember, amikor kifelé néz, és befelé lát. Sokan azt állítják, hogy ez az állapot nem csak kegyelmi pillanatokban adatik meg nekünk, hanem a halálunk előtti igen rövid időintervallumban is. Feküdt tehát Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őriző pásztora, feküdt, mint a darab fa, mert haldoklott.

        Mikor híre ment, hogy a derék atya feladta joviális mosolyát, elhagyta dörgő hangját, nem indult el útjainak egyikére sem „látogatni” avagy ellenőrizni, a Mici rögtön tudta, hogy baj van. Nagy baj van. Összeszedett annyi ringlót, amennyit tudott, és sietve visszament a szülőfalujába, és egyszerűen beköltözött a paplakba.

        Sok mindent nem kellett neki tennie. Hiába hívtak orvost, semmit nem tudott diagnosztizálni a pásztorok pásztorának terebélyes szervezetében, mert nem is volt annak semmi baja. A lelke volt beteg, ahhoz meg nem ért, ugye, semmiféle kirurgus, lódoktor vagy borbély. A pap lefogyott, mert szinte semmit nem evett, feküdt szótlanul a heverőn, csak úgy ruhástul, és nézte a mennyezetet.

        Tiszta orvosság volt, nem is húsleves, amit a Mici főzött, de hiába kínálta, a pap eltolta a tányért. – Nem kell! Ne is erőltesd, lányom, nem kell! – Ha nem eszik, meg fog halni, Atyám! – Én nem tudok meghalni – simogatta meg lágyan az asszony kezét a pap –, mert halott voltam eddig is, csak nem tudott róla senki. Még én sem! Becsaptam magam! Én nem éltem, én csak úgy voltam. S most már nem akarok lenni!

        – De az egész múltja nem ezt tükrözi, ha visszanézünk – replikázott könnyeivel küszködve a Mici, és annyira remegett a keze, hogy a finom húslé kiloccsant a padlóra. – A múlt, az csak úgy múlt – révedett a pap. – Talán nem is létezett, csak álmodtam. – A minap még olyan jó erőben volt, Atyám! Látogatta a nyájait, veszekedett velük, itta azt a büdös pálinkáját, amiért annyit korholtam. Jaj, de örülnék neki, ha most kérne egy pohárral, mint tegnap!

        – Már nem kell a pálinka, már nem kell a mámor. Mire kialszom az élet mámorát, addigra nem is lesz az életnek mámora. A tegnap, a ma, a holnap, Istenem! Olyan jó lenne tudni, hogy ez az idő állandósága, egy gyönyörű íve a létnek, vagy csak egy adatott időintervallum, amíg kiárvulunk ebből a világból.

        – Én is árva vagyok már olyan régen, Atyám, de én sejtem, hogy miért. Nekem két dolog tette tönkre az életemet. Az egyik egy mondat, a másik pedig az, hogy mertem szeretni. – Emlékszem, nagyon kiakadtál akkor arra a jogtudósra. De miért? – Mert azt mondta nekem, hogy nincs pénzem. – Miért, volt? – kérdezte a pap. – Nem volt, tehát igazat mondott. Nem volt rossz ember az a jogtudós, hidd el. Csak ő is meg akart élni valamiből.

        – Én meg csak élni akartam – suttogta a Mici –, de ő ezt nem akceptálta. És a két mondat között, bár nagy a hasonlóság, óriási különbség van. – Ez is igaz, látod, lányom, ez is igaz! Tudod, itt már annyi mindenkinek van igaza, hogy teljesen kisebbségi érzésem van. Ezért is gondoltam arra, hogy nincs már szükség rám. Mellesleg, miért baj az, hogy annyira szeretted a gyermekedet?

        – Nem a gyermekemről van szó. Hol volt akkor még az én gyermekem? – sóhajtotta a Mici. – Hát akkor kit szerettél? Nyögd már ki, ne csigázz itten engem a mennyország küszöbe előtt! – reccsent a pap a Micire, és egy pillanatra régi erejében szólt a hangja. – Nem apám tehet róla, horgasztotta le a fejét a Mici. Sokan voltunk testvérek, és vékony volt a kenyér. Tudtam én is, hogy ha kérő van, akkor menni kell a háztól. És én mentem is volna, de nem azzal az emberrel, akit apám kijelölt nekem.

        – Akit én szerettem, az nem kért meg, mert hogyan is tehette volna? Vékonypénzű kántortanító volt, egy ruhája volt neki, meg egy kalapja. Olyan pörgekalap volt, emlékszem. De én őt szerettem, ő meg engem. De csak annyi adatott nekünk, hogy egyszer szerettük egymást. Az esküvőm előtti napon. Kiszöktem hozzá a hátsó kertkapun, ott várt, és olyan szép volt abban a pörgekalapban. És akkor, és ottan én szeretni akartam őt. Be akartam fogadni, és gyermeket hordani tőle.

        Úgy is lett. Annyira szerettük egymást, hogy még a pörge kalap is leesett a fejéről, és később a sötétben nem is találta meg, csak másnap. Másnap, amikor ő orgonált a templomban az esküvőmön, és én nem tudtam, hogy ottan a fehér ruha és a mirtuszkoszorú alatt az ő gyermekét hordom. Ezért született olyan patentül kilenc hónapra az én fiam.

        És akkor megvolt az én örömem, mert tudtam, hogy ezentúl mindig velem lesz egy része, és ha a fiamra nézek, mindig látok egy darabot belőle. De a Jóisten nem így akarta. Elvette a férjemet, elvette a sógoraimat, aztán elvette a fiamat és a menyemet. Nem is beszélek már a jogtudósról meg a szerencsétlen fele­ségéről.

        – És mi lett a kántortanítóval? – Kérdezte a pap szinte kíváncsian, ami nagyon nem illett össze a nagy halálvágyó hangulatával. – Nem tudom – rázta fejét a Mici. – Mire megszületett a fiunk, egy reggel eltűnt a faluból. Tudom, nem miattam ment el. A fájdalom vitte el. Nem akart orgonálni a fia keresztelőjén. Biztosan így lehetett ez.

        – Biztosan! – mondta a pap, és sokáig hallgatták együtt a legyek zümmögését. – Én meg ezért lettem világ árvája – vette fel a fonalat újra a Mici. – Látod, lányom, én meg azért megyek el elárvultan ebből a világból – kongta Emerus Stencl esperes-plébános –, mert nem tudtam egy egész élet során megfejteni a titkot. Hogy én torzultam a nyájhoz, vagy a nyáj torzult énhozzám? Micsoda torzulások, Istenem, milyen bűnös torzulások ezek!?

        – Akkor én is torz vagyok? – csattant fel a Mici. – Mert szerettem? Mert mertem szeretni? Hogy azt a magot akartam magamban hordani, melynek elvetőjét ismertem, tiszteltem és becsültem? De valami félresikeredett. Lám, az Isten elvette a magvetőt is meg a friss termést is. Büntetésből.

        – Vette a rossebet! – köhécselt a pap. – Gondolod, az Istennek – már ha van – az a legnagyobb gondja meg elfoglaltsága, hogy azt lesse, ahogyan te kufircolsz a szérüskertben? – Akkor mi ez, ha nem büntetés, Atyám! – A pap döcögve nevetett. – Ha érdekel, édes lányom, hívd fel a különleges tudakozót, aztán meséld el nekem is, mit mondtak? Az viszont kár, hogy elment az a kántortanító. Maradhatott volna, és legalább láthattátok volna néha egymást, lehettetek volna jó barátok is.

        – Soha! – riadt meg a Mici. – Férfi és nő között soha nem lehet igazi barátság. Olyan átmeneti az igen, de igazi, tartalmas és szép, az soha. – Ne  te, ne! – hökkent meg a pap. – Aztán miből gondolod ezt, mitől vagy te ebben a témában így kikupálódva? – Tudja, Atyám, a nő az föld, a férfi pedig mag. Nem barátságra születtek, hanem arra, hogy ketten együtt életet teremtsenek. És a teremtés nem a felszínes társadalmi formációk kategóriája. – Azt hiszem, értem – álmélkodott a pap, aztán gyorsan hozzátette: – talán…

        Nevettek picit. – Dehogy érti, Atyám, dehogy érti. Hát ha értené, akkor gondolja, hogy megmostam volna a hátát? – De ha egyszer koszos vót, akkor mé’ nem? – ült fel a pap a csodálkozástól. – Mi köze az én retkes hátamnak nőhöz, meg férfihoz, meg fődhöz, meg maghoz? Koszos vót, megmostad, köszönöm!

        – Jaj, Atyám, maga olyan tiszta ember! Talán ezért nem hittek önnek az emberek, nem gondolták volna, hogy lehet valaki még ezen a világon ennyire naivan tiszta. Kellett volna valami külső jel is, nem csak belső, nem?

        – Most meg mire gondolsz? – gyanakodott a pap. – Miféle külső jelekre? – Hát ilyen stigmákra gondoltam, Atyám – nevetett a Mici –, meg talán némi dicsfényre a feje körül, szóval ilyesmire.

        – Bolond vagy te, Mici! – komolyodott el Emerus Stencl, minden nyájaknak pásztora. – Tudod, egyik sem jó. A stigma könnyen elüszkösödik, a glória meg hamar berozsdul nedves időben, szóval csak a baj van vele.