– A szüleim persze vittek orvoshoz, és hogy ez az én gyermekem most törpe lesz, vagy nem, félévi fizetésüket elpusmogták, mire az élet adott egy nagy tockost mindenkinek. Tökéletes, normál fiúcskánk született. Nem génhiba voltam tehát, csak pillanatnyi üzemzavar az isten üzemében.

     Néztük a Repülő Labdával a fiunkat. Oly sokáig és együtt néztük. A mi fiunk.

     – Látod Mini - én így hívtam Repülő Labdát - a piciből óriás lett, mert te mertél, és tudtál repülni. Íme az eredmény. És akkor láttam Mini arcán a kiteljesedést. Igazán nagy volt, óriás volt, mert repülni mert, és tudott. Azóta sem láttam nagyobb embert nála a világon…

     – Soha nem repültem volna Mina - mondta akkor Mini - ha nem te dobálod fel a fényeket. Én csak elkaptam a fényt. És most világít. De felmentem oda a tériszonytató magasságokba, mert tőled kapkodhattam el a fényt. Te dobtad fel nekem, és én akartam elkapni.

     – Hát feldobtam, te elkaptad, és most itt van. Sokáig, és lágyan, szeretve ismerkedtünk egymással ezután.

     Szüleink is csak csodálkoztak a fiunkon. Mini apja, és anyja is törpe volt, az enyémek normálisak, és cirkuszi életük nem adott nekik tudást ahhoz, hogy ezt a csodát magyarázzák akármivel is. Csak én voltam a tudás birtokában egyedül. Nem történt semmi. Csak egy pillanatnyi üzemzavar volt valahol fenn a végtelenben. Ezért vagyok én Mina, a törpebíró.

     Én semmi más fényt nem láttam, mint a Mina mellett világító mécsest, de a mécses árnyékában keletkező rejtett sötétségbe húzódtam be szótlanságom okán. Ismét szóltak a vészcsengők, riasztott a sziréna, zárj ablakot, ajtót, védekezz, menekülj, ezt te nem érted. Ez sok neked.  De hát én jöttem ide, önként, két alma miatt. És neki most halt meg a fia.  A kurva életbe, most mondta, hogy meghalt a fia. Vagy mikor mondta? Mondta egyáltalán? Rosseb egye meg, hogy fogok én ebből kikeveredni? Amit elmondott, igaz is lehet. Aztán miért hazudozna nekem? Meg ez a sok könyv?

     – Hogy lettél bíró?

     – Mikor elvégeztem a jogot, bementem jelentkezni a bírói kurzusra. Mondta nekem a rektor - nem is rektor volt, ottan már mindenféle hülye címeik voltak.

     – Én látom hölgyem, hogy ön summa cum laude végzett, de azért a bírói pulpitusnak is van tekintélye, és az azt képviselő embernek is. Ezzel arra célzott, hogy én törpe létemre nem lehetek bíró, mert a kinézet, a cirkusz, az nagyobbat nyom abban a latban, mint amit én öt éven keresztül tanultam summa cum laude. És akkor nagyon elöntött az epe engem, de nagyon. A vulgáris, a trágár szavakat nem kedvelem, mert azok mindig a gyengeség, és az érv hiányának jelei. De most feladtam e múltbeli kedvteléseimet.

     – Tudja ön, rektor úr, mert ön tudja igazán, hogy a bíró „nem azt hirdeti ki, ami az igazság, hanem csak azt, hogy kinek van jobb ügyvédje. Tehát ebből a szempontból a bíró egy kurva nagy nulla.  És, hogy én hogyan nézek ki, és hogy ön hogyan néz ki, és ez az egész cirkusz, ami a méltóság, és megjelenés, és ilyesmi körül forog? Ne haragudjon rám uram. Én cirkuszban születtem. Ott nőttem fel. És törpe vagyok. De a cirkuszban voltak kőkemény szabályok. Csak az számított, hogy fogd meg, és kapd el a másikat, ne sérüljön. Maguknak fontos, hogy talárban, meg nagy láncokkal a nyakukban testületileg bevonuljak, mint a druidák, aztán kivonuljanak, mint a druidák, és közben akkorákat hazudoznak, mint a Himalája. Ha azt képviselnék, amit kell, elég lenne az asztalra letenni egy talárt. Egy igazi bírói talárt. Mert tudom, hogy az még soha nem okozott kárt, ha egy kicsi ember nagy és jó dolgot mond. Elfelejtetik, és lesöpörik. De mikor igazi nagy emberek mondtak ostobaságokat és hülyeségeket, akkor arra utána milliók vére csurgott, kérem, hát ezt sem fogja fel?

     – Nem tudom megfigyelted-e már, hogy az igazán öreg és bölcs embereknek olyan savószínű a szemük. És gyakran könnyeznek szemszárazság okán. Mi járhat közben a fejükben? Ma sem tudom. A vizsgáim letétele után ugyanez a savószemű nézett a szemembe, amikor felsegítette rám a bírói talárt. Le kellett neki hajolni ehhez, és lehajolt, s közben odasúgta: „Csak így tovább kicsi nagysád.” Azóta sem láttam, aztán hallottam, hogy már meghalt. Hát így lettem bíró.

     – És nehéz bírónak lenni?- kérdeztem pusztán azért, hogy oldjam az időt, és a menekülésem útját biztosítsam.

     – Bírónak lenni a legkönnyebb és legnehezebb egyszerre. - mondta Mina, és mélyen lehajtotta a fejét. Haja most az egész testét befedte, nem volt több, mint egy avarral lefedett spórával teli gomba. És folytatta.

     – A törvénynek kell elsődlegesen utat biztosítanod. Azért, mert a törvény, az törvény. Az a hatalom! Aztán jönnek a másodlagos dolgok. A törvény szerint kinek van igaza? Olyan törvény még soha nem létezett, hogy mindenkinek igaza lehetett volna. És ott a bíró. A hatalom, és a törvény torzója. Aminek lettem torzója én. Egy törpe bíró, aki elrendelte, hogy nem kell felállni a teremben, ha belép, mert nem kell. És pisilési szünetet rendelt el, ha neki ki kellett menni… mert hogy törpe volt. És ne lássa meg senki, hogy a hatalom, az igazság, egy törpe kezében van, ott, akkor, és végérvényesen.

     Néztem, néztem az arcát. Aztán lefotóztam minden testrészét, részletekben, az agyamban. A pici kezét. A lábacskáit, amit most maga alá húzva úgy nézett ki, mintha nem is lenne, és ekkor ötlöttek fel eszembe az arányok. ÓH. Nagy felismerés volt. A keze gyermekkéz volt. Az alkarja egy kamaszlányé. A felkarja egy érett, kívánatos nőé. A haja Nso-Tsié.

     Na, ekkor tőtöttem és rágyújtottam, és benéztem a lomtárba, és kinézve onnan, néztem őt, a mozdulatlant.

     – Férjed?

     – Meghalt, mint mondtam,

     – Gyermeked?

     – Meghalt, mint nem mondtam. Mellesleg köszönöm, hogy nekem is töltöttél, és sodortál, bár nem is kérdezted meg, hogy én dohányzom-e, vagy nem, szabad itt rágyújtani, vagy nem, de ez mind le van szarva, mert te vagy most itt a vendég, a nagy bazi testedbe épített pici lelkeddel, és azt hiszed, neked már mindent szabad. De ez most egy ilyen nap. Engedem neked, hogy minden szabad legyen. - És mély búgó hangon hozzátette: - te pöcs.

     Így hát sodortam neki is, tőtöttem neki is, nem kérdeztem vissza az anomáliákra a vendégjog kapcsán, aminek elejét lehetett volna azzal venni, hogy nem enged be. De ez legyen már az ő bírói dolga. Átadtam a poharat, egy muskátli alól kivetem az alátétet hamutartónak, ezt Buddha lába elé tettem, én pedig otthonosan mellé heveredve felnéztem rá. Mert hogy én otthonosan érzem és éreztem magam eddig is, és jövőben is mindenütt magam - mint a Kipling macskája, -  már ameddig az jó volt nekem.

     – A gyermekedet nem mondtad, hogy meghalt, és mellesleg azt sem, hogy a férjed meghalt. Ennyit a bírói tárgyilagosságról.

     És ekkor felállt az ágyon, mind a 137 centiméterével kihúzta magát, haja az egész testét elborította, alulról világította meg a mécses. A falon vetett árnyéka óriásnak látszott, melle formás, asszonyos, és lobogott a láng tovább, s ahogy a kanóc égett lefelé, az arányok is a helyükre kerültek a szememben.

     – A férjed? - kérdeztem még egyszer.

     – Ja, a Mini? A repülő labda, ő a fiunk miatt halt meg. A fiunk pedig nem tudom mi miatt.

     – Hogy értsed, - térdelt le hozzám, haja zuhataga befedett, mint ibolyát az ősbozótos, - az úgy volt, hogy a Mini az repült a levegőben, én meg dobáltam neki a fáklyákat két szoptatás között. Közben a gyermekünk egyszer csak elkezdett fonnyadni.

     – Mi Minivel soha nem voltunk szerelmesek egymásba, mi soha nem szerettük egymást úgy, mint más. Ennél nagyobb érzés kötött minket össze. Én alulról néztem, hogy „jajj istenem le ne essen”, ő felülről, azért, hogy jajj istenem le ne essen...  Ha én nem esem le, akkor a fáklya fénye az övé. Ha ő nem esik le, akkor a fény, és a taps is az övé. Egyetlen törvény volt: nem szabad leesni. És akkor a fény eljut onnan, és oda, ahova küldve volt. Maga a fáklya meg le van szarva. Nem estünk le. Soha. Én alul, ő felül. És repült a fény, és a publikum tapsolt. Közben a gyermekünk haldokolt.

     – Vittük orvostól orvosig, nem ért szart sem az egész. Izomsorvadás. Ez volt az ítélet.  Még el sem kezdett nőni, már sorvadt. Már a méhemben sorvadt. Na, csezd meg a nagy tudásodat, és én is feldughatom magamnak az én tudásomat, két törpe kiszeret magából egy normális antropológiát, aki így jön a világra, eleve halálra ítélve, bűn elkövetése nélkül, mire megszületik, már megvan a bűne, a tárgyalása, és az ítélete. Szüleim is szaladgáltak jobbra- balra, családfakutatás, és örökletes betegségek… csak a sok pénz ment rá. Válasz nem volt.  Na, akkor hol van az isten? Hol vannak a pópák, a papok, a sámánok, az egész kultikus világ hűbele-balázs felépítményeinek istenei?

     – Nehéz volt, jajj, de nehéz. Elfogadni a szüleimnek azt, hogy nem az ő hibájuk, elfogadni Mininek, és az ő szüleinek, hogy ez nem az ő hibájuk. És végül elfogadni azt, amit én mindig véltem sejteni. Ez senkinek nem hibája. És senkinek nem mondhattam el, amit már eddig is sejtettem, hogy itt nem tévedtek emberek, nem tévedett a teremtés, nem hibás itt senki, csak egy pillanatnyi üzemzavar volt valahol.  Tudod, én már nem hiszek istenben, istenekben, sorsban, és egyéb zagyvaságokban. Egyetlen, ami létezik, az élet. És akkor talán bírói talár nélkül is mondhatom: az élet is téved néha! Csak az emberek olyanok, rövidlátásuk okán, ha már két kisebb hiba van, akkor vagy magukat hibáztatják, vagy az életet. Nos, az életnek is vannak tévedési, de él. Ez a lételeme.

     – Ha egyszer majd nem lesz a mi fogalmaink szerint, akkor lesz másféleképen. Ezer és ezer formában. És létezésmódban. És már nem is nevezik életnek- a mi fogalmaink szerint, csak talán úgy, ami van. Akkor, ott és semmi másért. Persze ezekben a világokban is lesznek, aki felteszik a kérdéseket - ami nem baj -, a baj, hogy meg is válaszolják, És ismét kezdődik  a misztifikáció, a kultúrák egymásra halmozódásának teljesen felesleges folyamata. Mondd, mikor jutunk oda el, hogy elfogadjuk minden kérdés-felelet nélkül, az van, ami van?

     – Én tudom viselni a törpeségemet. - mondta Mina. - Te még a középszerűségedet sem.

     – A gyermekem, ha lesz talán még, egyáltalán ne legyen közel a földhöz, de az éghez sem. Legyen olyan, mint a kolibri madár, ég és föld között, egy nektárral teli virág előtt.

     „Te kicsinek születtél, én pedig kisemberként fogok meghalni. Okos dolog feltenni a kérdést, hogy kinek könnyebb- nehezebb?”

     – Az én gyermekem beteg volt. Valami őssejt-beültetést ajánlottak, aztán meg műtétek hosszú sorát, mi meg nosza, bele hamar, elhittünk mindent, csak éljen. Rengeteg költsége volt, garancia nélkül. A csekket be kellet fizetni fillérre pontosan. Akkor a nagy „Nem tudhatjuk”…, ezt nem tudjuk előre megmondani…, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk…” című mondatok - és kértek pénzt előre!! És rengeteget.!!! És ez csak a csekk volt, ami a biztosítónak ment, aki szintén nem vállalt semmit, sem a műtét költségeit, garanciát pedig már biztosan nem. És közben dübörgött a háttérben a paraszolvencia hatalmas nagy gépezete.

     – Látta a director úr, hogy milyen szélmalomharcot vívunk, és segíteni akart. Kibővítette a számunkat, amit már sokan átvettek a világ más cirkuszaiban is. Nem volt az nehéz, látványos volt inkább, gyerekek, felnőttek egyaránt élvezték. Egyszer a fogó ember betegedett meg, és hogy ne maradjon el a számunk, a director úr egy másik társulattól szerződtetett egy légtornászt, hogy helyettesítse. Szakmailag ez teljesen elfogadott volt, csak ott volt a baj, hogy a Director úr elfelejtette neki megmondani, hogy a Repülő labda keze lába, vagy nyolc centivel rövidebb. És ott fenn a levegőben ez a nyolc centi végtelen nagy távolság, végtelen nagy. A fogó keze csak a levegőt markolta izmos kezével, a Mini még elkapott egy fáklyát, és aztán hullott alá, mint az üstökös kavicsok az augusztusi égbolton. A ló rendületlenül járta köreit, én rajta állva néztem a porondon fekvő mozdulatlan testet, és a mai napig nem tudom, hogy az ő élete hunyt ki előbb, vagy a fáklya fénye, amit tőlem kapott, és még mindig görcsösen szorította a kicsi kezébe. Így halt meg a Repülő Labda, és én soha többé nem álltam fel a lóra, mert már nem volt kinek fényt feldobni, nem volt, aki elkapja azt.

     – Baleset volt és kicsi tévedés. Jósszándékú volt a director, jót akart, és ilyen rossz vége lett. Hasonló ez ahhoz a jó szándékhoz, amit te cselekedtél ma az almaárussal. Jót akartál te is, és csak remélhetjük, hogy nem halt meg ott a piacon, haza tudott még menni.

     – Nem mentem tovább a vándorosokkal, Minit eltemettük ott Larnacában Ciprus szigetén, én pedig átkértem magam ide Budapestre az anyacirkuszhoz. A többiek tovább mentek, anyut, aput már csak a temetésükön láttam viszont, Canadában, Calgary mellett haltak meg autóbalesetben.

     – S megérkeztem Budapestre, két zsák fűrészporral, mert a director úr zsákokba gyűjtötte azt a port, ahol a Mini meghalt, és azt mondta, a vére rajta van, vidd haza legalább ezt a hazai földbe. De én nem temettem el itthon sem, hanem a fűrészport eltettem, és néha elmegyek egy gyertyaöntőhöz, aki önt nekem gyertyát, és mindig belerak egy kicsi fűrészport a mini vérével a gyertyába. Így égetem őt lassan el - néha magammal együtt azokon az éjszakákon, amikor az emlékeknek van életük, és az életeknek, csak álmaik.

     Meglátva rebbenő tekintetemet, Mina felnevetett. – nem kell megijedni. Ezek a gyertyák csak viaszgyertyák. Ezekben nincs benne a Mini.

     Nagyot sóhajtottam, mert azért nem akartam volna valami szellemidéző szeánszon részt venni, de Mina is megnyugtatott. A gyertyák most azért égnek, mert én kényszeres gyertyaégető vagyok, szerintem azt is kifejezi, hogy lélek van a házban, még ha olyan tétova, ide-oda libbenő lélek is, aki egy kicsit tesze-tosza, és gyakran beszari. Szóval egy pöcs.- és csilingelve felkacagott.

     Tétován sodorgattam a szakállamat, és megkérdeztem. – szabad itt rágyújtani?

     Mire kimondtam, már ránéztem a cserép-alátétre, amiben számos csikk kornyadozott, és elnevettem magam. Nagyon zavarban voltam.  Ezért sodortam és töltöttem ismét egyet, Mina pedig folytatta.

      – A cirkusznál már soha nem léptem fel. Először jegyszedő lettem, aztán az irodai munkák jöttek, intéztem a beszerzéseket, letárok, elszámolások, rengeteg adminisztráció van egy ilyen kócerájjal. Mivel esténként egyedül voltam, beiratkoztam a jogi egyetemre. Munka mellett, levelezőn el is végeztem, és ettől kezdve, már az anyacirkusz, és a vándorosok jogi ügyeit, szerződéseit is én intéztem. Megfizettek rendesen, akkor vettem ezt a kis házat. És ekkor hoztam haza a cirkusz raktárából a Mini fűrészporát is. Most benn van a lomtárban a könyvek mögött - tette hozzá gonoszkodva - de én nem reagáltam, mert arra gondoltam, hogy leesett egy lélek fűrészporba, és aztán eltemették a könyvek mögé. És nagyon irigyeltem én akkor a Minit, akinek ilyen nagyon szép végtisztesség adatott. Gyertyákban égni, és könyvek mögött piheni.

     Hallgattunk picit, aztán megkérdeztem - dolgozol még a cirkusznál?

     – Á, már régen nem - mosolygott Mina. Mikor megkaptam a bírói kinevezésemet, elbúcsúztam tőlük. Nagyon magas végkielégítést kaptam, hiszen én a cirkuszban születtem, abban éltem, tanultam, dolgoztam, családot gardíroztam, és gyászoltam.  Fiatal korom ellenére nem volt nálam régebbi dolgozó, aki elmondhatta volna, hogy az élete a cirkusz volt.  De az élete ennek ellenére nem volt cirkusz.

      – Emlékszem, volt egy vasárnap délutáni gyermekelőadás, ez pont olyan, mint a többi, csak több a bohóc-szám, több a zene, és az állatos produkció. Kértek, hogy feltétlenül üljek be megnézni, a gyerekek közé. És beültem. A szünet után az akkori director bejelentette a nagyérdeműnek, hogy ma különleges számot adnak elő valaki-valakik tiszteletére, akik itt születtek, vagy dolgoztak a cirkuszban.

     – Aztán elsötétült a porond, és a zenekar csinnadrattát muzsikált, szerintem elég hosszan, aztán kivágtatott egy ló a porondra, hátán egy kislánnyal és körbe-körbe nyargalásztak úgy, hogy a kislány végig állt a ló hátán. Lassan levették a fényeket a porondról, a félhomályban csak a ló trappolása hallatszott, amint hátán az álló kislánnyal monoton rója köreit. Csak egy szűksugarú gyenge fénykör kísérte útján. Majdnem visszagondoltam a gyerekkoromra, de hirtelen rengeteg fény gyulladt meg a nézők mögötti sorokból és mind a kupolát világította meg. A zenekar ismét teljes hangerőre kapcsolt, és fenn a magasban a fények esszenciájában fürdött három fiúcska, 10-12 évesek lehettek. És én már tudtam, láttam, ki a dobó, a fogó, és a repülő, és a három gyerek nekilódult, és röpült a levegőben a fogó elkapta, és visszaröpítette, aztán a fogó repült, és dobó kapta el, kavalkád volt ott fenn, hemzsegő, nagy kavalkád. Ekkor elhalványították a kupola fényeit, és a lovon álló kislány kezdte feldobálni a fáklyákat, és a repülő gyermekek elkapták, é s repültek tovább a fénnyel, ami remélhetőleg soha nem huny ki azért, mert már nem tud repülni.

     – Önkéntelenül megfogtam a kétoldalt ülő kisgyermekek kezét, görcsösen szorították az ismeretlen, szintén pici kezemet, izgultak nagyon. Én pedig éreztem az egyikben a Mini kezét, a másikban a meghalt fiam kezét.

     – Miattam, csak miattam újították fel ezt a régi számot - gondoltam akkor, és nagyon boldog voltam. Elszállt velem a lélek Larnacába a Minihez, a szüleim sírjához Calgary csendes temetőjébe, és nagyon boldog voltam. Fogtam a gyermekek kezét, de észrevettem, hogy a trapézokat észrevétlenül egyre lejjebb eresztik, fogyott a távolság a lovon álló lány, és a repülők között, amit kitöltött a fel és visszadobott fáklyák fénycsíkja. Aztán az üstdob egy nagyot dördült, és kivilágosodott a manézs, a kupola, és a kislány leugrott a lóról. Mellé ugrott a dobó, a fogó, és a „repülő labda”, és mind a négyen szilárd talajon állva meghajoltak a közönség felé, s ennek ürügyén kicsi fűrészport vettek a kezükbe, és arrafelé szórták, ahol én ültem. Még nagy utolsót döndült az üstdob, és elsötétült az egész cirkusz, csak a hang verdesett még picit a porond és a kupola között, aztán meghalt a fűrészporban.

     – Ilyen szép búcsúzásom volt a cirkusztól - fejezte be Mina - amit csak annak köszönhetek, hogy volt egy director úr, aki jót akart, nagyon jót. Csak jót. És most itt ülök a gyertyáim fényében, például veled, akit nem ismerek, lehet nem is akarlak megismerni, de itt vagy. Rossz példa, de itt vagy. És nevetett.

     – Mennyire érdekes, a jószándékok kisiklása - mondtam. Látod, a director úr jót akart, és a vége az lett, hogy most itt ülök egy özvegy bírónővel gyertyafényben, kis itallal.

      – És két almával - nevetett Mina. Aztán hozzá tette – nem tudom miért mondtam el ezt neked, és azt sem, hogy miért pont neked?

     Néha el kell mondani azt, ami elgondolkodtat, nem okoz problémát a mindennapi életben, csak valahol belülről úgy felbukkan, mint ponty a tóból, és ismét alámerül. Apámnak is volt ilyen hala, amin a haláláig rágódott. Aztán úgy halt meg, hogy nem kapott választ.

     –Tudhatom? - kérdezte Mina, és én – ugyan miért ne? - Belekezdtem apám történetébe, mert én sem tudtam azt megfejteni soha, holott az apám már huszonkét éve halott.

     „….Akkor ’44. december elején, mikulás napja környékén ballagtam a Margit körúton - mesélte apám, - anyámat és két öcsémet akartam látni. Zsebemben a katonakönyvben friss hamis nyílt parancs volt, mely engedélyezte a két heti eltávozásomat. Veszélyes volt ez a nyílt parancs, bár akkor nehezen lehetett már ellenőrizni, mert pesten már az oroszok voltak, és én Zuglóból jöttem a parancs szerint. A veszély abban leselkedett, hogy anyámék a keleti Károly utcában laktak, és a Margit körút, és Mechwart tér sarkán volt egy ötemeletes bérház, itt volt az egyik budai kerületi nyilas székház. Bizony ezeknek a vérgőzös agyú pribékeknek semmi nem volt szent, még egy magyar kir. honvédnél lévő nyílt parancs sem.

     A Kapás utcánál bele is botlottam két pityókás testvérbe, az egyiknél német géppisztoly, a másiknál honvédségi karabély volt.

      – Papírokat! - förmedt rám a géppisztolyos, míg a másik rám szegezte a karabélyt. Elővettem a katonakönyvemet, belőle a nyílt parancsot. Forgatta, forgatta, nézte, és csak hümmögött. Már azt hittem, megfeledkezett rólam, mikor megszólalt a karabélyos.

      – Nézd már, milyen nagy orra van ennek a szemétnek. Szerintem nem honvéd ez, hanem zsidó.

      – Barom vagy - morogta a társa - zsidónak nem lehet katonakönyve.

      – Így álcázzák magukat ezek a tetvesek - replikázott a karabélyos. - Szerintem zsidó.

     A másik köpött egy nagyot. – Akkor imádkoztasd meg!

     – Na gyerünk a Miatyánkkal - kiabálta a karabélyos - mondod már, vagy lőjelek?

     Szép csendesen kezdett a félelmem dühbe átfordulni. Láttam a testvéren, hogy kettőig nem tud számolni, annyira buta, és pedig karpaszományos őrmester voltam. Csendesen szembefordultam vele, és lassan, tagoltan, szótagolva mondtam a szemébe.

            Pater noster, qui es in caelis,

sanctificetur nomen tuum,

adveniat regnum tuum,

fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra.

Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.

Et dimitte nobis debita nostra,

sicut et nos dimittimus debitoribus nostris,

et ne nos inducas in tentationem,

sed libera nos a malo. Amen.

     – Mi ez a zsidó halandzsa? - tajtékzott a testvér - én a miatyánkot kértem, nem a tórát - üvöltötte az arcomba.

     Rezzenetlenül álltam, és monoton hangon mondtam

     – Mi atyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod… és szépen mondtam végig, folyékonyan.

     – Na, látod, ez már érthető - fújt elégedetten a testvér. De azt a másik zsidó miatyánkot ki ne ejtsd még egy egyszer a szádon!

     – Az is a miatyánk volt, csak latinul te barom - bökte oda a géppisztolyos, és csak nézte elmélázva a nyíltparancsot.

     Ekkor fordult ki a Kapás utcából a körútra egy honvédségi teherautó. A félelem diktálta a parancsot számomra, és már emeltem is a kezemet és integettem a sofőrnek. A teherautó megállt, és a sofőr mellől egy százados lépett a járdára.

     – Mi a baj, honvéd? - kérdezte a százados, figyelemre sem méltatva a két tisztelgő testvért. Szabályosan jelentkeztem, tömör, pontos mondatokban elmondtam imádkoztatásom történetét. A százados szó nélkül elvette a parancsot a géppisztolyos kezéből, mire a másik kibiztosította a karabélyt. A teherautóról rögtön nyolc-tíz puskacső fordult felé, és a sofőr is rutinosan dugott ki egy Lügert az ablakon.

     – Na, takarodjatok innen üvöltött rá a százados a két testvérre, de engem nem tudom miért, meglökött az ördög.

     – Szerintem ez a karabélyos egy álruhába bújt zsidó, a nyilas testvérek egyenruhája mögé bújva menti éppen az irháját - mondtam a századosnak kajánul mosolyogva, mert láttam, hogy kezd izzadni a szerencsétlen marhája. A százados rám nézett, ő is elmosolyodott, és bólintott.

     – Bizony az meglehet, az meglehet,- és átmenet nélkül pisztolyt rántva üvölteni kezdett.

     – Na, te híres pajeszkirály! Gyerünk az Angelussal, meg az Ave Máriával, meg a circum dedérummal. És ha utána nem tudod felmondani a Regnum Mariánumot, akkor már ki is világlik, hogy tetű zsidó vagy.

     A szerencsétlen azt sem tudta, milyen nyelven és mit üvöltözik a százados, homlokán kétoldalt csorgott az izzadság. A társa szánta meg.

     – Hagyja százados úr, becsületes ostoba proli gyerek ez, még magyarul sem tud, nem hogy latinul.

     De a százados leintette.

     – Maga fogja be a száját! Maga most két katonámmal átkíséri ezt a zsidót a székházba, és jelenti az őrségen, hogy maga szerint zsidó lopakodik a nyilaskeresztes szalag mögött. Két katonám elkíséri. Nem pofázik, indul! - és a százados intett két katonának. Néztük, ahogy elnyeli őket a székház kapuboltja, és a százados felém fordult.

     – Hogy jöttél át a Margit hídon?

     – Akkor még ép volt, aztán itt ragadtam - feleltem magamat nagyon kihúzva.

     – Itt ragadtál. Itt ragadtál. Mented te is az irhádat, de nem csudálom, menekül már mindenki. Lényegtelen is. De figyelj, ez a nyílt parancs nem biztonságos. Ide eltávozási, vagy szabadság engedély kellene. Tudod mit, gyere át hozzánk, mi itt vagyunk a Déli pályaudvarnál a Hunyadi páncélosok mellett, én adok neked papírt. Hazamehetsz anyádhoz, de minden nap gyere el a körletbe, és kapsz újabb papírt.

     Kinyitotta a teherautó ajtaját, mappát vett ki belőle, és kiállított egy szabályos eltávozási engedélyt. Na, menj fiam, és holnap gyere el a pályaudvarhoz. Többet nem tudok segíteni.

     – Köszönöm százados úr, ott leszek, ígérem. De miért vitette el ezt a szerencsétlen hülye nyilast? Szerintem csak a félelemtől nem tudott megszólalni.

     – Utálom ezt a szemét népséget - köpött a százados nagyot. - Csak azt akartam, hogy pár percre tapasztalja meg, milyen a másik oldalon lenni. Na, nem a front másik oldalán harcolva, becsülettel, arra ezek képtelenek. Csak védteleneket gyilkolni, embereket a Dunába lőni, lerongyolódott, kimerült bakákra vadászni, csak ehhez értenek ezek. Na, most a saját vérei megszorongatják, aztán persze elengedik. Na, isten veled fiam, holnap várlak.

     A százados megvárta, amíg két katonája visszajön, akik erősen vigyorogtak. Láthatóan teljes egyetértésben voltak parancsnokukkal. Fellendültek a platóra, a százados intett, aztán elporoztak a ferences templom mellett, a Déli pályaudvar irányába. Elgondolkodva mentem otthonunk felé, örültem az új papírnak, és kárörvendve gondoltam a hülye nyilasra, aki jól beleesett a saját pöcegödrébe.

     Nos, ennyit mesélt apám - mondtam, aztán sodortam és töltöttem, és  hozzátettem – Csak azt nem tudom, hogy ezt most miért meséltem el neked, és pont neked?

     Felnevetett. - ismételted a mondatomat. Miért meséltem el, és miért pont neked? Amúgy nem értem, miként alliterál ez azén történetemre, hogy valaki jót akar, és nem az lesz belőle.

     – Ja,- vakartam meg a fejem, - a történet vége tényleg nem ez. A nyilast bevitték a házba, ott megvizsgálták, átforgatták, és tudod Mina, van egy mondás: „Ha valakinek erősen rázod a családfáját, előbb utóbb leesik róla egy zsidó. Ez azért lehet - tettem hozzá,- mert nekik már 5775 évük van a szívükben, az elméjükben. A hitükből eredő túlélés miatt asszimilálódnak, szimbiózisban élnek, meghódolnak, fellázadnak, tűrnek, szenvednek. De az 5775 év, az egy numerikus dolog. Nem olyan, mint nekünk.

      Aztán a nyilasok nem sokat gondolkodtak. Kispest, Soroksár már az oroszok kezén volt, északon már túljutottak Óbudán. Rögtönítélő bíróság kellet, és ha kellett, akkor lett, és rögtön ítélt. „Beszivárgott zsidó, aki bomlasztani akarta a nemzetiszocializmus értékeit.”  És agyonlőtték, hogy ne bomlasszon, és kémkedjék tovább az az ember, aki azt sem tudta, mi a nemzeti izé, és hogy ő most hogy került ide, és miért van egyáltalán? Egyik pillanatban még apámat imádkoztatta a hídon, és belelőtte volna a Dunába, ha a fitymájából egy körömnyi is hibádzik. 24 óra múlva pedig egy udvaron feküdt a havon, megmerevedve, teljes fitymával, szentkorona tannal a fejében, és sóvárgó reménnyel a szívében, hogy ő mindent kiszolgál, de hadd menjen már haza az ő asszonyához, gyerekeihez, abba a kicsi büdös, füstös lakba, ahol mindig is boldog volt.

      Hát szerintem ez a bazd meg, Mina, nem az, hogy én nem tudom néha, hogy szabad-e rágyújtani. Ez a története egy keretlegénynek, aki legény volt, és keret, és keretlegény, és bedarálta a múlt. Neki nem adatot meg, hogy megtudja, miért hal meg idő előtt. Még ennyit sem tudhatott meg.

     – Visszanézve - folytattam - persze sok millió ember nem tudta, hogy miért hal meg, és miért nem élhet egyszerű szíve szerint, de hát, „áldozatok pedig tétessenek”, mondá az írás, de én nem hiszek ezeknek az írásoknak ezen soraiban. Mert akkor az úr nem az Úr!

     – Akkor ebben mi az alliteráció a jószándék, és a kisiklott szándék között? Hogy jön ide a director úr? - kérdezte Mina.

     – Mert ő is jót akart, már a Director úr, és apám is jót akart, meg a százados is jót akart azzal, hogy felébresszen egy embert a vélt álmaiból, és mire felébredt, már halott ember volt. Apámat haláláig bántotta ez az esemény.

     – És a százados? - kérdezte Mina. - Nem tudom. Valószínűleg meghalt. A Hunyadi páncélosok közül kevesen maradtak meg. - válaszoltam. Ha pedig megmaradt, nem tudom, emlékszik-e erre az intermezzóra, minek a végén maradt egy özvegy, és néhány árva.

     – Ismerted apádat? - kérdezte Mina

     – Nem. Nem ismertem. Szerettem, tiszteltem, becsültem, de nem ismertem.

     – Ma sem ismered?

     – „Egy-egy szél, hozott valami balzsamillatot”- válaszoltam sután. De nem ismertem.

     Érdekes dolog ez a jó szándék. Elnéztem Minát, ahogy ül, ahogy mozdulatlan, aki behívott, „felszedett”, és arra gondoltam, talán életemben először, hogy nem bánom, hogy felszedtek.

     És a jó szándék, istenem…! Eszembe jutott Keszei bácsi, aki szintén csak jót akart. Be nem teljesült álmait nem akarta látni még egyszer, ezért jót akart. Az ő története a következő, és most ezt elmesélem Minának akkor is, ha menni kell, meg amúgy is csessze meg a két almáját, meg egyébként is nem vagyok ledögönyözve a lomtárától, meg semmitől. De ezt el kell mondjam. Hogy miért, nem tudom. Hogy miért pont neki? Ezt sem tudom. Akkor hajrá, csak azért is elmondom:

     Volt egy néni Zsámbékon. Volt neki, volt neki, két leánya. Ikrek voltak, de kétpetéjűek… Igen, nem hasonlítottak egymásra. Gabi szinte dáma volt Ilonka mellett, aki inkább olyan volt, mint a Kosztolányi könyvben a Pacsirta. Nem volt olyan randa, de nem is volt olyan mutatós, mint a Gabi.

      Na, a Gabi az addig billegeté magát, addig, amíg nem csak elesett, hanem meg is esett. Ahogy a népek mondják, a patikus és drogista volt a tutor, melynek következtében Gabika elkezdett gömbölyödni. Hogy a házat szó ne érje, elküldték a nyugati határra egy nővérotthonba, és ottan szülte meg a gyermekét. Az Ilonka, a másik iker, meg a néni már szorgosan készítették a gyermekkelengyét.

     Hazajött a Gabika, és elkezdődött a nagy gyermek-ajnározás, nevelés, ápolás, a néni irányított, lótott-futott, a hentes után haza, aztán a paphoz, aztán a boltba, és ismét a paphoz, hogy misét mondasson a lánya fertelmes bűneiért.

     A falut ez nem érdekelte. 1944-et írtak a naptárak, és Zsámbék felől bezárult az orosz gyűrű, satuba fogva a Budapesten rekedt hetvenezer németet, és ki tudja, mennyi magyar katonát.

      A Zsámbék feletti dombon áll még ma is egy szép romtemplom, az alá ásták be magukat az oroszok, és messzehordó ágyúval onnan lőtték a fővárost.

     Mindenki a pincébe, csak a pincébe, de nem a tüzérségi tűz miatt, hanem az ott lévő orosz katonák miatt. Sok nemtelenség, erőszak, zabrálás történt ott.

     Amiről viszont beszélni akarnék - bár erről még kettő is eszembe jut-, az az, hogy egy napon egy orosz tiszt ment le a pincébe. Voltak ottan gyermekek, nők, férfiak vegyesen. A harcok közepén még nem kezdődött meg a malenkij robotra való önkéntes toborzás. Az csak a front után vonuló második, harmadik vonal feladata volt, pont, mint a náciknál az Einsatzgruppe.

     Na, a tiszt lement, két katonája megnézte, nincs-e német vagy magyar katona, de csak férjek voltak, egyszerű parasztok, kereskedők, családanyák, lányok és gyermekek.

      A tiszt kiküldte a két katonát, és tolmáccsal közölte, hogy estére kér egy nőt magának. Őt nem érdekli, hogy melyikük lesz az, de ez, meg ez, meg ez, - és kiválasztotta a legrandábbakat és öregeket - azok nem lehetnek. És elment. Az ajtóból még hozzátette, hogy ha időre nem áll kinn valaki a pince előtt, akkor leenged egy szakasz közlegényt, és akkor az isten irgalmazzon mindenkinek.

     Rögtön elkezdődött a nagy suttogás, sugdolózás, a jelenlévő férjek erősen és tiltón meregették szemüket asszonyaikra, az egyedül levő anyák - ki tudja melyik húsdarálóban volt éppen a férjük, - oltalom képen magukhoz vonták a gyermekeiket. Nagy hideg lett az amúgy is hideg, nyirkos pincében.

     Az anyák egy része azon lamentált, hogy nekik itt van a férjük, a másik része, hogy mit szól a férjük, ha végre hazajön, a harmadik pedig, hogy milyen dolog az, a gyermekeik mellől elmenni szégyenre, és becstelenségre.

     – Menjen a Gabi - mondta valaki, - őt már úgy is úgy hagyták, eggyel több vagy kevesebb fattyú nem árt, nem használ neki.

     A néni erősen kikelt magából, és kifejtette, hogy Gabi nem mehet, mert szoptat még, és talán a teje is elromlana az attrocitás miatt, és ki venné lelkére ezt a felelősséget.

     – Te, avagy te fogod szoptatni majd az unokámat? Vagy te, avagy Te? - támadt rá a gyermekes anyákra.

     Ezt az ötletet elvetették. Maradtak még a szinte gyermeki lányok, hogy közülük válasszanak. Ez ellen viszont szót emeltek az érzéseikben még valamennyire embernek megmaradt férfiak és nők egyöntetűen.

     Keszei bácsi csendben ült a sarokban, és csak hallgatta, a teljesen felesleges zúgást.  Az I. világháborút megjárt veterán volt, tudta, miként mennek a dolgok. Most itt ki fog derülni, hogy egy közösség milyen morális szinten van. Mert az mindig csak a nagy bajokban derül ki.  Kit vetnek oda koncként, hogy magukat mentsék. Nézte-nézte az embereket, és megakadt a szeme Ilonkán.

     Na, nem olyan módos, mint a testvére, de meg annak babája is van, - igaz, hogy fattyú, de hát az is gyerek. - Ennek az Ilonkának meg talán soha nem leszen senkije olyan hátrányosan néz ki, ez a háborús világégés talán arra is jó, hogy egyszer az életében legyen neki is férfi az élményei között. Jósszándékkal, vagy teljes elhülyülése miatt gondolta ezt, vagy azért, mert ’17-ben ő maga is hált együtt szerencsétlen olasz parasztlányokkal, akikről ő feltételezte, hogy szerencsések. A háború az háború, és jaj a legyőzöttnek. Már nem tudjuk meg soha.

     – Nézzék emberek! - egyenesedett ki - Itten vannak gyermekek, őket nem küldjük. Aztán vannak anyák a gyermekeikkel, őket sem küldjük. Aztán vannak feleségek, és itt vannak a férjeik, hát őket sem küldjük. De itten van az Ilonka, akinek nincs férje, udvarlója, gyereke, mutatósnak is mondható itten a pince mélyén, hát menjen ő.

     Nem is vette észre, hogy már többes számban beszél, hogy itt már hirtelen egy ítélőszék alakult, csak mondta a magáét. Mondta, mert meg volt győződve arról, hogy egy ilyen fiatal leánynak bizony kell a férfi, és annak pedig láthatóan és köztudottan híjjával van. Elégedetten leült.

     A néni azonnal felállt és prézsmitált, hogy az ő szűz lányát, meg hogy még ez is gyermek szinte, de megszólalt Keszei bácsi.

     – Ha a kend egyik gyermeke most szoptat, akkor a másik sem lehet olyan gyermek.

     Csend lett, és most minden szem Ilonkára szegeződött. Ő nem tudta, mi ez az érdeklődés, nem tudta, mi vár rá.

     – Ha azt mondják, hogy menni kell, akkor megyek. Ha Keszei bácsi, és anyukám is azt mondta, akkor én megyek.

     – Én nem mondtam - ugrott fel a néni - én nem mondtam, hogy ő menjen!

     – Igaz, de nem is tiltakozott - jegyezte meg Keszei bácsi.

     Ekkor felállt egy igen jámborlelkű sokgyermekes családapa, aki egész famíliájával mindig az első sorban ült a templomban, és Ilonkához odamenve megölelte őt.

     – Mi pedig itt mindnyájan előre feloldozunk azon vétkek és bűnök alól, aminek elébe nézel.

     És mindenki együtt bólintott, hogy igen, ők feloldozzák az áldozati bárányt azért, mert ő áldozat és bárány, hogy helyettük megy az oltárra. Áldozatnak lenni, és visszatérve majd egész életén keresztül áldozatnak, és áldozatnak lenni.

     És elment. Egy katona jött érte, sokáig vezette a beásott ágyúk szövevényes útvesztőjében, aztán egy bunkerben volt, ott heringet, uborkát és vodkát kínáltak neki. Nem kért semmit, pici volt, nem olyan szép, mint a Gabi nővére, de nagyon ijedt, rémült, és kiszolgáltatott.

      Aztán minden átmenet nélkül hanyatt lökték. Ruháját levették, letépték, és már csak azt a bűzt érezte, ami a tiszt szájából áramlott, és a fájdalmat, ami a szemérmébe hasított. Hamar vége lett. A háborúban, az első vonalban hamar véget érnek a pillanatok.

     A tiszt látva, hogy minden csupa vér, eszmélt valamennyire, és gépkocsival hazavitette. Soha többé nem látta. Pár héttel később kezdődött a bicskei tankcsata, lehet, már ott elesett, az első, és utolsó férfi, aki neki jutott. A tiszt biztosan nem emlékezett arra a nagyon pici a vérfoltra ott a bunkerben, vérben ázott akkor az egész föld Bicske körül is.

     De Ilonka tragédiája itt még nem ért véget. Megesett, ami megesett, akik megúszták, azok felsóhajtottak, akik nem úszták meg, azok sírtak, vagy lelőve kikerültek a zsámbéki lövészárkokba, temetetlenül.

     Ilonka tragédiája a mi szempontunkból ott kezdődött, hogy eleve áldozatnak született. Vannak ilyenek. Gabikát nem nagyon bántották, mert az apa a nevére vette a gyermeket, de gondoskodni soha nem gondoskodott róla. Élni viszont kellett. És a néni ottan maradt a gyermekes lányával, a megerőszakolt lányával, és élni kellett.

     Akkor itt valamiért beütött a téboly. Talán azért mert nem volt kontroll, talán azért, mert semmi nem volt. Így visszanézve már annyira lényegtelen.

     De dolgozni kellett, hogy éhen ne dögöljenek. És ismét indult a szelekció.

     – Anyánk már öreg, nem tud dolgozni. Nekem itt a gyerek, szoptatni, etetni, pelenkázni, jajj, de sok a dolog - mondta Gabi.

     Így Ilonka elment dolgozni. Mint a barom, feladva a az életét, az énjét, a soha meg nem fogalmazott vágyait, a terveit. Otthonában csak egy dolog volt a szentség. Az anyja, aki óvta Gabit, és a gyereket. És másodszor is áldozatul vetették lelkiismeret-furdalás nélkül. Soha nem ismerte meg a szerelmet, soha nem ismerte meg az életnek azt az oldalát, amely még közel sincs a naphoz, csak hogy valami remény fakadjon. Így is halt meg. Magtalanul, és áldozatként. Áldozatként egy olyan oltáron, amiről az isten nem tudott, ahol nem volt semmi, csak maga az áldozat meg nem élt életének napjai. Aztán, tudod Mina, elkezdtek a bezárt, és szűkre szabott világoknak a törvényei érvényesülni, és mindenkinek igaza volt. Mert bezárt, és kontroll nélküli világ volt.

     Ilonka dolgozott, és nőtt a gyerek, Gabi nevelte a gyereket, és közben jött egy Töpler Péter nevű úr.. Ez az úr, a néni testvérének - Máriának nevezzük mostan - a férje volt. Ő felajánlotta, hogy adoptálja a pici babát, már hogy legyen neve a gyereknek.  Elutasították keményen, és érthetetlenül. És kialakult egy férfi-ellenes matriarchátus közösség, melynek már nem volt jelentősége addig, amíg az áldozat élt. Aztán az áldozat is meghalt, és a mama is meghalt, és Gabika is meghalt, és csak egy ember él ebből az egész embertelenségből, a Gabika gyermeke. Nos, miért mondtam el ezt neked, és pont neked? Nem tudom.