Valaki kocogtatta az ajtót, és kis köhécselés is hallatszott a küszöb alól. Mici felállt, kinyitotta az ajtót, és Hasszán ben Razut ibn Fared hajlongott be a szobába, a járás egyetlen iszlám hitű lakosa.
– Szálem Alejkum8 – köszönt még mélyebbre hajtva öreg derekát –, elnézést az alkalmatlankodásért, csak hogy hallom, hogy a hitetlen mullah9 gyengélkedik… hát jöttelek látni téged! – Szálem neked is, te hitetlen – vidámodott meg a pap, látszott, tényleg örül a látogatónak. Még sokáig hitetlenezték meg gyaurozták egymást, és jól megfűszerezték a beszédüket ebhitű és pogány kurafi kifejezésekkel. A Mici elhűlve hallgatta csak.
– Az egyetlen istenhívő az egész járásban – nevetett a pap –, és az is mohamedán! Hát ne üssön meg a guta? – és szeretettel veregette a hátát az öreg janicsárnak. – Hogy vagy, effendi?10 – kérdezte mosolyogva Hasszán? – Nem jól! – válaszolta a pap. – Meg fogok halni. – Ins’ Allah11, ins’ Allah! – motyogta az öreg. Aztán érdeklődve kérdezte: – És hogyan érzed, effendi? De őszintén felelj! Allah hívását érzed a lelkedben, vagy csak te akarsz menni? – Még nem tudom, barátom, még nem tudom. De majd elválik előbb-utóbb! – könnyesedett meg a meghatottságtól a pap szeme. Lám, hogy belélátott ez a kóborló nomád pogány!
– Jaj, effendi! Mi lesz itt velem nélküled a hitetlenek tengerének közepén? – sopánkodott Hasszán. – Semmi nem lesz veled Hasszán, aki Razut fia, aki Fared fia. Tartsd meg a hitedet, ne hagyd, hogy megtérítsenek, add meg a zakatot12, mint mindig, és üld meg a ramadant13 őseid hite szerint. Akkor nem lesz veled semmi baj, hidd el! – Elhiszem – ragyogott az öreg arca –, neked elhiszem, effendi. Te soha nem akartál megtéríteni, ebben az egész disznóólban egyedül te értetted meg azt, hogy egy az Isten. Még sokáig örvendeztek egymás társaságának, aztán mivel ismét kopogtak, az öreg szedelőzködni kezdett. – Allah óvjon utadnak járásában – hajlongott az öreg. – Az Úr óvjon téged, barátom! – intett búcsút a pap.
Az ajtó kitárult, és hatalmas termetével betöltötte annak nyílását Kozmarek uram, a kálvinisták és lutheránusok közös presbitériumának vezetője. Hasszán ben Razut ibn Fared alig bírt kióvakodni mellette és a félfa között, így még hallotta a főpresbiter hangját: – Dicsértessék a Jézus Krisztus, mit keres ez a pogány disznó ebben a szent hajlékban? És mivel a Mici soha nem ment válaszért a szomszédba, ezért Hasszán a választ is hallotta: – Keresztény embereket keresett és talált is, amíg maga meg nem jött! – bújt ki a vipera a Mici lelkéből, és az elosonó Hasszán felnézett az égre. – Hiába – mondta mosolyogva –, mindig mondtam, hogy Allah nagy és könyörületes.
– Jól van, na! – szólt közbe békítőleg Emerus Stencl, minden nyájaknak pásztora. – Mi járatban van, Kozmarek úr? Így kérdezte, magázva, mert csak a katolikusokat tegezte, a más felekezetűeknek megadta a világi rangjukat. Annak akarta ezzel a gesztussal elejét venni, hogy nehogy valaki térítéssel gyanúsítsa. – Jó estét, plébános úr! – hajolt meg a presbiter. – Hallom, gyengélkedik. – Igen – felelte halkan a pap –, úgy látom, nem sokára elhagyom ezt a vidéket, és mindenféle nyájat meg birkát is. – Ez szomorú – sajnálkozott. – Mi lesz velünk maga nélkül, plébános úr? – Nézze – válaszolt Emerus Stencl, minden nyájaknak pásztora –, a világ nem áll meg nélkülem, igaz, nem is megy előre. Hacsak! Hacsak! – tette hozzá. – Mi az a hacsak? – kíváncsiskodott Kozmarek úr. – Tanítsanak ki maguk közül egy értelmes embert, és nevezzék ki lelkésznek. Ezt eddig mindössze lustaságból nem tették meg, mert kéznél voltam én, és voltam olyan botor, hogy kötélnek is álltam. De ennek vége. Ezt tegyék, Kozmarek úr, amit javasoltam, és akkor nem széled szét a nyáj.
Kozmarek úr annyira elgondolkodott az ajánlaton, hogy köszönni is elfelejtett. Presbiteri agyában már zubogtak az érvek és ellenérvek a leendő jelölt személye körül, és már most megfogadta, akárkit jelölnek a lelkészi címre, ő meg fogja kontrázni, ha a Hastóki presbiter is azt ajánlaná.
Késő este volt már, amikor begörbedt a szobába a zsidó közösség legöregebb tagja, a vénséges vén Rósenvasser bácsi. – Ó, Adonáj!14 Ó, Adonáj! – isteneskedett. – Micsoda baj, micsoda vész, hogy elhagy minket a Stencl úr! Mi lesz velünk maga nélkül, Stencl úr, mi lesz vélünk? – tette fel ő is a már sztereotip kérdést. – Válasszatok magatoknak rebét15 – válaszolta a pap –, ez a megoldás. – De hogyan? És kit? És mi módon? – panaszolt erősen a vén szatócs. – Hogyan? – ült fel a pap. – Én megmondom neked, Sámi! – Vedd le a mérleged aljáról azt az óndarabot! Egy életen keresztül elnéztem, soha nem árultalak el, mondtam magamban, játsszad csak a kisded játékaidat. De most én kérlek cserébe a hosszú hallgatásomért, vedd le! És legyél végre a népednek tanítója! – Nagy felelősség az, Stencl úr – tekergette a fejét az öreg –, meg aztán a tudásom sincs meg hozzá.
És Emerus Stencl esperes-plébános még egyszer utoljára a halálos ágyán dühbe gurult. – Mert aztán nekem megvolt a tudásom ugye, te Isten barma? Hát mi közöm volt nekem a ti messiásvárásotokhoz meg a tekervényes agyatok járásához? Én még a saját vallásomban sem igazodok el, hogy az Isten verje meg, nemhogy a tiétekben meg a Mohamed dicsőítésében! – Azért volt valami alapképzettsége Stencl úrnak – rettent meg a feltámadó halottól a Sámi. – Én meg csak egyszerű árus vagyok, kérem, csak egyszerű árus ugyebár.
– Nézd, Sámi – higgadt meg a pap. – Nem a képzettség itt a fontos, az csak szecska. Hanem a gondoskodás, hogy ne széledjen széjjel a nyáj, amíg nem jön meg az igazi gazda. És a pásztornak nem kötelessége oktatni a nyájat, mert a birka, édes fiam, minden tanítás ellenére birka marad. Arra kell őket egyedül rávezetni, hogy nyájban könnyebb védekezni, ezért ne hagyd el a te nyájadat, és ne menj ki a neked adatott karámból, mert megesznek a farkasok. És megeszik, hidd el, édes fiam, és a farkast nem érdekli, hogy okos bárányt vagy buta birkát fogyaszt reggelire. Ez a lényeg.
Ivott egy csepp vizet, aztán folytatta: – Hazug ember vagy te, Sámi! Az, hogy másnak hazudsz, lelked rajta. De te magadnak hazudsz, és ez nagy baj. Mert az igazság az, hogy te azért nem akarsz tanító lenni, mert akkor le kéne szedni azokat az óndarabkákat a mérleged serpenyőjének aljáról. Egy darab bádogért adod el a lelked, te nagyon hülye! Na, menjél innen, de gyorsan, mert hányingerem van tőled!
Meghajlott az igaz vád alatt a zsidó válla, és úgy ment ki szó nélkül, mint elkergetett kóbor kutyák a pásztorok bográcsos tüzei mellől. Nézte ezt a begörbedt hátat Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, és arra gondolt, hogy mi a fenének is pazarolta az idejét a Mici felvilágosítására a szabad akarat problematikájának terén, mikor tudván tudja, hogy a Micinek soha nem lesz szabad akarata már. A Mici élete végéig azt fogja tenni, amit a sértettsége és a dühe diktál. – De ennek e vén, kalkulátoros zsidónak van még esélye, hogy kiegyenesedjen, és nem az én szememben, nem a közösség szemében, hanem az önmagáéban. – Add uram, hogy el ne csessze! –
Mivel ismét kaparászták az ajtót, fájdalmasan felhördült. – Nem hagyják megdögleni az embert! A szeretet jogán jönnek, hogy marasztaljanak azért, hogy kényelmesebb legyen az életük. – A Mici ajtót nyitott, és az ajtófélfa mellett alig láthatóan simult az árnyékba a vén harangozó. – No – pillantott fel a pap –, végre valaki az én nyájamból is ideténfergett. – Dícsértessék, esperes úr! – mondta fakó, megfáradt hangon a vén paraszt. – Hallom, halódik, oszt mondom, eljövök, hogy van-é valami tartozásom az eklézsia, avagy az esperes úr felé?
A szemében nem volt bánat, szomorúság, részvét, nem volt abban semmi sem. A jó számadó számadása alkonyodott az arcára, aki tudja, hogy gazdaváltás lesz, és szeretné rendezni a dolgait az elmenő gazdával, hogy pontosan tudjon elszámolni az új gazdának is. A pap tudta és érezte is ezt. Ötven éve harangozó a vén kötélhúzó, de egyszersmind egyházfi, és segítője minden eklézsiabeli problémának.
Hivatala van. Ő a harangozó. Ő a csendet megzavaró: a csendítő. Nem az időt jelzi, már régen nem azt jelzi. Vénen s vénként tudja: aszott karjai a fogyó időt jelzik. Az egyre fogyó időt. S miközben az egyre fogyó időt zenéli az egyetlen hangszeren, amelyen tud játszani, a harangok nyelvére teszi az ajkáról feltörő réges-régi szép éneket: – Ébredj, ember, mély álmodból – megszabadulsz rabságodból…16 Ilyenkor szétszalad a felismerés a tájon, beborít erdőt-mezőt, életre kelti a susnyást, a nádasokat, a régi pogány berkeket, elterül a folyók széles hátán, beköltözik a békák torkába, a gólyák kelepelésébe, befurakszik a porták hálószobáiba, és ott elakad.
Az emberek kicsit szipognak, krákognak, aztán megfordulnak, és alszanak tovább. Tudja ezt a pap, és nem törődik vele a harangozó. Neki hivatala van. Teszi a dolgát. Mint most is. Elszámolni jött. – Lészen valami teendőm az esperes úr temetésével kapcsolatban? – kérdezi egyszerűen. Most érzi a pap, hogy nem volt talán hiábavaló az egész küzdelme, önfeláldozása és kitartása. Jutalmat akar érte adni. Nagy és magasztos jutalmat. Szabadságot.
– Mikor voltál szabadságon utoljára, fiam? – kérdi nagy és mély szeretettel. – Az mi? – riad meg az öreg. – Amikor nem kell semmit tenni sem magunkért, sem másokért. – Ó, ilyet én nem ismerek, kérem szépen, ez igen furcsa beszéd az esperes úr szájából. Hiszen tenni kell a dolgunkat, nem? Ekkor kapott értelmet a sok-sok év, küzdelem, veszekedés, fenyegetés, a hangos és halk szavak kokettációja, maga az elfecséreltnek hitt élet.
– Igen! – mondta mély hangon a pap. – Én meghalok, mert most ez a dolgom. Te pedig szabadságra mész, mert ez a dolgod. – Miként vagyon ez a szabadságos izé… mán ne haraguggyék, de kissé zavaros a beszéggye az esperes úrnak, gondulom a haldoklása miatt lehet ez így – értetlenkedett a harangnyelvek fő zenei intendánsa. – Ne aggódj, csak két óra szabadságot kapsz, amíg engem eltemetnek. Addig nem szabad harangozni!
Nézte a föld a földdé készülőt. Aztán rábólintott. – Rendben, esperes úr –, néma lesz a temetés, mint a mag növekedése, olyan néma lesz! Ígérem. – Köszönöm – mondta a pap –, nagyon köszönöm. – De ennek utána már szabad, ugye? – zökkent vissza a hivatalába és dolgainak elvégzésébe az egyházfi. – Igen – mondta Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, a pásztorok pásztora –, annak utána már szabad.
Nézték egymást szótlanul sokáig, beszélniük nem volt mit. Ők szavak helyett csak tették a dolgukat, egymás mellett, egy életen keresztül. – Én nem mék’ el a hantolására, esperes úr, hanem úgy gondúltam, hogy majd a toronyból nézem – krákogta az öreg –, hogy mikor ürül ki a temető, aztán, majd ha látom, hogy senki nincsen már ottan, akkor majd kondíték egyet – csak egyet a nagyharangon –, osztán kettőt – csak kettőt a közepesen –, s majd hármat a kicsinyen, ami az én onokám nevét viseli. – Így gondúltam eztet mostan ki, esperes úr! – fejezte be a zeneszerzést az öreg.
Nem fogják meg egymás kezét, a pap nem oszt áldást, némán fordul el a harangozó is, a Mici kinyitja az ajtót, s kicsiny gondolkozás után maga is utána lép, becsukja az ajtót, és kikíséri az öreget. Utána csend lett. Nagy csend lett. Felnézett akkor Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, és ezt suttogta: – Köszönöm, hogy itt lehettem – lehelte, és ez után a leheletszerű sóhaj után pásztor nélkül maradt minden nyáj, és gazda nélkül minden birka.
Aznap éjjel a Mici dolgozott. Ravatalozott, csinosított, és elfogadhatóvá tette a nemlétet a létezőknek. Nem segítőszándékból tette, hanem azért, hogy ne kelljen gondolnia a férjére, a fiára, a menyére, és arra a kis féregre, melyet tegnapelőtt vett észre, amint araszol felfelé a csodatevő ringlófája egyik ágán. Nem pusztította el. Azt mondta, te is csak élni akarsz. Élj hát te is. Legyen meg az isten akarata.
Reggel beengedte a kondoleáló embereket. Ő maga félreállt, de szúrós szeme minden mozdulatot, minden léptet, csosszanást kísért, rögzített. – Tiszta szívű, nyílt lelkű, nagy ember volt! – mondta reszelős hangon a presbiter. – Igazi, nagyformátumú ember. Most pedig itt fekszik kiterítve előttünk, gyarló emberek előtt. – Lehet, hogy az emberek előtt most fekszik – mondta nyugodt és erőteljes hangon a Mici –, de abban biztos vagyok, hogy az Isten előtt áll majd! Ilyen ember volt.
Aztán besomfordált a Sámi, odalépett a kiterített paphoz. – Ó, Adonáj, ó, Adonáj – suttogta halkan, aztán kinyitotta a tenyerét, és elővett onnan három óndarabkát. Egyet-egyet tett a halott szemhéjára, a harmadikat pedig a kezébe rakta. Aztán lehajolt, és úgy suttogta a pap fülébe: – Ezeket csak azért adom, hogy ne árulkodjon mán énrám ottan a Stencl úr! Ugye kérhetem ezt? – Aztán könnyei leperegtek a szakállára, amit gyorsan letörölt, mert úgy érezte, hogy egy tanítónak, egy igazi tanító pásztornak nem szabad elérzékenyülni.
Néma temetés volt. Csak a lábak csosszanása hallatszott, amint az emberek egyesével vagy családostul odamentek ahhoz az emberhez, akitől mindig féltek, és rögöt dobtak rá azzal a kívánsággal, hogy legyen neki könnyű a föld. A Mici a templomi szenteltvíztartóból a szórófejjel permetezett picit, aztán úgy gondolta, hogy jobb az óvatosság, és az egész tartó tartalmát, mind a két litert beleöntötte a sírba. – Biztos, ami biztos! – hüppögte.
A reformátusok elzsoltározták, a zsidók elmormoltak fölötte egy kaddist17, az egy szem mohamedán pedig azt mormolta vég nélkül, ami gyerekkorából még megmaradt a fejében a Koránból.18 A templomi kórus többször elénekelte az Elment a pásztor, szétszéledt a nyáj című dalocskát, amit még Emerus Stencl esperes-plébános tanított be nekik. Voltak, akik bánkódtak, voltak, akik örültek. – Nem kell már félni ettől a krudélis embertől, szabad élet vár ránk – mondták.
A tömeg szélén félrehúzódva beszélgetett az elöljáró a terménykereskedővel és azokkal a tisztességes férfiúkkal, akiket az atya kegyetlenül megzsarolt nemtelen viselkedésük miatt. Cigarettáztak, beszélgettek, kisebb tréfás történetekkel múlatták az időt. Egyszer csak előttük termett egy apró asszony, akiről csak hallottak eddig, de még soha nem látták. – Ne örüljetek, szarháziak! – sziszegte a Mici, aki az idők folyamán teljesen átvette a derék atya teljes pásztori szókészletét. – Most temetik el a lelkiismereteteket, disznók!
Aztán, hogy nyomatékot adjon véleményének, leköpte az elöljáró éjfekete bársony öltönyét, kihúzta magát, és némán nézte tovább, ahogy pereg a föld a kezekből, a lapátokról, és a meg-megcsúszó lábbelikről az általa ismert legnagyobb szívre. Várt, sokáig várt, s csak miután meggyőződött arról, hogy senki nincs már a sírkertben, a köténye alól elővett tíz szem ringlót, és csinosan elhelyezte a földből szőtt szemfedőn. Emlékezett az Authentika akácfa dorongján elhelyezett könnyen korhadó táblácskára, s ily módon íratta meg Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizőjének emlékét is.
Megsimogatta, és még egyszer elolvasta a faragott vésetet:
„Aki itt nyugszik,
Tiszta ember volt!
De aki erre jár, mossa meg a hátát.
Azt soha nem érte el!”
Aztán elment ő is haza…
A néma temetőben csak egy figyelő szem sugara pásztázott a templomtoronyból. Nézte, sokáig nézte, mikor jön el az a tökéletes pillanat, amikor helyt tud állani ígéretének, hogy megszólaljon egyszer a nagyharang, kétszer a középső, és háromszor az unoka hangja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
