Tartalom

Őszi jelentés

... és tele van a pincém borral, és jönnek hozzám szomjúzók, és jönnek hozzám alkoholisták, és jönnek hozzám bor mellett csupán melegedni vágyók, és én osztogatom a boromat, és boldog vagyok, ha látom, maholnap elfogy a borom.

         … és tele van a hombárom mindenféle étellel, olyanokkal, miket a föld termett, és olyanokkal, amiket az állatok adnak nekünk, és vannak még egyéb ódon étkek is az én kamorámban, és jönnek hozzám éhes emberek, és jönnek akik az el nem fogyasztottat elviszik és eladják saját hasznukra, és jönnek olyanok is, akik csak egy falat kenyér és egy csipet só mellett melegedni szeretnének. És én osztom, adom az ételt, és boldog vagyok, ha látom, maholnap üres lesz a kamorám

… és tele van a házam emlékekkel, és jönnek hozzám emlék nélküli emberek, és tanulnak emlékezni, és én adok nekik emlékeztető tárgyakat, melyeknek az az értékük, hogy emlékeztetnek arra, milyen fontos emlékezni. És jönnek hozzám akik ezeket a tárgyakat saját hasznukra eladják, és nem emlékeznek, de ez nem baj, mert én örömmel látom, hogy lassan kiürül a házam, de még mindig van mire emlékezni. Közeleg az én időm (is), mikor már nem tudok emlékezni.

… és tele van a portám álmokkal és fantazmagóriákkal, olyanokkal, amiket én álmodtam, és olyanokkal, amiket más álmodott. És jönnek hozzám álom nélküli alvók, akik szeretnék éji nyugovásukat benépesíteni álmokkal - mert még álmukban is egyedül vannak -, és én adok nekik álmokat és vágyakat. És örülök, hogy már lassan elfogynak az álmaim.

        … és tele van a házam vágyakkal, amilyen vágya csak a sasnak lehet, vagy a kövön sütkérező gyíknak, és lehet még a szélnek is, mely tudja hova fut, de nem tudja, honnan. És jönnek hozzám emberek, akik tőlem kapnak vágyakat, és nekem már lassan elfogy minden vágyam, de ez nem baj, mert vágyaimat mások viszik már tova.

        … és tele van a szívem szeretettel és adni vágyással is, és nem kopog be hozzám senki szeretetért. Pedig adtam nekik pincém borából, hombárom étkeiből, kertem színe-javából, lantom dalaiból, líráim zsengéiből, álmaim legjavából, mégsem nyomják be kapumat, és nem kérnek szeretetet tőlem.

Mert hordóim tartalmát nem azért ürítettem, hogy enyhüljön a szomjazó, de azért ürítettem, hogy ne legyek egyedül. És kamráim sódarjait is azért adtam, mert amíg éhét elveri az éhező, nem vagyok egyedül. És elfogadták lantom fals dallamát, mert amíg ripacskodtam, ehettek és ihattak. Hallgatták lírám zsengéit, mert tudták, ellágyulok saját magamtól, és akkor kertjeim zsengéiből is szedhetnek.

És álmodták az álmaimat is ideig-óráig, mert addig nem voltak álomtalanok, de ezek egyszer-egyszer visszajönnek, és azt mondják: Te hazugságot adtál álom helyett, és nyugtalanságot nyugovás helyett, mert a te álmod nem az én álmom, és a te nyugovásod nem az én nyugovásom. És visszajöttek emberek, akik visszahozták a vágyaimat, mert elérhetetlenek voltak ezek számukra, mint ahogy az én számomra is. Aztán elmentek tőlem vágyak nélkül, mert így még mindig könnyebb volt nekik élni, mint ekkora teherrel.

          Kerítésem tele van kapukkal, csak a szél nyitja néha őket. Kapuim tele vannak néma csengőkkel, tücsök ver lármát helyette. Öblös foteljeim mélyén üres helyek sírnak csendesen. Választ sugall az ősz:  rosszul szerettem, de rosszul szerettem.

Soroksár, 2004. 10. 30.

Plt.