Leszel-e meg nem álmodott álmának őre,

Ahol az őr és a rab egyre megy?”

                                                                                                                  (Rendhagyó esküvő:Plt')

A rab foglár

            Igaz örömet érzett, mikor megismerte, és megértette a feladatot. Egyszerű volt a parancs, mit az ő személyiségére, betűről betűre neki találták ki.  A rabra kell vigyázni. - A rab élete nagyon fontos, még nem akarjuk, hogy elpusztuljon, a későbbiekben talán szükség lehet rá - mondotta a rab gazdája.

            Nagyon pontos utasításokat is kapott a rab fogva tartásának körülményeiről, táplálkozásáról, egészségének őrizéséről. A gazda precíz, kiszámíthatatlan, és mégis következetes volt. Fontos lehetett neki a foglya, kit nem tudni, miként tett rabjává, de ezen múltbéli események a foglárt nem érdekelték.

            Ő elfogadta a rab őrzését, a rab őrzésének feltételeit, s mint aki végleg révbe ért, elfoglalta hivatalát, és őrizni kezdte a rabot. Boldog volt hivatalával, mert elégedettséget érzett, és a jól elvégzett munka gyümölcsízével a szájában tudott mindenkor megnyugodni. Vigyázott arra, hogy a rab nyugovása mindig olyan elégedett legyen, mint az ő nyugovása. S ez a munka nem volt könnyű.

            A rab eleinte nem törődött az egészségével. Evésre, időbeosztásra nem figyelt, minden jó tanácsot eleve elutasított, és igen önpusztító életet élt volna, de a foglár ezt nem engedte. Értette ő a rabot - mert volt neki is lelke -, inkább pusztulni, mint rabként élni egy foglárral örökön örökké, amíg a rab és a foglár számára ismeretlen gazda fel nem oldja a rab és a kötelesség láncait.

            De ez csak a kezdet volt abban a párharcban, ahol a rab pusztulni akart, a foglár pedig megfelelni. A foglárnak közömbös volt, hogy él-e a rab, avagy halott. A foglárt csak az elszámolás pontossága érdekelte. Ez a foglár nem volt művelt ember. Hallott néha művészekről, tűznyelőket is látott gyermekkorában, és megcsodálta mutatványukat, de nem tisztelte ezeket az embereket soha.

            A gazda parancsa egyértelmű volt: – A rab minden szellemi és lelki igényét ki kell elégíteni. Mi dologi kellékre vagyon szüksége, kapja. Hangszer, festőállvány, ecset, papír, penna, kalamáris, mindenek ottan legyenek neki kéznél a foglár által, az én rendelkezésem miatt. – A foglár  szóról szóra teljesített kívánalmat, igényt, hirtelen felszökkent bohó vágyat, csak arra figyelt, hogy a gazdának megfeleljen, és a rab rab maradjon.

            A rab egészségének romlásakor igazi régi világokból atavisztikusan átszármazott börtönőrré vált, zsarnok módjára kényszerítette a gazda orvosa által előírt gyógyszereket, füves vizeket megitatni vele, és ha nem akart enni az előírt időpontokban, bizony enyhe kényszert is alkalmazott a cél érdekében. Nem a krónikák titka, hiszen azok sem tudják, hogy mennyi napfelkelte és nyugta tellett el ebben a duális világban.

           A rab beletörődött, a foglár boldog volt. Sokat beszélgettek is. A múló időről soha, hiszen számukra állt az idő, a múltról sem, mert csak a rabnak volt múltja.  A foglár múltja pedig az volt mindössze, hogy foglár volt. Jövője pedig a remény, hogy foglár maradhat. Erről a helyről nem lehetett megszökni, mert köröskörül minden a gazda birtoka, java volt, ezért a rab sokszor felajánlotta a foglárnak, hogy menjen el saját érdekében másokkal is találkozni, beszélgetni, szót szóba ölteni.

          A foglár ilyenkor nagyon szerette és sajnálta a rabot. Átlátott rajta, mert mint mondotta későbben magában: – Csak azért akarja, hogy menjek, mert ha visszajövök, akkor hozok a külvilágról akaratlanul is híreket, ami neki már kész felüdülés lenne az ő bezártsága után. És nem ment. De vitte magával a kertjébe, ahol gyomot húzgáltak ki, hogy új gyomoknak teremtsenek helyet, termelni nem termeltek semmit, mert a gazda bőségesen ellátta őket mindennel, tehát gyomoltak, beszélgettek.

          Minden beszélgetés vége arra lyukadt ki, hogy van egy rab, és van egy foglár. – Szeretnél szabad lenni? - kérdezte egyszer a foglár a rabot. – Már nem tudnék vele mit kezdeni - válaszolta a rab. A foglárnak ekkor ütött fejébe a gondolat egy bognárszöget. – Ha! Ez talán szökni akar! Csak altatja az én éber foglárlelkemet.

          Ettől kezdve fokozottan figyelt. Nézte a rab kelését, nyugovását, szinte ellenőrizte még az álma szuszogását is. Féltette a rabját, és az ő foglári mivoltát. Éjjelente gyakran megriadt, kiment a porta kerítéséhez vágott kapuhoz, lenyomta a kilincset, ellenőrizte a zártságot, aztán visszacsoszogott, és megpihenve azt álmodta, hogy talán szökik a rab, és akkor neki már nem lesz foglársága.

          A gazdáról soha nem ejtettek egy szót sem. A foglár soha nem látta, csak parancsait teljesítette, a rab pedig soha nem beszélt fogságba esésének körülményeiről. A gazda egy megnevezetlen mítosz maradt kettejük életében, olyan mítosz, amelyet soha nem emlegetnek tábortüzeknél, gondolatait, szavait nem jegyzik krónikák. A gazda mítosza a rab és a foglár életébe sárgult bele töredezett, holt fóliaként.

          Mikor a rab elkezdett sorvadni, megijedt a foglár. Üzenőkön keresztül küldött üzenetet a gazdának, hogy baj van rabjával, és üzenőkön keresztül kapott üzenetet és pontos útmutatást arra is, miként állítsa meg a sorvadást. Az üzenet mellé kiemelt javadalmazást is hoztak az üzenők, ezért igen forgalmas lett ezek után a rab helye. Orvosok, kirurgusok, patikáriusok, felcserek és borbélyok adták a kilincset egymásnak.

          A sorvadás nem állt meg, a foglár fizetett. A gazda hallgatott. Észrevétlenül fordult meg kettőjük élete. A rab egyre többet aludt, a foglár pedig állandó éberségben töltötte életét. – Talán álmában akar megszökni - szökött belé a gondolat. Most már naponta tízszer, hússzor ment ki a falba vágott kapuhoz, lenyomta a kilincset ellenőrizve a zártságot, aztán visszacsoszogott. És lemondóan ellenőrizte, hogy sorvad a rab.

          Tehetetlensége adta a mondatot a nyelve alá, így szólt a rabhoz: – Te sorvadsz, és ha nem tudlak megmenteni, akkor úgyis vége foglárságomnak, melyet ugyan olyan lelkiismeretesen őriztem, mint téged, a rabot. – Nézd, kinyitom a kaput, és menj békével. Majd azt mondom, hogy rossz fogár voltam, de te halj meg szabadon. – Én a rabságban is szabad voltam - mondta halkuló hangon a rab -, de köszönöm neked.

            És nem ment.  A foglár pedig kiment a falba vágott kapuhoz, kulcsainak zörgetésével kinyitott minden őriző és védő zárat, és sarkig kitárta a kaput. Kicsiny ideig még tipródott a küszöbön, nézte az utca forgatagát, az embereket, arcukat, gesztikulációjukat, zajukat, lármájukat. Aztán legyintett, és visszacsoszogott.

           A rab aludt. Mélyen, álomtalanul és szuszogás-mentesen aludt, ahogyan csak azok tudnak aludni, akik úgy élik le az életüket, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi a rabság, és mi a foglár fogalma. Nézte a rabot, aki halála után is sorvadt, egyre sorvadt. Előbb méreteiben zsugorodott még jobban össze, aztán napok múlva kezdett áttetszővé lenni ez a maradék matéria is. Nem lehetett megfogni azt a pillanatot, amikor eltűnt.

          A foglár sokáig nézte az egyszerű fekhelyet, és nem értette, miként lehet valakinek, vagy valaminek úgy eltűnni az életből, hogy nyoma, hiánya ne legyen. Leheveredett a rab lócájára, jólesően elnyújtózott, hallgatta az utcáról beszűrődő zajokat. Nem zavarta ezt a nyugalmat a megszökött rab, a már nem létező foglársága. Nem kért számon semmit senkitől dologba hajtott életéért, a meg nem élt napokért, az elfojtott gondolataiért, és soha meg nem fogalmazott vágyaiért.

          Ez a nyugalom a rab lócáján kitörölte gondolataiból a jelzőket. Nincs szép, nincs rossz, nincs derűs, nincs minősítés sem jó, avagy kellemetlen dologra. Ekkor értette meg, hogy ez a lóca, és ez a szellem adott erőt a rabjának ahhoz, hogy ő jó, bő és kényelmes életet élhessen, mint foglár. Azért volt ez a rab jó rab, hogy ő jó foglár lehessen.

          Gyomozgatás közben gyakran mondta foglya, hogy ő nem lesz sokáig itt. – Ha sokszor mondod, hogy farkas jár a kert alatt, előbb utóbb el is jön érted - figyelmeztette akkoron a foglár a rabot. A rab lócáján ringatózva sejtette meg a rab beszédét. – Aki riogatja magát és környezetét, hogy eljön a farkas, az miért nem gondol arra, hogy a farkas talán csak benne létezik? Hiszen a rabban csak a rab rejtőzik, a foglárban pedig a foglár. – Vajon vannak még rajtam kívül is foglárok? - kérdezte a lócától, és a lóca csendes ánizsos lehelettel válaszolt neki, kissé felerősítve az utca zaját, ahol árusok, férfiak, gyermekek, iparosok, tűznyelők és máglyarakók voltak egyszerre rabok és foglárok.

          Egyszer még összeszedte erejét, és elment a külvilág küszöbéig. Nézte az asszonyokat, a gyermekeket, mely csodából neki megbízatása miatt soha nem jutott. Beszívta lelke a zajt, a lármát, az unalmas port és az élet ismétlődéseit. Az embereket, a jószágot, a nyomorúságos, avagy remek életeket, kik a gazda hatalmas birtokán élték kérész életüket. A látványba is belefáradva még egyszer ellenőrizte, hogy a kapu nyitva van-e, és lassan visszacsoszogott.

          Lefeküdt a lócára, átölelte a saját nyugalmát és a megholt rab lelkét. Beszívta illatát, felvette szívritmusát, és soha nem látott mosolyt formált saját arcára. Így halt meg a Gazda.

Vágvölgyi Jenő

PLT’

Soroksár, 2012. július 03. éjjel