LÁSZLÓ
Szenteste napján tört ki a pokol a mi meghittnek hitt és barátságos parcellánkban. Az éjjel feltörték Keresztessy Gál Oszkár kriptáját, nem tudom, mit kereshettek, de mindent össze-vissza törtek-zúztak, a villanykörtét ellopták, örök sötétség borult a pazar nyugvóhelyre. Arra ébredtem, hogy Keresztessy úr magas fejhangon átkozza a világot.
- Mert ez lenni skandallum! Hogy itten nem van törvény és rend, és minden! Miért nem itt van a seriff, tartóztatna le, ezer bandita?
- Ali Baba meg a negyven rabló volt itt, mi láttuk, igaz Pityke?
- Akkor miért nem szólni nekem, figyelmeztetni, vagy rögtön szólni kell a seriff irodájához. Akkor meg lehet előzni ezen skandallum.
- Hallod eztet, Pejkó? Hogy mi hívjunk zsarukat ennek az ökörnek! Tudja Hülye úr, egész életemben csak arra vártam, hogy felnyomjak egy kollégát a zsaruknak. Hogy utána kinyírjanak a sitten. Gondolja, hogy most, hogy meghaltam, változtatok a szokásaimon? Nincs magában betyárbecsület, Amerikás úr?
- És összetörték a szép üvegkoporsót, és elvitték százdolláros öltönyömet.
- Na látja, a mi rabruhánk nem kell senkinek.
- Nem tudom látni, mert ellopták két szép üvegszememet is, az még a Mary választani meg nekem.
- Hű-hű! Jack Travell! Új játék a Múzeumkertben! Einstand a Keresztessy úr szemeivel. Anyám! Ha ezt Ács Feri megérhette volna! A múltkor egy Jónás nevű próféta packázott egy delfinnel, de még ő sem röhögött ennyit a tökfája alatt.
- És elvinni a szép borostyánba rakott agyamat is, és most én nem tudni, hol vagyok én?
- Lám, lám, a hiúságot miként bünteti az Isten!
- Biblikus úr ebbe nem szólni bele. Van nekem nagy veszteség, négyezer dollár.
- Hát ide nem jönnek brókerek, hogy megforgassák a pénzét, ezért kár itt szenvedni!
- De most mi lenni velem? Én építeni ezen gyönyörűség, és most lenni úgy, mint Hontalan Lélek. Vanni itt, de nem tudni nyugodni szépen.
- Bizony, Keresztessy úr! Így van ez! Én egy tó fenekén etetem a halakat, a maga gyönyörű agya meg egy betörő gyerekének a játékai közt heverészik.
- Menjen a Tuti Juti mellé, Amerikás úr, az szívesen befogadja, bár, ahogy nézem, erősen megfolyósodott a cicije. De a szeme, az még talán foszforeszkál.
- No, kis Katám, én talán elmegyek a gőzfürdőbe, nekem nem kell ez a hülyeség.
- Látják? Ez az én Albertem! Életében is rögön elszökött, ha valami probléma adódott.
- Kati néni mellől én is elszöktem volna, pedig a sitten kevés nő van, és nemigen lehet válogatni, igaz Pejkó?
- Hát csúf nagy pofája van a lelkemnek, az igaz. Albert bácsi miért nem verte néha szájba erősen? Egy új protkó ára vígan megéri a csendes nyugalmat!
- Már látom én is, mit mulasztottam, de most már késő. Megyek a gőzfürdőbe.
- Albert! Ha meg mered tenni, ne is lássalak többet, haza se gyere!
- Akkor idén a gőzfürdőben karácsonyozok.
- Jutka néni! Tényleg ma van karácsony?
- Jack Travell! Hoz nekem a Jézuska paprikát, a felét átveszem dinnyébe.
- Ne hülyítsd a gyereket, Charlie, elég szomorú neki amúgyis itt, ennyi idióta között, ahelyett, hogy az anyjával ünnepelhetne.
- A hugival mindig összevesztünk a fa alatt a játékokon. Most nem veszekednék, esküszöm.
- Talán eljön a mamád, és hoz valami ajándékot.
- A börtönben ilyenkor mindig volt beszélő, hozták be a sok cigit, cefrét, estére olyan részeg volt az egész banda foglyostul, fegyőröstől, hogy az angyalok nagy ívben elkerülték.
- Ki vár látogatót ma?
- Anyukám biztosan eljön. Ugye eljön, Jutka néni?
- Biztosan. Énhozzám nem jönnek a fiaim, nekem csak az idétlen Charlie marad még itt is.
- Mit gondolsz, Pejkó? Hozzánk nem jön el a fősmasszer?
- Minek jönne?
- Megnézni, nem szöktünk-e meg?
- Nagy barom vagy, Pityke! Mi már véglegesen megszöktünk tőle.
- És hogy örült neki, fene a pofáját!
- Misu, vársz valakit?
- Én? Kit? Majd szépen eldalolgatok itten magamba, hogy „Nincs a Jézus ágyán paplan, mégsem fázik az ártatlan, heje-huja hopp!”
- Ez a vége mintha nem ide passzolna.
- Nem baj, én így szeretem.
- Ha az Albert csinált volna nekem gyereket, azok jönnének hozzám. De még gyereket sem tudott nekem adni!
- Vagy nem akart. Nézett Kata néni valaha tükörbe?
- A szádat meg befogjad, hallod?
- A református gimnázium régi osztályából még ketten maradtak. Talán elnéznek errefelé hozzám is.
- Csak nehogy a Szent Mihály lován érkezzenek megkésve…
- Az lehet, hogy a Mary a nagy fájdalomban…
- Szarik az a maga fejére, Oszkár úr. Illetve már oda sem, merthogy ellopták.
- Jószagú Fegyház! Ide jut a világ, már emberfejet is lopnak. Borzasztó!
- Az Elsőhöz biztosan jön a felesége!
Hogy a nevemet említik, felserkenek, kiszállok magamból, és nézem Keresztessy Gál Oszkár széttúrt kriptáját. Nem rablás volt ez, ahogy elnézem, hanem részeg vandálok őrjöngése. Szegény Oszkár! Azt pedig biztosan tudom, hogy Irén nem jön el. Rossz állapotban láttam utoljára, ma valószínűleg egyedül lesz, leissza magát, csak valami más butaságot ne csináljon! A gyerekek apáméknál vannak biztosan, bár Ákost nem tudom. Este elviszem a kisgyereket az anyjához, akkor megkeresem őket.
Albert bácsit elnyelte a kavargó hóesés, Oszkár magába zuhant, keresi a helyét, a kripta ajtaja leszakítva, beesik már a hó, estére az üvegkoporsója helyett lágy hópaplannal takarózhat. Ezzel vígasztalom egy ideig, de csak legyint, igen le van törve.
Sétára indulok a sírok között, hangtalanul lebegek a száraz ágak mellett. A gyereksíroknál éktelen zsivaj-lárma hallatszik, most azon megy a vita, kinek volt erősebb az apukája. Szegények. A művészparcellában folytatódik a színdarab próbája, egy nemrégen meghalt rendező ugyanolyan trágárul átkozódik, mint életében. Nagyon beleéli magát, szerintem észre sem vette, hogy meghalt. Rutinból a díszletező munkásokat szidja, egy harmadrendű színésznő kiröhögi. Erre vérig sértődik. Egy bonviván óbégat kicsit arrébb, na, össze kéne hozni a Misuval. Attól még a rendező is feltámadna. A katonasíroknál régi doberdói karácsonyokról beszélnek srapnel tépte öreg bakák, kék leányszemekről ábrándoznak fiatal karpaszományos hadnagyocskák.
Felszállok a temetőkápolna harangocskája mellé, egy kis kuvik várja ott az egérdús estét, nem zavarjuk egymást. Nézem a kis harangot, mely csak gyászra, bajra, fájdalomra szólal meg, fázós nyelvét összehúzva méltó párja a kuviknak. A harang ma nem szólal meg, a kuvik meg ebben a hóban nem fog egeret. Gyászos az élet itt a temetőben. Két fekete alak nyitja a hótól eltömött kaput, két nagykucsmás öreg, no ezek biztosan nem feszegetik a kriptákat. Asztmásan köhögve erőlködnek felfelé a töretlen ösvényen, lassan elkanyarodnak Biblikus Áron felé. Na, nagy lehet most az öröme az öregnek, megjöttek a gimnazista pajtások. Rossz lehet így lassan elfogyni a sorból, várni a kikerülhetetlent alázatos belenyugvással. Akkor már inkább az én sorsom, váratlanul, egészségesen kidőlni hirtelen. Ez csak a hátrahagyottaknak nem jó. Szegény Irén!
Korán öregszik a délután, alig látni a kisgyerek igyekvő anyját, szinte lehúzza maga után a hugit. A már kifelé igyekvő két öreg udvariasan félreáll, a magasabbik rögtön bele is hemperedik a hóba. Hárman húzzák ki erőlködve, de nincs harag, látom, meleg kézfogásokkal búcsúzkodnak. Gondolom, kellemes ünnepeket, meg ilyesmi. A kisgyerek anyja benézhetne Irénhez, ne legyen egyedül, ha megkérném, megtenné biztosan, de nem tudok szólni…
A városban minden harang zeng-bong, az ötórai jászolba tételt jelzik, indulnak a betlehemes fiúk. A mi kis harangunk irigykedve hallgat. Elröppenek a tornyocskából, a közpénzen eltemetett hajléktalanok sírja felé kerülök, így hátulról érkezem a mi parcellánkhoz, és most hanyatt esnék, ha tudnék, mert Lakatos Mihály Misu sírjánál két szakadt alak hegedül önfeledten. Az egyik hangszeren csak két húr van, de ez nem zavarja a sírkert Paganiniját, érzéssel pótolja a harmónia kiesést. Szomorúan jajgat a kontra:
„Adj Istenem egy vasvesszőt,
Verd meg vele a temetőt,
Mert az káros minden szépnek,
minden épnek.”
Sír a fájdalom az összesen hat húrról, csóró Misu, de örülhet most. Megtisztelték, emlékeztek rá, ahogy mondta, beénekelte magát vajdának, csoda, hogy a nagy boldogságtól fel nem támad rögtön.
A hugi a hóban játszik, az anyja arca könnyes egy picit, tartja magát erősen, fél füllel hallgatja a harangok nyelvelésével kórizált hegedűszót. Erősen sötétedik, előbb az anya indul el a hugival, pár perc múlva a két öreg roma is szedelőzködik, de nem csomagolnak el, a kapu felé menve is hallik a nótájuk:
„Befútta az utat a hó,
Céltalanul fut a fakó…”
Bizony, befútta, elválasztja az élőtől a holtat, az örömünnepet a gyásztól, a karácsonyfa gyertyát a temetői mécsvilágtól. Így van ez jól. Az estbe beleszédülnek a fekete márványtáblák, a kuvik kirepül a toronyból, lecsap egy bóklászó egérre, de elvéti. Dühösen vág felé, a kis harangunk kárörvendően röhög rajta. Hívom a kisgyereket, szinte tétova tánccal libegünk az Irhás-árok felé, Misu dudorászása még elkísér egy darabon:
„Jézuska, Jézuska, figyelj most reám,
Kis szívem, hű szívem szeret igazán,
Szívemet egészen neked adom,
Csak te szeress engemet, nagyon, nagyon…”
A dalocskát felszippantják a felhők mögé rejtezett csillagok, és mi bekanyarodunk a hazafelé vezető útra. Megdermedő varjak ülnek száraz, korhadt ágakon, melyekről visszaverődik a Dóm öreg harangjának lassú kongása. Éppen hatot üt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
