œ  Ş  

 - Ugye tetszik rám emlékezni? - kérdezte Jázmin bácsi a kenyeres lánykát a boltban, aki mosolyogva adta át neki a negyed kiló kenyeret, és biztosította az öreget arról ragyogó arccal, hogy nem, ő nem emlékszik Jázmin bácsira. Elővéve a kopott bukszát, és a pénz utáni kotorászást kissé elhúzva Jázmin bácsi a pénztárostól is megkérdezte: - Ugye tetszik rám emlékezni? - amire a pénztárosnő derűs arccal válaszolta: - Hát hogyne, mert itt nekem semmi más dolgom nincs, mint hogy mindenkire emlékezzek!

- Ebből is látszik - mondta Jázmin bácsi leereszkedve a padra -, hogy az emberek nem emlékeznek, vagy nem akarnak emlékezni. Persze van egy harmadik variáció is, hogy emlékeznek, csak nem szívesen. Meséltem már önnek Eufémiáról? Tudja, akivel abban a kis motelfélében voltam mindazok után, hogy átléptük az árkokat, ahelyett, hogy átugrottuk volna. Nekem az a kialakult véleményem, kérem szépen, hogy egy árok szélessége, avagy mélysége nem határozza meg azt, hogy az izmaink hogyan működjenek. Ez teljesen emcionális kérdés, az életet úgy kell leélni, benne legyen az emberben a reflex: ha árkot látsz, ugorni kell. Ne nézd azt, hogy át is lehetne lépni, azt nem szabad.

Mert az árkoknak is lelke van kérem szépen.  A lelkük azt súgja: minket csak átugorni lehet. Aztán ha az ember fia úgy dönt, hogy okosabb az ároknál, és nem ugrik, hanem csak lép, az árok, vagy annak valamelyik rokona, ismerőse, barátja megleckézteti a kényelmeskedőt. Beszippantja. Magához rántja. S végül betemeti. Betemeti, mint annyi sok ezer halottat betemetett ott azon a reggelen, és a nap folyamán az urivi hídfőnél, ahol Kapor őrvezető úr úgy óvta-védte a bakáit, mint kotlós a csibéit. Ez azt jelentette, hogy szó szerint értse, hogy csak kodácsolni tudott, mint a tyúk, hogy ide menj, arra feküdj, ide meg ne menj, és kérem, ennyi volt az egész eszköztára a csibéi védelmére, mert neki sem volt több.

Piros, narancssárga és vakító fehér volt az ég, és mi nem értettük, mert mindig azt mesélték nekünk az öregek, hogy a halál szárnya fekete, és irgalmas perceiben is maximum mélybarna. Volt egy igen érdekes hely a frontnak, ezen szakaszán. Azt úgy képzelje el kérem, hogy szemből a halál, jobbról a halál bátyja, ott nagyobb volt a támadás ereje, és balról a németek felé sem bajorsonka potyogott az égből. De a mi szakaszunktól kissé előrébb, tüzérszóval élve „olyan félhárom irányban”, volt egy rész, ahol csend volt. Ott senki nem járt, ott fegyver nem dörrent, két dombocska, amelyek engem emlékeztettek Eufémia kebleire, amiket soha nem láttam. Ez a völgyecske valamilyen felsőbb katonai stratégia miatt minden félnek fontos volt, milliméter pontossággal belőtték az oroszok az összes négyzetcentiméterét, és így cselekedtek a németek, a magyar tüzérek, a románok, az olaszok is. Mivel öt nemzet minden ereje összpontosult erre e hajlatra, ezért itt soha nem járt senki, és mivel soha nem járt senki, ezért nem is lőtték.

A háború poklában ez volt a béke völgye, mert ezt támadták legjobban. Mikor már igen beszorult a lábunk, és láttuk, hogy az oroszt megállítani nem tudjuk, Kapor őrvezető úr igen kezdte csavargatni a nyakát, a hazavezető út porát keresgélve, kérem szépen. De mögöttünk voltak a visszavonuló németek, a németek tábori csendőrsége - keveredve a mieinkkel -, hogy mindenkit visszazavarjanak meghalni, mert úgy látták helyesnek, hogy mi haljunk meg helyettük. Bár az is lehet, hogy ők is jól látták a kilátástalan helyzetet, és arra gondoltak, ha meg kell halni, haljunk meg, de egy kicsit később. És ez a „kicsit később” került sok ezer baka életébe. Mert ők is meghaltak aztán, „csak kicsit később”, és nem mindnyájan.

- Említettem már, hogy ki volt Eufémia, akivel árkokat ugrottunk át? Na, ha említettem, akkor most azt mondom el, hogy Kapor őrvezető úr felvette a kenyeres zsákot, lerakta minden fegyverét, és maga köré gyűjtve a csibéit, a következőt mondotta ott, ahol a halál járt, és mindenkinek a szerette járt a fejében. Ott és akkor egyedül nekem nem volt szerettem, az Eufémián kívül, mert engem csak az foglalkoztatott, hogy ne járjak úgy, mint a Szabó Szalvátor, aki soha nem érkezett meg haza.

- Fiaim!- mondotta Kapor őrvezető úr -, itt menekülés nincsen, semmilyen irányban menni, védekezni, ellenállni, támadni nem tudunk, aki gondolja, az jöjjön velem, én elmegyek ama völgyecske felé, ahol csend van, ahol nem lőnek, nincs ember és nincs háború, de innen, ebből a szögből úgy néz ki, hogy az a legegyszerűbb, ha életünk stratégiája szerint arra menekülünk. - Senki nem kérdezte meg, hogy miért arra, hiszen azt a völgyet öt nemzet tüzérsége tartja górcső alatt, és oda be lehet menni, de kijönni belőle csak angyalszülte embernek lehet. De Kapor őrvezető úr gondos apaként a fel nem tett kérdésekre is válaszolt, és hogy magának, vagy nekünk, azt már soha nem tudjuk meg.

- Pontosan azért megyek oda, mert itt nincs remény, és ha az emberfiának megmutatkozik az értelme alapján, hogy már elfogyott az, ami neki ki volt szabva, akkor okosan teszi, ha halála előtt felkeresi az Irgalom Völgyét - mondotta Kapor őrvezető úr, és kezdte lemálházni magáról a fegyvereket. - Annak a völgyecskének még neve sincs - mondtam Kapor őrvezető úrnak-, csak a 765-ös és 766-os magaslat közötti kicsiny horpadás, és inkább a Halál Völgye lehetne a neve, de láthatjuk, mi vesz körül minket, láthatjuk mi vár ránk, hát megyünk! - Senkinek nem kell velem jönnie - jelentette ki Kapor őrvezető, de aki jön, az tegye meg még az utolsó állapotbeli kötelességét. Az pedig az, hogy mivel az orosznak nincs fegyvere, nekünk meg már úgysem kell, azokra való tekintettel, akik nem jöhetnek velünk az Irgalom Völgyébe, hatástalanítsunk minden fegyvert. Nehogy az oroszok a saját véreink és szeretteink ellen fordítsák!

Ilyen ember volt a Kapor őrvezető úr - folytatta Jázmin bácsi -, és lefegyverezte magát, és a kenyérzsákjába rakta a puskájának závárzatát, és elásta a bajonettjét, ami példaértékű volt kérem, mert az a bajonett megjárta az Isonzót, meg Doberdót is kérem, hát ebből is érezhették a bajtársak, hogy nagy a baj. Mivel mindenki látta, hogy mindenütt csak a halál, a halál vár, végül én kérdeztem meg, hogy ugyan, Őrvezető úr, ha menni kell, akkor menni kell, olyan ez, mint a latrinakényszer, megyünk mi magával, de legalább azt tudjuk a végső órán, hogy miért adta annak a huppanónak az Irgalom Völgye nevet? Megállt velünk szemben Kapor őrvezető úr, és szinte csak lehelte a titkot a fülünkbe, nehogy más is meghallja ebben az iszonyatos halálszimfóniában az igazat. -Azért az a neve, fiaim, hogy Irgalom Völgye, mert ott gyorsan és könnyen lehet meghalni.

És mi ránéztünk, és egymásra néztünk, azután körülnéztünk, és láttuk, hogy mennyi sok bajtársunknak lesz ma nehéz, félelemmel teli, csonkulástól elvérző, lassú és kegyetlen halála, és mi akkor büszkék voltunk Kapor őrvezető úrra, hogy nekünk ilyen nagy titkot mondott el. És kérem mindenki lefegyverezte magát, és sorba álltunk kérem, és Kapor őrvezető mindenkivel kezet fogott, és mindenkit megölelt. Ebből is látszott a vég, kérem szépen, sőt ebből látszott igazán!

Ekkor fordult hozzám igen szúrós szemmel Kapor őrvezető, és azt mondotta kérem: - Letavai honvéd, maga nem jön velünk! Maga most visszamegy nyílt paranccsal, és jelenti, hogy nem számíthatnak ránk. Azért nem számíthatnak ránk, mert meghaltunk. - De miért kell ezt jelenteni? - kérdeztem értetlenül -, hiszen ezrek halnak meg jelentetlenül, miért? - Azért - mondotta Kapor őrvezető úr -, mert jelenteni mindenütt kell, kérem! Ha érkezünk, vagy távozunk, akkor az illem, avagy regula dolga. De ha valaki, vagy valakik már nem számíthatnak ránk, az már kötelesség!

Értettem én, értettem én, de ahogy hátranéztem, és láttam a futó embereket a gránáttűzben csonkán meghalni, már a félelem miatt is önkéntelenül bukott ki belőlem a kérdés: - De miért pont én őrvezető úr? Miért nem más? Miért pont én nem mehetek be az Irgalom Völgyébe? - Egyenes, rövid és kegyetlen hideg volt a válasz, kérem. - Azért, mert az összes irgalomra váró közül egyedül te kérdeztél!

És elmentek, kérem. Szinte futva távolodtak, rövid idő alatt elérték a völgyet, az Irgalom Völgyét, és a mozgást észlelve, öt nemzet tüzérsége lőtte azt a völgyet, és nagy por is volt kérem, meg narancssárga fények, s aztán mind az öt nemzet tudta, hogy ez a tíz másodperc elég volt arra, hogy csak angyalszülte ember élhessen ott még egy pillanatig. Tíz másodperc volt az egész. Csak tíz másodperc! Ezt a tíz másodpercet nem adta meg nekem Kapor őrvezető úr, és én itt ülök a padon, és nyolcvanéves vagyok kérem, és én azóta azt a tíz másodpercet keresem, amit akkor a felelőtlen firtatásaimmal elszalasztottam.

És elindultam visszafelé, vissza az életbe a halál dörgése közepette, és nem értettem Kapor őrvezető urat, miért döntött úgy, hogy szenvedjek, kínlódjak, tipródjak még ötven át? Bár volt a Bibliában is egy asszony - bizonyos Lótné -, aki azt hitte, hogy nézni csak szabad, és lám, az is sóbálvánnyá változott kérem. Pedig nem is kérdezett. De mindegy, a nézelődés meg a kérdezés már kíváncsiskodás, és lehet, ezt nem látta jónak a Kapor őrvezető úr. Mivel én is le voltam fegyverezve kérem, egy halott némettől elvettem a géppisztolyát, és egy másiktól - az tiszt volt - egy Lüger pisztolyt. Nekem az a Lüger volt a lehetőségem az Irgalom Völgyének elérésére.

A kavargó visszavonulásról hallhatott, láthatott már mindenki eleget, ki ilyennek, ki olyannak mondja, egy biztos, mert láttam.[1] A visszavonuló németek, a teherautójukra felkapaszkodó magyar bakákat lelökték, s volt, hogy azokat a görcsösen kapaszkodó ujjakat bajonettel levágták. Engem felengedtek a géppisztolyom miatt, és mert erősen hadonásztam a Lügerrel, és így jutottam én hátra kérem. Egy magyar gulyáságyú romjainál leugrottam, és volt ott egy hadnagy, kis rózsás arccal és nagyon tiszta egyenruhában. Igazi tiszt benyomását keltette.

Oda is mentem hozzá, és jelentettem, hogy a Kapor őrvezető úr jelenti, hogy meghalt. Erre kérem, úgy higgye el, kidülledt a szeme, és ordítozni kezdett: - Te disznó, te áruló szökevény! Miért nem elöl vagy, hogy édes hazánkat a keleti, bolsevista áradattól megvédd? S mit érdekel engem a te disznó szökevény Káposzta őrvezetőd, aki szintén szökevény, mert megdöglött inkább, mintsem hogy édes hazánkat… -, és így tovább!. Kérem, én akkor csendesen annyit kérdeztem a vasalt hadnagytól, hogy ő az annyira féltett édes országát miért a gulyáságyú mellett őrzi, mert itt nem úgy látom, hogy aratna a halál.

Ekkor a pisztolyához kapott, de én erős marokkal elkaptam, bevágtam egy fészer oldalába, rettentő erő volt akkor a karjaimban kérem. És láttam rajta akkor a félelmet. És ez a félelem, amit az ő szemében láttam, erőt adott ahhoz, hogy kihúzzam az orzott Lügert, a füléhez szorítsam, és megkérdezzem: - Mondja, hadnagy úr, miért küld halálba másokat, maga helyett? Hiszen itt magának is, nekem is végem van, mint ahogy Kapor őrvezető úrnak és a bajtársaknak is már végük van. Hát akkor miért? Miért gondolja, hadnagy úr, hogy maga túléli? És csak pont maga?

Szánalomra méltó ember volt ott az én erős markomban, és csak azt tudta vinnyogni a Lügerrel a fülében, hogy a remény hal meg utoljára. - Ez igaz hadnagy úr - mondottam neki -, tényleg a remény hal meg utoljára. Mert maga a remény halála előtt fog meghalni! És a fülébe sütöttem a Lügert, és néztem a szétkenődő agyvelőt a fészer falán, sokáig néztem, de hiába vártam a csodára; már nem volt abban a masszában semmi remény.

És ő meghalt kérem, és én vártam, hogy a mondás beteljesüljön, hogy az élni vágyó után után miként hal meg a remény, de a hadnagy tévedett, mert a remény az nem halt meg - csak az ő külön bejáratú, disznó reménye halt meg -, mert az igazi, nagy Remény, az átköltözött az én szívembe, és már bennem akart élni tovább. És akkor kezdtem el megtanulni, kérem, hogy a remény nem azokban él tovább, akik élni akarnak, hanem azokban, akik sem életet, sem halált nem akarnak már, csak irgalmat.

œ  Ş  

Kék háttérben, rózsaszínű testtel billeg Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billeg, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Billeg továbbá azért is, mert Jázmin bácsi is billeg a hibás lába és a nyolcvanéves bice-bócasága okán. Most ketten megyünk a kocsmába. Jázmin bácsi elöl, én mint famulus utána, kissé féloldalt, két lépéssel lemaradva. Jázmin bácsi nem rendel. Neki soha nem kell rendelni. És ő sem rendel másnak. Neki sem rendel senki.

Kis cseresznye, amíg kirakják, rágyújt, egy billentés, és billeg is ki Micimackó a helyiségből a vasalt élnek verődve néha-néha. A szivarkát most is a padon szívja, gondolkozik, teljesen elfeledkezik rólam, boltba készül. A beszerzés, az élet feltöltése nagy és komoly feladat. Csak egy napra vállalja, ezért minden reggel kész hezitálás az ő padja. Mit? Mennyit? Mit felejtek el? Végre elindul, nem érzékeli, hogy követem.

- Ugye tetszik rám emlékezni? - kérdezi Jázmin bácsi a kenyeres lánykát a boltban, aki  ragyogó arccal biztosítja az öreget,  hogy igen, ő emlékszik arra, hogy tegnap ugyanezt kérdezte tőle egy bácsi, így a kérdésre magára emlékszik, de személy szerint Jázmin bácsira nem emlékszik. S üdén mosolyog. Elővéve a kopott bukszát, és a pénz utáni kotorászást kissé elhúzva, Jázmin bácsi a pénztárostól is megkérdezti: - Ugye tetszik rám emlékezni? - amire a pénztárosnő a tegnapi derűvel az arcán válaszolja: - Hát, ha tegnap nem emlékeztem, bácsika, akkor ma mitől jött volna meg az emlékezetem? Mert itt nekem semmi más dolgom nincs, mint hogy arra emlékezzek, amire már tegnap sem akartam?!

A nagy vadászat után Micimackóval ismét bebilleg a söntésbe,[2] aztán a szivarkát már a padon szívja, gondolkozik, azon gondolkozik, mit felejtett el? - Ebből is látszik - mondja Jázmin bácsi leereszkedve a padra -, hogy az emberek nem emlékeznek, vagy nem akarnak emlékezni. Persze van egy harmadik variáció is, hogy emlékeznek, csak nem szívesen. Elszunyókál a polémián, és már álmodik.

 œ  Ş 



 Emlékszik ön Eufémiára? Tudja, akivel nagy árkokat ugrottunk át kéz a kézben sikkantva néha a félelemtől? Tényleg emlékszik? Lám, ilyen meglepetések is érnek engem ebben a korban. Na, akkor folyamatában mondhatom tovább, hogy amikor kijöttünk a sírkertből, és rájöttem, hogy a temető nem halált őriz, hanem krónikát, a múlt hiteles, elferdíthetetlen, igaz krónikáját, akkor vettem észre, kérem, Eufémiát. Nem a halált. Az életet. És megfogtam azt a holbeini kezet, mely egykor régen, az időnk kezdetének születésekor még belém kapaszkodott, így ballagtunk kérem végig a falun, a léckerítések mögül kíváncsian nézegettek az idegenek után némelyek, némelyek pedig megismerve Eufémiát nyájas szavakat váltottak vele.

Az egyik portán, állát a palánkra támasztva, testes ember nézte jövetelünket, ahogyan ottan kérem kéz a kézbe sétáltunk a buszmegálló felé. Visszanéztem és is az arcba, s aztán az arcon túl a múltba, és nézett az ember is merően, és nem szólítottuk meg egymást köszöntéssel, csak néztünk, némán és meredten. Teljesen úgy jártam, kérem szépen, mint az a bizonyos Lótné, aki visszanézett, és nátrium klorid[3] lett belőle a visszanézés miatt. Sok idő múlott így el, mikor az ember egyszer csak felfújta az arcát nagy levegő vételével, és elemi erővel tört ki belőle a harag hangja:

- Megölted a varjúmat te pribék! - ordította teljes tüdőből felém. - Már harminc évvel ezelőtt is megmondtam neked, te gyagya, hogy nem tudtam, hogy a tiéd az a tetves madár - ordítottam vissza.  - Miért nem raktál táblát a nyakába, és írtad volna rá, hogy ez a „Veszelovszki Ignácz tulajdona”? - Harminc éve várom, hogy egyszer a kezem közé kaphassalak, csak három percre, de nem is, elég kettő is, add Uram Isten nekem, és egy perccel is megelégszem - hörögte Veszelovszki Ignácz, és kezdte kikócsolni[4] a  léckaput.

Nem tudom mi lett volna, de Eufémia elvonszolt onnan, és csak sebtében jegyezte meg: - Ez semmit nem változott, ugyanolyan hülye, mint volt harminc évvel ezelőtt. Képzeld, Jázmin, hogy elmentél és nem jöttél vissza, többször megkérte a kezemet. Fiatal voltam, aztán meg elmentem én is a városba, és oda már nem jött utánam. - Gondolom, a többszöri kikosarazás miatt forral már bosszút harminc éve, és ezért nem feledi a varjút sem - válaszoltam Eufémiának. - Mindig kicsinyes, ostoba ember volt. - Ezért is hasonlít rád kedves Jázmin - mondotta akkor és ottan nekem Eufémia, és közben annyira mosolygott, nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja, vagy nem? A számomra kényelmesebb megoldást választottam, és úgy döntöttem, hogy csak tréfál. Irgalmatlan nagyot tévedtem én akkor és ottan, kérem szépen!

Lassan lecsillapodtunk, hogy kikerült a látóterünkből Veszelovszki Ignácz, s csak akkor, ottan előre nézve láttuk, hogy az út közepén egy igen öregasszony áll, vár, néz merően felénk. Nem tudom már, milyen rejtett csatornákon érkezik az „üzenet” - ha érti mire gondolok -, de Eufémia és én egymásra néztünk, s tudtuk, az a pici alak az út közepén ránk vár. - Megismered? - kérdezte Eufémia, én pedig csak a fejemet ráztam, hogy bizony nem. Aztán megismertük. Szonca néni volt, a 14-es háborúban a fél lábát elvesztett kántor felesége, aki - ha szemből nézzük a házakat - a Szabó Szalvátorék mellett laktak közvetlenül.

Szabó Szalvátor portája felé nem volt hátul átnyitva a kerítésük - mint nekünk volt a Letavai és Szabó porta között -, de ők is így éltek akkoron, mint mi, mert igen kevés férfi jött haza, és egy féllábú férfi is több volt az asszonynépnek és az életnek, mint egy meg nem tért halott. Bradák Károly, ragadványnevén Kalucsnis Karcsi, hogy visszajött az egy lábával, no, kérem, akkor és ottan arra az egy lábára még nagyobb teher nehezedett, mint az én apám két lábára, mert neki az ínségben rögtön három asszony jutott, kérem szépen.

Elsősorban ottan volt kérem az ő felesége, a Szonca, aztán a Szonca húga - aki két árvával maradt -, meg a Főző Imre özvegye, aki - ha szemből nézzük a házakat kérem - jobbról volt szomszédja a Kalucsnis Karcsinak. Ők is nyitottak hátul a kertben egy olyan átjáró kaput mint mi, de ezt már meséltem, és sokat mesélnek a fejfák a temetőben is, merthogy elmúltak azok az idők annyira, hogy az egyszerű halandók nem győzték kivárni a végét, és beleszédültek a hantok hangás illatárjába, kérem szépen. Így éltek ők, egy féllábú férfi, három asszony és öt gyermek, mert kettő volt a Főző Imre portáján is, és a kántor uramnak is volt egy gyermeke. A ragadványnevét pediglen onnan kapta, hogy télen mindig megfázott, mert a vékony utcai cipő fölé húzott kalucsnit mindég levette orgonálás előtt mondván: Az Istennek nem lehet kalucsniban pedálozni!

Szonca nénihez érve Eufémiával nagy lelkendezéssel ölelték át egymást, és aztán felém fordulva engem is magához ölelt, és így ölelve mondotta akkor és ottan, kérem szépen, a fülembe az igazságot, egy pici, igen töpörödött öregasszony. - No! Gyere ide te is, te tekergő, hej, mennyit rítt utánad az anyád, meg ez a csitri is, de te csak nem jöttél meg, ezért aztán néha ugrattuk is apádat, a Letavai Lajost, hogy „tán’ kibuccan az igazság, és kiderül a végén, hogy a Szabó Szalvátor vére van a fiadban, Lajos!” Erre mindig azt mondotta az apád: - Mindegy az, hogy kinek a vére, kinek a csinálmánya, csak jöjjön haza mindkettő, mert különben nem lesz az életnek rendje. A magot sem érdekli, hogy kinek a keze vetette, csak az érdekli, hogy kikelhessen ő maga is, és kalászba szökhessen - mondotta az apád, te világ senkije, de gyertek mán be, annyira vártam az arcotokat.

Emígyen elfeledtük a Veszelovszki Ignácz indulatos arcát, és betértünk Szonca nénihez. Az asszonynép rögvest nagy cseverészésbe kezdett, s én nem tudtam mit kezdeni a társalgással, cigarettát vettem elő, és készülődtem ki az udvarra rágyújtani a szivarkára, nem akarván zavarni őket az én füstölésemmel. Mikor nyitottam az ajtót, Szonca néni utánam szólt: - Ne menj ki dohányolni - így mondotta ott és akkoron-, ne menjél ki, fúdd itten a füstöt, legyen mán valami emberszag is a házban. Így mondotta kérem, hogy „emberszag”, és én akkor megértettem az örök kötödést a nemek között kérem, megértettem, hogy jó ha itten büdösen „dohányolnak”, mert ez mind elnyomja azt a szagot, amit a magány termel ki, önmagából. Mert a magánynak szaga van kérem, elviselhetetlen, szúrós, bökős, emlékeztető szaga van, ifjú barátom.

Sokára búcsúztunk el Szonca nénitől, s aztán megfogtam Eufémia holbeini kezét - tudja, amiben olyan sok jóság fér el -, és lassan sétáltunk ki a faluból a buszig. A buszra várva mondotta Eufémia aztán nekem: - Látod Jázmin, te igen féreglelkű ember, ezt én is végig éltem, de nélküled. Te nem is sejted, hogy mennyire vágytam egy kis „emberszagra”, jobban, mint az anyám, jobban, mint a Szonca néni húga, jobban mint a Főző Imre felesége. És te szarban hagytál, Jázmin, nagyon egyedül hagytál engem, „emberszag nélkül”, remény nélkül, magányosan, és már én is tudom, hogy a magánynak szaga van.

œ  Ş  