„…nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 
                                             sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; 
                                             ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 
                                             Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.”

                      (Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)

            IV. 

       Abba a korba értem, amikor az embernek már nem kenyere a remény.

         S ez nem valamiféle belső keserűségből, vagy külső kiáb­rán­dult­ság­ból fakad, hanem nagyon is racionális oka van. Míg fiatal voltam, én is sok mindenben reménykedtem. Aztán vár­tam, hogy a reményeim valóra váljanak, és tudtam várni. S itt a titok! A reményhez semmi más nem kell, mint idő. Volt az is, akkor még volt, és eme emlőn gömbölyödött, gödölyésedett a remény.

        Már kevés az időm. Vagy nincs is talán, csak én nem tudok róla, nem tudhatom. De ahogy elmállott a készletem a térben, úgy sorvadt el és halt meg végül a remény is bennem. Az ember fiatalon vállal gyereket. Tudja, érzi, fel tudja nevelni, ki tud­ja termelni azon dolgokat, hogy lássa őket felnőni.    Öregen nem vállal az ember gyermeket. És nem vállal reményt sem.

        Érdekes, hogy a Mici ezen a téren sem úgy működött, ahogyan az el­várható lett volna tőle. Mikor a baleset bekövetkezett, mindössze negyvenes évei elején jár­hatott, és minden égi és földi számítás szerint volt ideje még bőven, hogy reménykedjen. Talán nem is arra gondolok, hogy újra kezdje, inkább olyan köztes meg­oldás zizeg az agyamban, hogy ami már megvan, azt ne hagyjuk vesz­ni, legalább az folytatódjon.

        De nem így történt. A temetés után hazament, és hajnalig bolyongott a hatalmas ház­ban. Bejárta – talán most először – a fiatalok lakrészét, kinyitogatta a fe­hérneműs szekrényeket, bevizslatott a spájzba, a konyhában ru­ti­no­san alákukkantott a fedőnek, mely alatt az előre elkészített estebéd vár­ta a fiatalokat, immár örökre.

        Ezután előrement a saját házrészébe, és eltolva a nehéz po­hár­szé­ket, sokáig álldogált a sok tiszteletnek örvendő jogtudós belső szen­té­lyé­ben. Hosszan időzött a gépírókisasszonyok szobájában, aztán újra hát­rament, és kezdte elölről az éjszakai szellemjárását. Ettől kezdve az egész ház kezdett átalakulni egy Dickens regény hely­színévé, de nem egyik napról a másikra, hanem olyan finoman és ész­revétlenül változott, hogy csak nagyobb időintervallumokat figye­lem­be véve lehetett ezeket észrevenni.

        A Mici soha többé nem zárt be maga után ajtót, ablakot. Nyáron felforrósodtak a régen hűs szobák, télen dér lepte be a mí­ves cserépkályhák keskeny peremét, melyen apró porcelán balettán­cos lánykák próbálták befejezni életük legcsodálatosabb táncát.  A falubeliekkel igen sajátos viszonya volt. Köszönni köszönt, a kö­szö­nést elfogadta, de nem szívesen. Beszélgetni is beszélgetett, kimérten, néhány szót csak, aztán kis ma­dárfejét félrebillentve szinte menekült a konvenciók elől.

        Nem tartozott a máglyarakókhoz, és őt sem lehetett máglyára kül­de­ni. Fájdalomból és a régi megszégyenüléséből rakott falat maga köré. Ennek ellenére sok emberrel érintkezett nap mint nap, és ezek az em­berek eljöttek hozzá, és elégedetten mentek el. Ennek kettős oka volt. Egyszer valaki megkérdezte, nem tud-e valami kényelmes fotelt va­lahol, mert beteg apjának kéne, aki éjjel már csak ülve tud aludni. A Mici hátravitte a fiatalok nappalijába, és széles gesztussal mu­tat­ta a kínálatot: Íme a választék, tessék választani!

        Mikor az árról esett szó, gőgösen kijelentette, hogy nincs szüksége pénz­re, az volt és van neki most is elég. Sokáig huzakodtak, végül megállapodtak, hogy a vevő minden hó­nap­ban hoz öt kiló lisztet egy éven keresztül a Micinek. Ezek után elkezdtek a múlt tárgyai kifelé húzódni a régi házból, mint ahogyan az álmok illannak el életünkből a naptárlapok hul­lá­sá­val. Hosszú folyamat volt ez, nem egyik napról a másikra történő ese­mény­sor. Ekkor kapta a Bartel Mici nevet is. Kellett egy lekvárfőző lábos?     Persze hogy volt! Egy kis asztalka? Vagy egy heverő? Nem volt gond ez a Micinek.

        És az emberek becsületesen hozták neki a kialkudott járandóságot, egy éven keresztül egy doboz tejfölt havonta, vagy egy kiló zsírt, vagy két éven keresztül havonta egy öl tűzifát. A Mici mindig csak hosszúlejáratú üzleteket kötött. Az érdekes ebben az volt, hogy ideje is volt, jövője is volt, mégsem volt mögötte semmi remény.

        Volt a faluban egy asszony, aki férjével nagy szegénységben nevel­get­te egyetlen kislányát, akit valamilyen tévedés folytán nagybetegen eresz­tettek alá a földi életbe az angyalok játszóteréről. Hallott ő is a Mici nagy kereskedelmi forgalmáról, és méltán fel­té­te­lezte, hogy bálaszám áll a bankó a Mici portáján, nem beszélve arról, hogy a suttogó pletyka szerint a Mici kiásta a nagy jogtudós elrejtett kin­cseit is a pincéből, tehát igen módosan van elengedve.

        Mikor először fordult hozzá segítségért, a Mici ridegen ki­je­len­tet­te:

        – Akinek nincs pénze, az ne pereskedjen, és ne vállaljon gyereket! – és bement a házba.

        Ennek híre ment egész járásszerte, és most már mindenki meg volt győződve, hogy a Mici tényleg a legridegebb szívű Krőzus ezen a táj­egységen. Ezen az éjszakán a Mici ismét elkezdte a kísértetjárását a házban haj­nalig, amire már régen nem volt példa. Nem értette magát, nem is hitte el, hogy ezeket a mondatokat ő mond­ta volna, és nagyon nyomorultul érezte magát. Ezért amikor az asszony végső tehetetlenségében másodszor is hoz­záfordult segítségért, ő csodálkozott a legjobban, hogy a Mici nem mon­dott nemet.

        Annyit kért csak, hogy amíg ő a férjével bemegy a városba, hogy utol­só értékét, saját testét árulja a kaszinó vendégeinek, nem hagyhatná-e a kislányt addig a Mici gondjaira bízva. Akkor a Mici röviden, tömören, nyersen csak annyit mondott:

        – Itt elfér, engem nem zavar. Enni van mit, látja, idén is rengeteg a ring­ló. Majd eszik azt, más nincs az én portámon, maga is tudja.

        Az asszony elment, és a Micinek akkor megpezsdült a lelke.

        – Jaj Istenem! Jön ide valaki! Igaz mozogni alig tud, beszélni nem be­szél, sok vigyázni való nincs reá. De akkor is jön ide valaki!

        Ettől kezdve csak az foglalta le az elméjét, hogy mi az, amit ő en­nek a beteg kis emberpalántának adni tudna? Felmérte spájzának minden eldugott féltett kincsét, édességek, aszalt fügék, szárított narancsok, félig beszáradt ringlóbefőttek ke­rül­tek a ke­zé­be, és mindegyiket vissza is rakta a helyére.

        – Ez nem elég. Nem ilyen kell neki. Ilyet otthon is kap, talán még kü­lönbet is.

        Gondolt játékra, de elvetette az ötletet, ez a gyermek csak a saját bel­ső világában játszik, mit akar ő piros pettyes labdát adni neki eset­leg?

        Marta az agyát a számára megoldhatatlan feladat, és ezért – mint annyi­szor a múltban – szorult helyzetében Emerus Stencl esperes-plé­bá­noshoz, minden nyájaknak őrizőjéhez fordult. Felöltözött tehát szépen, elballagott Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos­hoz, aki joviális bólogatással meghallgatta, s azt mondta neki:

        – Az emberek, mikor egymásnak akarnak adni valamit, mert szív­bő­ségükből már nem jut szavakra és elcsépelt földi javakra, akkor pá­nik­ba esnek. Így van ez lányom, mióta világ a világ, de arra még kevesen gon­dol­tak, ha valakinek igazán adni akarunk, akkor az adás mértékét nem a minket környül vevő világ emberei, avagy az ajándékozott ízlése szab­ja meg, hanem az, hogy ha igazán akarsz adni valakinek valami ér­tékeset, akkor azt add neki, ami tenéked a legnélkülözhetetlenebb, ami neked teljességgel pótolhatatlan. Majd megáldotta, útjára engedte, aztán becsukta utána az ajtót, le­szé­dült a kanapéjára, és azt hörögte:

        – Látod, Uram, előttük az abrak, és nem esznek. Előttük a friss for­rá­sod, és hozzám jönnek poshadt vizet kunyerálni. De szűk az aklod, és de sok a birkád, én Uram, én Istenem!

        A Mici pedig hazament, és már útközben kirajzolódott a szent út­mu­tatás szerinti ige a fejében.

        – Igen, a legnagyobb titkom ott van a sok tiszteletnek örvendő jog­tudós szobájában, oda beviszem őt, az egyetlent, aki oda rajtam kí­vül eddig bemehetett.

        Aztán sokáig gondolkozott azon, hogy mi az ő legnagyobb értéke és pótolhatatlan kincse? Először a megdermedt lepkére gondolt, de gyor­san elvetette, mert hátha az a beteg gyermek nem is tudja majd ér­té­kelni az ő bohó látásait. S mivel feltétlenül materiális síkon szeretett volna maradni, gyor­san rájött a megoldásra. És elkövetkezett a nap, amikor végre megbízott benne valaki annyi­ra, hogy a beteg gyerekét rábízza, akkor karjába vette a gyer­me­ket, felvette a kötényét, amibe már előzőleg elrejtett néhány ring­ló­sze­met, és könyökével félretolva a mázsás pohárszéket, beleültette a rá­bí­zott jószágot a prominens vendégeknek kijáró bőrfotelbe.

        A gyermek nem mozdult, szemét az egyik sarokra kancsalította, azt néz­te mereven, és akármit is foglalatoskodott vele a Mici, semmire nem reagált. Akkor a Mici elétérdelt, a beteg kislány ölébe hajtotta hervadó ar­cát, és azt mondta:

        – Azt mondták nekem, hogy te autista vagy, és úgy védekezel, hogy elzárod a külvilágot magadtól. Mivel ez neked száz százalékig si­ke­rült, ezért azt mondják rád, hogy beteg vagy. Látod, én is kizártam a külvilágot, illetve nagyon igyekszem el­zár­ni magamtól, de mivel nekem nem sikerült százszázalékosan, rám azt mondják, hóbortos vagyok, deviáns, antiszociális és buggyant.  De te autista vagy, neked sikerült, ami nekem nem, ezért én ne­ked adom azt a nevet, amely megillet, mely hangzásában zenél is hoz­zá, és én ezentúl úgy foglak hívni, hogy Authentika.  Nekem hiteles!

        Aztán elővette az egyik metszett ólomkristály bonbonierből a szá­má­ra legfőbb materiális vagyonkáját, és Authentika kezébe adta. Authentika pedig elfordította végre a szemét a homályos saroktól, s mi­közben morzsolgatta kezében a még soha nem tapintott idegen tár­gyat, egyszer csak belenézett a Mici szemébe. Nézte, sokáig nézte, de ez a nézés nem volt olyan üres, mint ami a ho­mályos saroknak járt ki, ez értő nézés volt, ez látó nézés volt, olyan lá­tó, mint a lepke lelke. Ettől a Mici lelke egészen megmézesedett, és mosolygott teli száj­jal Authentikára, felfedve csupasz ínyét, nagy üres száját, mely olyan volt, mint moh- és hínárlepte barlangok a víz és a szárazföld határán.

        Nehezen forgatva a botló betűkből összerakott szavakat, Au­then­ti­ka azt mondta:

        – Van mamm arcában ilyen. Van papp arcában ilyen. Az én ar­com­ban van ilyen. Mindenki arcában van ilyen.

        – Azt hittem, örülsz neki, édes kicsi Authentika, mert tudod, nekem csak ez van, ami pótolhatatlan, bár ezt sem hordom, nehogy elkopjon. Ha nem kedves neked, gyere édeske, együtt visszarakjuk a sok sze­re­tet­nek örvendő jogtudós ólomkristály bonbonierjébe, aztán elfelejtjük. Mint annyi minden mást az életünkben.

        Ki akarta venni a protézisét Authentika kezéből, de a kislány gör­csö­sen belemarkolt. Sipogva szedte a levegőt, és zihálva mondta:

        – Van mamm arcában ilyen. Van papp arcában ilyen. Az én ar­com­ban van ilyen. Mindenki arcában van ilyen.

        – Az én arcomban, látod, nincsen ilyen – simogatta meg Au­then­ti­kát Micike. Fogadj el engem így te kóbor, kicsi lélek!

        – A mamm arcában van ilyen, a papp arcában van ilyen, az én ar­com­ban van ilyen. A te arcodban nincs ilyen!

        – Rakjam be én is az arcomba? – kérdezte a Mici.

        – Ilyet mamm arcában hord! Ilyet papp arcában hord! Ilyet én arc­ban hord!

        – Akkor hová rakjam kicsi Authentika, hogy számodra is megfelelő he­lyen legyen? – kérdezte a Mici, és újabb leendő kudarca miatt torkát már száraz könnyek marták.

        Authentika ekkor felült, sokáig nézte a soha nem használt felső fog­sort, tétova mozdulattal Micike szájához közelítette, aki azonnal és kész­ségesen tágra nyitotta a száját.

        De a kislány nem folytatta a mozdulatot, hanem belenyúlt a Mici mell­tartójába, és ahol tapogató keze legjobban érezte lüktetni a szívet, oda­motozta a soha nem használt protézist.

        – Te szívben hord ezt. Mamm arcban hord ezt. Te szívben hord ezt. Papp arcban hord ezt. Te szívben hordd ezt!!!

        Ezt zakatolta aztán sokáig, közben szemét visszafordította a ho­má­lyos sarok felé.

        És akkor értette meg a Mici, hogy vannak, akik a szívükkel nem csak szeretni, hanem harapni is tudnak, mert van reá eszközük. És ezt egy beteg kislány mondta el neki a sok tiszteletnek örvendő jog­tudós belső szentélyében. Ezt a kislányt ő úgy nevezte el, hogy Authentika.  - Számomra hiteles... – zokogta bele csendbe.