Hant nélküli Ábris
Ebben a házban egy négy éves gyerek halt meg. A neve Ábris. Anyakönyvezett nevén Ábrahám, de hogyan lehet egy négyéves gyermeket az ősatya tiszteletreméltó nevével kiejteni? A válasz magától adódik: becézéssel.
Ábris, alias Ábrahám, megszületik, és jól érzi magát ott, ahová csöppent. Apja ügyvéd, anyja hivatalnok. Az ügyvéd 1910 körül érkezett a faluba, valahonnan Galíciából, ha hinni lehet a szóbeszédnek, egy Zborow nevű városkából. Zsidó ember volt, de csak olyan langyos zsidó, hittestvéreivel tartotta ugyan a kapcsolatot, de a zsinagógába nem járt, és a zsidó ünnepeket sem tartotta meg az otthonában. A kóser ételeket nem kedvelte, felesége, aki keresztény lány volt, magyaros ízvilágú konyhát vezetett.
Az ügyvéd hitt a jogban, a jogrendben, az államiságban, magáévá tette a szentkorona tant, és a törvény erejével állt ki mellszélességgel az őt befogadó ország mellett, mely 1879-ben Európában elsőként adott állampolgárságot[1] a zsidóknak, egyben megerősítve, hogy a zsidó név egy vallás neve csak, és nem egy népé. Nagy dolog volt ez akkoriban.
Mikor megszületett a kisfia, a rabbi rögtön jelentkezett az ügyvédnél, hogy a körülmetélési szertartás ünnepélyes körülményeit átbeszéljék. Görnyedt háttal, megbotránkozva ment haza kanyargós szűk utcákon, érthetetlen volt számára, hogy az ügyvéd kategorikusan elutasította a rituálé elvégzését. A zsidó közösségben először megbotránkoztak, aztán beletörődtek, és nem erőltették tovább a dolgot, már csak azért sem, mert az ügyvéd erősen és jelentékenyen támogatta anyagilag a hitközséget annak ellenére, hogy ő nem vett részt tevékenyen az életükben.
Felesége a katolikus templom és népiskola fenntartásához járult hozzá tetemes összegekkel, és mikor kislányuk megszületett, az ügyvéd is meglátogatta a katolikus templomot, és részt vett a gyermek keresztelőjén.
A Dreyfus per - melynek híre bejárta akkoriban a műveltnek mondott nyugatot -, döbbentette rá az ügyvéd urat arra, hogy hiába a királyi törvény, a hamu alatt tovább izzik a parázs, és ha valamiféle szellőcske is megfújja, könnyen ismét lángra lobbanhat a múlt, amely inkább véres, mint dicső szokott lenni Európa keleti felében. Mindezt átgondolva, szerettei és a saját érdekében felkereste a katolikus papot, és hivatalosan is kérvényezte a keresztény nyájba való felvételét.
Köz- és váltóügyvédként széles klientúrával rendelkezett, ezért keresztapja a járásbíróság elnöke volt, és a keresztelőt követő lakomán is jeles ügyvédek, orvosok, bankárok és kereskedők vettek részt, örvendezve a keresztény közösség ilyetén való szaporodásának.
A szomorú történetet végül hihetetlen módon egy mindenben ártatlan mopszli kutyácska indította el, mely kis ölebet a kis Ábriska állhatatos könyörgésére vették meg a kisfiú játszótársának. A nap huszonnégy óráját végigjátszották együtt, és csak éjjel pihentek kicsit angyalos álmaik alatt, mikor a kisfiú az ágyban, a kiskutya az ágyra feltett kosárkában pihegett.
Ábriska betegsége hirtelen magas lázzal kezdődött, és megindult a harc a kis életért. A legnagyobb gond az volt, hogy nem tudták pontosan, mi is a kisfiú baja. Kezelték tüdőgyulladással, aztán torokgyíkra alítottak. Felvitték a fővárosi drága klinikákra is, hogy az agyhártyagyulladás lehetőségét is megvizsgálják, de a gyermek állapota nem javult.
Ekkoriban kereste fel irodájában valamiféle jogi tanács végett az ügyvédet a rabbi. Tisztességgel fogadta az ügyvéd is és a felesége is, hellyel és itallal kínálták, majd a jogi kérdések megbeszélése után óhatatlanul Ábriska állapotára terelődött a szó. A rabbi erősen tekergette a szakállát, mely nála az erős gondolkozás jele volt, aztán csak elkezdte öreges, reszelős hangon, ami a fejében járt:
- Ha meg nem sértem az ügyvéd urat és a nagyságos asszonyt a gondolatommal, de nekem lenne még egy ötletem. Nem nagy ötlet, nem is biztos, hogy megoldás, de lehetőségnek ez is lehetőség, és egy próbát megérhet ez is.
Némi bíztatásra a rabbi elkezdte: - Ha már annyi orvos, professzor és tudós ember nézte hiába ezt a szerencsétlen gyermeket, talán lehetne szólni a sakternak a hitközségünkben, annak már a nagyapja is olyan füves ember volt, sok házi praktikát ismer, és sokat segít azoknak az embereknek, akik orvost nem tudnak megfizetni betegségükben.
Kicsit gyanakodva fogadták a javaslatot, de aztán elfogadták, mert Ábriska érdekében már az ördöggel is paroláztak volna.
- Akkor szólok neki, hogy holnap jöjjön át - szedelőzködött a rabbi, és köszöngetve kicsoszogott. Másnap már kora reggel kocogtatta az ablakot a vén sakter. Szakálla a hasára simult, és imakendőjét az utcai ruhája fölött viselte.
Sokáig álldogált a beteg ágya mellett, pillekönnyűen megnézte a pulzusát, amely már olyan vékonyan vert, hogy alig lehetett tapintani. Elnézte a vékony arcocskát, a pár kilónyi megmaradt húst, a láztól csillogó szemeket, és sokáig nézte szótlanul az ágy végében a kis kosarat, és benne a mopszli kutyácskát.
Az ügyvéd és a felesége ott tipródtak, várták az ítéletet, de az öreg nem nézett többé a gyermekre. Kivette a kutyát a kosárból, letette a földre, és az állatot kezdte vizsgálni olyan alaposan és tüzetesen, hogy már kínossá vált a csend a szobában. Aztán hirtelen mozdulattal megfogta a kutyát, és kidobta az udvarra. Az ügyvéd lépett az ajtó felé, de az öreg elállta az útját.
- Hagyja békén azt a kutyát, ügyvéd úr, kérem szépen!
- Mi baja azzal a kutyával? - kérdezte az ügyvéd
- Nem a kutyával van bajom, ügyvéd úr, hanem a gyerek betegségével.
- Hát mi a baja a fiamnak, tudja már? - kérdezte az asszony.
Az öreg még várt egy pillanatot, aztán mondta csendesen.
- A gyereknek kutya-baja van asszonyom.
Az ügyvéd dühbe gurult.
- Ne ízetlenkedjen itt, kérem, van elég bajunk, ezért kár volt idejönni!
- Nem tréfálok ügyvéd úr, komolyan beszélek. Nem a gyerek lett beteg, hanem a kutya. Az állattól kapta a fertőzést a fiúcska, ezért nem találták a betegség okát az orvosok. Ritka, de vannak olyan állatbetegségek, amik megfertőzik az embert, ezért nem jó egy ágyban állattal aludni, és kézmosás nélkül enni az állattal való foglalkozás után.
- Maga azt mondja, hogy a fiam, a kutyától kapott el valamit? - ámult el az ügyvéd.
- Biztos vagyok benne - morogta az öreg.
- És mit? - lépett közelebb az asszony is. – Van rá gyógyszer? Van ellenszere?
- Azt nem tudom, az állatorvost kellene megkérdezni. Állatokhoz nem értek. Igaz az emberekhez sem nagyon - tette hozzá keserűen.
- Akkor szóljanak az állatorvosnak, és a körorvosnak is - ajánlotta az öreg sakter. – Az állatorvosnak mondják meg, hogy a kutya székletét nézze meg tüzetesebben, ott látni majd a bajt.
Az ajtó elnyelte a saktert, és az asszony rémülten nézett a férjére. Didergő szájszéllel mondta.
- Az én vétkem, Istenem, az én vétkem, nem szabadott volna engedni ilyen közel a kutyát, igaza van a sakternak!
- Az én vétkem is - suttogta az ügyvéd - miért is engedtem ide ezt a kutyát?
- A mi vétkünk - lehelték halkan a lázas kis test fölött, és elkínzottan néztek egymás szemébe.
Az ügyvéd megrázta magát, a kabátjáért nyúlt, és már sietett is a kaszinóba, ahol ez idő tájt szokta a körorvos a lódoktorral elkölteni a villásreggelijét. Szinte vonszolta magával a két orvost, a nagy sietségben még a szalvéta is a nyakukban maradt, de az ügyvéd szinte lökdöste őket a háza felé.
Az állatorvos azonnal megfogta a kiskutyát, és alaposan megvizsgálta. Aztán felemelte a kutya farkát, és egy tamponnal matatott. Kis idő múltán szinte vádlón felemelte a tampont.
- Vér! Véres a széklete! - mondta idegesen - Ne adja az isten, hogy igaza legyen a sakternak.
Most már mindenki sürgött-forgott. A gyermeket másik ágyba tették, az ágyneműt kidobták, a szobát fertőtlenítették, és a körorvos komoly eszmecserébe bonyolódott az állatorvossal.
- Meg fog gyógyulni? - kérdezte az ügyvéd.
- A kutya biztosan nem - válaszolta az állatorvos - jobb, is lenne, ha elaltatnám, mert csak fertőz mindent, és mindenkit. A gyermeket pedig nem tudom, a körorvost kérdezd, Mihály!
A kutyát elvitte az állatorvos, s hogy mi lett vele, arról nem szólnak a krónikák. Ábriska állapota sem javult, és mire Münchenből ideért a vonulgató SA csapatok vasalt bakancsainak dübörgése, az Isten megkönyörült rajta, és ezt a patkócsattogást már nem hallotta meg.
Az ügyvéd és felesége a temetés dolgában keresték fel a katolikus papot, és hitetlenkedve néztek, mikor a pap kategorikusan megtagadta, hogy Ábriskát a katolikus temetőben temessék el.
- Oda még reformátust sem engedünk temetkezni, azoknak is másik temetője van - mondta a pap, és hiába volt minden érvelés, rábeszélés, egyházának utasításához ragaszkodva megtagadta a temetést.
- A nagyságos asszony született keresztény, az ügyvéd úr kikeresztelkedett keresztény, de a gyermekük nincs is megkeresztelve - érvelt a pap.
- Pogány, kérem szépen - mondta iszonyodva. - Hát nem értik? Pogány!
- És igaz, hogy a nagyságos asszony sokat segítette az eklézsiát és az iskolát, de lássa be, ügyvéd úr, hit dolgában nem lehetünk engedékenyek.
Akkor szó nélkül eljöttek a paptól, és hazamentek, ahol a kis ravatal mellett csendesen könnyeztek a gyertyák.
Másnap az ügyvéd felkereste a rabbit, hogy a temetés dolgát megbeszéljék. Megkövült arccal hallgatta az elutasítást, amit monoton fáradt hangon adott elő a rebe.
- Én mondtam az ügyvéd úrnak, metéljük körül a gyermeket, helyette ön inkább kikeresztelkedett, hátat fordított a hitközségnek. Akkor most én hogyan fogadtassam el az enyéimmel, hogy a zsidó temetőben akarok elhelyezni egy metéletlent, egy goj és egy kikeresztelkedett zsidó gyerekét?
Hiába volt a szép szó, a kérlelés, mivel a sakter is a rabbi oldalára állt, nem volt miről tovább beszélni.
- Igaz, nagyon sokat segített rajtunk az ügyvéd úr, a közösségen is, az iskolán is, de hát hit dolgában nem lehetünk engedékenyek - fejezte be komoran a rabbi.
Mikor már komoly problémát jelentett Ábriska földi maradványainak elhelyezése a nagy meleg miatt, arra gondoltak, hogy hátul, a kis virágoskertjükben temetik el, a saját udvarukon, de ebbe a horthysta tisztiorvos nem egyezett bele, hivatkozva egy törvénycikkre, amely megtiltja a halottak elhantolását magánterületen.
Ekkor ismét bekocogott az ablakon a sakter.
- Majd én elintézem, ügyvéd úr, ahogy lehet, elintézem – morogta. Tudja, kerítünk valami félreeső helyet a temetőnkben, ahol nem szúr szemet senkinek ez a halálában isten árvája.
Megdermedt az ügyvéd lelke ekkor, mert tudta, hogy még a sakter jóindulata is csak arra elég, hogy a zsidó temető árkában, névtelenül, jeltelenül temessék el Ábriskát. Így is történt. A rabbi nem tett ellenvetést, a pap bezárkózott a parókiára, a tisztiorvosnak a megyeszékhelyen volt aznap dolga, csak a sakter ért rá akkor, és Ábriska, akinek már semmi nem volt sürgős ezen a világon.
Azok a müncheni bakancsok aztán váratlan gyorsasággal megérkeztek ebbe a kis faluba is, és egy reggel a buszmegállóban hosszú szekérsor várakozott indulásra készen, hogy a rabbit, a családját, az egész hitközséget, a saktert elindítsák minden ingóságukkal arra a helyre, melyről azt regélték, hogy ott a munka szabaddá tesz. Az egyik szekéren gubbasztott az ügyvéd úr, jogban, igazságban, törvényben és államiságban reménykedve, amíg esőverte kabátját eltüntette a csendesen hulló őszi eső fátyola.
Eltűntek a szekerek, eltűntek az emberek olyan helyekre, ahol nem temetők voltak, hanem tömegsírok, és a müncheni bakancsok helyére nemezcsizmás pufajkás igazak jöttek, és úgy a csizmáknak, mint a bakancsoknak véres volt a talpa. Ezek a nemezcsizmások aztán egy új szekérsort állítottak össze, feltették rá a horthysta tisztiorvost, mint reakcióst, mellé rakták a papot, mint a klerikális népbutítás jelképét, és ezek a szekerek is eltűntek a langyos esőben, mely szégyenében próbált fátylat verni múltra, a jelenre és a jövőre.
Született valamikor egy gyermek, akinek sem az élet, sem a halál békéje nem adatott meg. Élt négy évet. Ebben a házban született. Ábriska már több, mint hatvan éve alszik és álmodik. Kéményekről álmodik, melyekből télen füsttel kevert gőz tör elő a családi tűzhelyek melegéből, nyáron pedig gólyák nevelnek fiakat izgatott kelepelések közepette. Csak egy fajta kéményről nem álmodik soha a temető árkában… Így hát gólyás kéményekről álmodik, mindörökkön örökké.
A múltamban volt két ember, akik tudták, mire vágynak, mit akarnak, mit hogyan tegyenek nap mint nap, hogy soha meg nem fogalmazott céljaikat elérjék. Egész életük tanúsítja, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásuk, az önzetlen szeretetük, kitartásuk. Ma - nem tudom. Csak remélem.
[1] Az 1879. évi LI. Törv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
