Kenyér, só, gyufa

          Ennek az embernek sok hétköznap, boldog, és boldogtalan órák voltak a háta mögött.

          Kortalan volt, a szíve időszámítását figyelembe véve. Az iratok szerint, pár éve már nyugdíjas.

          Ez az ember pontosan ennyi éves volt.

         Órák, percek, évek, halmazából állt össze a kora, és  egyben kortalansága. Soha nem tudta, hogy egy nap 86.400 másodperc, hogy aktuálisan hányadik évet írnak Krisztus után, a hónapok, és napok számontartásával pedig soha nem is fárasztotta magát.

          Születésétől kezdve időtlenséggel megvert és sújtott ember volt.

          Hat éves korában volt nyolc éves, nyolc évesen tizennégy éves, tizennégy éves korában kettő éves. Most nyugdíj korba érve megfordult a fejében az is, hogy talán még meg sem született. Ahogy a lelke diktálta. Úgy ugrált az időben, ahogyan csak a szabad lelkek tudnak suhanni térben és időben.

          Húszévesen volt kamasz, és meglett férfiként lett tízéves ismét.

          Mindig előtte járt a korának. A miértekre adott válaszok miértje, soha nem elégítették ki kíváncsiságát. Ezért nem értették meg soha. Néha évszázadokkal lemaradva kullogott a jelen mögött, máskor megelőzte a jelent. Akkor megtiporták. Kívül volt a sablonokon.

          Aztán leélte az életét, hétköznapok, boldog, és boldogtalan órák közepette, és rejtette a titkát, hogy benne születése óta egy százéves ember lelke lakozik. mert száz év az nagy és misztikus idő.

         Természetesen ehhez nem volt meg a tudása lexikálisan, nem volt benne a megszerzett, avagy megszerzendő tapasztalatok híján, de azt mindig érezte, hogy benne egy  százéves lélek motivál, irritál, irányít, és küzd a saját életképtelensége miatt. És nem értette meg soha, hogy százéves ember létére, ő miért életképtelen?

         Erre a számára megoldhatatlan ellentmondásra ment el aztán az egész élete.

          Csodálatos dolgok is történtek vele - amikre nem számított-, és csudálatos dolgok is, amik csak úgy szépségszerűen ráomlottak. Ezek a történések úgy mákszerűen voltak rászórva az életére, kortól-koroktól függetlenül. Észben tartotta az ok okozta tényeket, és a véletlen folyamatokat is. És megtanult párhuzamosan gondolkodni. Korokat, tett egymás mellé, ideológiákat, magatartásformákat paralellizált, és alig 35 évesen rájött arra, hogy tulajdonképpen unatkozik.

             Szeretni mindig szeretett volna, úgy, hogy szeretet ad, és szeretet kap.

            Soha nem adatott meg neki. Ő úgy szeretett volna szeretni, ami ő maga, a lényéből fakadó szeretet.

          És úgy szeretett volna szeretet elfogadni. És hogy milyen a másik szeretete?  Olyan nagyon kíváncsi volt rá.

          Na ezt nem ismerte fel soha, vagy nem is kapta meg? - már nem tudjuk meg soha.

           Kicsi korában megmondták neki, hogy szeretned kell anyádat, apádat. Aztán szeretned kell a tanító nénit, a bácsit, a szomszédot, és a társaidat. Ki volt jelölve az út. Kit szabad szeretni, és kit nem. „Ez nem a mi köreinkből való” - mondták.

          Azok, akik nem ebből a körből voltak, azt mondták a gyerekeiknek: „ez nem a mi kutyánk kölyke.”

           Soha nem kérdezte meg tőle senki, hogy te akarsz-e szeretni?

           És kit, és hogyan szeretnél szeretni? Azt kérdezték, „te miért nem úgy szeretsz, ahogy mi szeretünk?

          Csak útmutatások, ukázok, és parancsok voltak. „Ez a szeretet, amit mi mondunk. Így kell élni szeretetben, lásd a jó példát.”

          Sok mindent tudott, és sejtett már életében, sok mindent elsajátított, csak egyet nem.

          Parancsra nem tudott sem szeretni, sem elfogadni.

     Gyerekkorában is irtózott az olyan testi érintéstől, amit nem ő kezdeményezett. Anyja sokszor ölébe vonta, simogatta, szeretgette volna, de nem engedte. Sok bánatot okozott ezzel anyjának.

           De nem csak anyjának hanem azoknak is, akik nem értették, hogy ha csak barátilag megsimogatták volna az arcát, a kezét, a fejét rögvest elrántotta, és szinte visszahőkölve rögvest hátralépett. Nem értették ezt sokan. Ő sem érti, ma sem.

           Nem vonatkozott ez azokra, akiket ő választott ki szeretete tárgyának - lett légyen az férfi avagy nő. Barátja szinte soha nem volt, ha a pillanat úgy diktálta, akkor férfi barátait tényleg igaz szívvel, és melegen ölelte magához. A nőktől inkább csak elfogadta. S ha elfogadta, kamatostul adta vissza. Szeretetével rájuk zúdult, s mivel ezzel nem tudtak mit kezdeni, előbb utóbb párává váltak az életében.

           Minden útmutatás elvett valamit belőle, minden jó tanács, korlátot épített ama szeretet közé, amit ő akart adni szeretteinek. Voltak szerettei is?

           Voltak. Csak az arcuk, a nevük, és az az ok, amiért szerette őket, már eltűntek a száz év időtlenségében, mint a vízbe dobott kő süllyed el a makulátlanul sima felszínű tó aljára.

           Elkövetett jó dolgokat is.  Csak a szokásosat. Asszony, gyermek, unoka. Mert ezt is megmondták neki előre, hogy ez így jó, így helyes, így kell szeretni.

           A sok helyes tanács között elfelejtett szeretni. Nem tudta, hogyan kell szeretni. Ahogyan ő szeretett volna: némán, fürkész szemmel, óvón, és féltőn, láthatatlanul. Ez nem volt jó nekik. Ő pedig másképpen nem tudott szeretni.

          Aztán már nem maradt neki semmi, csak a szinte fóbiás, begyakorlott mozdulatok sora.

           Nem feküdt le soha anélkül, hogy asszonyának ne készítse oda a reggeli kávéját. És mellé a doboz gyufát, a lángnak.

           Mostanában néha arra ébred, hogy nem készítette oda a kávét. A hideg szobában felöltözik az éj közepén, és kimegy a még hidegebb konyhába, és meggyőződik arról, hogy nem mulasztott. A kávé oda van készítve. Ha még is elfeledte volna, azonnal pótolja.

           Aztán visszakucorodik a vackába, és ismét felébred.

           Van kenyérke, és csipet só az asztalon?

           Vajon a gyufát is odakészítettem?

           Már nem emlékszik. Ezért ismét felöltözik a jéghideg konyha végett, és kibotorkál. Pisil is egyet, és nyugtázza, hogy a gyufa is a helyén van.

            Nem tesz fel magának értelmetlen kérdéseket, hogy a gyufa eleve már a helyén volt-e, és ő feleslegesen öltözött és kelt-e fel? Biztosan nem feleslegesen, mert meggyőződött arról, amit senki nem sejt igazán, hogy ő még tud szeretni. Hogy gyufa kinn volt, már nem is érdekes, és, hogy pisilés előtt, vagy utána rakta ki a gyufát.

            Nincs értelme gondolkodni ezen. A kávé bekészítve, a gyufa a helyén van.

            Kenyérke is van, és só is.

            Akkor visszabotorkál, belefekszik a még langyos ágyneműbe, és azon morfondírozik, hogy csak ennyi? Csak ennyi az előre megmondott, útmutató szeretet?

            És már ismét nyugtalan. Felöltözik, kimegy a hidegbe, tölt magának bort, rágyújt, és sietve szívja, sietve issza. Hideg van a konyhában, nagyon hideg.

            Mindjárt kel az asszony. Megy dolgozni. A kávéja bekészítve, a kenyér, a só, a gyufa a helyén, minden rendben.

            Fekszik a langyban, hallja, hogy az asszonya elmegy. Nem szól hozzá, pedig talán jól esne neki. Nem teszi, mert így hajnalban érzékeny, és csak vita lenne belőle. „némán, fürkész szemmel, óvón, és féltőn”.

            Majd este jön csak. Majd akkor veszekszenek egy picit, a kontaktus végett.

              Ez az ember pontosan száz éves.

           Százévessé tették azok, akik mindenkor és mindig pontos útmutatást adtak neki.

          Most ők mondják: „ talán szeretni sem tud”…Hiába, már száz éves. Az pedig pontosan egy évszázad.

          Pedig csak hatvanegy éves.

          Csak hatvanegy éves.

Soroksár 2016.febr 03. hajnal fél hatkor.

PLT’