A zuhanás
Estél-e már le cseresnyefáról, a piros gyümölcsök paradicsomából a rögös földre? Mikor a melled az ég felé fordul, a lábad, kezed kalimpál hasztalan, félrenyeled az utolsó magot a szádból, semmit nem tehetsz, csak lebegsz egy vastag ág és egy vakondtúrás között, féltél-e már? És korholtad-e magadat erős szóval, hogy te okoztad a megcsúszást, hisz figyelmetlen voltál, vagy csak nem tudtad a visszamászás fortélyát? És tapogattál-e tartós, vaskos ágat, hogy előkészítsd a nagy ugrást? Nyargalt-e adrenalin a véredben, mikor a félelmedet legyőzte a kíváncsiság, mi lenne, ha nem lemásznék, hanem előre kitervelten erről a helyről leugrom oda, arra a helyre, kihagyva a fa természetes létrafokait, csak ugrani és pillanatmámorban repülni egy vastag ág és egy vakondtúrás között?
Milyen nagy különbség az élmény elbírálásánál az eredeti szándék! A torz morál hamis értékítéletet sejtet. De nagy különbség van a nyekkenés és a landolás között. És végül mit gondolsz, érdekli-e a vakondot, hogy sikolyos baleset, vagy okosan eltervelt szándék teszi tönkre nagy gonddal kiásott túrását, ami az ő élete része? Igen, aludtam egy picit, de nem jöttek a tündéreim, szerintem nem is jönnek, amíg le nem számoltam az árnyaimmal. De neked biztosan királyfik között volt dolgod, fehér lovon lovagoltál, és Csipkerózsikás puszit kaptál, nem, ne is tagadd, mert hogy a rúzsodat nem én maszáltam el, az biztos.
Ne pironkodj, inkább szaladj a konyhába, kicsiny tokaszalonnára vágyom lilahagymával így estelente, könnyű ételnek ítélem a libatepertő mellé, amit az alsó polcon találsz meg. Ne nevessél, mert az életben is ilyen kimondatlanul történnek a nagy döntések, mikor el kell határoznod, hogy öt évig élsz még enyhén savanyított tejfeles toros káposztán, vagy húsz évet joghurton, vízben áztatott zsemlemorzsával. Én így döntöttem.
Köszönöm kis csillag, köszönöm. Szóval, amíg te a Victor dux-al nyalakodtál - mondom, ne pironkodj, szép dolog ez -, én a zuhanásról elmélkedtem itten, és megvallom, igen vártalak. Mert hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, beszéltem már neked, kicsiny leányka, a visszafordulás körötti vívódásaimról. Mert így utólag nézve nem nagy dolog, csak elhatározod, aztán kiválasztod, hogy ugrasz, vagy mászol visszafelé, kinézed a helyet, ahová érkezni akarsz, és kész. Boldog vagy máris, magától az elhatározástól vagy boldog, te már eldöntötted, nem akarsz mászni, tülekedni, harcolni. Igaz, azok közé sem szeretnél tartozni, akik mászatnak és harcoltatnak, csak azt szeretnéd, ha szépen, csendben el tudnál sunnyogni a csatatérről.
Nem akartam én ugrani, fáradtnak éreztem magam, nem öregnek, szépen, komótosan lemászom, gondoltam, új helyet keresek magamnak, gondoltam, és csendben, lopva, hogy el ne riasszam őket, visszacsalogatom a tündéreimet, koboldjaimat, manóimat a szívembe, hadd vívják örök mesebeli harcukat a régóta ott tanyát vert sárkányom ellen. Rosszul gondoltam.
A mászás közben elbizonytalanodtam, tétova lettem, kapkodó, meg is rúgtak közben rendesen, és zuhanás lett a vége. Zuhanás közben ismertem fel, hogy eleve ugrani kellett volna, mert harc közben csak harc van, és ugrás közben csak ugrás van, mert a szabályok nem ismerik a lopakodó visszamászókat. Így olyan helyre értem, amit nem én gondoltam el, és úgy nyekkentem le alá, hogy eltörött bennem valami. A talpam helyett a hátamra érkeztem, és mint tudjuk, a gerinc igen sérülékeny, s csak egy van belőle. Azt kérdezed, milyen is valójában ez a szinte misztifikált zuhanás?
Ég és föld között, valóság és reményálmok közötti lebegés! Ne gondolj az ejtőernyősök örömére, vagy ahogyan életörömüket kifejezendő a szürkevarjak bucskáznak a levegőben. Ennél ez sokkal profánabb, kívülálló számára taszító és lenézendő, a benne lévőnek mákony. Kettő, nagyon elhatárolható részre osztható ez, egyik a feledés öröme, a másik az önbizonyítás. Érdekes, hogy zuhanás közben ez a kettő szervesen összefonódik, igény és eszköz egymásra talál.
Meg kell szabadulni a gátlásoktól? Zavar a saját morálod? Felejts! Ennek legolcsóbb módja az alkohol. De tényleg csak az olcsósága miatt választod? Ó, nagyon nem. Te ezt nem tudhatod, de van önmagában dühödten ivó - ez tényleg nehéz eset -, és van a szociális ivó. Ez utóbbi mindig betér valahová. Mindegy hová, de betér. Aztán már csak egy helyre jár, ahol kezd ismerkedni, ahol ismerik lassan, eltűrik, vagy csak kényszerből elfogadják, mindegy. Azért ha mindig van kicsiny meghívásra való pénzed, hamarabb fogadnak el. A tragikuma ennek az egésznek az, hogy te csak azért mentél be, mert nem akartál hazamenni.
Persze ideologizálja ezt a derék ivó egy ideig óráig, aztán csak őszinte lesz magához, és megalkuszik a saját megalkuvásával, miszerint könnyebb elálldogálni a pult mellett, mint hazamenni, és kialakítani azt, ami mindenki érdeke lenne. De nem akar harcolni, lop egy órát előbb, aztán kettőt, s mire észrevenné magát, ott tart, hogy egy ital mellett nézi az órát, s számol. Na, most vacsoráznak, megvan az nélkülem is. No, most megy a fürdetés, megy ez nélkülem is. No, már alszanak a gyerekek, de az asszony még fenn van. Ha hazamegyek, hol voltál, miért nem jöttél, meg ezer olyan kérdés, amire az igaz választ, ha megadod, ismét csak harcot szül.
Tehát vársz. Elkezdődik az óramutatók párbaja, mikor mutat a kocsmai nagymutató zárórát, és mikor jelez a párodnak a kismutató nyugovási időt. Várod, hogy mindenki elaludjon, csak ne legyen kérdés, ne legyen siránkozás, ne jöjjenek elő ugyanazok az unalmas mondatok minden nap, mindörökké. A kocsma lassan kiürül, a csapos reménykedve nézi az órát, de te még kérsz egy utolsó italt. Nem kívánod, de a fogyasztással meg kell váltani a helyedet, és kiváltani az időt. Csend vesz körül, két-három ember azonos okokból rendel még, és hallgat. Nem beszélgettek, mert már mindent megbeszéltetek.
Ma is volt már mindenki okos, tevékeny, sikeres, igazi férfi, aztán a némaság ad választ arra a sok okra, amiről soha nem esik szó, amiről mindenki hallgat. A szociális ivásnak szociális hallgatás a vége, átszőve egy olyan férfi tapintattal, amiről csak ritkán értesülnek a korán paplan alá búvó boldog boldogtalanok. Emlékezetemben van egy régi szenteste délelőttje, mikor fenyő- és nagybevásárlás után megpihentünk kissé enyhet adó forralt bor mellett. Boldog ünnepeket, mondtuk, és fizettünk egy kört. A mi asszonyaink már nem aggódtak, tudták, ha a papa ment bevásárolni, délnél előbb nem érkezik, de akkor megérkezik.
Na, beténfergett ekkor egy kisministráns, fiatal volt, csomagok húzták a vállát, pihegett, el akart lopni két percet az ünnep idejéből. Hallgattunk, iszogattunk, ő is, és ekkor beviharzott egy nő. Szó nélkül kiverte a poharat a delikvens kezéből, és szitokáradat mellett kitálalta ennek a gyereknek és a saját családjuk életét. Utoljára még jól rátaposott a lábára szegénynek, és kiviharzott. Csend volt. Némán ittunk, míg egy törzsökös meg nem szólalt: De nehéz lehet neked, ecsém… Ezt nem szabadott volna!
A gyerek szó nélkül kiment, a törzsökös pedig szégyenkezve mondta: Ezt nem kellett volna! Pont tőlünk nem kellett volna! Azóta sem láttam ezt a gyereket, nem tudom mi lett vele. De nem múlik el szenteste délelőttje anélkül, hogy eszembe ne jutna a majdnem sírásra görbült szája megszégyenült arcán, mert az volt a vétke, hogy kettő percet el akart orozni a neki kiméretett - talán - hatvan évből. Mondhatná persze erre egy megátalkodott absztinens, hogy: igen! És jól tette! Méghogy nem otthon fürtözget angyalhajat szaloncukorra, hanem a kocsma! Szenteste délelőttjén! Csírájában el kell fojtani az ilyet! Feszítsd meg, kövezzük meg! Máglyára vele!
De csitt csak, s hallga! Miért jött be az a gyerek? Talán először volt kocsmában? Igen, én úgy láttam, és van tapasztalatom, hidd meg. Akkor mire volt jó az egész cirkusz? Ezek után félni fog, nem akar balhét, és ha meg akar inni egy pohár italt, lopva, egy elrejtett zugban issza meg. De lebukik, mert megérződik rajta, és kezdődik az egész előröl. Vagy pedig már valami más előzménye is volt ennek a betérésnek, egy pici menekülés valami elől, csak két percre, valamit nem akart századszor meghallgatni, valamit századszor megtenni, századszor szembeszállni, harcolni hülyeségekért. De ez is rosszul jött ki, lebukott ott, ahol nem kell lebukni, véteknek kiáltják ki, ami nem vétek, de nagyszerű fegyver annak kezében, aki le akarja taposni a másikat. Nagy támadási felület ez, és már mindegy is, hogy mi váltotta ki, lehet acsarkodni, mert hiszen mindenki látja, kocsmatöltelék ez, nem más, jaj Istenem, ilyen ember, mi lesz velem, meg az ártatlan gyerekeimmel?
Gusztustalan lavina ez, édes lányom, mert a vesztes mindig az, aki menekül. Ha pedig kocsmapulthoz menekül, százszor jaj neki! A társadalmi előítéletet fel lehet tűzni a lobogóra, és hajrá, gyerünk neki. Hogy én mi elől menekültem? Pici cseppenetem, elmondom neked, mert már süldő lányka vagy, de apádnak ne mondd el, hogy elmondtam, mert az apáknak mindig csak a szomszéd lánya cafka, a sajátjának meg még harminc éves korában is a gólya hozza. Érted ugye? Tehát folytatom, csak ne pirulj, okulásképpen mondom, amit mondok.
Én a fajtámból kifolyólag igen nagyvérű ember vagyok a mai napig is, hála a fennvalónak, meg a magom is igen hegyes, ha érted, amire gondolok. Minden nap szerettem volna szeretni, naponta háromszor, de nem ment, visszautasítás visszautasítást követett, én meg nem értettem. Bolond világ ez, édesem, hidd el, feszít az ember ágyéka, rátelepszik az agyára, a szívére, hajtja a vágy, érzékeny lesz, sértődékeny, mert nem érti. Ami nekem jó, miként lehet másnak rossz? A legszörnyűbb az, hogy nem kapsz választ a kérdésedre, most migrénem van, most fáradt vagyok, most ez, most az, de ez még istenes, mert a végén már az a válasz: csak!
Na ez a csak indítja el a zöld szörnyeteget, a féltékenységet útjára, hiszen ha egészséges a párod, és nem fogadja el a közeledésedet, akkor biztosan van valakije. Na hát ilyen marhák vagyunk mi férfiak. És ezután jön a szomszédasszony vagy a pohár vagy mindkettő. De a lényeg az, hogy az eredeti kapcsolat már inog, már recseg minden ízében, de erről beszélni ugye nem ildomos, olyan zsenánt. Emlékezem nagyon jól az első pohár sörömre, amit nem a sör jó íze miatt ittam meg, hanem valami helyett. És ez a lényeg, kicsi bogárka, itt kezdődik a baj, mikor valami helyett nyúlsz a pohárhoz.
Olyan kisgyerek voltam, hogy egy délelőtt a munkahelyemen szinte fizikai rosszullétem volt a vágy és a féltékenység miatt, és bementem az üzemi orvoshoz, elmondtam neki a gondomat, kértem tőle valami bróm származékot, mert, mondom, megbolondulok. Az orvos jól kiröhögött, azt mondta, nem bróm kell nekem, hanem fogjak egy bővérű lánykát, és intézzem el őt is magammal együtt. Mennyire megszégyenültem én akkor! Hogy mekkora állat volt ez az orvos, azt akkor is sejtettem már, mert itt nem natúr szexuális vágyról volt szó, hanem egy valakivel való közösködésről, azonosulásról, de ezt az a lódoktor nem fogta fel egészen.
És akkor szégyenem miatt szégyenkezve, nagy dühvel a szívemben, mert nem tudtam helyrerakni, hogy nekem miért kell szégyenkeznem, nem hazamentem, bizony nem, hanem be a korcsmába, és ittam. Tisztán emlékezem, egy üveg sört ittam. Ez tudom, hihetetlen, de úgy megártott, rögtön szép és jó lett minden, elég is volt, és délceg léptekkel, megújult reményekkel vágtáztam haza az én otthonomba az én boldogságom felé. Persze fel volt gerjedve a szívem most is, mint a nap huszonnégy órájában folyamatosan mindig, és persze most is jött az elutasítás, de figyelj csak!
Most nem volt migrén, fáradtság, dolgom van, meg egyéb, új szirénhangok szólaltak meg, amelyek aztán elkísértek egész életemen. Te italszagú vagy!!! Brrr! Undorító! Végre megvolt az indok, kérem, itt van a várva várt casus belli, láthatja mindenki, akinek szeme van, bűzlik a szesztől, és én nem ilyen lány vagyok, nekem nem ez az igényem, stb., stb. És bezárul a kör, kicsi leányka, mert ez olyan támadási felület, amit aztán kivédeni nem tudsz, túltenni magadat pedig úgy tudod, hogy lemész a kocsmába, és jól leiszod magad. Csapda! Nagyon ravasz, igen szépen felépített verem ez, egy öngerjesztő bűntudati állapot, amit csak az ismételt bűnelkövetés tud enyhíteni, de megoldani soha nem képes.Talán itt kellett volna visszafordulnom? Vagy már kicsit elébb? Vagy még is jól tettem, hogy maradtam?
Nem tudom megmondani most sem, pedig kínlódom rajta eleget naphosszat. Talán úgy jó minden, ahogy történt, talán számomra ismeretlen indítékok, célok, okok miatt kellett a létrára másznom, vélhetőleg az is meg volt írva, hogy melyik fokról esem majd le jogos büntetésként. Mert életem - más által súlyosnak mondott - hibája nem az volt, amit mondtak, hanem az, hogy amikor kellett volna, nem mondtam nemet, és amikor nemet mondtam, akkor nem kellett volna, szóval ki akartam játszani a tér-idő racionális szabályát úgy, hogy nem tudtam mit kezdeni ennek görbületével. Akinek csak az euklidészi geometria felfogása adatott meg, ne mászkáljon a csillagok között, mert nem vagyunk kishercegek, nem bizony.
Ebben a húsz évig tartó őrületben - ami bizony senkinek nem volt könnyű - annyiszor tettem fel a kérdést magamnak, hogy most hol vannak a tündéreim, manóim, a hőseim, hol van Nicola Jurisich és Nemecsek Ernő, hol van Cortes és Pugacsov,[20] Kaszap István,[21] Dr. Tóth Tihamér,[22] szentatyák, a skolasztikusok, a csillagokat járó Gregor Man[23] és Tiborc? De nem kaphattam választ soha, mert elkövettem azt a hibát, hogy a sok lényegtelen kérdés megválaszolásával múlattam a múló időt, de bátorságom soha nem volt megkérdezni a legfontosabbat:
Hol vagyok én, hová tűntem el én, mivé lettem én? A gondolkodó ember nagy keresztje az egó keresése. Ha választ kérsz, nem kapsz, ha nem kérsz választ, kielégítetlen maradsz. Csapda! Így nem tudom tömören elmondani a dolgokat, lelkecske galambocska, ha mindig a szavamba vágsz, és keresztkérdések össztüzével ostromolsz. Na! Ugorjunk neki még egyszer, mi is a kérdésed lényege? Hogy most a jelenben hol vagyok én? … Mi??? Hogy előjöttem-e én, és mivé lettem én? Santa Maria, minő furfangos agyad van neked, na nem irigyellem azt a Viktor victort, nehéz lesz majd neki veled, de talán nélküled még nehezebb. Csapda!
Hogy most hol vagyok, látod. Miként vagyok, látod. De hogy a zuhanás utáni nyekkenésből miként jutottam idáig, majd rendre elmesélem. Nekem már nincs sok időm, ezért nem sietek. Előtted az élet, Te meg türelmetlen vagy. Ne félj, nem hagylak el addig, amíg át nem adom neked azon dolgokat, amik érdekelnek. Meg azt is, amik nem érdekelnek, de azt csak úgy lazán, lelkigyakorlatképpen, hogy tanulj türelmet.
Nagyon finom volt ez a könnyed vacsora köszönöm, és ha már úgyis beviszed a tálcát, abból a vékony fehérborból hozhatnál egy kisded kancsóval. Régen a lovagok csata közben sajtkockákkal ízesített sörlevest kaptak fűszeresen, valószínűleg tápláló étel lehetett, sajnos a receptje nem maradt ránk, én is csak a régi krónikákból tudom.[24] Aztán majd a színházi vacsorához már testesebb medocot hörpintünk. Te nem tudod mi a színházi vacsora? Egek ura, hát miféle táposcsirkéket engedsz te a földön kapirgálni? Jól van, elmondom szívesen, bár erről két dolog is eszembe jut, csak hozd, amit kértem. Köszönöm, köszönöm…
Már meséltem neked a kollégiumról, ahol a földszinten hat szoba volt, az emeleten pedig kilenc, az ott kialakult magányomról, egyedüllétemről. Ebbe a sivárságba hozott néha-néha napfényt és szinte ünnepet, mikor egyik szobatársam édesanyja meghívott hétvégére hozzájuk. Akkor nem kellett a bobajkát ennem egyedül, mehettem én is, jaj de készülődtem, akár hiszed, akár nem, lehet hihetetlen, de még zoknit is mostam az útra, és nem felejtettem el a fogkefét. Nem láttam én még városi lakást úgy, ahogy élnek benne, luxusnak tűnt előttem a fűrészporos kályhát kiváltó radiátor, a mindig meleg fürdőszoba. Ott melegvíz folyt a csapból, finom padlószőnyegen talpaltam mezítláb, és mikor az éj ráborult a világ összes szennyesére, Baba néni összehúzta a függönyöket, éjjeli állólámpát kapcsolt fel, hogy azon a pici harmincnégy négyzetméteren egy éjszakára szárnyalni tudjon ifjú lelkünk az összes világmegváltó lelkesedésével, az ő okos, szerető irányítása alatt.
Nekem ezek voltak az ezeregyéjszaka megnyíló csillámai, itt nyíltan cigarettázhattam, felnőttesen köhögve a füsttől, és kitárult előttem egy világ, amelyben Faludy szamizdatjait olvastuk tiltott gyümölcsként stencil[25] lapokról, Sartre és felesége, Beauvoir mellettünk ültek, Feleki László aforizma gyüjteményén[26] élesítettük az eszünket, nekünk ő volt a magyar Voltaire. A lírát, szépprózát kanállal kentük a szívünkre, kívülről tudtuk mondani Toldi estéjét, és a bori napló félelmet csempészett belénk, talán nem is olyan tökéletes ez a világ.
Aztán persze írtunk suta sutaságokat, megfogalmaztunk előttünk már megfogalmazott dolgokat, de egy új szülöttnek ugye… Meg voltunk győződve arról, hogy az előttünk élő nemzedékek csak próbái, esetleg főpróbái a mi életünknek, és 1969-ben felfedeztük a demokráciát - ez november táján lehetett -, majd decemberben megfogalmaztuk a szabadságot, a testvériséget, az egyenlőséget, és körvonalaztuk az emberi jogokat. Platónból és Leninből gyúrtunk egy olyan államot, amely másfél percig lett volna életképes, de 1970 januárjában mégis jött a nagy áttörés, mikor a spanyolviaszt és a melegvizet szerettük volna szabadalmaztatni.
Az éjszakák beletörődtek a hajnal várásába, miközben Baba néni türelmesen elmagyarázta, hogy ezeket a fogalmakat azért kell csupa nagybetűvel írni, mert már megfogalmazták előttünk, és a múlt nagy öregjei is voltak valaha világmegváltó fiatalok, akik mikor felnéztek az égre, felfedezték a sarkcsillagot, bősz vitákat kezdve azokkal, akik még nem néztek fel. És akkor megtanított minket tudni vágyásra, tanulásra, az információözön szelektálására, mindarra, amit tudott, s arra is, amit nem. Nehéz lett az életünk az iskola fojtó tanterv bilincsei között, nemhogy repülni, szárnyalni nem szabadott, de még futkározni sem igen.
Lassan megértettük a „századok múlását”,[27]” azt, hogy „országok nőnek, országok törpülnek, s mindebből egy nap semmi sem marad.” Az eszmék, ideológiák mögül lassan kirajzolódott egy mindig becsapott, mindig mindenre fel és kihasznált, elcsigázott arc, az egyszeri és megismételhetetlen, múlandóságában épp ezért nagyon értékes ember. Megtanultuk észrevenni az egyén piciny csodáját, „a lélek vajúdó kínkeserveit”, belénk rögzült, hogy az egyén tragédiája soha nem a társadalom gondja-baja, de a társadalmak mindig egyéneket tesznek tönkre, kik egyéniségükkel maguk a társadalom. Ez olyan fából vaskarika, mint hogy az utcasarkon is álljak, pénzt is keressek, meg szűz is maradjak.
Mi azt hittük, hogy a rendszer, amiben élünk, hibás, és javítani akartunk rajta. Aztán a hajnalok megtanítottak minket, hogy minden rendszer hibás, mert nincs benne az egyén, az egyed, az ember, egy szóval a Lélek. Erre tanítottak a hajnalok, és mint tudjuk, a hajnalok csendesek.[28] Csak tizenhat évesek voltunk, de már nem érdekelt Bánk letargiája, Werbőczi hármaskönyve, mely soha nem lett törvényerőre emelve, a történelmi nagyságok egyszerű tömeggyilkosok voltak a szememben - és azok a mai napig is -, lett légyen az a hun Attila, a cézárok végtelen sora vagy a „királyok, és egyéb zsiványok.”
Ahogy kinyílt a szemünk és befogadó lett a szívünk, özönével dőlt ránk a jel, hogy nem vagyunk egyedül, ha térben és időben gondolkozunk. Sirattam Alexis[29] levelét 1916-ban, rabszolgák énekét[30] olvastam parallel a jézusfaragó emberrel[31], a bori napló keveredett Szerb Antal, Rejtő Jenő és a többiek tragédiájával, miközben Hedin[32] utazását faltam lázasan föld körüli utazásom[33] alatt.
„És ha most számon kérem magamtól a múlt idők tévedéseit”, talán a végső egyenlegben majd nem is tévedés szerepel elszámolandó tételként, hanem csak a mindenkinek megadatott útkeresés. Sok kérdést megválaszoltak nekem, sok választ én magam kreáltam, még több feleletet oldott meg a mindig egyformán türelmes és bölcs idő, mégis maradtak még kérdések, feszített húrként válaszokat várok a jelentől és a jövőtől, de már nem megoldásképpen, csak úgy kíváncsiságból.
Igyekeztem mindig a jó oldalára állni, anélkül, hogy meditáltam volna azon, hogy a jó szinonímája miért a gyenge, az elesett, a kiszolgáltatott. Azt pedig már régen nem kérdezem, hogy ha a gyenge, az elesett és a kiszolgáltatott már nem gyenge, elesett és kiszolgáltatott, akkor miért szűnik meg automatikusan jónak lenni? „Már nem keresek semmit és hiába..” Mint Reményik, hittem hitetlenül, mert hitetlen voltam a hitemben is.
Az igazi - igaz abszurd - hit ott kezdődik, hogy mersz előre megfontolt szándékkal öngyilkos lenni, amit nem feltétlenül kötéllel képzel el az ember, lehet azt életmóddal is. Ami ezen innen van, az a kétely világa, amely elemészt és felfal téged, belekényszerít egy várakozó állásponton nyugvó, önemésztő világba, amit a vaddisznók úgy hívnak dagonya, de az igazságtartalma, színe, szaga szerint nem más, mint maga a pocsolya.
[20]ll. Katalin cárnő uralkodása alatt 1774-ben a parasztlázadás vezére. 1775 januárjában kivégzik. Egyes források Pugacsevnek írják.
[21] Az 1930-as évek második felében a cserkész és levente mozgalom példaképéül állított, az egyház és az állam álltal gátlástalanul kihasznált szerzetes növendék. A róla kialakított képpel ellentétben, fiatalon tbc-ben halt meg.
[22] Ugyanebben az időben a fiatalság lelki és politikai írója, ”A tiszta férfiúság,” és egyéb propagandisztikus könyvek írója.
[23] Gregor Man: Földes Péter trilógiájának főszereplője.
[24] A szlovák-lengyel határon lévő síparadicsomokban a mai napig is kapható fűszerezett, forralt sör. Elképzelhető, hogy a régi recept korcsosulása ez.
[25] Stencil: sokszorosítási eljárás, a gépelt szöveg lyukat hagyott a papíron, ezen keresztül áramlott be a festék. Minden sokszorosítás szigorú ellenőrzés alatt állt, engedélyhez kötötték. A szamizdat illegális stencil volt.
[26] Feleki László: Mindenféle híres emberek, Magvető kiadó Bp. 1966.
[27] A lábjegyzet nélküli idézőjeles sorok Faludy György következő műveiből valók: Nulla Károly élete, Emlékezés egy régi udvarházra, Villon átköltések.
[28] Utalás Vasziljev Borisz Csendesek a hajnalok c. remekművére.
[29] Gyóni Géza: Alexis levele Alexandrához
[30] Mécs László: Rabszolgák énekelnek
[31] Nyírő József: A jézusfaragó ember
[32] Swen Hedin: A rejtemes India felé
[33] Dr. Gáspár Ferencz: Utazás a föld körül
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
