„…Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a sze­re­tet

és az igazság nem múlik el az év­szá­za­dok­kal,

nem múlik el az emberekkel, ha­nem örö­kös, mint a

testetlen valóság, s ezek­ből annyit kap mindenki,

amennyit meg­ér­de­mel….”

(Fekete István)

           IX.

       Abba a korba értem, mikor az ember már nem tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz.

         Nem összemosódnak ezek a fogalmak cselekmény, avagy gondolat hiánya miatt, hanem idővel a történések sokasága teszi annyira bonyolulttá a képet, hogy tanácstalanságba dermed az ember elméje és a szíve.  Higgye el nekem mindenki, hogy a legveszedelmesebb vírus az unat­kozó emberi elme. Legyen annak hordozója és tulajdonosa jeles fér­fiú, avagy bögyös némber.

       Van egy latin mondás, hogy nem eshet sérelem azon, aki maga is akarja.³ Nos, Lucia asszony nem volt sem jó, sem rossz, sem gonosz, csak unatkozott. És sérelem sem esett rajta, amikor Theobaldus patikárius és drogista esetenként keményen megkufircolta az üzlet hátsó szobájában, ahol a szépítő kenőcsöket is keverték, merthogy maga tipegett oda őzsuta szaladásával, hogy eme atrocitás megtörténhessen vele.

        Lucia asszony huszonöt éves érett asszony volt, mediterrán alkattal és vehemenciával, mondhatnám, olyan olaszos, de az igazságnak megfelelően azt kell valószínűsítenem, hogy inkább görög és itáliai keverék, némi ciprusi és korzikai beütéssel. Húszévesen ment hozzá jelenlegi férjéhez, akit most ért az a végtelen szerencse, hogy kinevezték elöljárónak. Akkor még természetesen nem volt vajszínű öltönye, és szép lenyalt haja sem, és nem volt ficsúr sem a kaszinóban, sem máshol.

        Sovány, beesett mellű, vézna gyerek volt csak, akinek a fejébe nem sok minden szorult, családi háttere nem volt, dolgozni nem szeretett, így egyetlen dolog volt az életében, amit áruba tudott bocsátani: a teste. Na, az sem volt egy adoniszi alkat, ám fiatal volt, kitartó a szeretkezésben, és ez a kettő már biztosította számára a betevő falatot azoknak az öregedő hölgyeknek az asztaláról, akik hervatag bőrüket az ő fiatalságának vizével hidratálták.

        Ezeknek a hölgyeknek a tisztességét nem lehetett kétségbe vonni, mindegyik mögött ott állt biztos támaszként egy szintén idősödő, és szintén nagyon tisztességes orvos, ügyvéd, nagykereskedő, aki a kaszinó leányzóinak fiatalságával kenőcsözte májfoltos bőrüket. Mondjuk már ki úgy, ahogy volt, selyemfiúként tengette életét ez a törekvő ifjú titán, akinek pályáját egy nagyon gazdag terménykereskedő indította el a csillagok útján, ami végül odavezetett, hogy megkapta az elöljárói posztot.

        Volt ennek a terménykereskedőnek egy igen randa asszonya, sovány, beesett mellű, aszott arcú és lelkű némber volt a nagyságos asszony, s tetézte mindezen bajokat, hogy kórosan nimfomániás volt. A ficsúr – igaz, tripla javadalmazásért – kiszolgálta ezt az igényt is, és lassan szétömlött a nyugalom, a béke és a derű a terménykereskedő portáján. Mivel is hálálhatta volna meg ez a derék ember otthona aurájának eme restaurálását, semmint azzal, hogy bemutatta a kaszinóban a tisztességes emberek társaságának asszonyának eme jótevőjét.

        Korrekt üzletet kötöttek. A ficsúr lekerekíti a nimfomániás asszony vágyainak sarkait, viszonzásul befogadják az úri kaszinó tagjai közé. Az üzlet megköttetett, és mindkét fél helytállt az adott szavának. A kaszinóban ismerte meg Lucia asszonyt, aki akkor került oda, tizenkilenc éves volt, és nem a kényszerűség, a nyomor, a kenyér terelgette ilyen utakra, hanem az a már említett mediterrán vérmérséklet. Szó ami szó, Lucia asszony abban az időben mint örömkurva tengette életét nagy vidáman az ágaskodó, avagy éppen lankadt farkak erdejében.

        Ez volt az első botlása a ficsúrnak, nagy botlás volt, mert feladta szakmai önérzetét, és szerelmes lett a lányba. Olyan szerelmes lett, hogy még a terménykereskedő feleségét is elhanyagolta, ami viszont a derék férfiú otthonában mint megnyíló pokol jelentkezett hamarosan. Mit lehetett tenni, a derék, nyugalomra vágyó ember kivásárolta Luciát a tulajdonostól, fényes esküvőt rendezett nekik, kis házat rendezett be számukra a járási központ mellett lévő faluban, és figyelmeztette a ficsúrt, hogy az ő otthonában még mindig nincs béke, de reméli, nagyon reméli, hogy ez az állapot napok alatt visszatér majd.

        Mihelyt a pap rájuk húzta a gyűrűt, és a szenteltvízből ellocsolt vagy kettő litert a fejükre, ez a két ember teljesen átlényegült. Mihelyt kimondták a nagy igent, már csak magázódva beszéltek egymáshoz. Soha nem mutatkoztak egymás előtt hiányos öltözékben, vagy híjas toalettben. Szeretkezéseik visszafogottak lettek és vágymentesek, beszélgetéseik felszínesek, lélektelenek és unalmasak.

        Rövid idő alatt kaméleonosodtak azokhoz a számukra mindig csodált, tisztelt és irigyelt emberekhez, akikről ők tudták csak igazán, hogy nem csodálatosak, nem tiszteletre méltók, és nem irigyelhetőek. Igen! Igazából csak ez a két ember látott be a színfalak mögé. A selyemfiú meg az örömkurva.

        De ahogy a megszokás az ember második természete, ugyanúgy válik az ember sokszor visszatérő gondolata vággyá, arccá, szívvé és végül jellemmé. Ez a gondolatsor vezette aztán egy idő után Lucia asszonyt The­o­bal­dus patikárius és drogista üzletébe, mert rutinos szakmabeliként megérezte rajta a nyers hím szagát.

        Szeretkezéseik durvák, erőszakosak, állatiasak voltak, nem is szeretkezések voltak ezek, hanem tébolyult párzások az őshím és az ősasszony között. Amikor aztán megcsillapodtak egy-egy ilyen orgikus együttlét után, akkor Lucia asszony Csocsoszán léptekkel hazatipegett tiszteletreméltó férjéhez, akivel lagymatagon szeretkezett, miközben Theobaldus patikárius és drogista fiatal, szőke, lányos testű fiúcskákról ábrándozott, akikről ugye mindenki tudja, hogy még olyan őszinte a sikolyuk.

        Lucia asszony életének ez az oldala tehát nem csak unalomból, hanem természetéből is fakadt, míg a ficsúr bizonytalan etikájú háttérélete biztosította ezen életmódnak az anyagi hátterét. Ők lettek aztán az elöljárói kinevezés után a járás első polgárai, akikre felnéznek az emberek, példát vesznek tőlük hit, morál és etika terén, s próbálják úgy nevelni a gyermekeiket, hogy olyanok lehessenek majd egyszer, mint a tiszteletreméltó elöljáró úr és az ő hívséges hitvese.

        Jók voltak ők, vagy rosszak?  Bűnösek voltak, avagy bűntelenek? Nem tudom, és honnan is tudhatnám, hiszen abba a korba értem, mikor az ember már nem tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz.

        Válasz lehet talán az is, hogy az emberek nem jók, nem rosszak, nem bűnösek, és nem is gonoszak. Csak nem tudnak mit kezdeni azzal az irgalmatlan nagy felelősséggel, hogy nagyon-nagyon rövid életük alatt rájöjjenek arra, hogy miért vannak itt. Ezért aztán unatkoznak, és egyszerre jók és rosszak, és bűnösek és bűntelenek, gonoszak és adakozók egyszerre. Egyszerűen csak vannak.

        Az én életem kicsit másképpen alakult, holott rám is igaz a mondás, mint mindenkire: „Az embereket az életben csak két erő hajtja: az éhség és a szerelem.”⁴ Engem az éhség sokszor hajtott, mart és kínzott. S ha volt, ettem valamit, ha nem adódott, akkor ezekkel az érzésekkel keltem fel másnap reggel is.

        De ha adódott étel a kezembe, akkor azt nagyon megbecsültem. Így lett nekem első terített asztalom a tenyerem, s csak sokkal később, már gazdagságom zenitjén ismerhettem meg az ölbe asztal és a hokedli pazar pompáját.

         ³Volenti non fit iniuria (Ulpianus) „Akivel olyasmi esik meg, amit maga is akart, azzal nem történt igazságtalanság.”

     ⁴Anatole France