„A lényeg az, hogy soha ne sebezd meg egy kisgyermek szívét.
Idejében tudj félrefordulni, ne lássa meg soha,
miként fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny.”
(Solohov: Emberi sors)
…És akkor jött velem szembe én…
Én nem azért vetettem véget az eddigi életemnek, mert lehetetlen helyzetbe kerültem volna anyagilag, vagy az egészségügyi problémáim torlódó sokasága miatt. Természetesen vannak ilyen gondjaim is, de mivel nagyon nem szeretném, hogy akárki is visszaemlékezve rám azt gondolja, hogy ezen dolgok motiváltak, ezért utolsó erőfeszítésemmel írok még egy könyvet, ami arról szól, hogy mi az igazi ok.
Aki nem szeret olvasni, ne olvasson, tehát rögtön el is mondom a végét a könyvnek, aztán a sok felesleges oldal mehet a kazánba. Az én világom az érzések olyan panteonja, ahol csendből faragták ki a pillanatok jégszobrait. Azért bolyongok itt az Ipoly partján a faluban, mert nem találom a mondataimat. Nem tudom, hová rejtettem el őket. A mondataim pedig azonosak a vágyaimmal. Lehet, nem is én rejtettem el, hanem ők bújtak el egy pillanat gigantikus emlékműve mögé?
Sétálok ezeken az utcákon, és arra is gondolok, miért nem voltam, és vagyok soha senkinek jó? Csak az lehet a tökéletes gondolatok magalkotója, aki a tökéletességnek híjával éli az életét. Tökéletesnek leírni valamit csak akkor lehet, ha az ember a vágyait írja le, nem a múlt történéseit. Ezért kell most itt sétálnom, mert akikre emlékezem, már halottak. Velük könnyebb szót érteni. Így lépegetünk át magunkon, és lehetőleg másokon.
Az én életembe eddig mindenki belehalt. Én is, és Öcsike is. Miként fogok vele szembenézni? Hogyan mondom el neki, hogy Ariadné belegabalyodott a fonalába? Majd ha találkozunk, azt mondom neki, vigyázzunk magunkra. És ez a méregmondat kizárja az egyes szám első személyt. Ki vigyázzon magára, és miért? Én, hogy megtaláljak egy gyermeket, vagy hogy egy gyermek rám nézve azt mondja, én nem ezt akartam, én magamnak nem ezt ígértem? Most miként engedjük el egymás kezét?
Most két feszület szeretkezik a Golgotán. Az egyik egy kisgyermek, amelyik nem akar azzá válni, ami vagyok, a másik egy öregember, aki elkésett azzal a gondolattal, hogy kisgyermek szeretne lenni. Mióta kinyomott anyám a márványerezetű combjai közül, és tudatra, később öntudatra ébredtem, úgy éreztem mindig, hogy én egy vírus vagyok. Egy lehetséges betegség hordozója, amit az emberek, anyám, apám, mindenki irtani akart. Már nem így látom ezt.
Ülök az Ipoly partján, centiméter pontossággal kerestem meg azt a helyet, ahol annyit üldögéltem a semmitmondó partnak azon a szakaszán, ahová befolyt a Börzsöny patak. Ez volt a „torok”. Ahogyan hallgatom a kis patak megadó belecsobogását az Ipoly nőstényi szeszélyességű hangjába, csak arra gondolhatok, miként csobogtam bele az én gyermekkoromból a kamaszkoromba, és abból a férfi, majd öregkorba. Elmosolyodok magamon, mert a kontrol még megadatik nekem, és derülök azon, hogy egyik kor elé sem tettem az „érett” jelzőt. Vannak, akiknek azért nincs koruk, mert soha nem lesznek érettek sem magukhoz, sem másokhoz.
Mint vírus, befejeztem a küldetésemet. A lét és nemlét határán mozgolódtam, tettem vélt dolgomat, bizonyos, hogy az az alázat vezetett, amit Reményik Sándor írt anno[1]. Az életemmel bizonyítottam, hogy az élet olyan komplex dolog, melynek meglátásához és felismeréséhez nekem egyelőre nem adatott meg a látás. De a vírus majd él tovább. A vírus életének igazi elismerése az, hogy nincs ellene vakcina.
Sokszor gondoltam arra, hogy írok majd egy novellát, amelyben Hitler anyját[2] elviszem egy időutazásra, és megmutatom neki, mit fog a világgal tenni az a hófehérbőrű, ártatlan, gőgicsélő csecsemő a bölcsőben? És ha a milliók lemészárlásának vizionálása után feltenném neki a kérdést, hogy asszonyom, ha most megfojtja, ez nem következik be. Ahogyan a patak belefolyik az Ipolyba, olyan biztos vagyok benne, hogy frau Hitler nem ölte volna meg a gyerekét. Elborzadna a jövőtől, elítélné, de nem gátolná meg. Nem tudna átlépni önmagán.
Mert már nem önmaga, hanem anya. Persze ebbe az időutazásba elvittem volna Néró anyját, Agrippinát is, aki a hatalomvágy miatt önszántából közösült a saját fiával, ő sem lett volna képes gyilkolásra. Vagy Marcus Aureliust, aki gondolatainak egy részét a mai Esztergom városában írta, meg tudta volna-e öletni Commodiust, aki a fia volt, és később állítólag a saját húgával szeretkezett? Nesze neked Marcus Aurelius. Vagy megutaztatnám a Dávid házából származó Máriát, és mutatnám neki a katolicizmus miatt kétezer év alatt lemészárolt embermilliók vérének patakját… Akkor ott Betlehemben, az istállóban megölte volna azt a kicsi csecsemőt?
Én nem ölöm meg azt, akit keresek, hanem kitépem magamból, magam mellé ültetem az Ipoly partján a toroknál, és csak nézem. Nézem a pipaszár lábait, a szomorú szemét, az elálló füleit. Nézem a szívében rejtező vágyakat és álmokat, amikről én már tudom, hogy soha nem fognak valóra válni. Tudom, hogy soha nem fogja megcsókolni Baka Erzsébetet, és mindig magányos, bezárkózó, érzelmeit kimutatni képtelen ember lesz, mint az apja is volt. Tudom, hogy mindig a jóra és a szépre törekszik majd, és tudom, hogy mégis mindent és mindig elpusztít majd maga körül, mint a vírus. Tudom, hogy soha nem fog eljutni a Tanganyika-tóhoz, és nem adatik meg neki csak az a kegyelem, hogy este nyomorultabbul aludjon el, mint Santiágó, aki oroszlánokról is álmodhatott.[3]
Ülök mellette némán, és félek, hogy kérdez. De nem kérdez. Ül némán, lábai felhúzva az álláig, és csak néz. Most pontosan olyan, mint lesz öregkorában. Nem adja fel az álmait, csak elnapolja azokat. Talán egy életre? Nem jó öregnek lenni, hiszen tudom a választ. Igen! Egy életre. Sokszor mondtam, hogy aki nem kérdez, annak nem hazudnak. Nagyon nem volt igaz.
Most hirtelen felém fordul, és megkérdezi:
- Te ki vagy?
Most az én arcom ragyog fel. Végre valaki megkérdezte, hogy én ki vagyok.
- Én vagyok te, negyvenöt évvel később.
Arca szép, és sugárzik a szeme.
- Ez csodálatos - kiáltja -, akkor megtudhatom a jövőmet!
Aztán látszik, amint átfolyik kis értelmén a mondat, és rám néz vizslató szemmel.
- Hát nem leszek egy szép ember - mondja lemondóan.
- Ha így látod, igazad van - válaszolom.
- Félsz tőlem? - kérdezem.
- Nem! Kíváncsi vagyok! - válaszolja.
Most csendhosszú csend. Csobog a patak bele az Ipolyba. Hirtelen fordul felém:
- Akkor mondjad! Eljutok majd egyszer Kenyába a Tanganyika-tóhoz?
- Nem. Soha nem jutsz el oda.
Ismét azok a szomorú szemek.
- És fogok találkoznia Baka Erzsivel hétvégén a moziban? - kérdezi.
Tizenkét éves, és megfogta a lényeget. A lényeg pedig a Baka Erzsi. Ismét vált az agya.
- Fogok tudni, tudni?
- Igen, de hinni soha. Ez az ára.
- Jó ember leszek?
- Nem.
- Miért?
- Nézd - mondom neki vigasztalóan -, mindennek egy oka van, a véletlen.
- Nem értem - fordul felém.
- Én sem - vigasztalom picit -, hidd el, én sem.
És most feltör belőle a tudásvágy, a könyörtelen jövőbelátás igénye, és csak peregnek, peregnek a kérdések.
- Fogok szeretni?
- Ha a szeretet definíciója az, hogy megfelelek, vagy megfeleltetnek, akkor igen - válaszolom.
- És megnyerem a sakkversenyt a jövő héten? Tudod, a Faller Dezső lesz az ellenfelem.
Félelmetesen nagy felelősség van most rajtam. Tehát hallgatok. Miként mondjam el neki, hogy ma este, mikor vacsora után a macskaasztalnál felállítja a sakktáblát, hogy a testvéreivel sakkozzon, az apja éppen arra elmenőben beleszól a játékba, és megmondja a következő helyes lépést? Akkor majd megragadja az apja kezét, és kéri könyörögve, hogy játsszon vele. És megtörténik a csoda, az apja odakuporodik a macskaasztalhoz, és játszanak. Együtt.
De a varázs csak pár percig tart, más testvérek jönnek, anyu is kérdez valamit, nagymama is hebretyöl fontos dolgokról. Apja figyelme elterelődik, feláll, és elkapva Gábor öccse karját, leülteti őt a táblához.
- Folytasd te tovább.
Nagyon megveri ezután az öccsét a táblán, koronás mattot ad neki. De a parti, a játék egy életre kiható kudarc lesz. Nem az apja játszott vele. És ő sem fog soha játszani a gyermekeivel, olyan lesz, mint a nagyapja, mindent megad neki testileg-lelkileg, csak soha nem játszik már, soha senkivel. Ma már tudom, a Faller Dezső nem volt erős játékos. Meg tudtam volna verni akkor, ha nem azon jár az eszem, hogy az apám miért nem fejezte be velem a játékot.
- Veszíteni fogsz - mondom neki kegyetlenül -, máshol járt az eszed.
- Hol? - kérdezi izgatottan.
Ismét csak hallgatok.
- De mondd, lesznek álmaim?
- Lesznek - nevetek fel, és az egész sakkverseny már a múlté. - Hidd el, annyi álmod lesz, amennyi álom nincs ebben a kicsi faluban, a városban, talán a világon sem. Tudod, te arra születtél, hogy álomról álmodj álmokat. A valóságnak ehhez semmi köze nem lesz soha, és ezzel fogod tönkretenni a saját és a szeretteid életét, de ez olyan, mint a vírus. A lét és nemlét határán vizionál, s aztán olyan lényegtelenül simul bele majd a semmibe. Olyan, mint az Isten. Rajta kívül senki nem tudja, hogy létezik-e.
- És van Isten? - fordul felém
- Nem tudom - válaszolom.
Látom, hogy megdideredik a választól, magamhoz ölelem, és ráterítem a kabátomat.
- Hogy meg ne fázzál - teszem hozzá magyarázóan.
Rám néz, nagyon szomorú a szeme.
- Tudod, ha rád nézek, én nem attól félek, hogy megfázok, hanem attól, hogy ráfázok.
Igaza van.
- Mi leszek, ha nagy leszek?
- Semmi.
- Nem értem - néz rám. - Nem értem. A semminek miként van képessége arra, hogy velem beszélgessen?
Csak hallgatok.
- És ki leszek?
- Senki.
Néz, néz maga elé, és befelé szomorú. Az arcán látom azt a dacot, ami egy lelki dac, mely majd lehetővé teszi neki, hogy mindig és mindenkivel szembeállva legyen boldogtalan. Persze közben mosolygok, hiszen felismerem a csíráját annak, ami aztán egész életemet végigkísérte. A miértekre adott válaszok miértjének keresése. De most hazudjak neki-magamnak, vagy ne hazudjak? Tegyek egy angyal ágyékéra és agyára erényövet, ami csak arra lesz jó, hogy az egész élete arra fog rámenni, hogy ezeket az erényöveket levagdossa magáról?
Miként mondjam el, hogy ha nem hordoz erényövet, akkor mindenki kiközösíti, és ha hordoz erényövet, akkor abba bele fog dögleni? Ágyékilag és agyilag. S most döbbenek magamra. Ördöge lettem az angyalomnak? Nincs időm polémiázni, ez a gyermek most sír. Negyven évvel később, ez a gyermek majd ír. Ismét átölelem, és elmondom neki a titkot. Az én titkomat. A mi titkunkat.
- Tudod, könnyű úgy szeretni, hogy szerető szívek vesznek körül, és a szerető szívedért te szeretet kapsz. De próbálta-e már valaki, hogy úgy szeressen téged, hogy közben nem tud elviselni. Egyszerre vagy neki közömbös és csodás, szeretetteljes és vipera?
- Ez leszek én? - kérdezi, és válaszra sem várva nézi, amint az Ipoly benyeli a patakot.
Lehet a fájdalom olyan mély, hogy attól liliomos lesz a lélek? Lehet. Már csak arra gondolok önző módon, hogy nehogy megrontsam ennek a kisgyermeknek a szívét. Aztán feladom. Ördögi kör ez. Ha visszamész a múltba, zsarnoki módon akarsz változtatni rajta. Akkor megölöd egy kisgyermek álmait. Ha nem mondasz el neki semmit, akkor miért jöttél ide? Ezt még én sem tudhatom, hiszen, olyan „fiatal” vagyok. Nézem a gyermek énemet. A kisgyermek szipog, és én tudom, hogy az orrából kifolyó takony, mikor összekeveredik a könnyel, az igazi zokogás. A takony a megkönnyebbülés és a kitárulkozó feladás materializálódása. El kellene mondanom ennek a kicsi gyermeknek, hogy amint mész felfelé a Jákob lajtorjáján, egyre hülyébb emberek vesznek körül? És be fognak mocskolni a mocskukkal?
- Tudod - mondom neki-, mikor hozzád beszélek, akkor nem magamat fejezem ki, hanem azt a vágyat, amivé te most szeretnél válni.
- Sikerülni fog? - kérdi.
- Nem! Azért ülünk itt most ketten, és egyedül.
- Ennyire közömbös voltam neked?
- A közömbösség a ragaszkodás olyan kapuja, amiről hatmilliárd embernek nincs fogalma.
Felém fordul.
- Akkor csak reménykedhetek, hogy nem leszek olyan elaggott csúf öregember, mint te?
- A remény nagyon komoly dolog - válaszolom neki komolyan. Egyedül az Idő röhög rajta.
És most szomorú. Szomorú az én akkori kis énem. Látom, hogy lehajtja a fejét, és kezd megnyúlni az orra. A magányban megnyúlik az ember orra. A pisze emberek nem magányosak. Az öregeknek nő a fülük. De én most egy vénembert látok a kisgyermek arcán. Valamikor az volt az álmom, hogy szeretnék boldog lenni öreggyerekkoromban. Nem sikerült. Nagyon egysíkú életet éljen az, aki visszacsatolás nélkül akar élni.
Ha a földanya-kép igaz, akkor az is igaz, hogy kissé ferdén verték bele az Isten megtermékenyítő szervét. Sokszor fogja ez a gyermek úgy látni az embereket, mint a földet. Forog, forog, megvan a pályája, hideg és meleg egyszerre, de csak ferde tengely körül forog. Nézem a kisfiút. Érzem, hogy ezer és ezer kérdése lenne még, de nem meri feltenni ezeket a kérdéseket. Ámbár miért is tenné fel? A válaszok itt ülnek mellette, minden kérdésére megtalálja a választ, ha rám néz. Hibáztam, nagyot hibáztam. Szomorúvá tettem egy kisgyermek szívét.
- Neked vannak még vágyaid? - kérdi.
- Igen.
Most igazi fürkésző a szeme.
- A szavak mestere szeretnék lenni! - kiáltom a pataknak, amely belecsobog a folyóba.
- És mit kell tenni ezért?
- Habzsolni a mesterek szavát.
- És sikerül majd a szavak mesterévé válnod?
- Nem - mondom, és most az én lelkem szomorú.
- Miért? Miért?
Átölelem, s halkan súgom az újabb titkot.
- Mert hallgattam a mesterek szavára.
Megfogom a kezét, megsimítom az arcát.
- Tudod, a szavak olyanok, mint a vízesések. Elkoptatják magukat.
Felállunk szinte egyszerre, és sétálunk kicsit. Elmegyünk a solyóhoz, ahol bokáig érő vízben lehet által menni a túlpartra. Mások gázlónak nevezik ezeket a helyeket. Ebben a faluban solyó a neve, és nem tudom miért. A gázló, a solyó a folyóknak azok a pillanatai, mint amikor az emberek tértől és időtől függetlenül, hirtelen és megmagyarázhatatlan ok miatt átengednek a lelkükön másokat. Aztán ismét visszatérnek magukhoz, és a gázló átjárhatatlan lesz. Előtte, utána mély a víz, örvényes és kiismerhetetlen.
Visszafelé járunk, és boldog vagyok. Fogom a kis forró kezét, mert már tudja, hogy nincs mibe kapaszkodnia, hiszen látja, hogy minden álma, vágya, törekvése mivé válik. De kapaszkodik. Nézzük, amint a Börzsöny patak belecsobog a folyóba, feloldódik és eltűnik benne. Megszűnt létezni pusztán azért, mert elérte az útja végét, a csobogásának célját, hogy megszűnjön létezni. Benyelte az Ipoly.
- Mikor fogok meghalni? - kérdi.
Nevetek, felszabadultan, hangosan.
- Honnan tudnám, hiszen itt vagyok veled!
- Kár - mondja lemondóan -, nagy kár.
- Miért olyan lényeges, hogy mikor?
- Mert akkor jobban be tudnám osztani az időmet.
Rámutatok a torokra.
- Figyeld sokáig a torokot. A haláltól való félelem misztériuma nem abban a kérdésben rejlik, hogy „mikor”?
- Akkor mi a lényege?
- Az, hogy hogyan? A „mikor” a létfenntartási ösztönből fakad, és erről majd rengeteget fogsz még olvasni egy Darwin nevű bácsitól.
- Ő is itt van velünk most?
- Nem! Ő az ágyékodban él.
Elpirul, és kicsit én is. A francba, a végén még elrontom ezt a gyereket. Ugyanakkor látom az orca pirulása ellenére, hogy nagyon érdekli a véletlenül felvetődött téma. Hiába, hiába, a mediterrán vehemencia, az mediterrán vehemencia. Csak a Börzsöny patakból lehet Ipoly. Belőlünk csak a sorsunk lehet, hogy folyunk, folyunk, és a deltáról álmodunk. A delta pedig a forrásról álmodik, mert reméli, hogy még nem rondított bele senki.
Nézem a gyermeket. Mocorog benne már a vágy, mocorog benne a vehemencia, és mocorog benne a kudarc. Darwinnak igaza volt a létfenntartás ösztönét illetően. De igaza volt Zsiga bátyámnak is, aki többek között vallotta, hogy minden emberi cselekvés motivációja a nemiség. Volt neki egy tanítványa, bizonyos Jung, aki azt is merte mondani mestere ellenébe, hogy a nemiség motorikus Vezúvja nem csak az ösztön, hanem a lélek is.
Miként mondjam el ennek a gyermeknek, hogy soha nem lesz sikere a hölgyek világában? Örökké szorítani fogja a visszafojtott és ki nem élt vágy, és hogy kudarcainak sorozatos motivációja az lesz, hogy a partnere mögött mindig kereste az embert. A világ olyan egyszerű. Vagy az ágyékod vezet, vagy az agyad. S azon hölgyek szemszögéből, akik megtisztelnek majd egyszer ágyékuk bizalmasságával, az ő agyukkal és motivációjukkal is akarsz majd gondolkodni. Én nem, ma sem tudom, hogy ki kivel és miért szeretkezik.
De a kicsi gyermeklelkemnek megvallom a választ.
- Lényegtelen. A válasz lényegtelen.
A válasz azért lényegtelen, mert hatmilliárd válasz van, amely olyan közömbösen folyik el arcom előtt, mint a torok, amely elnyeli a patakot. Egyet viszont érzek. Ha valaki bosszúból, revánsként szeretkezik valakivel, az olyan, mintha az Ipoly eltévelyedne, és visszafelé akarna folyni a patakon. A mi életünk abba fog tönkremenni, hogy pusztító szeretetigényünk van, és ennek érdekében pusztítunk is majd, ahol teret adnak nekünk. El fogunk fogadni sok sajátos szituációt, sokszor sokat felejtünk majd, de egyben soha nem fogunk tévedni. Szeretni csak úgy lehet, hogy egyszerre látod magad és a partneredet. Nem mondhatom el neki a gondolataimat. Korai lenne, nagyon korai, megrontanám. Van még negyven éve, hogy megromoljon saját magától.
Mintha megérezné, hogy mire gondolok, felém fordul:
- Nem szép a te arcod… - mondja -, és nem tudom, miért? Kiélt az arcod, vagy megért az arcod?
Mit mondhatnék magamnak? Őszintén válaszolok:
- Mind a kettő, együtt.
- Mondd - faggat újult erővel -, lesz feleségem?
- Persze, hogy lesz – nevetek -, ha más nem, hát az adatik mindenkinek.
- És ki lesz az?
- Minek mondanám? Most még úgysem ismered.
- És később ismerem majd?
Ismét kegyetlennek kell lennem.
- Nem. Éveket fogsz vele élni, de megismerni nem fogod soha.
Nem érti, látszik az arcán, hogy nem érti. De én értem? Bizony én sem! Akkor mit várok egy kisgyerektől?
- És lesznek gyerekeim?
- Lesznek.
- A feleségemtől?
- Igen!
Most hirtelen, kamaszosan támad.
- Hogyan lehet gyermekem attól, akit nem ismerek? Szerintem bolondos ember vagy te!
Megdöbbenek. Igaza van! Nem is bolondos ember vagyok én, hanem buta. Miként tudnám megrontani ennek a kisgyermeknek a szívét, mikor magamból kitépve ültettem magam mellé. Játszunk a kérdésekkel és a válaszokkal, és a végét is tudom a történetnek, vissza fogom rejteni őt magamba, hogy senki ne lássa meg soha, és ne legyen védtelen a világ ellen. Bennem fog oltalmazóra és védelmezőre találni, és nem én, az öregember rontom meg őt most esetleg. A való igaz az, hogy ennek az öregembernek az élete fogja megrontani, nyomorékká tenni a lelkét.
A felismerés után, mint a Neretva vize a gát felrobbanása után, kiömlenek az emlékeim, és rázúdulok a kicsi énemre. Most már kertelés és kérdés nélkül mesélem el neki az életemet, a vágyaimat, az emlékeimet, a kudarcokkal tarkított szégyeneimet. Beszélek neki arról, hogy igaz voltak vágyaim és álmaim, de azok csak olyan álmos vágyak voltak. A kacagásaim nem Bajazzóéra alítottak, hanem egy hiénára. Hogy nem vagyok sem jó ember, sem rossz. Csak ember! Ezért nem felejtek én soha, legfeljebb később jut eszembe.
- Tudod - lihegem neki lázasan -, a hála és a hűség fogalmát csak az ismerheti, aki nem szabad. De mi szabadok szeretnénk lenni, és ennek az az ára, hogy eladjuk magunkat rabszolgának. Ha valaha felnézek majd az égre, mindig a múltat fogom látni. És hiába rejtezik a múltban a jövő, a múlttól ugyan úgy félek majd mindig, mint a jövőtől. És a „félelemnek nagy a szeme”!
És áradnak belőlem a mondatok, alulról pedig a lelkiismeret feltörő buzgárjai mossák ki a talpazatot azon gátak alól, amit úgy hívnak egyszerű emberek, hogy: ÉN
„Az ember eljut abba a korba, midőn barátai, kortársai, pályatársai nem azért környékezik, hogy szájáról bölcs igéket lessenek el, hanem megfigyelés végett, vajon minő rigolyákat, furcsaságokat, rendellenességeket jegyezhetnek fel róla egy későbbi kor kíváncsisága számára. Bizony eljön az idő, mikor a doktor azért mosolyog a szemedbe, hogy könnyebben lássa, kitágult-e a pupillád:
A jóbarát pohár borral kínál. Ha kiiszod, közeleg a delírium tremens. Ha nem iszod ki, kiszáradt vénember vagy. Ha dohányzol, nikotinos bolond vagy. Ha eldobod, neuraszténiás… Azt kérdezik tőlem minduntalan, hogyan is érhetem be szűk körrel? Nem hívnak-e távolabbi határok, idegen népek? Ilyenkor azt szoktam mondani, nehezen tudom megkülönböztetni azt, hogy hol is jártam valójában, és hová jutott el csak a képzeletem?”
Megborzadunk mindketten a rég’ megholt mester szavaitól, ezért csak ülünk némán egymás mellett. Olyan sokáig ülünk, hogy a tavaszból közben tél lesz, és az évszakokból évtizedek, melyekből közben nesztelenül, búcsú nélkül elsompolyog az élet. Felállok, sokáig mozgatom zsibbadt lábaimat, és visszadugom ezt a kisfiút magamba.
Kissé hümmögök, nézem a folyót, a patakot, és meggyőződéssel mormolom magam elé:
- Na, ebből sem lesz pletyka. Ebből sem lesz pletyka.
Az Ipoly bölcs derűvel elviszi ezt a gondolatomat is, miközben kacagva omlik bele a kicsi Börzsöny patak. Már csak egy dolgom van ebben a faluban. Ezért elindulok visszafelé az úton. El az András pék háza előtt, rápillantva Marcsek Margit néni viskójára, a Hellnerék portájára. Átellenben a Reitingerék háza szürkül az időben.
Csak egy pillanatra! Csak egy pillanatra szeretném visszavinni ezt a kisfiút oda, ahonnan egyszer, réges-régen elragadtam őt álomvágyaim okán. Ahonnan eljött, vagy elrabolták. Már soha nem tud hazamenni, mert önző módon szívlelkembe zártam, hogy ne láthassa meg soha senki. Hogy ne bánthassa soha senki. És akkor majd megnyugszik ez a kicsi gyermek. Érez majd egy számára teljesen ismeretlen dimenziót. Hogy nem kell már félnie! Soha többé senkitől! Tőlem, magától, a világtól. A léttől.
[1] „nem enyém ez a fény, csak bennem is járt”
[2] Született Klara Pölzl
[3] Hivatkozás Hemingway Az öreg halász és a tenger c. könyvére.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
