Tartalom

„Hussein effendi alacsony, kövérkés fiatalember volt, jól öltözött, ápolt. Mint iskolázott férfiú sokat tudott, s nagy tudású ember hírében állt, saját magát pedig úgy tekintette, hogy még többet tud.  Szeretett beszélni, és szerette, ha hallgatják.

Neki volt a városban a legnagyobb könyvtára. Könyveit jól elzárt ládában őrizte, melyet egykori tanítója, a híres Arap hodzsa hagyott rá. Könyveit nem csak a molyoktól őrizte gondosan, hanem ugyancsak ritkán és takarékosan olvasgatta őket.

De maga az a tudat, hogy ilyen sok értékes könyve van, tekintélyt adott neki az emberek előtt, akik nem tudták, mi a könyv, és saját szemében is növelte önmaga értékét.”

                                                                  / Ivo Andric: Híd a Drinán/

Valóság György

     Való György a rendes nevem, csak így egy „l” betűvel, és ez amolyan beszélő név is, merthogy közel áll az én egyéniségemhez,  merthogy én olyan egyszerű vagyok, mint maga a valóság. Szoktam is mondani néha, én egy virtigli valóság vagyok, maga a való valóság, ami szinte már szinoním az igazsággal…

 Nagyon fáradt voltam, jól esett volna  egy kis nyugalom, némi csend a zsivajban, amiben olyan jól el lehet bújni az emberek elől, de nem adatott meg. Egy kicsiny dunántúli faluba hívtak meg íróként, hogy beszélgessek az emberekkel, azok meg velem, de igazolódott a sztereotípia, hogy az ilyen nem megy könnyen.  Olvastam pár dolgot, aztán fejből elmondtam néhány Lőwy Árpád verset, és ezzel némi sikert is arattam, de aztán az egész érdektelenségbe fulladt. Nem volt ebben senki hibás, csak az én életem nem az ő világukban játszódik, a gondjaik különböznek az enyéimtől, egyszerűen nem volt miről beszélgetni.

        Hamar be is rekesztettük az egészet, és a vacsorameghívást visszautasítva szinte menekültem a pályaudvar felé. Pályudvar? Ez azért túlzás, inkább olyan egyenporos falusi megálló, előtte négy gesztenyefa, három pár sín, és az elmaradhatatlan resti. Ebbe a restibe menekültem be, koszos is volt, büdös is volt, egyedül is voltam, amíg ez az ember rám nem akaszkodott.

        – Láttam én az író urat a kultúrházban, igaz ma már nem így hívják, de hát én régimódi ember vagyok. Figyeltem a népeket is, hogy mit értenek, avagy nem, meg hogy főleg milyen kérdéseket tesznek fel, de hát ezek csak hallgatagok inkább, s bár én sem szeretek beszélni, csak ha kérdeznek, akkor mondom el, miként látom én a világot.

       Engedélyem nélkül kér két korsó sört, és közel hajolva bizalmasan mondja kéretlen monológját.

– Az, hogy engem mindig kérdeznek a népek, hogy ez miként van, amaz miként van, az nem azért van így, mert én olyan okos vagyok, hanem azért, kérem, mert én soha nem álmodoztam, én mindig a valóságot éltem meg, és aszerint tettem a dolgomat.  Mint mondtam, én soha nem álmodoztam. Ha éjjel rosszat álmodtam, akkor reggel rögtön körülnéztem az életemben, hogy van-e olyan része, amibe a rossz álom belepászintható. Ha igen, akkor már serénykedtem is megelőzni a bajt. De meg ha jót álmodtam, annak sem engedtem örülni magam, mert a jót is a valóság talaján kell nézni kérem, mert nem csak a baj, de a túlzásba vitt öröm is tudja ölni az emberiséget.

– Bár én örültem annak is, ami van, ami kell, az hogy megadódott, és nem jártam körbe, mint a nyomtató ló, és nem is terveztem, mert tudtam, hogy a körbejárás miatt úgyis csak a saját lábnyomomba lépek előbb-utóbb, mint ahogy az egyszerű és a nagyon okos népek mindig belelépnek a saját piszkukba ma, vagy holnap, idő kérdése az egész. Ezért nem férnek a körjárásba bele az álmok és a tervek. Persze élnek nálam jobb köröket futó emberek is, de én már kívülről látom őket, és látom, hogy nem az a lényeges, hogy milyen szintű köröket jár, hanem az, hogy körbe jár. Csak körbe-körbe ő is. Bizony ez is valóság. Ezért van az a kép a faluban rólam, hogy én higgadt ember vagyok, pedig nem is igaz ez valójában, mert az igazságosság szerint én inkább csak körültekintő ember vagyok, ami ugye csak egy hajszállal választódik el a bölcsességtől.

– A múltkor is megyek az utcán, és valaki szembejőve rám köszön – mert én ebben a faluban senkit nem bírok köszönésben megelőzni –, hogy azt mondja, te, Gyuri, elgondolkoztál te már azon, hogy miért vagy te olyan remek ember?  No, így ahogy nekem szegezte a kérdést, hirtelenjében nem is tudtam mit mondani, csak annyit, hogy talán azért, mert én mindig a valóság talaján vagyok. Mert, kérem szépen, én még a házasságomba is olyan körültekintően mentem bele, hogy az asszonyomról csináltam néhány aktfotót, és azt megmutattam sok embernek, lássam, mi a véleménye másnak, nehogy a szerelem csillogása vakká tegyen engem, hát ezért kérdeztem meg másokat is. És úgy tudja meg az író úr, hogy ezen tettemet is beszélték a faluban, és mondhatom, igen becsültek érte engem. Más nem is merte ezt megcsinálni azóta sem.

 – Persze hogy nem merték megtenni, mert nem akartak szembenézni a valósággal, hogy esetleg ronda az asszonyuk. És akkor mi van, kérdem én? Én akkor is elvettem volna az asszonyt, ha mindenki azt mondja róla, hogy ronda, csak akkor azzal a tudattal veszem el, hogy nekem egy ronda feleségem van. Ez már mással is megesett, megeshetett volna velem is, de az nem eshet meg soha, hogy én ne a valóság talaján álljak.

 – Ugyanígy voltam magammal akkor is, amikor született a gyerekem. A kórházban mondja a nővérke, hogy na, apuka, milyen szép babát hozott magának a gólya.  Aztán mutatta a szépséget, na, én elmondom magának, hogy az én gyerekem az olyan ráncosbőrű volt, mint egy vizslakölyök, a feje, mint a fonnyadt hagyma, és az egészen volt valami máz, de olyan, hogy még most is felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok.  És még ezek után mondja valaki azt, hogy én prűd vagyok. Mondta is egyszer valaki, hogy ez jól áll nekem, bár az én esztétikám azt sugallja, hogy nekem igazából a fejfájás áll jól. No nem az az enervációs kis nyilallgatás, avagy a nőies migrén, hanem a komoly férfihoz méltó hasogató fejfájás.

       Mikor ideért szóözönében az ember, akkor kezdtem érezni, hogy mintha nekem is nyilallna, és nem „nőiesen”, hanem „komoly férfiasan”, de mit tudtam tenni, még mindig volt negyedóra a vonatindulásig. Kértem én is két korsóval, amitől az emberem igen bőbeszédű lett, nem mintha eddig harapófogóval kellett volna a mondatokat kitornázni belőle.

      Az arca egészen kreolos volt, gyanakodtam, hogy esetleg cigányos is egy kissé, de a mandulavágású szemek, a zömök, vastag derék alítani engedte, hogy régi-régi besenyő, avagy kun testvéremmel beszélgetnék, ha hagyna szóhoz jutni, amire igazából nem is vágytam – már hogy én is a „valóság talaján álljak”.

       Ruházata gumicsizma és overall, a hátán a Betonútépítő Vállalat felirattal, és „svajczi” sapkával, ahogyan ő mondotta. És mint később még ezzel kapcsolatban megjegyezte, ennek a vállalatnak volt egy jelszava, amit a McAdamtól idéztek, hogy „a kocka el van vetve.” Innen gondolom, hogy humorérzéke is volt. Vagy csak én vagyok most jóindulatú. Ez tulajdonképpen mindegy, még tíz perc a vonatindulásig.

– És így vagyok én a kultúrával is, kedves író úr, ezért is mentem el megnézni, hogy mit tud mondani az ittenieknek, merthogy igazából arra is kíváncsi voltam, hogyha eddig engem kérdeztek a faluban mindenféléről, akkor mit kérdeznek majd magától, és arra maga olyan választ tud-e adni, mint én adtam volna, ha engem kérdeznek, ugye érteni tetszik, hogyan gondolom?

– De aztán láttam, hogy bizony magától nem kérdeznek semmit, és maga nem érezte jól magát, mert ez nem is csoda, mert ezek az emberek – az én példamutatásom útján – már a valóság talaján állanak, így aztán nem is igen értették, hogy maga minek jött ide? Tessék nekem elhinni, nekik nem tesz jót a költészet, meg az irodalom, meg az ilyen elvont dolgok, mert csak megzavarja őket. Ezért nem is értettek szót egymással, nem úgy, mint mi most, két egymáshoz való, mert ugye guba a gubához, suba a subához, no, erre igyunk!

Még nyolc perc a vonatig…

– Na, ezért volt az, hogy amikor meghallottam a könyvtáros Évikétől, hogy maga jön, rögtön hosszú órákat töltöttem el igazságosságban, mert számot vetettem a sok, bennem felhalmozódott kultúrával, és ezért határoztam el, hogy összeszámolom, mennyit is olvastam én már életemben. Megvilágosodtam akkor erősen, de sikerült a lehetetlen, és az eredménye az, hogy én tizenegy könyvet olvastam életemben.

  Aztán megkérdezte, hogy én össze tudom-e olvasni, hogy életemben mennyit olvastam, és mikor az „igazságosságnak” megfelelően nemleges választ adtam, akkor felragyogott az arca, és büszke-némán nézett körül a restiben.

– Hát erről beszélek, író úr, erről, amit senki nem ért. Hogy az írott betűt becsülni kell, nem csak olvasni, aztán hányavetin elfeledni, hanem számon is kell tartani, kérem! És én számon is tartom, amint tanúsítják a számok, mert minden könyvnek megvan a maga lényege, de például a maga könyvének a lényegét nem tudtam kihámozni, meg gondolom mások sem, ezért aztán nem is kérdeztek magától semmit.

Még öt perc a vonatig...

– Én napra készen ott vagyok a művészetekben, mert az nem csak a tanácsadás miatt kell kérem, hanem igényem is van rá, már úgy belsőleg gondolom. De csak az igényest szeretem, mint például a Bessenyei művész urat szeretem, de már a Béres Ilonát nem szeretem, már csak azért sem, merthogy kikosarazta a Baradlay Jenőt, aki egy magamfajta jó ember volt, kérem.

Még négy perc…

– De nem volt jó ember az, aki Száz év magányról írt, mert kérem, aki száz évig magányos, és ezt még ki is írja országnak- világnak, akkor azt nem szeretik az emberek, és csak magára vessen. Na, nem is olvastam azt el, ez úgy igaz, ahogyan itt állok. Én soha nem voltam magányos, csak néha egy picit. De az is valóság volt, az a pici magány, bár nem jó az kérem, mert a magány humusza az álmodozásnak, az meg már nem a valóság.

Még három perc...

– Mert az én életem minden órája, minden perce valóság volt, de így visszanézve mégis mintha álomnak tűnne az egész. És ezt nem értem, kérem szépen. Talán valóságból lesznek az álmok, és álmokból a valóság? Nem tudom.  Aztán még a fontos emberekkel sem ismerem mindig ki magam, múltkor is volt a tévében egy ember, valami hasburgi Ottó, a vezetéknevére nem emlékezem. Na kérem, az még magyarul sem tudott rendesen, csak olyan pöszén beszélt, mint akinek rossz a foga. És azt mondotta, hogy ő Európából jött, és mi is menjünk vele oda vissza. Nem értettem az egészet, de aztán a Gázos Lajcsi mondotta, hogy ez egy labanc ember, ennek nem szabad hinni, és hogy nem véletlen, hogy ennek valamelyik nagyapját ütötte a Buga Jakab meg a Tenkes kapitánya.

Még két perc…

  – Ezért én ezeknek a szavára sem adok. Várjuk meg szépen a világ folyását, amíg annak rendje-módja szerint folyik, mert nem baj az, ha lassú, ahogy mondják errefelé: minél lassúbb a víz, annál nagyobb terhet tud elvinni. Így van, író úr? Most mondja meg maga, hogy jól látok én, avagy nem? A valóság talaján állok, avagy nem?

Azt mondtam, hogy nem tudom, barátom, de itt a vonat, és menni kell. Paroláztunk, elkísért a vonatig, megvárta, amíg felszállok, szaladt a vagon mellett, nézte, hol találok helyet magamnak. Sípolt a kalauz, a vonat nekilódult, az emberem még szaladt néhány métert tétován, aztán eltűnt a sötétben.

Ringatott a kényelmes meleg, szenderedni hívott az üres fülke szabad padja, de nem tudtam nyugodni. Motoszkált bennem a mai nap kudarca, mérges voltam egy ismeretlenre, aki rám zúdította az egész életét, és most megyek vissza az én világomba, ami – valljuk meg őszintén – nem is az én világom, csak áltatom magam azzal, hogy ott jó nekem, mert ott megértenek engem.

Akkor ott a száguldó vonatban már sejtettem, hogy most nem a „valóság talaján” állok. Jól sejtettem. Azóta is hiába keresem, kutatom a választ a resti füstös könyöklője felett elhangzott kérdésre: „A valóságból lesznek az álmok, vagy az álomból a valóság?” 

Soroksár, 2004. 06. 28.