œ  Ş  

Kék háttérben, rózsaszínű testtel billeg Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billeg, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Billeg továbbá azért is, mert Jázmin bácsi is billeg a hibás lába és a nyolcvanéves bice-bócasága okán. A kocsma szinte üres, a jobboldali lócán a Csámpás sakkozik Sziszi bácsival, mellettük mereng Remegős Gizella - Sziszi bácsi hű szerelme -, akinek  selymes szakállát  lágyan borzolja az ablakon besurranó fuvallat.

Jázmin bácsi elöl, én, mint famulus, utána, kissé féloldalt, két lépéssel lemaradva. Jázmin bácsi nem rendel. Neki soha nem kell rendelni. És ő sem rendel másnak. Neki sem rendel senki. Kis cseresznye, amíg kirakják, rágyújt, egy billentés és billeg is ki Micimackó a helyiségből a vasalt élnek verődve néha-néha. Itt hagyott! Szó nélkül itt hagyott, vajon hol járhatnak a gondolatai, ha már hallgatóságra sem kíváncsi, mely csak az én személyemből áll?

A pult mögött Béla, a hitelek korlátlan ura és parancsolója bóbiskol, az átelleni sarokban pedig - és ezt csak én látom - az Idő ül a lócán és mosolyog. - Sakk! - mondja diadalittasan a Csámpás, és erőset koppint a futóval a táblán, mintegy nyomatékosítva a helyzet komolyságát. - Sakk, sakk - morfondírozik Sziszi bácsi, és tényleg bajban lehet, mert izgalmában erősen markolássza Remegős Gizella combozatát. - Bezony sakk ez, Szemjon Szemjonovics - kárörvendezik a Csámpás -, és ha rosszat lép, akkor két lépésből matt is! Úgy ám Szemjon Szemjonovics bátyuska, úgy ám!

Csend van a kocsmában, a Csámpás a győztesek mosolyával iszik egy mély kortyot, Sziszi bácsi erősen gondolkozik és markolász, Remegős Gizella pedig régi trükkjét felelevenítve fel akarja borítani a táblát, mintegy véletlenül. Ha nincs tábla, nincs vereség, ugyebár… A Csámpás azonban résen van, lefogja a hős Gizella kezét, Sziszi bácsi lép, a Csámpás is lép, s önelégülten pampogja fogatlan szájával: - Lám, lám, Szemjon Szemjonovics, ezt lépte, én pedig ezt lépem, és a lehető legrosszabbat lépte, mert így nem kettő, hanem egy lépésből matt! - Matt! - s keményen koppintva a táblán, behúzza a végső döfésre a vezért. - Most már felboríthatod, galambocska - mondja Remegős Gizellának, és elcsámpázik a pulthoz, hogy Sziszi bácsi számlájára kikérje a győztesnek járó három deci fehéret, az azt megtámogató büdöspálinkával egyetemben.

Béla csapos kérdően néz Sziszi bácsira, aki széttárja a kezét, így jelzi, hogy „ jaj a legyőzöttnek!”. - Nekünk is tőccsél, Bélám - és rám nézve folytatja-, meg a fiatalembernek is, ha elfogaggya. - Zavarba hoz, Sziszi bácsi - szabadkozom-, nem vagyok hozzászokva az invitáláshoz. - Azon nem csudálkozom - nevet a megvert bajnok -, aki a vén veteránnal kóricál, annak száraz marad a gígája. Nem hívott az meg még senkit, mióta ide jár, igaz, nem jár ide régen. - Tán két éve - bólogat Béla, a csapos, és a Csámpás tudományos alapossággal pontosít is mindjárt, hogy ő biztosan tudja, hogy kövér kettő esztendeje jár ide, és ül kinn a padon.

Megkapjuk az italokat, és a kocsma illemszabálya szerint letelepszem a lócára, ahová meghívtak, és én is átszellemülten iszom a friss, habzó, hideg seritalomat. - Egészségünkre - mondom mindenkinek, és Sziszi bácsihoz fordulok: - Miért mondta a csámpás Sziszi bácsinak, hogy Szemjon Szemjonovics? - Tegezzél nyugodtan - mosolyog az öreg-, a kocsmában mindenki tegeződik, csak a vén veterán Jázmin nem. Az olyan előkelő, mint a paszírozott bakakaka. Különben meg hogyan szólítson a Csámpás, ha egyszer ez a becsületes nevem, Szemjon Szemjonovics. A kezdőbetűket rövidítették a cimborák, Sz. Sz. összevonva: Sziszi.

- Te orosz vagy? - kérdem. - Félig. Anyám orosz, apám magyar. Pontosabban anyám sem orosz, hanem ukrán, de hát ezek olyan finomságok már a mai fiataloknak, hogy hagyjuk is a fenébe. - Hogyan került magyar földre az édesanyád, Sziszi bácsi? - Nem az anyám került ide, hanem az apám került oda. Anyám soha nem járt ezen a földön, és csak pár mondatot tudott magyarul, amit apámtól lesett el, későbben meg már tőlem lesett el. Apám gyorsan megtanult előbb ukránul, aztán oroszul, és mivel szerencsére nem felejtette el az anyanyelvét, ezért én három nyelven nőttem fel.

Értetlen tekintetemet látva magyarázza is, hogyan, miként történtek a dolgok az édesapjával. - Apámat az utolsó orosz offenzívánál[1] szedték össze a visszavonuló szanitécek, a mai napig nem derült ki, hogy abból a pokolból miért tettek föl a saroglyába egy gránátnyomásos magyar bakát. Sokáig hányódott kórházról kórházra, teljes emlékezetkiesése volt, ami élete végéig nem is javult semmit. A nyelvet gyorsan megtanulta, és ha kérdezték, hogy hol tanult meg magyarul, azt válaszolta, hogy ő nem is tud magyarul.

- Mikor sebeiből felgyógyult - folytatta a történetet Sziszi bácsi -, ott maradt a faluban, ahol az utolsó szanitéc hagyta. Mindenféle munkát elvállalt, ügyes kezű ember volt, és hogy mindig hangoztatta, hogy őt a világban nem várják sehol vissza, egy fürge hadiözvegy hamar beinvitálta a portájára. Ő lett később, l928-ban az édesanyám, Marja Danusia. - Az apja is Szemjon Szemjonovics volt? - kérdeztem. - Már hogyan lett volna az magyar létére? - rökönyödött meg Sziszi bácsi. Ez volt az egyetlen amire emlékezett, a neve, és mivel a magyar neve is két „sz” betűvel kezdődött, az egyiket még lefordították valahogyan, a Szabót, de a Szalvátorral, azzal semmit nem tudtak kezdeni. Mert ez volt az apám neve, Szabó Szalvátor. Ebből fabrikálták aztán a falubeliek a Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik[2] nevet.

Zsibbadtan ültem a lócán, azt mondtam magamban, ez nem igaz, ez nem velem történik, én csak álmodom, mert ilyen véletlen nincs. Milyen régóta hallgatom a Szabó Szalvátor történetét, aki nem jött haza, és most hirtelen fellebben a múlt, és helyére kerülnek a töredékek. És tévedés nem lehet, az időpontok, a helyszínek mind egyeznek, továbbá ilyen hülye neve nem hiszem, hogy volt még valakinek a Monarchiában. A másik gondolatom az volt, de jó, hogy Jázmin bácsi ilyen hamar elment. Mit tudott volna kezdeni ezzel az információval, ilyen hirtelen, ilyen váratlanul?

Felálltam, szinte álmatagon, és szóltam Bélának, adjon egy kört, már csak a  tisztesség végett is, de az igazi  ok az volt, hogy időt szerettem volna nyerni. Édes istenem! Itt a titok megfejtése, hogy miért várták haza hiába annyi éven át Szabó Szalvátort, aki nem azért nem jött haza, mert megölték, hanem azért, mert elfelejtette a hazafelé vezető utat örökre. Elkoccintottuk az én körömet is, és kis hallgatás után fordultam Sziszi bácsihoz.: - Semmire nem emlékezett az apád, Szemjon Szemjonovics? Sziszi bácsi szélesen mosolyogva derült a megszólításon, aztán komolyabb ábrázattal magyarázni kezdte az apja életét, miközben a lelki felindultság miatt erősen markolászta Remegős Gizella combozatát.

- Mondom, hogy semmire. A gránátnyomás után olyan lett az agya, mint a csecsemőnek, teljesen üres, de befogadóképes. Villámgyorsan tanult meg nyelvet, munkát, az új embereket a környezetében, s tudta azt, hogy őt Szabó Szalvátornak hívják, de hogy miért, azt már nem tudta. Számolni is magyarul számolt, és sokáig magyarul álmodott, és imádkozni is magyarul imádkozott, és ezért tudok én sokféle nyelvet, mert az iskolában és mindenütt oroszul beszéltünk, otthon pedig ukránul és magyarul.

- Ennek később nagy hasznát vettem, tételesen 1956-ban, amikor engem is átdobtak ide a többi orosz csapattal együtt, bár én nem harcoló alakulatnál voltam, hanem a törzsnél mint tolmács. Csak úgy megjegyzem, hogy ezek nem orosz csapatok voltak, hanem jóval az Urálon túli, távol-keleti mezőkről összeszedett ferdeszemű alakulatok, akiknek azt mondták, hogy a Szuezi- csatornához mennek legyőzni az imperializmust. Ezért voltak aztán meggyőződve arról, mikor elérték a Dunát, hogy ők Szuezben vannak. Szerencsétlenek, azt sem tudták, hol kapják a halálos golyót.

- Bélám! - szólt a csaposnak az öreg -, még egy kört kérek, és ne fáradj, majd a Csámpás idehozza. Csámpás, egyúttal vidd már vissza az üres poharakat! - Szép dolog mondhatom - dohogott a Csámpás-, az előbb még sakknagymester úr voltam, most meg már pohárleszedővé avanzsálódtam. - Mert golyó, az volt bőven - folytatta Sziszi bácsi, ügyet sem vetve a Csámpás prézsmitálására -, s most mondjam azt, hogy hála az égnek én is kaptam egyet? Már Erzsébet és Soroksár déli részén folytak a hiábavaló harcok, mikor kiküldtek engem valami üzenettel. A kelebiai vasút mellett mentem előre a vonalban, mikor bekaptam azt a forradalmi golyót.

S ekkor jött az égi szikra nekem, és mikor hátravittek a vonalból, s elláttak a szanitécek, jött egy orosz tiszt, de vele már csak magyarul voltam hajlandó beszélni. Mivel magyarnak vélt, nem kért papírokat, gondolta, ez a magyar hatóságok dolga, a ruhám meg a pufajka kivételével szinte teljesen civil volt, hogy tolmács lévén a magyar lakosság körében bizalmat szerezzek. - Így történt aztán, hogy a törzsnél Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik elvtársat mint eltűntet regisztrálták, a kórházban pedig az orosz tiszt bemondása szerint vettek fel mint Szabó Szalvátor elvtársat, aki a szovjet csapatok oldalán szerzett sebesülést.

- Eljátszottam azt, amit az apám is eljátszott, és a nevemen kívül semmire sem emlékeztem, de az éber államapparátus kiderítette, hogy egy Szabó Szalvátor nevű honvéd 1916 körül eltűnt valahol Galíciában, s valószínűleg annak a fia vagyok. Mire a fejsebemből felépültem, már konszolidálódtak a dolgok, harcok nem voltak, a forradalmat leverték, az ázsiai alakulatok hazamentek, és a magyarországi orosz laktanyákat új csapatokkal töltötték fel.

- Nos így kerültem én ide, az apám szülőföldjére, és 56 óta itt vagyok. Nem voltam azóta sem otthon, igen veszélyes lett volna bolygatni a múltat, itt pedig folytak a nagy építkezések, épült Dunapentele helyén Sztalinváros, a százhalombattai erőmű és finomító, Diósgyőr, meg a többi nagy szocialista iparváros. Egyszerű embernek könnyen el lehetett merülni itt a szürkeségbe, igaz munkásszállásról munkásszállásra, de nem kerültem reflektorfénybe, és ez volt a lényeg. Ahogy Szabó Szalvátor nem érkezett meg soha haza, mert elfelejtette a hazafelé vezető utat, úgy én sem érkeztem meg soha Zoloćevbe, mely Lwowtól keletre, a Tarnapol felé vezető országút mellett van félúton. Egy ideig próbáltam még nyomozgatni, hogy hol születhetett, élhetett az apám, aztán feladtam.

Sziszi bácsi ivott egy keveset, aztán a Csámpás felé fordult: - Na egy visszavágót, Kaszparov elvtárs? - Még egy pillanat türelmet kérek - kértem Sziszi bácsit -, érdekel ez a történet, nem hétköznapi. - Na ugye - nyugtázta életének minősítését Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik, alias Szabó Szalvátor. - Akkor nem is tudja, hogy mi lett a szüleivel? Meddig éltek, mikor haltak meg? - Hát csudálkozni fog, de tudom. Egészen véletlenül tudom, de ez is egy olyan furcsa história, hogy már a hihetetlenség határát súrolja. A százhalombattai építkezéseken dolgoztunk, mikor egyszer hívattak a bérelszámoló osztályra. Nem igen értettem miért, de hát hívtak, hát mentem. Egy középkorú hölgy fogadott, izgatott volt, szétszórt, kapkodó. Kerekded arca volt olyan kiugró járomcsonttal, kissé kunos jellege volt az arcának, fekete haja és olyan mellyehúsa, hogy csak gúvasztottam a szememet.

- Na, innen engem is érdekel a történet - húzódott közelebb a Csámpás, de Sziszi bácsi elhessegette. - Te csak rakosgasd a táblát, Csámpás, és ne hallgatózzál! - mondta, és felém fordulva folytatta: - Szóval igen guszta asszonyka volt, én meg fiatal voltam, hát szívesen nézdegéltem a testének a domborzati viszonyait. - Elnézését kérem, Szabó elvtárs - kezdte félénken-, de nem hivatalos ügyben hívtam, csak szeretnék magánjelleggel kérdezni valamit. Megmelegedett a szívem tájéka, mondom, itten leszen valami esetleg, de aztán nagyot is csalódtam, és elkezdtem félni is.

Azt kérdezte tőlem, hogy milyen név ez a Szabó Szalvátor, mert ugye ez nem hétköznapi név, és hogy az apámat is így hívták-e, és hogy honnan származom, és rendesen káderezni kezdett engemet. - Na nem tetszett ez nekem, gondoltam valami beépített belügyes ez, hát gyorsan visszavonultam a csigaházba, és küldtem is neki a történetet a fejlövésről, meg az emlékezetkiesésről, és megkértem, ne bolygassa a múltamat, mert az nekem fáj, még ha nem is emlékezem rá. Azért fáj, mert nem emlékezem. Elnézést kért, és zavartan motyogott valamit, és nem marasztalt, szinte látszott rajta a félelem, ahogy tuszkolt kifelé az ajtón.

Múlt az idő, de nem bírtam kiverni a fejemből a történteket, és hogy folytatása nem lett a dolognak, és senki nem piszkálta meg turkálta a múltamat, kezdett érdekelni a dolog, mi lehet az érdeklődés hátterében. Azt könnyen kiderítettem, hogy Urai Jánosnénak hívják, a férje is itt dolgozik, az is ilyen irodakukacféle ember, és saját lakásukban laknak itt Battán. Szerét ejtettem, hogy az üzemi étkezdében mögé kerüljek a sorban, és miután köszöntöttem, láttam, elborul az arca. Hűvösen üdvözölt - jó napot, Szabó elvtárs -, és elfordult tőlem. Nem adtam fel, és délután hamarabb mentem a zuhanyozóba, kicsinosítottam magam, és vártam az irodaépület előtt, hogy ha kijön, felteszem neki a nagy kérdésemet, ami engem zavart nagyon, annyira zavart, hogy nem is tudom, a válasz hiánya bántott engemet inkább, vagy a félelem a leendő választól.

- Láttam, ahogy kijön, sokan jöttek ki, de ő egyedül volt. Virágmintás kartonruha volt rajta széles vállpánttal, amely a deréknél gumírozott volt, és onnan bővült a szoknya két centivel a térd alá, akkoriban így nézett ki egy tisztességes, ám divatosan öltözött hölgy. Csípején az a fekete-piros gumi öv volt, amit ki és be lehetett fordítani, és sárga eloxált csattal lehetett rögzíteni. Mindenki ilyet hordott akkoriban. Összeszedtem minden bátorságomat, és elépattanva felajánlottam neki, ha elmondja az érdeklődése okát, talán tudok neki segíteni valamit. Megrebbent a szeme, és mögém nézett kutatóan, nekem meg remegett a gyomrom, és mögé néztem kutatóan, ilyen világ volt ez, félt mindenki mindenkitől és mindentől.

- Lassan bólintott, és beültünk egy presszóba, ahol némi feszengés után elmesélte az életét. Mesélt egy kis szabolcsi faluról, a neve Ura volt. Ott van Nyíregyháza alatt közel a román határhoz. Hogy ő ott született, és hogy nem ismerte az apját, aki eltűnt a háborúban, Galícíában látták utoljára. És hogy egy életen keresztül várták, de nem jött, szinte bizonyos, hogy meghalt valamelyik vérzivatarban. S az egészet azért mondja el, mert az apját úgy hívták, hogy Szabó Szalvátor. - Ritka név ez, Szabó kartárs, igen ritka - mélázott el -, ezért kérdeztem csak, hogy hátha, hátha valami nyomra bukkannék az ön neve által. És mutatott egy láncot, melyet az apja hagyott neki, és a medalionjába az volt vésve, hogy „Visszajövök, Szalvátor”, de nem tartotta be az aranyba vésett fogadalmát, és nem jött haza sohasem.

- Bénultan ültem a széken, és mereven néztem a féltestvérem arcát, mert meg voltam győződve róla, hogy most derült fény az apám, Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik életének arra a részére, amit eltörölt egy ostoba gránát, és amikor őt még úgy hívták, hogy Szabó Szalvátor. Legszívesebben felugrottam volna, és kiáltva magamhoz öleltem volna, hogy testvérem, én vagyok a testvéred, és nem halt meg az apád, él, boldogan él Lwow és Tarnapol között egy kis faluban, amit úgy hívnak, hogy Zoloćev, ahol én születtem, és ahol 1956 óta vár néma sírások közepette az én anyám, és hiába vár, mert én sem mentem haza többé, mint az apám, a Szabó Szalvátor!

- De nem mertem mondani semmit, a félelem, az életösztön erősebb volt, génjeinkbe ültette a bizalmatlanságot a rendszer, ez az embertelen szörnyeteg. Hosszas hallgatás után kérdeztem csak igen csendesen: - Honnan tudjam, hogy igazat mond, asszonyom? Honnan tudjam, hogy nem provokatőr magácska? Milyen biztosítékot tud ön adni nekem egyáltalán? Nézett rám, hosszan nézett rám, és felém nyújtotta a láncot az aranymedalionnal, amibe az volt vésve, hogy „ Visszajövök, Szalvátor”, és azt mondta: - Én nem kérem öntől, Szabó kartárs, hogy teregesse ki nekem az életét. De lenne egy kérésem. Ha valamit tud az apámról, a Szabó Szalvátorról, vigye el neki ezt a láncot, vagy ha nem él már, vigye el a sírjára, és adja neki vissza!

- A kezembe nyomta a láncot, felállt, és menni készült, de akkor bennem átszakadtak már a gátak, áthajoltam az asztalon, megöleltem, fejemet belefúrtam az illatos nyakába, és oda sírtam el, hogy Szabó Szalvátor él, és ő az én apám, és ezért ön, asszonyom, a féltestvérem, jaj, ne haragudj, látod, a nevedet sem tudom, csak az asszonyit...  És akkor kezet nyújtott, majd megölelt, és nevetve mondta, hogy az ő leánykori neve természetesen Szabó, de a keresztnevén ne nevessek, mert az ugyanolyan furcsa a Szabó név mellett mint a Szalvátor, mert az ő neve…

- Eufémia! Szabó Eufémia! - mondottam ki az elmúlt napokban ezerszer emlegetett nevet, amitől Sziszi bácsinak torkán akadt a szó, szeme kidülledt, görcsösen megmarkolta az asztal szélét, és mint egy jelenésre, úgy nézett rám. - Oblegy![3] Oj, kakije ljugyi! Oj, kakije ljugyi[4]- hörögte az öreg, és a feje céklaszínű lett az erős felindulástól. - Ki vagy te, ecsém, hogy szellemeket idézel itten nekem? Honnan tudod te az Eufémia nevét? Ismered? Honnan ismered? - Menj a büdös francba a hülye sakkoddal! - üvöltött rá Sziszi bácsi a Csámpásra. Nem látod, mi folyik itt? Tényleg, mi folyik itt? Ki vagy te?  Oj, csort![5] Kakije ljugyi, kakije ljugyi!

Nem tudtam válaszolni Sziszi bácsinak, sem Szemjon Szemjonovics Szapozsnyiknak, mert engem is elöntöttek az emóciós érzelmi hullámok, hogy lám, lám, annyi napja hallgatom egy bolondos öregember zavaros hablatyolását, anélkül, hogy tudnám, mi fogott meg a kisöregben, és idejétmúlt filozófiájában? De nagy az Isten, mert itt a magyarázat, megvan a dió másik fele, a Jázmin bácsié, és csak össze kell rakjam az innenső felével, a Sziszi bácsiéval, és az egész dióból talán életre kel még az Eufémia is, és összeáll egy élet, sőt több élet, és olyan kegyes az Isten, hogy nekem engedte meg összerakni…

Látva viharos érzelmi kitöréseinket, Béla, a csapos remek üzleti érzékkel megáldva több vadonatúj kört hozott ki nekünk kérés nélkül, nem hagyva ki a Csámpást sem, akiből ma már nem lesz nagymester, látta át ezt Béla nagy bölcsen. Lecsillapodván egy kicsit elmeséltem Sziszi bácsinak az elmúlt napjaimat, miként ültem le a padra egy öregember mellé, mit mesélt az életéről, az Irgalom Völgyéről, az elszalasztott lehetőségekről, és a sorsáról, mely életre ítélte őt.

- Ez már a hihetőség határa - csóválta a fejét Sziszi bácsi, mikor elárultam neki, hogy a Jázmin úrtól tudok az Eufémiáról, Szabó Szalvátorról, hogy miként vesztette az egri kirándulás után szem elől Eufémiát, akit azóta is sirat. - Ki hitte volna, ki hitte volna, oj, kakije ljugyi - markolászta Remegős Gizella combozatát Sziszi bácsi -, hogy ez az előkelősködő, úri csibész az Eufémia nagy szerelme? Ki hitte volna? - Nem csak volt? - kérdeztem. - A fenét, a mai napig ácsingózik utána - legyintett Sziszi bácsi -, pedig sokszor le akartam beszélni róla, most hogy már ismerem a vén veteránt, csak jobban ez a véleményem. De Eufémia hűséges, ma is csak rá gondol, pedig már nyolcvan éves.

Most nekem kerekedett el a szemem, hát Eufémia él még? - Persze hogy él, az apja házában él, Zoloćevben, ahová személyesen vitte el a láncot a medalionnal az apjának. Aztán ott is maradt, és ott él azóta is. Akkor, azon a napon késő estig raktuk össze a részleteket Sziszi bácsival, és mire elérkezett a záróra, és összeállt a kép, Sziszi bácsinak életében először hitelt kellett kérnie, én pedig megtudtam a hiányzó információkat Eufémiáról. Azt már Jázmin bácsi is említette, hogy az egri kirándulás után Eufémia ismét bezárkózott, kerülte őt, s aztán egy napon szó és hang nélkül eltűnt. Kereste őt Jázmin bácsi, kereste János, az ura, a munkatársak, bejelentették a rendőrségen, de soha többé nem került elő. Mindenki elsiratta, aztán elfeledte, csak a vén Jázmin nem, az még most is ott vakaródzik az emléke után a padon, és erősen készül Eufémia után a másvilágra.

- Ott a presszóban én rögtön visszaadtam a láncot Eufémiának - mesélte Sziszi bácsi-, és azt javasoltam neki, hogy vigye el ő személyesen az apjának, és ez azért is lenne még jó ötlet, mert az én anyámnak is hírt vinne rólam, hogy élek, nem haltam meg, csak nem keveredtem haza soha, mint az apám, a Szabó Szalvátor. Attól kezdve úgy éltünk, mint a titkos szerelmesek, féltünk a rendszertől, én azért féltem, amit a múltam rejtett, Eufémia pedig azért, amit a jövőjében terveztünk. A legjobbnak az látszott, hogy szerelmespár benyomását keltjük, így megvolt az indok a bujkálásra, a titkos találkozókra, és nem figyelt fel ránk az „Éberség” szeme, csak a kollégáké, akik irigykedve nézték az érett, ámde gyönyörű asszony szerelmét az ifjú prolival. Sajnos áldozat lett itt a János, az egész város tudott a „kapcsolatunkról”, csak ő nem, de nem mertünk kockáztatni.

- Egyetlen cél lebegett a szemünk előtt már-már betegesen, hogy Eufémia elérje végül a Szabó Szalvátor ölelését, amit akkora ígért, ha egyszer hazatér. S mivel nem tudta ígéretét beváltani, most Eufémia viszi el hozzá a be nem váltott ígéretet. Sziszi bácsi elmesélte, hogy akkortól kezdve Eufémia elhanyagolta a családját, a munkáját is lazábban vette, és igen nagy mozgalmi életet kezdett élni. Belépett a pártba, szakszervezeti funkcionárius lett, beiratkozott a marxista-leninista egyetemre, részt vett a „Ki mit tud a Szovjetunióról?” vetélkedőkön, a kollégái és a János is azt hitték, hogy megháborodott. Kultúrházakban lépett fel, és nyomta az új kádári ideológiát, miszerint, „aki nincs ellenünk, az velünk van” - a konszolidáció időszaka volt ez.

Lassan megnyíltak a börtönök, lassan hegedtek a sebek, és Eufémia már nem dolgozott gazdasági területen, függetlenített párttikárrá avanzsált, és ontotta a frázisokat, a demagógiát az általa gyengébbnek vélt elvtársaira. 1962-től 1963 végéig tartott ez a mások által is tébolydának nevezett állapot, mikor végre elérkezett a nagy lehetőség, és egy delegációval Eufémia is kiutazhatott a Szovjetunióba. Lwowba mentek, hogy az ukrajnai aranyos búzakalász mezőinek termelési értékeit tanulmányozzák, és akkor már csak hatvanöt kilométerre volt az apjától, Szabó Szalvátortól. Nem sietett, nem kapkodott, 1916 óta tanult meg várni, és várt most is türelemmel, holott majdnem megtébolyodott türelmetlenségében.

Az ottani elvtársaknak és elvtársnőknek annyira megvette a szívét, hogy ők maguk kérték felettes szerveiktől, hogy Eufémiát küldjék állandóra kihelyezett magyar referensként az ukrajnai aranyló búzamezők termelési mutatóinak gondos tanulmányozásához. A felettesek körbejárván ezt a kérdést és Eufémia idomait úgy döntöttek - hárman voltak mindössze -, hogy ha meggyőződnek arról, hogy Eufémia idomai ugyanolyanok, mint az ukrajnai mezők aranykalászai, akkor kikérik Magyarországról Eufémiát állandó referensnek. Eufémia visszautasította az ajánlatot, de felajánlotta mindhármuknak, ha valamelyikük feleségül kéri, és ezáltal megkapja a szovjet állampolgárságot, akkor annak az elvtársnak ő hű asszonya lesz egészen addig, amíg a kommunizmus fel nem épül, és mint tudjuk, ez hosszú távú időre volt méretezve.

- Félelmetes, hogy mit kevert ott Eufémia - merengett Sziszi bácsi -, mert még a halottá nyilvánítását is el tudta intézni, ezért nem kellett elválnia a Jánostól, és így tűnhetett el nyomtalanul mindenki életéből. Sziszi bácsinak is nehéz lett az élete, hogy Eufémia felszívódott a ködös keleten, mert kapcsolattartásról szó sem lehetett. Mikor a persztrojka csillaga már zenitre futott, akkor tudott csak egy turista csoporttal kijutni Lwowba, ahol Eufémia várta, és elmentek együtt Zoloćevbe, ahol sokáig beszélgettek Szabó Szalvátor és felesége, Marja Danusia Szapozsnyikovna sírjánál.

- Van már egy sír - mesélte Eufémia Sziszi bácsinak - a mi kis falunkban, aminek a neve Ura, és Nyíregyházától délre, közel a román határhoz álmodja álmos életét az egykori lakóiról. Azon a síron van egy kopjafa, és rajta az első név a Szabó Szalvátoré, aztán a Szabó Margité, és Letavai Lajos neve alatt van a Jázmin anyjának a neve, a Letavai Ilonáé. Arra gondoltam, ha hazamész, menj el az urai temetőbe Sziszi, és a Letavai Ilona neve alá vésd bele még egyszer, hogy Szabó Szalvátor, és alája az édesanyád nevét, hogy Marja Danusia Szapozsnyikovna. Ha ezt megteszed, akkor lesz végre, 1916 óta először, együtt a családunk.

- Aztán elmesélte nekem - folytatta Sziszi bácsi -, hogy az apánk 1968-ban halt meg, 74 évesen. Egyszerűen és szépen átszundította magát egy végső álomba. Haláláig furcsálkodva nézett Eufémiára, aki hiába állította, hogy az ő leánya, semmi, de semmi emlék nem jött elő annak a cudar gránátnak a poros füstje mögül. A láncot sokáig forgatta a kezében, ezerszer elolvasta, hogy „Visszajövök, Szalvátor”, és még többször mondta, hogy „lám, lám, az én fiam, a Szalvátor csak nem halt meg idegen földön, íme, ezzel a lánccal üzeni, hogy hazajön, hogy egyszer megérkezik.”. S az a lánc attól fogva az én üzenetem lett, és akkor is azt szorította görcsösen, amikor meghalt.

- Eufémia már igen jól beszélt oroszul, és Marja Danusiával nagyszerűen megértették egymást, s ketten együtt összerakták a Szabó Szalvátor kettévágott életét. Apám halála után, 71-ben Eufémia ötvenöt évesen nyugdíjba ment, de esze ágában sem volt hazajönni. Mivel a férje is elérte a nyugdíjkorhatárt, ott hagyták Lwow[6]-ot, és  Zoloćevbe költöztek, nagy és tágas portája volt apáméknak, és ott éldegéltek szerényen és békében anyámmal. Anyám 1976-ban halt meg, talán utánozni akarta apámat, mert ő is hetvennégy éves volt akkor.  Eufémia 1980-ban teljesen magára maradt. A férje hosszas betegeskedés után költözött ki a zoloćevi temetőbe. Hatvannégy éves volt ekkor, de nem akart hazajönni, valamiféle utakról mesélt ott a temetőben, hogy milyen keskenyek és rövidek lettek számára az utak Magyarországon, aztán széles árkokról mesélt, amit gyerekkorában félt átugrani, az igazság az, hogy a mai napig nem nagyon értem, mit is akart ezekkel a dolgokkal mondani.

- Tudod - merengett Sziszi bácsi -, ma már telefonálni is lehet, ha akarom, most azonnal beszélhetek Eufémiával, hetente, kéthetente szoktam őt hívni. Most akkor ezeket elmeséled Jázmin úrnak, a vén veteránnak? - Hát, igen! Sziszi bácsi végre rákérdezett arra, ami egész idő alatt foglalkoztatott, hogy elmondjam-e egyáltalán, és ha igen, miként, milyen formában adjam elő ezt Jázmin bácsinak, a meglepetéstől még megáll a szíve is esetleg. - Miért nem te mondod el neki, Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik? - kérdeztem Sziszi bácsit, miközben a Csámpás fogatlan száját nagyra tátva örvendezett a megszólításon. - Azt is tedd neki hozzá, barátom - vihogott a csámpás-, hogy elvtárs, mert biztosan elvtárs volt az öreg Sziszi, meg párttag! Berija elvtárs gyereke ez, csekista volt bizonyosan, most meg úgynevezett alvóügynöknek van ide beépítve, hosszú távú besúgó a lelkem!

- Oblegy! - dühödött meg Sziszi bácsi -, ne pofázz itt, Csámpás, rólad mindenki tudja, hogy ávós verőlegény voltál a börtönben, hát ne magadból indulj ki, mert lenyomom az összes gyalogot a torkodon erről a tábláról! - Jó, jó az voltam, hát az voltam - pampogott a vén pufajkás -, de én rendes embert nem bántottam soha, csak cigányt meg zsidót, Isten bizony! - Meg ellenzékit, meg értelmiségit, meg régi kommunistákat, meg kulákokat - sorolta Sziszi bácsi a Csámpás áldozatait -, aztán papokat, meg ártatlanokat, főleg azokra voltál nagyon begerjedve, akik azt mondták, hogy ártatlanok. Tehát ne pofázz, Csámpás, húzd meg magad, s főleg ilyen rasszista dumákat ne mondj az én asztalomnál!

- Még hogy én, én rasszista? - méltatlankodott a Csámpás. - Hogy én különbséget teszek emberek között? Hát ez már igen aljas rágalom, Szemjon Szemjonovics Szapozsnyik elvtárs és besúgó, mert kérem én soha nem tettem különbséget emberek között! Én mindig, egész életemben, egyformán és egyenlően utáltam és gyűlöltem mindenkit… - Kuss! - hörögte Sziszi bácsi, aztán felém fordult: - Én sokat hallottam Eufémiától erről a rongy emberről. Nagyon sok keserűséget okozott a testvéremnek egész életében. Akkor most, hogy vén korában nyervog itt a régi emlékein, mint egy koszlott kandúr, miért adjam meg neki azt az örömet, hogy tovább is keserítse a testvérem életét? Nem volt elég nyolcvan évig? Nem volt elég?! - És ha én elmondom neki? - kérdeztem szinte támadóan. - Az a te döntésed, barátom, és a te bűnöd is egyben, nem az enyém - válaszolta Sziszi bácsi, és elkezdte a mosdó felé terelni Remegős Gizellát, neki nagy szerelmét. - Gyere, édesem, könnyítünk magunkon, te segítesz nekem, én meg neked, ilyen ember vagyok én…

Kifizettem a számlámat, és kijöttem a kocsmából. Aznap már nem mentem vissza a padhoz. Kerültem egy nagyot, sétáltam, róttam az utcákat, és néha álmodozva én is átugrottam az árkokat. De akárhogyan forgattam a történéseket, csak arra lyukadtam ki, hogy én még nem vagyok felkészülve arra, hogy nálamnál érettebb embereknek örömet szerezzek, avagy fájdalmat  okozzak.