œ  Ş  

Nem lehetett a nagyteljesítményű BMW lehetőségeit kihasználni, annyira rosszak voltak az utak. A teljesen új szakaszokon siklani lehetett az erős géppel, de csak csínján, mert aztán minden átmenet és figyelmeztető tábla nélkül pogány köves utak következtek.

Pável Pavlovics idős kora ellenére - vagy tán épp azért - lazán, rutinosan vezetett, és közben nosztalgiázott egyfolytában. - Na, hiába találták ki ezt az imperialista szerkezetet, a mi földanyácskánk hátára csak a Volga meg a Csajka való igazából…

A mondatot nem tudta befejezni, mert Jázmin bácsi azonnal hozzászólt, mint az orosz föld igen neves és jártas szakértője. - Meg a tank! Az való erre a földre igazából. Én láttam, hogy minden eszköz a sárba fulladott, kérem szépen, és mi nagyon kimerültek voltunk, és nem tudtunk tovább menni akkor és ottan. Ezért mondom, csak a tank, az való az orosz földanya hátára! A gyors tolmácsolás tette lehetővé, hogy Pável Pavlovics nagyot rikkantva a kormányra csapjon még mindig erős kezével. - Úgy van! Jól mondja! Tank való ide! A T 34-es! - Nem úgy van - replikázott Jázmin bácsi -, a Párduc meg a Királytigris! Azok valók ide, én láttam, ahogyan hömpölyögtek Kurszk felé! - Én meg láttam, ahogyan nem mentek visszafelé, mert ott hevertek kilőve egymás hegyén hátán a kiszögelésben - kárörvendezett Pável Pavlovics, de annyira, hogy majdnem leszaladtunk az útról.

Hajnalban indultunk, és rögtön láttuk, hogy ezt az ezerkétszáz kilométert csak két nap alatt tudjuk megtenni. Pável Pavlovics mellett Eufémia ült, mi pedig hátul Tatjánával, közrefogva Jázmin bácsit. A vén veteránnal nem lehetett bírni. Mikor elmondtuk neki a lehetőséget, hogy meglátogatjuk a voronyezsi csata színhelyeit, azonnal bekattant. - Na ugye! Na ugye! - sugárzott az arca. - Üzent a Kapor őrvezető úr, végre üzent! Tudtam, hogy nem hagy cserben egy ilyen vén bakát, mint én… Ledobta magáról a pokrócot, igazgatta a ruháját, kihúzta magát, tisztelgett, csattogtatta a szandálos bokáját. - Szemle lesz reggel, bajtársak, érzem a csontjaimban, hogy szemle lesz! Szerelvényt igazíts! - vezényelte önmagát, és ragyogó arccal pakolni kezdett.

Aztán valami eszébe jutott, mert hirtelen abbahagyta, és szinte sírós hangon szaladt Eufémiához. - Tessék mondani, van már január 12-e? És akkor Eufémia azt mondta, hogy "holnap lesz január 12-e, Jázmin, és 9.45-kor indul a támadás ellenetek az urivi hídfőnél”. - Nem! Az nem lehet, kérem szépen, akkor itten nagy hó volt és lelkekig ható hideg. Annyira emlékszem, nagyon fáztunk, és nagyon féltünk is! De én nem az életemet féltettem, kérem szépen, hanem azon lehetőség elvesztését, hogy nem láthatom többé Eufémiát. - Tudja ön azt, hogy ki az az Eufémia? - kérdezte Eufémiát, aki biztosította Jázmin bácsit, hogy nem tudja, honnan is tudhatná, hiszen ez csak Letavai Jácint honvéd szíve titka lehet. - Igen - suttogta az öreg párás szemmel -, csak az én titkom volt, még a Kapor őrvezető úrnak sem említettem soha…

  Lassan tudtuk csak megnyugtatni, és  nehezen szenderedett el. Reggel elsőnek riadt, fellármázott mindenkit, és a közben iderendelt Pavel Pavlovicsot a karjánál fogva ráncigálta a tornácra, és jelentette nekem, hogy az éjjeli őrségben orosz foglyot ejtett. Az indulás érdekében rövid, pontos és lényegre törő magyarázatok következtek. Sziszi bácsi megérttette Pável Pavloviccsal, hogy ő most miért hadifogoly, Eufémia megérttette Jázmin bácsival, hogy a hadifoglyot most nem hallgatjuk ki, és nem is lőjük le, mert mint munkaerőt felhasználjuk, vezetni fog az orosz rónán, amely hosszan nyúlik el, olyan hosszan, hogy talán az Irgalom Völgyéig is elér.

- Ó, az Irgalom Völgye! - lágyult el Letavai Jácint honvéd arca. – Ha ez az istentagadó bolsevik proli odavisz, istenuccse kap tőlem egy porció komiszkenyeret. Még azt is megvárom, hogy megemészti, és csak azután szólok Borsi őrmester úrnak, hogy hajtsa fel az aknamezőre. - Az indulás érdekében, ezt sem fordította le senki Pável Pavlovicsnak, ezért el is indulhattunk végre. Sziszi bácsi nem jött velünk, mint mondta: „Nem megyek, mert ez a Jázmin útja. Ő most visszamegy a Donhoz, mert neki ott van az Irgalom Völgye. Aztán majd egyszer én is útra kelek még a Dunához, amiről sokan azt hittük akkor, hogy az Szuez.”

Aznap késő este értünk Harkovba, aminek azért is örültünk, mert már nem volt messze az orosz határ, és innen észak-kelet felé fordulva már alig háromszáz kilométer Voronyezs. Tatjána Ivanovna most is kiválóan végezte hostessi munkáját, a szállásunkon megvetett ágy várt, az asztalon badacsonyi szürkebarát örvendeztette meg poros torkunkat. Vacsora után Jázmin bácsi önként felajánlotta, hogy az első éjszakai őrséget ő elvállalja, s csak azután pihen majd le. Eufémia megjegyezte, hogy ma éjjel még nem kell őrség, pihenni kéne inkább, mert a nagy támadás csak holnap indul meg. Jázmin bácsi nagyon felháborodott ezen a minden katonai fegyelmet felrúgó lazaságon.

- Ezért nem jó, kérem szépen - fordult hozzám -, ha már a markotányosnők is beleszólnak a hadvezetésbe, amely, mint tudjuk, egyfajta művészet. Mert én is tudom, hogy csak holnap indul a bolsevik horda barbár keleti áradata a keresztény Európára, de az senkinek nem jut eszébe, hogy foglyunk is van, akit őrizni kell! - Ugye, ugye - nézett korholóan Eufémiára, aki csak egy szemrezzenéssel figyelmeztett, hogy nem feltétlenül muszáj mindent fordítani Pável Pavlovicsnak. Így történt, hogy Letavai honvéd kiment a kertbe őrséget állni, mi pedig megittunk még két üveg bort, mert azt senki nem merte reszkírozni, hogy a vén veteránt egyedül hagyjuk a nagy orosz éjszakában.

Tatjána a vállamra hajtotta a fejét, Pável Pavlovics egy melódiát zümmögött, Eufémia pedig sokáig nézte ezt az esti idillt, majd Tatjánához fordult: - Szerintem tegyük el magunkat holnapra! Fárasztó nap lesz, érzem a csontjaimban mint a kelekótya Jázmin a reggeli szemlét. Megbeszéltük,  hogy én „váltom” le Jázmin bácsit, hogy nyugodt legyen az öreg álma. - A vonalon minden csendes, említésre méltó esemény nem történt! Az őrséget egy fő hadifogoly őrzésével terhelve átadom! - csattogtatta szandáljait Jázmin bácsi, és Eufémia betakarta egy meleg pléddel, úgy kísérte fel a szobájába.

Reggel különösebb incidens nélkül sikerült elindulnunk, de még benn a városban beborult az ég felettünk, mert egy csomópontnál az észak felé menő széles útnál egy nagy tábla jelezte, hogy itt lehet Kurszk felé kanyarodni. Sajnos Pável Pavlovicsnak is voltak emlékei, és a kormányra csapva nagy kezével a foga között sziszegte ádáz dühvel: - Itt kentük el a szátokat 43 nyarán, disznó fasiszta banda! Ezer Párduc meg Királytigris jött ellenünk, alig kétszáz vonszolta el csak a seggét nagy üggyel-bajjal…

Eufémia rögtön fordította Jázmin bácsinak, hogy Pável Pavlovics bosszankodik, mert valami nem oda illő zörgést hall a motorból. A vén veterán sajnálkozott erősen a technikai hiba miatt, mert, mint mondta, éppen meg akarta kérdezni, hogy nem tudnánk-e kis kerülőt tenni a kurszki mezők felé, ahol 43 nyarán ezer Párduc és Királytigris állta útját az ateista barbár hordáknak… Én is rögtön tolmácsoltam Pável Pavlovicsnak, hogy Jázmin bácsi milyen elismerő szavakkal méltatja azt a helytállást, amit a kurszki mezőkön tanúsítottak azok a munkások, akik a gyárból kikerült vadonatúj T 34-esek tornyaiba bebújva egyenesen a tűzbe mentek, mert nem volt elég kiképzett harckocsivezető.

- Ezt mondta? Igazán ezt mondta? - örvendezett Pavel Pavlovics, és hátranyújtva a kezét békejobbot nyújtott Jázmin bácsinak. - Nem tudom, miért nyújtogatod a kezedet, te bolsevik disznó, mert ez nem segít rajtad, fogoly vagy, az is maradsz, és holnap mész az aknamezőre, Borsi őrmester úr majd gondoskodik rólad! - Némán néztünk egymásra Eufémiával, Tatjánának intettem, hogy majd később, aztán elhagytuk a kurszki táblát, észak-kelet felé fordultunk Voronyezs irányába, és csak ekkor kezdett kiderülni az ég Harkov városa felett.

Voronyezs előtt húsz kilométerrel letértünk jobbra a főútról, mert az Irgalom völgye az Uriv és Scsucsje között feküdt, a Potudon folyócska torkolatától kissé délre. Egyre keskenyebb és rosszabb úton döcögött a BMW, s egyszer aztán már nem is lehetett tovább menni. Jázmin bácsi kipattant az autóból, látszott rajta, hogy felismeri a helyet, két kezét széttárva mélyen szívta be a Don felől fújó meleg, nyári levegőt. - Micsoda hideg, micsoda csontig ható hideg ez, Istenem! - dörgölte össze a tenyerét fázósan, és nagyokat lehelgetett a markába. Tatjánát és Pável Pavlovicsot az autónál hagytuk, és lassan elindultunk Jázmin bácsi nyomában, aki előttünk bicegett sietve, majd visszasietett hozzánk, mint a kiskutya, és mutogatott hevesen gesztikulálva, hogy „itt voltunk mi, tőlünk északra a németek, arra a buckák felé az áruló románok, meg a cigány olaszok”.

Még öt vagy hat kilométerre lehettünk a Dontól, mikor Jázmin bácsi egyszer csak megmerevedett, merően nézett a fűben alig látható két kis halmocskát, melyek csak akkorák voltak, mint a zsenge kamaszlányok éretlen mellecskéi. E két kis bimbókezdemény között feküdt az Irgalom Völgye. - Eufémia! Nézd Eufémia! Az ottan a völgy, az Irgalom Völgye! Ó, Istenem, ott az Irgalom Völgye! De nincs még január 12-e, és le vagyok fegyverezve is, mert a Kapor őrvezető úr azt mondotta volt akkoron, kérem szépen, itten ezen a helyen, hogy ne hagyjunk használható fegyvert a bajtársaink ellen, akik csak pár óra múlva fognak meghalni.

Lihegve botorkált a gödrök és a bozótok között, arca izzadságban fürdött. - Ó, itt minden úgy van, mint régen! Ott a Kapor őrvezető úr is! Látod, Eufémia? Látod te is? Hív engem! Látod, Eufémia, megbocsátottak nekem mégis, hogy bele akartam pillantani az Isten ingujjába. Úgy mennék, úgy mennék már, Eufémia, hív a Kapor őrvezető úr is, meg a bajtársak, de még nincs január 12-e! - Menj nyugodtan, Jázmin, ha úgy gondolod, hogy menned kell! - mondta bátorítóan búgó hangján Eufémia -, ne az idővel törődj, hanem hogy hová szándékozol megérkezni. Ha végre elindulsz, és veszed a bátorságot, hogy valahová megérkezzél, akkor oda érkezel meg, ahová mindig is kívánkoztál, és hidd el, ezt én mondom neked, az Eufémia! És mire megérkezel oda, ahová elindultál, pontosan január 12-e lesz!

- Ó! Ez biztos, Eufémia? Biztos? Én hiszek neked, és indulok akkor. De hogyan menjek? Semmim nincs, amiről megismerne engem a Kapor őrvezető úr! A kezébe adtam a Micimackós szatyrot, felismerte, és boldogan magához szorította. - Ez az én borjúm[1]- mondta, és elindult. Vissza akartam tartani, de Eufémia nem engedte. - Hagyja! Könnyű lesz neki. Hiszen mint tudjuk, csak tíz másodperc…

Kék háttérben, rózsaszínű testtel billegett Micimackó a reklámszatyor oldalán, fejjel lefelé billegett, mert hibásan nyomtatták a műanyagra. Billegett továbbá azért is, mert Jázmin bácsi is billegett, a hibás lába és a nyolcvanhároméves bice-bócasága okán. Micimackót fordítva nyomtatták a műanyagra, de fordítva is jól érezte magát a Százholdas Pagonyban. Jázmin bácsit is fordítva ültették valamikor réges-régen a bilire, és most együtt billegnek az Irgalom Völgye felé. Délcegen lépkedett Jázmin bácsi a Kapor őrvezető úr hívóan lengető karjai felé, körülötte gránátok robbantak, vakítóan narancssárga volt az ég, mert mint tudjuk, öt nemzet tüzérsége lőtte azt a völgyet. Egy-egy pillanatra elveszett alakja a magas hangafűben, aztán ismét láthatóvá vált, ahogyan bal kezében a Micimackós szatyorral, jobbjával Kapor őrvezető úrnak integetve, futva sántikált a múltja és egyben a jövője felé.

- Menjünk utána - mozdultam ismét -, még baja esik! De Eufémia parancsolóan villantotta rám a szemét. - Nem megyünk! Sehová nem megyünk! Tíz másodperc múlva meg fog halni, és én nem megyek utána. Hagyom meghalni. Tudja, a Jázmin mindig azt mondta, azért nagy a tenyerem, mert abban sok jóság elfér. Ő jónak képzelt el engem, pedig én nem vagyok jó! Jók azok, akik nem tudják, hogy jók. Szeretni is csak azok szeretnek igazán, akik nem tudják, hogy szeretnek. A Jázmin ilyen ember. Azt sem tudta, hogy jó, igaz, azt sem tudta, hogy rossz. De én mindig tudtam, hogy mikor vagyok jó, és mikor nem vagyok jó, tehát én nem vagyok jó.

- Tudja, én is csak mostanában jöttem rá arra, hogy ne valamilyen félelem, vagy a jutalom reménye miatt legyünk jók, hanem egyszerűen csak azért, mert jó jónak lenni. Mondhatja, fiatalember, hogy nem is szerettem, nem is szeretem a Jázmint. Nézze! Itt ülök, és nem mozdulok. S ez a mozdulatlanság a lényeg! Előadható a mi történetünk úgy, hogy nagyon nem szerettem a Jázmint, mert az egész életemet kisiklatta azzal a hiú reménnyel, hogy visszajön hozzám, és én vártam, csak vártam. Hát akkor most menjen és pusztuljon el, úgy, ahogy akar, tűnjön el az álmaiban és a vágyaiban, csak tűnjön el, és legyen már ennek a tíz másodpercnek vége!

- De előadható úgy is, hogy én mindenek ellenére nagyon szerettem a Jázmint, mert egész életemben adott nekem türelmet a várakozásra, a reményre, és nem siklott ki az életem soha, mert úgy éreztem, volt mire várnom. És annyira szeretem ma is,  hogy most hagyom, hogy hadd menjen el úgy, ahogy a vágyaiban és álmaiban ez sokszor előjött, és az ő jó érzéseitől úgy érzem, nekem is teljesülnek majd az álmaim és a vágyaim. Nem nagyon érdekel, fiatalember, hogy ön mit gondol rólam, hogy szeretem-e ezt az embert, vagy nem. A lényeg a mozdulatlanság! Ha nem szeretem, akkor miért mozduljak? Ha szeretem, akkor pedig azért nem mozdulok. Mert a szeretetet és a közömbösséget semmi nem választja el egymástól. A bölcsesség és a fásultság között sincs semmi különbség! Talán csak annyi, hogy ki és hogyan akarja látni - fejezte be Eufémia.

Ketten néztük a már borsószemnyire zsugorodott alakot, és nekem az jutott eszembe, hogy Jázmin bácsi is mondott valami ilyesmit, igaz, hogy szokása szerint egy nemi aktussal szimbolizálta ezt ő akkoriban: „Továbbá - bár nem akarom megbotránkoztatni, ifjú barátom, de az ok, a motiváció semmit nem módosít az aktuson magán. Az aktus szempontjából ugyanazok a mozdulatok, a lihegések, a nyögések, talán csak a végén van pici különbség, hogy keserű az ember szájíze, vagy édesen kielégült?”

Nem is tudom, miként láttam, mert már olyan messze volt, ahogy a vén veterán nyolcvanhároméves tüdejét nem kímélve bicegett a völgy felé. Még három másodperc volt hátra a tízből, mikor Kapor őrvezető úr elkapta a vakon futó Letavai Jácint köpenyét, és lerántotta magához egy mélyebb gránáttölcsérbe. - De jó, hogy itt vagy végre, drága fiam - kiabálta Kapor őrvezető úr -, már azt hittük, soha nem érsz utol minket. Ötvenhat éve fekszünk ebben az átkozott Irgalom Völgyében, mert azt mondták nekem, hogy nem mehetek tovább rajta, amíg be nem várom azokat, akikkel elindultam, akikért felelős vagyok! Merthogy a kijáratnál nem magamról kell majd számot adnom, hanem azokról, akik rám voltak bízva. Nincs fegyver nálad ugye, fiam? - kérdezte Kapor őrvezető úr.

- Csak ez a kis micimackós reklámszatyor van nálam, ez sok utamon elkísért - ordította a gránátzajban Letavai Jácint honvéd -, ez most a borjúm, de ha akarja, őrvezető úr, ezt is eldobom. - Nem szabad fiam! Nem szabad! - emelte fel tiltóan a kezét Kapor őrvezető úr. - Ezt is úgy tudtam meg véletlenül, hogy ahová megyünk, ott nagyon-nagyon fontos, hogy legyen az embernél egy micimackós szatyor.  Mi ötvenhat éve várunk rád meg a fordítva nyomott Micimackódra, aki a Százholdas Irgalom Völgyének a Pagonyában él. És most indulás! - adott parancsot Kapor őrvezető úr.  - Három másodpercünk maradt, amire ötvenhat évet vártunk, hát utánam fiaim, mindig csak utánam!

Három másodperc, ennyi volt csak az egész… Az Irgalom Völgye némán, lustán, ráérősen nyúlt el az izzóan sárga nyárban a végtelen sztyeppe felé, fölötte sűrű pelyhekben hullott a hó. A két kis dombocska egyikén szinte egyszerre fedeztünk fel Eufémiával egy igen-igen ismerős alakot. Kényelmesen, lábait keresztbe téve ült a dombocska tetején a mindig mosolygó Idő, mely, mint tudjuk, nem más, mint az Isten Végtelen Türelme.

S hogy az Idő, amikor nem a piramisokban, az emlékezetekben él éppenséggel, miért kocsmákban, avagy az Irgalom Völgyének egy dombocskáján múlatja az időt? Hogy az Idő miért nem teszi lehetővé, hogy szerethessenek azok, akik szeretni akarnak, és miért gyűlölhetnek azok, akik gyűlölni akarnak? Hogy miért hívja azokat, akik félnek, és miért utasítja el az útra készeket? Hogy miért nem nyílnak meg az ajtók kopogtatásra, kérésre, dörömbölésre vagy fohászra? A kérdések kérdések maradnak. Egy a lényeg: Hogyha már elkövetted azt a hibát, hogy kérdéseket teszel fel, ne csodálkozz a válaszokon! S hogy miért ne? Mert csak egy válasz van. Nézd! Az Isten már csak ilyen…

2007-08-28

Soroksár