Tartalom

Utazás Kietlenbe

          János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - hozta a hírt, mely portám fölé sötét fellegeket terített, és mély bánatba vonta az érző emberi szíveket.

Mert nálunk Soroksáron olyanféle postás van, mint az Örkényi Tóték postása: dehogy hozna az ki nekünk rossz hírt, inkább elküldi valakivel - mint most is -, belegabalyodva a templom előtt János szomszédba - nékem atyai jóbarátomba -, őt jelölve ki a fájdalom hordozójának.

Szólt peniglen a sokpecsétes hivatalos fermán[1] arról, hogy egy hét múlva jelenjek meg a Fővárosi Okmányirodában, ahol is a már végleges - halálomig szóló passzusokat -, bumácskákat kell átvegyem, s azt aláírásommal hitelesíteni, és mintegy végső obsitos levelet tulajdonomba venni. Budapest Főváros Önkormányzatának hivatalában, a Városház utca, földszint 2/a. alatti helyiségben.

Először némán magamban, aztán fönnhangosan sillabizáltam a levelet János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - fülébe, aki átérezve a rám zúduló terhet, sűrű lapockaveregetésekkel bátorított és buzdított férfiasan viselni el a sorsot, melyet az ég rám mért.

És elkezdődött az iszonyat hete, melynek csaláncsípését alig bírtuk enyhíteni finom duránc rézelejével, mely csak azért sikerült, mert vörösborban áztatott aszalt szilvát majszolgattunk hozzá.

Meghallván a rossz hírt, megbolydult az asszonynép is, az én türkizszemű Tündérkertem fellármázta rögvest Borcsa nénjét, majd a kapuhoz szaladva fennszóval kiáltozta át az utca másoldalára az ő hívó szavát Szembe Marinak, s minutum alatt lett nagy kupaktanács a tornácon, ahol vegyesen keveredett a felettem való sajnálkozás az útra való készülődésnek terveivel.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy Soroksár nevét át lehetett volna írni Sírófalvára, annyi együttérzés és szánakozás terült szét az én portámon.

Ahogy haladt égi útján a nap, úgy terjedt a hír Soroksárszerte, és az emberek tehetségük szerint jelezték felém együttérzésüket. Már kora délután nyomta befelé a kisebbik kapumat a lelkek vétkeinek szorgos gyomlálója, Parókiális Tisztelendő Úr, miközben szórta az áldást, mint magvető keze a búzát, vagy mint pipacsot az őszi szél, amit a Cingár káplán nyomatékosított sűrű ámenekkel.

Alig futotta át a rettenet levelét Parókiális Tisztelendő Úr - melyet szellemesen az exodushoz való parancsnak minősített -, amikor a szerdai ferbliparti rendszeres résztvevői érkeztek, tételesen Lutykó úr, a tarják és combok korlátlan ura, továbbá Kutulocz, aki a Donnál hagyta a fél arcát, és Bibliás Áron, aki még ma is klerikusnak vallja magát. Igen jól esett nékem, hogy nagy bajomban a hívséges társak mellettem állottak, mint Czibak Imre Tomori Pál mellett.

Az én türkizszemű Tündérkertem is átlátta a pillanat súlyát, és rögvest asztalt senderített, fehér vásznon illatozott a sódar, kovászos uborka, a friss fehér kenyér kíséretében.

János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - szorgosan rohangált a pince feneke és a terített asztal között, így sűrű könnyhullatásainkat jóféle máslással tudtuk karbantartani.

És elkezdődött a vész megkönnyebbítésének megbeszélése, egymás után felsorakoztatva a tárgyi és anyagi feltételeket azon céltól vezéreltetve, hogy valahogyan ép bőrrel és elmével tudjam megélni a jövő retteneteit.

A nagy sürgés-forgásban aztán előkerültek térképek, régi útikönyvek, s felsorolása kezdődött a kellékes ruházatnak, úti bakancsoknak, hátizsákoknak, és a lélek megerősítésére szánt kisded butéliáknak és butykosoknak számbavétele.

Az asszonynépek - Borcsa nénje vezetésével - a tartós tepertős pogácsa készítésének receptjeit vizslatták, miközben az én türkizszemű Tündérkertem a baromfi udvarban méregette a levágható idei jércék fizikumát. Szembe Mari ánizsos szalmiákot hozott terpentin olajjal keverve, ami – mint tudjuk -, igen jól védi a lábat erőltetett menetben.

Alkonyatra hajlott a nap, mikor bekocogtatott az udvari ablakon Hideg-Göbölyösi Zuárd úr, a soroksári svábok fiskálisa, akit illő tisztelettel kínáltunk meg a tornácon szabadon maradt hokedlivel.

Nem kis tapasztalatról tanúskodott elméje, amikor azt javallotta, hogy aki ilyen ködbe vesző utakra indul, az talán testámentumot is tehetne szerettei javára, ha az Úr úgy döntene, hogy ne a földi életbe térjen vissza a vándor.

Parókiális Tisztelendő Úr igen támogatta ezt az előrelátást, megtoldva még azzal, hogy a távozónak esetleg az utolsó kenetet is illene felvenni, mert igaz, máshol is nyerhet ilyet, de azért illendőbb a saját egyházközségéből vinni a szent olajat Jézus Urunk országába.

Mint mondotta volt: „Én csak a saját egyházközségemben ismerem ki magamat, és szerintem azon túl már csak a kálvinisták utálatossága, a zsidók körmönfontsága és a jezsuiták ateizmusa uralják a földet, illő tehát saját szenteltvízzel felövezve csatába menni fiam!”

Az én türkizszemű Tündérkertem közben talált egy egérrágta handatlast a kamrában, amiből aztán kirajzoltuk az útvonalat, melyet öreg porhüvelyemnek és sajgó lelkemnek be kellett járnia Canossa gyanánt - vélhetőleg ifjonti tévelygéseimért.

Tehát a templom elől induló HÉV szerelvénnyel kell menni öt megállót a Vágóhíd végállomásig, ott a 2-es jelű villamossal elmotorozni a Március 15. térig, majd onnan tovább már csak gyalogosan lehet a Városház utcának nevezett purgatóriumba eljutni. A handatlas ezt az utat 50 percnek saccolta, de hát német kiadás volt, így nem is hittünk neki.

A fiastyúknak a csibéi is tojást raktak már, mire minden gondon, bajon és veszedelmek verzióinak ezrén túljutottunk, és kikísértem az én hívséges barátaimat, kiket áldjon meg a fennvaló minden földi és égi granulátummal, amiért ennyire kiállottak mellettem a bajba.

Megfuttattam a nyelvemen egy ízlelésnyi aszút, aztán erőm utolsó felpislanásával leoltottam éjjelikasztnyimon a civilizációt, és elmenekültem egy más világba erről a földről, mely annyi kínkeservet zúdított rám ezen a napon.

II.

Egy hét telt el a fenn leírt borzalmak óta, és akárhogyan halogattam, csak elkövetkezett az a reggel, mikor már nem volt menekvés, indulni kellett a szkipetárok földjére.

A hold bukott már alá az ég pereme táján, mikor hátramentem a kertbe, hogy a testemet mérgező ammóniákat eltávolítsam szervezetemből. Megkönnyebbülvén e feszítő kellemetlenségtől, egy vasvillával beszúrtam a tyúkólba, ekképpen híva föl a kakas figyelmét, hogy kukorékolni kéne már, elvégre ez az ára a tyúkjaimmal való huncfutkodásnak.

Mondottam neki: „Károly, Károly, aki jó reggelt akar kiáltani, annak korán kell serkennie. Először a munka, aztán a szórakozás!”

Értette-e Károly ezt a mélyenszántó reggeli szösszenetet, avagy nem, én nem tudom, de torka egész öbléből olyan fergeteges szemrehányás tört ki, amitől Soroksár összes kokasa leugrott a tyúkjáról, és eszükbe jutván állapotbeni kötelességük, egymás után átvették a hangot Károlytól, s adták tudtára ennek a renyhe világnak, hogy íme: megvirradott már, s elkezdődött egy tökéletesen makulátlan új nap a jó Isten kalendáriumában.

Miután Károly emígyen beindította a napot szűkebb pátriámban, rögvest visszabújt asszonyaihoz, ahol is fertelmetes paráználkodást vitt végbe, amit én a leendő tojástermés érdekében örömmel szemléltem, és csak akkor vágtam egy seprűt Károly herceghez, mikor minden erkölcsről és jómodorról megfeledkezve a pedofília vétkébe akart esni egy jércével.

A konyhában már a leer előtt tüsténkedett az én türkizszemű Tündérkertem, némi szalonnát sercegtetett Károly herceg kurafi életmódjának következményeire, amire egy kis sajtot vagdosván nehéz szívvel falatozni kezdtem, emígyen készítvén fel a napi apokalipszis átvészelésére szerencsétlen porhüvelyemet.

Felkelt a Nap is közben, mely erős kilincsrázásra buzdította Szembe Marit, hóna alatt kisded vájdlingban frissen sütött hurkák és kolbászok illatoztak, mely előrelátás nem volt hiábavaló. János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - közvetlenül Szembe Mari után egy kisded hordót gurított által portám küszöbén. Az ilyen barátot csak áldja az Isten, én is mély hálával a szívemben erőltettem magamhoz egy fonott butéliát fáinos szilvapálinkával, hogy János szomszédot - nékem atyai jóbarátomat - illendően prezentálhasam.

Amíg az asszonynép a kisebbik konyhában hemzsgett, mi János szomszéddal - nékem atyai jóbarátommal- bejártuk az immár elhagyandó portát, hová lehet, már soha nem térek vissza a veszedelmes útról. A gazdaságban először Károly herceget láttam el illő és intő szavakkal, aztán Fryda kutyám gondjaira bíztam összes jószágomat és annak birtokvédelmét, tudván azt, hogy többet ér négy zsandárnál, és ez csak annak tudható be, hogy ő nem tudja: mi a demokrácia.  Ő csak harapni tud.

Elbúcsúztam kedves kerti szerszámaimtól, rendre megmutattam műhelyem titkait János szomszédnak - nékem atyai jóbarátomnak-, megsimogattam még a háznak falát is, amit eddigi életembe csak a munka izzadságcseppjei öntöztek, de a búcsú, az elválás fájdalmas könnyei soha.

Számba véve az utolsó fűszálat is, éppen időben érkeztünk az ámbitusra, ahol is Hideg Göbölyösi Zuárd úr - a soroksári svábok fiskálisa - toporgott egy stampedli szilvóriummal a kezében. Az asztalon ott feküdt pedánsan a testamentumom, rendelkezéseim asszonyról, portáról, jószágról, ingóságról és mindazon morális kincsekről, melyeket életem során, mint sokat látott-hallott ember volt szerencsém összekuporgatni.

Alig settenkedett ki az első tepsi bukta illata a kisebbik konyhából, és már nyomta is befelé a kaput Parókiális Tisztelendő Úr, messziről kiabálva, integetve, hogy „carissime fráter, carisse fráter, hosszú az út a tányértól a szájig”, s közben úgy szórta az áldást, mint magvető keze a búzát, vagy mint pipacsot az őszi szél. Mindezen istenes dolgokat a mögötte lépkedő  Cingár káplán nyomatékosította sűrű ámenekkel.

Kezében ceglédi kanna volt, melyből Parókiális Tisztelendő Úr rögvest elkezdte szórni a szenteltvizet a portára, a háziakra, de jutott a malasztból Károly hercegre és Fryda kutyára is bőven. Loccsantott még fél litert a konyhában függő Házi Áldásra is, s emígyen befejezve hivatásbeni kötelezettségét, fáradtan zöttyent le a lócára. Olajsűrűségű mézborral élénkítette fel testét és szellemét Parókiális Tisztelendő Úrnak a mindig segítőkész János szomszéd - nékem atyai jóbarátom-, nem feledkezve meg sem a háziakról, sem önmagáról.

Az udvar közepére kihúztuk a nagy hastókot, s azon tányéroztunk igen sok főnek, ami igen bölcs elgondolás volt, mert már érkeztek is a szerdai ferbliparti résztvevői, Lutykó Úr, az oldalasok, tarják korlátlan ura, Kutulocz, aki a Donnál hagyta a fél arcát, és Bibliás Áron, aki ma is klerikusnak vallja magát.

Lassan ettünk, lassan gondolkoztunk, de hiába volt minden időhúzás, csak elérkezett a perc, amikor a minden lelemény nélküli Odüsszeusznak el kellett indulnia. Az én türkizszemű Tündérkertem kis laposüveget csúsztatott még zekém zsebébe, egy gyermekded kulacsot szuszakolt a sült jérce mellé a hátizsákba, s vándorbot helyett a kezembe adott egy fonottas csobolyót.

Hangos sírás verte fel portám csendjét, amikor elindultunk mindannyian, hátrahagyva egész életem értelmét és helyét, s rákanyarodván az Erzsébet utcára, integetve a Csibuk utcai szomszédoknak értünk el a Templom utcára.

Sokan kiszaladtak a portájukról s kezemet rázva búcsúztak tőlem, mások a munkát félbe nem hagyva kiabáltak isten hozzádot, miközben én hüppögő ajakkal énekeltem a frontra menő katona dalát: „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon.”

Útközben az én türkizszemű Tündérkertem beszaladt a postára, és tizenhat táviratot adott fel őszfürtű anyámnak, testvéreimnek, távolabbi rokonainknak, melyben értesítette őket az én indulásom tényéről.

Nándorfehérvár emlékére zúgtak a harangok, amikor a HÉV-nek nevezett zöld sárkány elragadott szeretteim köréből, és tizennyolc perc alatt elfuvarozott engem a Vágóhíd végállomásig. Onnan egy májcirrózisban szenvedő sárga villamos tizenkettő perc alatt nyikorgott el a Sissi hídjáig, ez ugyebár összesen harminc perc.

Na de milyen harminc perc az, amiből nekem minden perc egy évszázadnak tűnik, a régi fáraók alusznak ennyi háromezer évet a nagy koporsóikban.

Leszállván erről a sátáni szerkezetről, egy ligeti padon csendesen falatozni kezdtem, mert tudtam, kell még az erő a megpróbáltatásokhoz. A fonottas csobolyóból csurdantottam végig a nyelvemen egy negyed liter homoki fehéret, hogy a fantázia se hagyjon el a vészek labirintusában.

Először is szeretteimre gondolván, betértem egy postaállomásra, és küldöttem őszfürtű anyámnak, testvéreimnek, távolabbi rokonaimnak és soroksári szeretteimnek telegramot, melyben értesítettem őket, hogy megérkeztem, én jól vagyok, remélem ők is jól vannak.

A hivatalban nem sokat kellett várakozni, szinte azonnal hívtak audenciára, s ameddig az obsitos papírjaimat gyártották, én csendesen elszemlélődtem a hivatalnok kisasszony töltött galamb bájain.

            Mondottam is neki joviális közvetlenséggel: „Tudja drága nagysád, ha életem hátralévő részében megválaszthatnám, hogy mi legyek, bizony én egy medalion lennék igen szívesen, aztán csak ottan lógnék befelé, és onnan közvetíteném a világnak élő, egyenes adásban, miket látok, hallok tapasztalok a láncnak végén fityegve.”

            Ilyen gavallérosan udvaroltam, de semmire nem mentem vele, igen zsémbesen nézett rám, és azt olvastam ki a tekintetéből, hogy ne zaklassam, mert neki már ötven éve rossz napja van.

            Így aztán nem erőltettem a dolgot, ügyeim végeztével kiballagtam az épületből, és egy kicsiny térre érve szusszantam a törődésekre egy miatyánknyi időt. Nézegettem a jövő-menő embereket. De igen furcsa világ volt körülöttem, senki nem üdvözölt senkit, az emberek arcuk helyén maszkot és álarcot viseltek, kitértek egymás útjából, meg összeütköztek anélkül, hogy egymás egészsége felől érdeklődtek volna.

            Nem veregették meg egymás lapockáját, közömbösen hagyta őket, hogy milyen a másik termése, a jószág állapota, egyszóval igen kietlen világba csöppentem.

           Kedvetlenül elropogtattam egy gyenge jércét - csak hogy legyen valami a gyomromban -, s leöblítettem egy istenáldotta máslás korttyal.

          Mintha jobbulást éreztem volna magamban, ezért elmentem ismét a postára, és hosszú levelet írtam az én türkizszemű Tündérkertemnek, őszfürtű anyámnak, testvéreimnek és távolabbi rokonaimnak, melyben csak úgy vonalaiban vázoltam egy rideg világ világűri hidegét.

             Lenyálazva a kopertákat elvonszoltam magam ismét a Sissi hídjáig, és sokáig bámultam, miként úszik el a vízen dinnyehéj.

          Csak más az ember kedve, ha már hazafelé tart a háborúból, a megpróbáltatásokból, ezért a kicsiny laposból nedvesítettem meg a bajuszomat a májcirrózisban szenvedő villamoson, s szinte észre sem vettem, már a vágóhídi HÉV zöld szörnyetegénél sodorintottam egy szivarkát.

            Volt még annyi időm, hogy egy telegráfot adjak fel hirtelen az én türkizszemű Tündérkertemnek, melyben értesítettem, hogy jól vagyok, és ők hogy vannak, továbbá érkezésem vélhető idejéről.

          Pontosan hármat ütött a soroksári templom nagyharangja, amikor üres tarisznyával, kongó csobolyókkal és száraz kulacsokkal beleestem a peronon várakozó szeretteim ölelő karjaiba. Hja, mily nagy öröm volt cuppanós csókot adni az én türkizszemű Tündérkertemnek, örömmel lapogatni a hátát a szerdai ferbliparti örökös tagjainak, tételesen Lutykó úrnak, Kutulocznak és Bibliás Áronnak.

            Amíg az én türkizszemű Tündérkertem beszaladt a postára, hogy telegrafáljon őszfürtű anyámnak, testvéreimnek, távolabbi rokonaimnak, addig én azon örvendeztem, hogy nyílott már a templom ajtaja is, és zúdult ki rajta Parókiális Tisztelendő Úr, a lelkek vétkeinek szorgos gyomlálója, és úgy szórta az áldást, mint magvető keze a búzát, vagy mint pipacsot az őszi szél, amit a Cingár káplán nyomatékosított sűrű ámenekkel.

          Ismét ellocsolt egy ceglédi kanna szenteltvizet, de jól is esett ebben a nagy kánikulában. Együtt mentünk hát visszafelé a Szitás és a Csibuk utcán, a jó szomszédok a kapuhoz futottak, ott bizonygatták, hogy bizony már százszor elsirattak, és majdnem lemondtak rólam. Könnyeket csalt szemembe ez a ragaszkodás, de meghatotta Parókiális Tisztelendő urat is, mert két kezét az égre emelve, vadbivaly hangon bömbölt az égre, hogy hozsanna hozsanna, in exelsis Deó, amit a Cingár káplán nyomatékosított sűrű ámenekkel.

            Már láttam az én kulipintyóm sarkát, és kérdeztem a szerdai ferbliparti örökös tagjait, miként is tellett az életük nélkülem?

Az én türkizszemű Tündérkertem mesélte aztán, hogy ők bizony egy tapodtat sem mozdultak a peronról, annyi sok ismerőssel, jóbaráttal találkoztak, s amíg végigkérdezték egymás életét, úgy elröppent az idő, már meg is jöttem.

Kicsit rosszul esett nélkülözhetőségem, de nem értem rá szomorkodni, mert már tárult is a nagykapu, ahol is János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - fogadott két fonott demizsonnal, és igaz könnyeivel a szemében.

 Mire kibogoztam magam Borcsa nénje szakácsné karjai közül, és átestem Szembe Mari vájdlingos üdvözlésein, már egészen elgyengültem, de azt nem tehettem meg, hogy jó gazda módjára rögvest körül ne nézzek a portán, nincs-e valaminek híja, kára, veszedelme.

 Egyedül a tyúkokat találtam gyengécskének, de ezeket Károly herceg vad szerelmi tobzódásainak tudtam be, és a tojástermés érdekében nem is szóltam erős szavakkal az ólak hercegéhez.

 János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - átadta a műhelyt, aprólékosan számba vettük a szerszámokat, és hátul is körülnéztünk az életen.

Előremenve örömmel üdvözöltem a közben behömpölygő Hide Göbölyösi Zuárd Urat, a soroksári svábok fiskálisát, kit rögtön könnyű, délutáni szilvóriummal kínáltunk.

És szétömlött a tébolyult örvendezés az én portámon, kérdések százai záporoztak felém, és én meséltem, és válaszoltam, hogy miként volt, és ,hogyan volt.

Én is érdeklődtem a küldött telegramjaim felől, de nem érkeztek még meg, mondotta az én türkizszemű Tündérkertem. János szomszéd - nékem atyai jóbarátom - mondta is, hogy lám-lám, csak a rossz hír jár szárnyon, a jó meg ólomlábon. Szidtuk egy kicsit még a Kir. Postát, végül azzal zártuk ezt a részt, hogy csak azért nem nyúzzuk meg a postásgyereket, mert mégiscsak a Templom utcai Heggendorf unokája.

Bukóban volt már a nap, mire Hideg Göbölyösi Zuárd Úr, a soroksári svábok fiskálisa szedelőzködni kezdett, de előtte még visszaadta a testamentumomat, kifejezve azon reményét, hogy ebben az életben már nem nézek ilyen inzultusoknak elébe.

Illendően kikísértük Parókiális Tisztelendő Úrral együtt, neki is sok jót és egészséget kívánva, amit a Cingár káplán nyomatékosított sűrű ámenekkel.

Egy kicsinyt még elpoharazgattunk a szerdai ferbliparti örökös tagjaival és János szomszéddal, nékem atyai jóbarátommal.

Ültem a tornácon, mint megérkezett, ám holtnak hitt katona, és sokáig forgattam elmémben a választ az én türkizszemű Tündérkertem kérdésére, hogy mint sokat látott-hallott embernek, mi a véleményem erről a napról.

Végül úgy döntöttem, nem az elmémmel, hanem a szívemmel válaszolok, s szóltam ilyenképpen:

- A magamfajta, forgolódásra képtelen ember tudja már azt, hogy a fiatalságnak kell menni, világot látni, tapasztalni.  Ám az otthonnal bíró ne mozduljon, mert bár tudja, hogy hazavárják, meg hogy szeretik, de azért nem érdemes reszkírozni, mert gazda szeme hizlalja a jószágot, a fehérnép sem kutyulódik el olyan hamar, és a barátai is megmaradnak az embernek.

Forog, forog ez a nagy buta föld is a ferdén bevert fatengelye körül, és talán már ő is azon gondolkodik, hogy jó lenne megpihenni, hazatérni a többi csillag közé, ahonnan pogány erők kilökték a hideg világűrbe.

Sokáig bámultuk aztán a csillagokat, azon gondolkozva, ha a földglóbusz hazamenne, mi bizonnyal leesnénk róla, amit ne adjon meg az Úr, mert - legalábbis én személy szerint - már nem bírnék ki még egy utazást kietlenbe.
 

Soroksár, 2006. 01. 31.

PLT’