IRÉN
Lassan szedem össze magam. Gondolatok gomolyognak bennem, fel kéne menni Ákoshoz, de hogyan nézzek a szemébe? Olyan, mint az apja, rideg, céltudatos, lelkileg merev. A tekintete vádoló, ha valamivel nem ért egyet. Most pedig adtam elég okot, ami az erkölcsi normatívái szerint a fertő és az árulás között mozog. Mindegy, ezzel szembe kell néznem. Imre elment, csak Ákos maradt mellettem, ha ő is ellenem fordul, ki marad nekem?
A mozdulatok ugyanazok, mint Lászlónak, Imrének, tálca, cukor, szerviz, kis kancsóban tea. Ákos reggel csak teát iszik. Nem dohányzik, pedig mint mesélte, az osztályban a fiúk nagy része már rendszeresen füstöl a szünetekben.
Húzom az időt, tudom, ez is csak ürügy, hogy Imre kávéspoharát még el kell öblíteni, félek Ákostól. Káosz van a lelkemben, zavar, társtalanság, mankónélküliség, és Imre éppen most hagy szarban. Hogy az én harcomat nem tudja megvívni? Lehet. De segíteni sem tudna? Régi emlékkép bukkan elém, miközben megyek fel a lépcsőn Ákos ítélőszéke elé. Már fél éve ismertem Imrét, és tizedik találkozásunkat ünnepeltük egy kis panzió sárga félhomályában. Az ágyban feküdt, én kapkodva törülköztem, jaj, de nagyon kívántam! Az ágyékom izzott, a homlokom enyhén harmatos lett, alig győztem törölgetni a fürdőlepedő ujjával. Besiklottam mellé, fejemet széles mellkasára hajtottam, és vártam, kicsit csillapodjon heves zihálásom. Lágyan simogatta a vállamat, olyan nyugtatóformán, amitől én még jobban begerjedtem.
- Valami baj van? – kérdezte akkor Imre, és nem mertem bevallani, hogy mennyire kívánom, mert szégyenteljesnek éreztem volna elmondani, alig várom, hogy átkaroljon, és minél előbb feszesen belémhatoljon. Bár inkább ezt mondtam volna, ma már tudom, ez nem szégyenleni való, és teljesen emberi dolog, ehelyett elkezdtem panaszkodni, hogy a László ilyen meg olyan, és hogy a gyerekekkel sem érti meg magát, és hogy én sem igazán, mert az Ákos is olyan lesz, mint az apja, és…
… és akkor merev férfiasságának feszülő térdem érezte, valami megváltozott, vesszője puha lett, teste megfeszült. Pont fordítva, mint ahogy azt én vártam volna. Felkelt az ágyról, szembe fordult velem, arca nagyon sötét volt, a takarót egy rántással lehúzta rólam, a fény elöntötte a testemet, és önkéntelenül összerándultam.
- Valami baj van? – kérdeztem, és nagyon szégyelltem szemérmetlenül kitüremkedő mellbimbóimat.
- Igen, nagy baj van. Szépen öltözz fel, és menj haza sebesen, mintha valamelyik ősöd gepárd lett volna!
- De miért?
- Hozzám csak akkor gyere, ha otthon minden dolgodat rendbe tetted! A fiaiddal, Lászlóval, a háztartással, mindennel. Neked ott van dolgod! Oldd meg azon problémákat, amiket a te válladra helyeztek, és ha minden oké már, akkor maradj otthon.
- És akkor?
- Én nem oldom meg a gondjaidat, és nem vívhatom meg a harcaidat. Én neked nem megoldás vagyok, hanem a küzdelem elodázására felvett pajzs. Csak citrompótló lehetek az életedben, nem cél vagy megoldás.
- De legalább mellettem vagy!
- Csak testileg, kedvesem! Kérlek ne feledd a fogalmakat, és ne akard az én farkammal verni a csalánt! Gusztustalan lenne a részedről.
Arca feszes volt, a mellén rángatózott egy izom, vesszője kicsire összement.
- Nem tudok hazamenni, azt mondtam otthon, vidéken vagyok, osztálytalálkozón.
- Akkor én megyek!
Felöltözött, és rám se nézve behúzta maga mögött az ajtót. Ott maradtam fázva, egyedül a szégyenemmel, és nem a meztelenségemet, nem az elhagyottságomat szégyelltem, hanem azt, hogy nem értek semmit az egészből. Belefúrtam a párnába az arcomat, teste illata még érződött rajta, és hajnalig azt sírtam a tollpihéknek, hogy én nem értek semmit…
Halkan nyitok be Ákos szobájába, a tálcán megcsörrennek a poharak. Megkönnyebbülésem sóhaja majd kifújja a cukrot a tartóból, mert alszik. Szája kicsit nyitva, két keze a mellén, a lábai párhuzamosak, a feje alatt kispárna. Még nem horkol. Még nem kell szembenéznem vele. Arca kisimult, mint a csecsemőké, pedig idén már érettségizik. De nagyon várta már László azt a napot! Még fél év, de ő már novemberben megvette az üveg bort, amit majd elkoccint a fiával, mert igen ragaszkodott hozzá, hogy az első poharat életében a fia vele koccintsa el. Hát most már maximum csak égi nektárról lehet szó, de reméljük csak hatvan év múlva. Szétnézek a szobában, a megszokott csatakép, minden szét- és összehányva, na, ezt nem Lászlótól kapta. Asztalán érettségi tételek, egy fél szendvics, üdítős üveg, pár használt zokni. Középen kinyitva egy bőr mappa, rajta toll. Belepillantok, ez egy napló, a tegnapi napnál. Ez színtiszta csoda, hogy Ákos a racionális agyával naplót ír. Talán az apja miatt? Nem volt semmi kontakt közöttük, mi kavarhatta mégis fel ennyire? Na nézzük csak, mit írt?
November 24.
„Ma temettük el Aput. Ennyi népet én még életemben nem láttam. ott keringtek a…”
Szabad nekem ezt elolvasnom? Mit mondana most László, vagy hogyan nézne rám Imre, ha látná ezt? És mit csinálok, ha felébred Ákos? Tudom, valahol érzem, hogy nem szabad, de akkor miként tudom meg, milyen a lelkiállapota? Vajon mit gondolt tegnap? Mi rejtőzik a hallgatása mögött?
Na ezt azért nem! Majd ha valamit el akar mondani, elmondja, Imre is figyelmeztetett, ez Ákos harca, felnőtt, kár hogy ilyen fiatalon kellett felnőnie. Ösztönösen becsukom a naplót, nem, ez nem rám tartozik. Nézem Ákos arcát, és Lászlót látom húsz évvel ezelőtt. A tálcát az éjjeliszekrényen hagyom, csendesen húzom be az ajtót, óvatosan megyek le a lépcsőn. Édes kisfiam, te maradtál meg nekem egyedül. Imre sokáig nem jelentkezik majd, mert ismét elvárja tőlem, hogy kitaláljam, mit is kellene csinálnom. De én nem tudom. Soha nem is tudtam.
Mikor otthagyott a panzióban, utána nem láttam egy hónapig. Aztán minden várakozásom ellenére belebotlottam a boltban. Ő rám nevetett, és megkérdezte, meséljek, miként telnek a napjaim nélküle? Én is nevettem, és egy presszókávé mellett meséltem neki, hogy Lászlóval milyen kiegyensúlyozott életet éltünk, és hogy a gyerekek úgy ragaszkodnak az apjukhoz, mint még soha, és ha összezörrenünk is valamin, az csak valamelyik gyerek érdekében történhet meg. Imrén látszott az elégedettség, s belesúgta a fülembe, mi lenne, ha egy órával tovább tartana a vásárlás, mert tud itt a közelben egy remek kis panziót, kora délelőtti féláron, és nagyot kacsintott a félárhoz. Szédült tyúkként mentem mellette az utcán a verőfényben, s dőltem vissza a régi boldogságomba, holott tudván tudtam, most tanultam meg hazudni. Nem mertem elmondani, nem értettem meg azóta sem, mit akart akkor mondani, mit is kéne neki tenni, miért citrompótló ő, csak egyet tudtam szinte ösztönösen, ha ezt mondom, amit mondottam, akkor visszakapom. Visszakaptam, olyan gyönyörben még soha nem volt részem, s amikor sírva fakadtam a boldogságtól, Imre megkérdezte:
- Otthon van valami baj? – de én tiltakoztam,
- Olyan kár, hogy ezt a nagy boldogságomat Lászlóval nem tudom megosztani!
- Látod, most lettél igazán az én Irénem, aki kedves nekem. – Átölelt, látszott rajta, most igazán boldog.
Most is töröm a fejemet, miért kellett Imrének két éven keresztül hazudoznom ahhoz, hogy ő boldog legyen? Tegnap este is olyan őszintén adtam oda neki mindenemet, nem is beszéltünk, így nem is kellett hazudoznom, és erre mi van, reggel elmegy szinte szó nélkül, ismét itt hagy a szarban, találjam ki, mit is gondolt, mit kell nekem kigondolnom helyette, hát tudod mit? Dögölj meg! Találok én magamnak kemény farkat, ahányat csak akarok, csinos vagyok még, és sok olyan férfi szaladgál utánam, akiknek a beszéde nem rejtvény, s kifejezetten örülnek, ha nem kell velem beszélgetni. Sem igazságot, sem hazugságot, és a félmorális keresztrejtvényekhez sem kell értenem. Rohadjon le a farkad, te felfuvalkodott hülye, ennél még László is jobb volt, az legalább nem cseszegette az agyamat. Esküszöm az Istenre, és többé nem hazudok, de senki kedvéért sem! Így sem, úgy sem volt jó, kapja be mindenki. Ha valaki megtetszik nekem, majd szétrakom a lábam, s ha ezt nem méltányolja, mehet a büdös francba! Hű, de bepörögtem! De nem baj. Most végre tisztán állok magam előtt, rendezettnek vélem a lelkemet. Így a jó. Szépen elleszünk a két fiúval, míg fel nem nőnek, ki nem repülnek, addig egy-két alkalmi kapcsolattal leszek, aztán talán nekem is jut egy csendes alkonyi kikötő egy bölcsmosolyú bólya mellett, akihez a hátralévő életemet hozzáköthetem.
Fentről neszek hallatszanak, ajtó nyílik, lépcső nyikorog, Ákos jön lefelé. Gyorsan felütök három tojást, sajtos omlettnek biztosan örül majd ecetes paprikával. Délután elmegyek Balázsért a nagyihoz, aztán elkezdjük hárman élni csendes, szerény, de új életünket. Ejj-hajj, elleszünk mint varacskos disznó a dagonyában, a dagonyában, sejj a dagonyában…
Kivágódik a konyhaajtó, riadva nézek hátra. Ákos lábán már fél bakancs, sálja a kabát zsebéből lóg ki, kezében a napló, azt rázza felém, arca vad, teljesen eltorzult, szeme vörös, orrából csöpög a lé. Sajnálkozva lépek felé:
- Szegény fiam, tudom nehéz így egyedül maradni, de majd mi ketten…
- Elolvastad a naplómat! Beleolvastál! Hát neked már semmi sem szent? Az apám mellén még nem süllyedt meg a föld, neked már szét kellett tárni a lábadat? Hát mi vagy te? Hát milyen ember vagy te? Ember vagy te egyáltalán? Ótvaros kurva! – üvölti a szemembe, és a bőrfelületű mappával teljes erőből a szemem közé vág.
Beesem a mosogató és a hűtő közötti résbe, szememen vér folyik végig, ezen át látom, ahogy felkapja a másik bakancsot, viharzik kifelé, az ajtót bevágja, hull a vakolat, majd csend lesz. Talpra kéne állnom, utána kéne mennem, de nincs erőm. A fésülködőköpeny ujjával letörlöm a vért, látom, az eséstől mind a két mellem kilátszik. Iszonyú görcs hasít a hasamba, aztán érzem, elönt a vér, menstruálok. Fekszem a földön, alul-felül mocsokban, vérben, és a hűtőszekrény villanymotorja ezt duruzsolja a fülembe, monoton: Te jót akartál, állj fel, te jót akartál, állj fel! De már nincs hozzá erőm. Valaki csönget a bejárati ajtón, nem mozdulok. Csenget, csenget, aztán elmegy.
Balról duruzsol a hűtőszekrény, jobbról csöpög a mosogató, én hanyatt fekszem, a két kezem a mellemen, a két láb párhuzamos, a fejem alatt a hideg konyhakő.
Milyen átütően harsogó a csend. És milyen rossz ez most nekem. Istenem, ti nem is tudjátok, milyen rossz most nekem!
LÁSZLÓ
A terasznál állok, és feszülten figyelem a kinti szél zúgását. Ákos alszik, a naplóját megtaláltam a földre vetve, de nem tudom kinyitni. Sokáig keringtem a házban, feleségem most egyedül aludt, Balázs még mindig nincs itthon. Visszajöttem Ákoshoz, és az ajtó felől hallatszó neszek adták a megoldást, rosszul volt becsukva. A napló a lapok felüli oldalával feküdt az ajtó felé, és ha a huzat kinyitja az ajtót, tán csak résnyire is, a keletkező légvonat felnyitja a naplót, esetleg a mai bejegyzésnél. Esélyem tudom nem sok, de időm az rengeteg van, dudorászik a szél, ismét havazik, talán szerencsém lesz.
Tegnap jól elaludtam az időt. Úgy terveztem, meglátogatom a famíliát az éjjel, majd kicsikét lepihenek, aztán megnézem a hat újonnan érkező temetését. Hát ebből semmi nem lett. Lehet, megviseltek az előző napok fáradalmai, vagy kifárasztottak a Charlie hülyeségei, nem tudom, de én akkorát aludtam, mire felébredtem, már másnap este volt, s körülöttem olyan zsivaj, mint egy hetivásáron. Tőlem jobbra Pejkó és Pityke ugratta Oszkárt, aki ezek szerint visszaérkezett, balra egy sipító női hang oktatott valakit fennhangon: - Mert gyermekem nem az a lényeg, hogy kinek teszed szét a lábad, hanem hogy mikor, és mennyire…
A lábamnál a bolond Charlie fejtette ki, hogy mennyivel jobb az ejtőernyőzés, mint a csöves kukorica, a bérgyilkosok lábánál egy házaspár veszekedett erősen, tehát megjöttek Albert bácsiék is, a kettőjük közül kihallatszó nótából pedig kitaláltam, hogy a világ árvája Misu is megérkezett közénk, hiszen a kocsmakertek hűvös mélyén sokat hallottam kedves dalát egy meszely kadarka mellett, hogy „ha meghaltam, ne kérdezd, hogy miért hideg a lábam…”
Charlie félbeszakítva monológját új nótába kezd, azt énekeljük, hogy „kitették a holttestet az udvarra…”
Képletesen törülgettem a csipát a szememből, mondom, ez tiszta karnevál, és én itt akartam csendben, békében nyugodni. A sipító női hang elhallgat, s mellette egy mutáló kamaszlélek kérdezgeti egyre:
- De ez miért jó, Jutka néni? – s ebből tudom, Tuti Juti is megérkezett a végső placcára. Itt sem tud nyugodni, itt is hajtja a vére, illetve a fene tudja, micsoda, mert az már biztosan nem, annak ellenére, hogy szinte égi jelként a Tuti Juti lábánál az öreg biblikus Áron bácsi fekszik, aki a reformata gimnáziumban végzett, majd kijárta a katolikus teológiát, felszentelése előtt megpattant, és az iszlámmal kezdett el foglalkozni. A helyi plébános mondta róla: „…Istenfélő vallástalan ember szegény..” Na, legalább majd megtéríti Jutit, mielőtt lebomlik az agya, és a fene tudja, hová kerül. Szerintem Áron bácsi sem tudja, csak bízik erősen.
Az öreg biblikus mellett is lehet valaki, bár ez is bolond, mert csak ezt hallani felőle: - És hol vagyok én? Hol az én nyughelyem?
Sajnálom, hogy elaludtam a temetéseket, szívesen néztem volna, hiába, még a síron túl is az okoz örömet nekünk, ha nem minket, hanem mást temetnek. Mindegy, hát vége a zsivajnak, majd megkérdem, milyen volt - gondoltam, és otthagyva az egész kavalkádot, hazaröppentettem magam. S most itt állok az ajtónál, és egy nagy széllökésre várok.
Múlik az idő, sokáig nézem Ákos elnyűtt arcát, majd hirtelen ötlettől vezérelve belemerülök az álmába. Ismét az a puha, ragacsos valami, aztán csak értelmetlen szavak, mondatfoszlányok: - Piszkos ribanc.. lelketlen kurva.. elmegyek a toszba.. mi lesz a Balázzsal.. nem megyek el.. a naplómat is.. megölöm az Imrét.. szemét tetű.. Apu.. Apu.. de kitoltál velem.
Riadtan menekülök, nem értem mi ez, mi történt az elmúlt napon? Átnézek ismét a feleségemhez, egészen közel megyek, most látom csak, az arca bekötve, fején hatalmas púp, bepillantok a paplan alá, az alteste úszik a vérben. Hát mi a fene történt itt? Ez kész vágóhíd, alighogy kihúzom a lábam, már elszabadul a pokol? Most mit csináljak? És hol van Balázs?
Semmit nem tehetek, tudom, vérezhet a lelkem, indulatoskodhatok, de a dolgokba már nincs beleszólásom. Talán itt kezdődik a túlvilági szenvedés, láss, érezz, szenvedj tőle, de a tehetetlenség karójához vagy láncolva, és így majd lassanként meglátod, mit is kellett volna tenned, mikor még tehettél volna valamit is.
Nézem az ajtót, de nem moccan, künn is csillapodóban van a szél. Ma már nem tudom meg, amit akartam. Repülök vissza a temető felé, még eszembe jut, megnézhettem volna, hogy van Balázs, de minden gondolatomat lefoglalja a kérdés: Miért toltam ki én Ákossal? Ha élnék, azt mondanám, rosszkedvű vagyok, így azt mondom, valami nem jó nekem, és a parcella közepén álló kereszt vádlón nyújtja felém két kezét: - Látod, ma éjjel miattad sírt a fiad!
Kikerülöm a keresztet, és bemegyek Oszkárhoz. Megpihenek a vaskoporsó mellett, piheg a lelkiismeretem. Sokára kérdezem csak meg:
- Itthon vagy, Oszkár?
-Kérni elnézést, de én úgy emlékez, nem vagyunk mi pertu
- Ebben igaza van, Keresztessy úr, ámbár sok jelentősége nincs ennek itt már.
- Mindennek van súlya, ha az ember ad magára.
- És ön még ember?
- Hát… nem érzem, hogy valami más, minden olyan, mint régen volt.
- És a Mary is olyan, mint régen volt?
- Biztosan! Én elmenni keresni őt mindenütt, de nem találni. Keresni két napig, és akkor jövök rá, nem kell mászkálni, a Mary majd jön ide, és találkozom vele.
- Hosszú útja alatt nem talált egy kulcsot véletlenül?
- Milyen kulcs?
- Semmi, semmi, nekem is bomlik már az agyam.
- Az van rendszertelen élettől. Az emberének kell vigyázni mindig magára, legyen esztétikus és szép. De most mondani kedves Első, mit csinál a Mary a temetésen? Én nem akartam feljönni, látni a Mary nagy bánatát, mondom magamnak, itt az Első, megígér nekem, elmond mindent pontosan.
- Úgy volt minden, Keresztessy úr, ahogyan ön előre látta. Remek társa lehetett magának a Mary.
- Na ugye! És a könnycseppek miatt sem maradtam gazdag, ugye?
- Uram, a Mary elsírta minden vagyonát!
- Ezért voltam én gazdag ember, mert mindig ismertem jól, kiket szabad venni magam mellé. Ehhez kell külön érzék, ezt nem lehet tanulni, kell erre születni.
- És meghalni..
- Mi?
- Semmi, semmi. A Mary igen örült az új parókának, és főleg az új fogsornak.
- Reméltem is.
- Hát mikor még látta, hogy villany is van!
- Én ezt tudni előre, én ismer embertermészetet. Mit mondani a villany miatt?
- Azt, hogy ha véletlenül el is veszítené a kriptakulcsot, ez a fény majd őt mindig idevezeti. Örökké.
- Na, most már egyáltalán nem sajnál négyezer dollár. Van a Marynek nagy bánat mellett nagy vigasztalás is. Nem éltem hiába!
- Milyen az új szomszédság?
- Hát az van nagyon vegyes. Nem lenni itt majd nyugalom és béke. És van itt két bérgyilkos, és alkoholista is kettő, és bolond is van, és lehet, hogy Mary nem mer majd jönni, társaság miatt. Mert van itt egy kurva is, kedves Első úr.
- Kriptássy úr, maga elmegy a francba! Én akárkire ráültem életemben, mind azt mondta, hogy közben foszforeszkál a szemem. Ha majd kialszik a villany a kriptában, nyugodtan jöjjön át hozzám. Majd én világítok magának.
- Hát énrajtam annyit ültél, hogy a paprika ára közben felment két forinttal, és esküszöm, neked akkor nem a szemed foszforeszkált,
- Én csak tizenkét éves vagyok, nem tudom, hogy mi foszforeszkál olyankor.
- Elrontjátok a gyereket, odafenn megúszta tisztán, itt az ajtó előtt meg beleviszitek a mocsárba. Disznó banda, mondaná a református kollégium professzora, és igaza is lenne, ezt ott nem lehetett volna beszélni.
- De mi foszforeszkál? Tudni akarom!
- A hülye agyad, meg a Charlie paprikái.
- Jutka néni! Jó az, ha valakire ráülnek?
- Kérdezd meg, fiam, a Kriptássy Urat!
- Oh, no. Nekem csak a Mary.
- Hogy miért nem ebbe a hülyébe nyomtam a késemet? Utána megnézhettem volna, foszforeszkál-e a Mary.
- Ezt kikérni magamnak a Mary nevében!
- A maga Maryje most úgy viháncol valaki alatt, hogy nem is foszforeszkál, hanem világít, mint egy villanytelep.
- Oh, no!
- Menjen, nézze meg, úgy visítozik, mint egy patkány.
- Miért? Maga lenni ott és látni?
- Nem, csak van tapasztalatom az ilyen hülye tyúkokkal kapcsolatban. Nem igaz, Pityke?
- Te fogd be a pofád, te megdugtad a feleségemet is.
- Nagy áldozat volt az tőlem, testvér…
- Ó, hogy nem a baltámmal temettek el…
- … arról nem is beszélve, hogy még dugni sem tudott, ilyen tanítómester mellett ez viszont nem is csoda.
- Pejkónak egy sárga lap! A következőnél kiállítom!
- Aztán hová, nagy Első?
- Piros lapot csak az Isten adhat, ezt még az utolsó muzulmán is tudja, nem beszélve a református gimnáziumban …
- Akkor most foszforeszkál, vagy világít? Én csak tizenkét éves vagyok…
- Most már maradsz is!
- És nem tudhatom meg?
- Már nem.
- Miért?
- Mindennek megvan az ideje, amit tudni kell. Minden korhoz kötött, nem jó sem előtte, sem utána. Eddig is csak azt tudtad, amire szükséged volt. Több időt nem kaptál, nem kapsz több információt sem. A tudás időarányos. Egy diakónus ne akarjon perjel lenni, az meg méltatlanul pápa. Várni kell!
- De mire?
- Hát te már semmire!
- Akkor én ilyen hülye maradok?
- Nem, te tiszta maradsz.
- És maguk?
- Mi nem azért leszünk egyszer majd tiszták, mert megtisztít a föld. Inkább azért, mert már nem köt minket érdek, harag, anyagiak béklyója, karrier, és buta férfi-női gőg. Mondom, nem ez az állapot hozza önmagából fakadóan a tisztulást, hanem ezen lehatároló árnyak elvesztése. Mert nem maradt más, mint lemeztelenített önmagunk. És még ezzel sem foglalkozik senki. Azt hittem, ha meghalok, majd lesz nagy fény, és elszámolás, meg minden, és mi van most itt, egy nagy gödör, ahol szorgalmasan rothadok.
- Áron bácsi! Hol a hited? Elvesztetted a ravatalozóban?
- Kedves László, vagy ahogyan itt neveznek: Első, nem kell pejoratívkodni. Biztos vagyok benne, hogy nem a föld a miénk, hanem a menny, de elszámolnunk azzal kell, amit a földön hagytunk. Azzal a sok semmivel, azzal a sok mulasztással! Mennyit mulasztottam én is, ó Madonna!
- Itt vagyok!
- Te nem a Madonna vagy, hanem a Tuti Juti.
- De énnekem azt mondta a …
- Tudom, akin egyszer ültél…
- Szerintem a Mary lenni a Madonna…
- Az a kis Los Angeles-i ringyó…
- Nem Los Angeles-i, hanem ő Floridából…
- Egyszer egy guru felhívta a figyelmemet, és ez egy érdekes tény, hogy mikor áradás van, és a paprika ára felszökken, akkor Burmában alacsonyan szállnak a nyúltagyak…
Felröppenek a magasba, olyan messzire fel, hogy beszédjük már ne érhessen el, és onnan hallgatom a temető lélekcsengettyűjét, mely remélem, értem is szól.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
