Érdektelen történet
Most is esett a hó, de nem puhán, nesztelen, szinte meleget imitálva, hanem apró, jeges szemcséket fújt a szél vízszintesen, befurakodva a legapróbb résekbe is. Megdermesztette az izmokat, lelassította az agyat, elfagyasztotta a legelemibb emberi érzéseket is, csak a hidegérzet maradt meg, és egy fásult közönyféle állapot, melyről nem tudta ő sem, hogy mi ez, csak azt érzi-sejti erősen, hogy az ilyen lelketlen, léleksorvasztó fehéren gyilkoló szelek csak emberi szívekből fújhatnak.
Nem volt magasabb nálam, tehát közepes termetű, haja kora ellenére dús és hófehér, arca alkatilag hosszúkás, amit most még jobban megnyújtott a rátelepedő fáradt nyúzottság. Sovány testalkata szinte elveszett a földig érő kabátban, inkább inas volt, mint sovány. Sálat nem hordott, a vékony, fekete átmeneti kabát alól látszott a zakója, mely alól kivillant a fehér ing. Fogai kissé rendezetlenek, bár itt-ott sárgásak, de mind a sajátja volt, és hiánytalan. Szemei szürkék, abból a szürke fajtából, amely az érzelmek hatására tudja váltani a színét a világoskéktől egészen a rideg acélszürkéig.
Egy szálloda sörözőjében láttam meg, azt hittem, talán szállóvendég, aki most érkezik a városból, és az éji nyugovás előtt még iszik egy pohárkával. Két hófehér reklámszatyrot fogott, ezeket lerakta egy székre, gondos, óvatos mozdulattal eligazgatta, hogy nehogy a későbbiekben esetleg leessenek. A vékony felöltőt levette, de nem a fogasra akasztotta fel, hanem először a tenyerével, majd a kézfejével lesöpört róla minden láthatatlan szöszmőt, porszemet, majd kifordítva és hosszában többszörösen összehajtva a szék karfájára tette. Ezt is gondosan megigazgatta, nehogy leessen. Nyakkendőt hordott, és az öltönye is jó minőségűnek látszott.
Kihúzta a széket, azt előbb tenyérrel, majd az asztalról elvett szalvétával, végül a kézfejével tisztává tette, nem létező makulákat távolítva el. Aztán leült. Szemét kicsit behunyta, mély levegőt vett, a széket közelebb húzta az asztalhoz, hátát kiegyenesítette, két kezét tenyerével lefelé a lábaira helyezte, és mozdulatlan maradt így ebben a pózban, ami engem igen emlékeztetett az egyiptomi Memnón szobrok ülési szokására.
Dermedtségéből a pincér riasztotta fel a rendelésfelvétellel. Csak egy pohár vizet kért, de ezt egy keveréknyelven mondta el, volt abban francia, angol, magyar és német szó is, így aztán sem a pincér, sem én nem tudtuk eldönteni a nacionáléját. Látszott a pincéren a rendelés soványsága feletti bosszúság, de „a vendég az vendég”. Szalvétás alátéttel, kistányéron hozta a három deciliter vizet. Csak a jobb kezét emelte fel a combjáról, azt előre nyújtotta, mint egy robot fogta meg a poharat, a fény felé fordította, átnézett rajta merően, és csak azután ivott.
- Ah, milyen jól esett, mon Dieu, mon Dieu! Mit fizetek? – kérdezte. Kezét visszatette a combjára, és úgy hallgatta a választ: - Ugyan már, egy pohár víz nem kerül semmibe. A pincér elvitte a poharat, elbújt a pult mögött, aznap este már nem is láttam. Az ember becsukta a szemét, és ült moccanatlan.
Fél óra múlva már zártak, ekkor megriadt, mint aki most ébred, avagy aki igen messziről érkezik meg valahonnan valahová, és nem tudja, most hol is van valójában. Az öltözködési és összeszedelőzködési ceremónia most visszafelé játszódott le, komótosan, sietség nélkül, egy láthatatlan tintával megírt forgatókönyv instrukciói szerint.
Peckes léptekkel ment előttem a söröző ajtaján kifelé, kissé körülnézett, majd a kijárathoz ment, és kilépett. Én utána. Hátulról láttam, amint elbizonytalanodik. Nézett jobbra, nézett balra, egyet lépett jobbra, de a lépést nem folytatta, és nem is retirált, csak hirtelen megdermedt, és úgy maradt.
Kegyetlen hideg volt 2002. telén, vízszintesen vágott a szél, és tizenöt fok mínusz volt. Sok idő telt el azóta, sok utat bejártam, voltam hidegben és melegben, de azt a mínusz tizenöt fok hideget csak akkor érzem a lelkemben, ha eszembe jut, hogy én akkor jobbra fordultam, és nem néztem vissza arra az emberre, vajon merre megy.
Jó néhány esztendeig jártam aztán az árvák útján és annak mellékösvényein, s egy ugyanolyan estén, mint amilyenből nekem akkoriban sok kijutott, kijöttem egy kocsmából, és tétován megállva nézelődtem, merre is vegyem az utamat. Léptem egyet balra, léptem egyet jobbra, de sem erre, sem arra nem várt rám asszony, gyerek, meleg kuckó fotellel. Megdermedve álltam meg, hogy utam irányát eldöntsem, de semmi nem jutott eszembe, csak vártam némán, tétován.
Kijött utánam egy fiatalember is, elment mellettem, rám pillantott, majd begombolta sietősen a kabátját, és elsietett. Megértettem őt. Vízszintesen vágott a szél, és tizenöt fok mínusz volt.
Százhalombatta 2002.
PLT’
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
