IRÉN
Felvettem a szivarvéget, és azon gondolkoztam, miként lehet egy emberben ennyi végletesség? Darabos, durva, modortalan, ápolatlan, alpári kárpáti medve, aki olyan tisztaságot hagyott maga után, hogy László is megirigyelné. László, László, de kitoltál velem!
Másnapos vagyok, a gyomrom furcsa üzenetet közvetít, azt hiszem, egy életmentő sör medicinálisan jót tenne, de csak erős teához forralok vizet. Ákos szobájában rend, tisztaság, az asztalon a naplója kinyitva, futólag látom, folyamatosan írja. Megütött a fiam ezért! A nem tudom honnan idekeveredett rózsalevél ott fekszik mellette. Balázs szobája hideg, a hőmérő 21 fokot mutat, de a csend tud igazán jeges lenni. A nappaliban bekapcsolom a rádiót, a déli harang utolsó zengése után a szpíker: hogy az utolsó járművek négykor, meg ilyesmi.
Akkor ma van karácsony! A teát befőzöm, iszom, nem odafigyelve, elmúlt ünnepek izgalma tódul agyamba, az izgalmat nem az ünnepvárás, hanem László várása töltötte ki mindig. Vajon hazaér fagyújtásra? És ha nem, mit mondok a gyerekeknek? Mert persze a munka! – Amíg hazaérek, ússzatok egyet a medencében, édes! – jött mindenkor a telefon, és senki nem ment a medencébe, a László medencéjébe, mert jobb lett volna, ha egyszer egy évben, egyszer egy órával korábban hazajön. Talán úsztunk volna egyet! A gyerekekkel. A gyerekek!
Mi lesz ma este a gyerekekkel? László nagyapához nem mehetek. Balázs ott van. Ákos nem tudom, hol ténfereg. Elrontottad ezt a dolgot, nagylány, kicsúszott a kezedből mindaz, ami soha nem is volt benne, mert László láthatatlan ereje minden szálat magához varrt, anélkül, hogy észrevehettem volna. És ez a nagy ereje vitte őt oda, ahol most talán fázik, didereg a lelke?
Keserű a tea, de jólesik. Miért kellett nekem innom? Meg négy Imrével hemperegnem, elengedni mindent a kezemből? Hol van Imre? Miért kerül el engem? Szőrös Pista! Istenem, hová tettem a józan eszem?
Nagyon kell! Kimegyek és ürülök minden nyílásomon, a vér ismét dől belőlem. Klimaxolok? Mondják, durva lelki behatások megreformálják a biológiát. Fenyőt is kéne venni, de kinek? Magamnak? De szétesett minden, milyen egy perc alatt lett romos az egész szivárványos világunk.
Nagyon kívánok valami szeszt. Ha elmegyek a fogasba, milyen estém lesz Szőrös Pistával? Brrr! Állj talpra, nagylány, igyál még egy teát. A fotelban ejtőzöm egy kicsit, aztán kabát, sál, sapka, és elindulok a kavargó hóesésben kicsiny fenyőt venni magamnak. Igen, megcsinálom magamnak, magam miatt. Talán támaszt adnak a múltban megmerevedett ünnepek sármos pillanatai. Hol lehet Ákos? Szép fát válasszatok ki, László szerette a szimmetriát.
- Kettőezer forint – mondja az árus, és én szó nélkül veszem le a kezemről a Lászlótól kapott aranyórát, mert pénzem nincs.
- Pénze nincs?
- Nincs.
- Tudja, mennyit ér ez az óra?
- Ötvenezret.
- Ha nem százhuszat.
- Nekem csak a fa kell, az óra a magáé.
- Másképpen nem tudjuk elintézni? – és jelentőségteljesen mozgatja a nadrágját.
Elsírom magam, szó nélkül veszem a fenyőt, s László óráját otthagyva cipelem az erdő árváját, mely talán segít a magányon. Még nem fordulok be a dóm melletti utcába, mikor durván hátrarántanak, megperdülök, de félelem nincs bennem egy szemernyi sem, a négy Imre után énnekem nincs mitől félnem. A kis fa leesik a hóba, és a szemem előtt a fenyőárus eltorzult arca liheg.
A kurva anyját ennek a tetves büdös világnak, hogy rohadjon meg mindenkinek minden őse, aki idejuttatott minket! Ezt üvölti a fülembe, közben bal kezét az égre rázza, jobb kezében a László órája, és dugja a zsebembe. Aztán két akkora puszit kapok az arcomra, cseng bele a fülem. Lehajol, veszi a fát fel a hóból, és néz rám vizslás szemmel: Most hová kedves? Némán elindulok, jön utánam, mint Simon a Bibliában, és a Dóm harangja betlehemes játékra szólítja a gyerekeket.
- Ott maradt az áruja.
- Nem baj, már nem veszik sok minden, késő van.
- Akkor?
- Nem így akartam! Higgye el, nem tudom mi történt velem. Talán nem akartam ma este egyedül maradni. Vagy a bor, az is lehet. Minden lehet, de nem így akartam.
Isten áldja jó Kajmó atyát, aki mindig példálózott, hogy nem tiszteli az álló embereket. Elesni, meghemperedni a sárban, de felállni, és újra tisztulni folyamatosan, mert sokszor elesünk, és mindig eggyel többször állunk fel. Legyen neki könnyű a föld.
A ház elé érve előre mutatok. Kulcsot zörgetek, teavizet melegítek. Az emberről olvad a hó, tönkreteszi Bárány doktor pedantériáját. Némán teázunk, kopaszodó, megnyúlt arcú, szeme alatt mély táskákkal felszerelt ember, a keze remeg. Nincs több, mint harminc éves. Elmosom a bögréket, és közben kigombolom a blúzomat. Mikor visszafordulok, már a csupasz mellem látszik.
- Akarja?
Hozzám jön, fejét a fülével a mellemre hajtja, mint a jó orvosok, ha hallgatóznak, redves tenyere simít az arcomon, és a mellbimbómon egy meleg könnycsepp folyik le.
- Köszönöm.
Nem kérdez semmit, szerszámot, talpfát megtalál, és állítja be a fát, ezt mindig én kínlódtam végig, László csak elismerően bólintott érte.
- Hová?
Nem lehet ráfogni, hogy bőbeszédű lenne, én is csak mutatok a kandalló melletti helyre, ott látszik a legkevésbé. Megcsinálom magam miatt, mert fel szeretnék állni, de ebben ne egy buta kis fa segítsen, ne emlékeztessen a gyengeségemre.
Amíg befűt a kandallóba, szépen díszítem a fát, gyerekes mozdulatok jönnek elő a csuklómból, nyugtatóan álmosító a csend. Hol lehet Ákos?
- Egy konyakot?
- Nem.
- Teát?
- Nem.
- Hanem?
- Ha mégegyszer lehetne…
Kigombolom a blúzom, odahajtja a fejét, szívem dobbanását felissza a füle. Semmi szexualitás nincs ebben a pillanatban, csak tartozni akar valakihez, ha csak egy percre is. Megérintem az arcát, de érzem, hogy nedves. Istenem! Lehet, hogy nálam nyomorultabbak is vannak?
- Köszönöm – mondja még egyszer, és én puszit adok, amitől olyan szép lesz a tekintete. Milyen kevés elég egy embernek a békéhez. Állok az udvaron, a fenyőárus eltűnik az automata kapu mögött, benn szépen feldíszített fa vár rám, ragyog az egész lakás, László a temetőben, Balázs kinn az Irhás-árokban. Ákos hol van? Imre miért ment el?
A mellem még egy idegen ember harmatától nedves, és amikor befordulok, a Dóm toronyórája hatot kongat rejtelmesen. Hatot talán, mert hat férfi volt László után az életemben: a Szőrös Pista, meg a négy Imre, és a fenyőárus.
Ebben a pillanatban határozom el, hogy talpra állok. Ez úgy kezdődik, hogy végigtelefonálom a várost Ákos után. Sehol nincs. Talán a naplójából megtudnék valami címet, de nem tehetem meg. Soha nem is tenném meg. Rendőrség? Nevetséges!
Az alkohol hiányától, a félelemtől, a magánytól olyan erős ingereim támadnak, hogy levetkőzöm, és erőteljesen simogatom magam. Most velem van László, Imre és meg nem álmodott szituációk végtelen változata, s mikor jó nekem, azt suttogom, hol van Ákos?
Kattan az ajtózár, három ajtón kell átjönni a kulcsokkal rendelkezőnek, három ruhadarabot kell felvenni a levetkezettnek. A kandalló melletti feldíszített fánál állok, mikor nyílik az ajtó, és elkínzott arccal, havasan, lucskosan, hátán egy kis fenyőfával megjelenik Ákos.
Döbbenten néz engem, aztán a fénylő fát, szeme végigcikázik a teásbögrén, és csak áll.
- Vártalak.
- Engem?
- Apádat hiába várom.
- És a fa?
- Neked.
- Csak nekem?
- Nem! A reménynek is!
- Mert?
- Hogy talpra tudjunk állni.
- Apa nélkül?
- Nem, vele együtt.
Sólyom nem szárnyal olyan nyilalósan, ahogy repül felém a nagy kamasz, ölel, puszilgat, és nézi a fámat.
- Az én fámmal mi legyen?
- Tedd a kandalló másik oldalára. Egyedül díszítsd fel, olyan öröm tükröződjön rajta, amilyen most a szívedben van.
Talpfát ácsol, fát beállít, aztán nem díszít semmit. Az ágakat lesimítja, és a spriccelőből megnedvesíti. Dobog fel a szobájába, zörög lefelé hangosan, de jó, hogy hang van a házban.
Cérnát vesz elő, és egy fehér polgári fonalra felfűzi azt a rózsalevelet, amit én találtam a László medencéjében. Ez a fa összes dísze. Egy örökzöldön egy meghalt rózsalevél. Milyen egyszerű kifejezése a létnek és a nemlétnek. Milyen tiszta még egy ilyen kamaszgyerek!
Ülünk a fotelban, nincs a fák alatt semmi ajándék, most ez a pár pillanat, ennél szebbet nem tudtunk volna egymásnak adni. Kár, hogy ehhez Lászlónak meg kellett halnia.
Belevisít a csengő a csendbe, mert a csend halála a csengő. Ákos szemében Szőrös Pisták cikáznak, az enyémben punkos Ákos haverok. A két rémület egymásra néz, és elnevetjük magunkat. Ákos, a férfi megy nyitni a zárat. Láttam már döbbenetet sokfélét, de Ákos leesett álla regényeket mesél.
Az ajtóban félreáll, és ott mint a bolygó hollandi, lucskosan, szivarral, szakadt toprongyosan, hátán lihegősen cipelve egy fenyőcskét jelenik meg Bárány doktor. Nem köszön, nem szól egy szót sem, de szeme felissza a kandalló két oldalán a fákat, arca megrándul Ákos fenyődíszén, aztán hosszan néz engem. A pauza már-már kínosan hosszú, mikor öt hatalmas lépéssel áthömpölyög a nappalin, dühösen belevágja a kandallóba azt a fene büdös szivart, és azt mondja:
- Ahogy nézem a dolgokat, erre már nincs szükség! Hála Istennek! – és sóhajt egy akkorát, hogy attól egy zászló egy hétig lobogna.
Ezt meg én nem értem. Le akar szokni és most döntötte el? Megfordul és mosolyog. A darabos arcot meglágyítja a nappali fénye is, de igazából – érzem – ez belülről jön neki. Ákoshoz szól először:
- Öreg vagyok én már ehhez a cipekedéshez, és arra gondoltam, ha van két fa, talán elfér egy harmadik is. Ha összeütnél egy talpat, én beállítanám.
- Miért tegez engem?
Atyaúristen! Tizedmásodperc alatt hogy meg tud változni egy emberi arc. Rögtön százhúsz decibelen kezd harsogni, onnan ível felfelé:
- Azért, te szaros kis senki, mert mióta a pára ki-be jár a pofádon, apáddal ketten csak azon dolgozunk, hogy minden a valagatok alá legyen hordva. Azért, mert nem tudtam, hogy merre csavarogsz a városban, pedig én szoktam tudni mindent, és féltem, hogy az idióta anyád még felköti magát a karnisra, és kár lenne, ha leszakadna, mert igazán szép karnis. Továbbá azért, mert az apádat szerettem, mert férfi volt, okos volt és becsületes lelkű, nem pedig ilyen nyavalygó, túrógombóc fejű nyámnyila hülye! Érted?
Most tart háromszáz decibelnél, de még emelkedik.
- És most már csak azért is megcsinálod azt a kurva talpfát, és tudod, mit mondok? Nem én, hanem te fogod beállítani is, ha összeszarod magad, akkor is, mert letépem azt a szépen ondolált buzi fejedet, és a saját házadból anélkül váglak ki az ablakon úgy, hogy hóekét játszol jövő karácsonyig!
Ákos sápadtan néz, látszik rajta, hogy remegni sem mer. Így még soha nem beszélt vele senki. Nem tudta, hogy egy olyan tank elé állt, amelyben a Vezúv a motor, és könyörtelenül eltapos, megsemmisít mindent, ami útjába áll, ha felingerlik. Mit tudtak ezek ketten tenni Lászlóval az üzleti életben, Istenem, el sem merem képzelni. Halkan szólalok meg, Ákoshoz fordulva:
- Azt hiszem, jobb, ha teljesíted ezt az apró kérést, fiam, ő nem az apád, ő a társa! Más! Engem a múlt héten meg is vert, olyan igaz, mint ahogy itt ülök.
A gyerek arcán döbbenet, csodálkozás, hitetlenkedés, de hinnie kell, mert egy picit még mindig cseng a füle. Olyan elárvult kis veréb lett, két pillanat alatt úgy eltaposták, mint egy bogarat.
- Megvert?
Szinte diadalmasan emelem fel a fejemet.
- Meg! Lehúzta a bugyimat, és elverte a fenekemet, és egy kicsit jobban ordított közben.
- Ennél jobban?
Ez már tényleg a hihetőség határa, ezt már nem hiszi el. A válla leesik, a feje lehajlik, és csak néz maga elé meredten. Rápillantok Bárány doktorra, ő visszanéz rám, s elementáris erővel tör ki belőlünk a nevetés. Én cincogok, amaz harsog gyári szirénaként, és potyognak a könnyei.
- Akkor maga a Bárány doktor!
- Bácsi! Bárány doktor bácsi! Érted? Szeretem magam becézni. És most menj, úgy érzem, szép csendes ünnepünk lesz. Én azt szeretem, a békét, a nesztelenséget, meg ilyen egyebeket.
Ákos kimegy, a hátára ezer év rakódott két pillanat alatt. Bárány doktor leül, most nem bólogat, nem köpköd, nem harákol.
- Miért jött ide?
- Féltettem a karnist.
Sok mindent megértek, és halkan mondom:
- Köszönöm.
- Buta liba.
- Nem tudna egyszer úgy megfeledkezni magáról, hogy udvarias lenne?
Már megint szép az arca, és bólogat, és harákol, igaz, nem köpköd.
- Nem tehetem, kedves Iréne, kis potypolá virágom, mert akkor belém szerelmesedne, és tapadna rám, meg minden. Öreg vagyok én már, alig van erőm, vigyázni kell magamra, kicsi lány. Érti?
Majdnem megsajnálom, de nem lehet, mert ott ül a száznegyven kilójával, erősen, egészségesen, olyan, mint egy harmadfű vadbivaly.
- Mikor kell, hogy lefeküdjek magával azért, hogy hozzájussak László pénzéhez?
A kérdés váratlanul éri, de nem jön zavarba.
- Nekem maga soha nem kellett, kedves Iréne lány. Először is a László özvegye, meg aztán én nem szeretem a molett hölgyeket, má' elnézést. Lehet, azért, mert nagy darab vagyok, imádom, mikor egy leányka recseg alattam, mint a rőzse. Ha nem hiszi, kérdezze meg a helyi kurvákat. Majd mindenik fogyókúrázik miattam.
- Muszáj mindig ilyen durvának lenni?
- Igen! Enélkül, úgy érzem, elgyengülnék és esetleg mégis áttérnék a molett nőkre.
- S az nagy baj lenne?
- Ha! Kis békalencséje szívem tavának, nézzen már rám, száznegyven kiló vagyok. Meg aztán életemben két embert nem vertem át soha. Az egyik a magácska férje volt.
- És a másik?
- Az saját magam.
És bólogat, szívja az orrát, harákol, tekergeti a fejét, de nem bírja ki, beleköp a kandallóba.
- Muszáj köpködnie?
- Ettől a büdös szivartól van az egész, utálom nagyon.
- Akkor minek szívja?
- Csak maga miatt, lágykedvű Iréne. Csak maga miatt, láttam, nagyon utálja. De én soha életemben nem dohányoztam. Kérdezze meg Lászlót, ha nem hiszi, illetve ne kérdezze meg, bocsánat!
- És ez mire volt jó?
- Fel akartam ébreszteni csipkerózsika álmából. Én mindig mindenről tudok a városban, ebből élek. Tudom a Szőrös Pistát, és tudom, hogy kisnóblizták a kocsmában, hogy ki dugja meg utoljára.
- Miért utoljára?
- Mert akkor már könnyebb, be van járatva. Fáradékonyak ezek a kedves alkoholisták.
- Mocskos disznók!
- Azok! De ne feledje, ahhoz, hogy kiéljék tündi-bündi hajlamaikat, oda kellett maga is, Irén. És nem ők jöttek, hanem maga ment hozzájuk. Korpa, disznó, meg egyéb szocreál tanulmányok.
- Igaz. És az úgynevezett rossz erkölcseimért zárolta a pénzemet?
- Én szarok a maga erkölcseire, bébi. Éntőlem azzal és ott hempereg, akivel akar. De ha ezek a lapostetvek megérzik a pénz szagát, kiforgatták volna mindenéből egy hét alatt. Volt már rá példa, egy ismerősöm felesége járt így, a Veszelovszky Jutka. Ivott, elkurvult, eltapsolták fél év alatt a vagyonát, igen csinoska summa volt, és most ott fekszik kinn, Lászlótól jobbra. Igen könnyű volt eltemetni.
- Mert?
- Szinte nem is volt már benne semmi. Életében elrohadt az egész bele. Na mármost a pénzért mi Lászlóval kőkeményen megdolgoztunk. Nem imádtuk a pénzt, mert azt mindig másokra költöttük. László is, én is. Hanem a vagyon megszerzésének milliónyi trükkjében van a varázslat. Az a sok szövevény, csapda, meg egyéb embermesék. Mikor odajött kettőnkhöz egy kis táposcsirke, aki azt hitte, majd ő löki a hintát. Madonna! Tudja, mennyi esélye volt a szerencsétlennek?
- El tudom képzelni!
- Nem tudja elképzelni, mert annál is kevesebb! Még ki sem gondolta a csóró, hogy mit akar, már le volt padlózva, egészen a mély humuszig. Mi meg röhögtünk Lászlóval.
- Elég piszkos játéknak tűnik.
- Nem volt az, mert nem fertőzött meg bennünket maga a pénz. Mi császárai voltunk a pénznek, nem pedig előszobás titkárai. Ezért zároltam, forgattam át mindent, semminek semmi nyoma ne legyen, mert nem tudtam, talpra tud-e állni? Én pedig kurvákat csak kihasználok, nem pedig menedzselek, az alkoholistákkal pedig mindig hadilábon álltam.
- Ahhoz képest szépen megitta a konyakomat.
- Meg, a fene vigye el, egy hétig beteg voltam miatta. Maga miatt is.
- Akkor, ha jól értettem, a maguk kedves kettős életjátékára ment rá az egész életem? Hogy nem volt férjem, hogy más karjába vitt a magány, hogy a gyerekeknek nem volt apjuk? És még jó játék volt, mi?
- Ne heveskedjen, Irén! Ez nem játék, ez életforma! Akármi mást másképpen csináltunk volna, elszürkülünk, elfonnyadunk. Mi nem csendre és békére születtünk. László még kitartott szépen maguk mellett, igaz, keveset látták, de legalább látták, és mindent maguknak és a szüleinek adott. Én elváltam a feleségemtől és néha meghajszoltam a kurvákat is egy-egy nyári estén, László soha. És ne higgye, kedves Irén, hogy nem tudtam arról az önjelölt erdőipari szakmunkásról, pedig ma határoztam el, hogy kipenderíttetem abból a szép, nyugalmas állásból.
- Miattam? Rám féltékeny?
- Ne tulajdonítson ennyi jelentőséget magának, kis bociszemű galagonyabokrom! Hanem azért, mert ha a tejfölbe jó volt belenyalni magát, akkor a bajban is kellett volna illegetni magát a maga oldalán. De a temetés után lelépett, mert rumlis lett az élet maga körül. Ezt nem bírom lenyelni, és nem is fogom!
- Ez nem igaz! Tudja, ki temette el Lászlót?
- Gondolom maga meg a család.
- És azt is meg tudná mondani, hogy miből? Itthon volt pár száz forint, a legendás Bárány bácsi szépen elvarázsolta azt a kicsiny többit, apósoméktól nem kérhettem. Ez volt. De azért a seggemet el tudta tapicskolni, hogy kiélje a hülye cezaromániás hajlamait. Elmegy maga is a fenébe, kedves Bárány doktor bácsi!
- Akkor ki temette el Lászlót?
- Az az önjelölt erdőkerülő, akit mindenki csak úgy hív, kancigány. Pedig nem is cigány. Még a mai napig tartozom neki a temetés teljes összegével. És tudja, miért hagyott itt? Mert ő is azt akarta, mint maga, hogy önerőből álljak talpra. Csak minden nagyon gyorsan jött, igen hirtelen, és a két önjelölt Makarenkó nem segített, hanem elkezdtek nevelni. Ezért estem el ilyen iszonyú módon, mert maguk azt hitték, én erősebb vagyok. De mitől lettem volna az, kérdem?
- A kancigány temette el Lászlót? Történt valami, és én nem tudtam? Hát igen, ez már a kor, a fáradtság, a vég. Nyugdíj, pihenés, álmodozás, ez való már nekem, nem más.
- Abba maga belepusztulna.
- Tudom, csapda. Ezek szerint a kancigánynak megmarad az állása. Ezt erősen sajnálom, kis munkától fosztott meg ezen információ. Majdnem ötperces munkától, na mindegy.
- Nem akarom porig alázni, kedves Bárány bácsi, de tudja, mi volt a másik indok, ami miatt elment? Vagy ezt sem tudja?
- Ne kínozzon, mert üvöltök!
- Azt ne tegye. Békére és csendre vágyott ma este, megkapja. De hallgasson néha másokra is.
- Hallgatom.
- Mert minket csak a szív üressége kergetett egymás karjaiba. Mikor szeretkeztünk, és eljött az öröm pillanata, én azt suttogtam: László, ő pedig mást.
- Ki az a más?
- Semmi köze hozzá!
- Ez tus, ez két váll, ez nyugdíj és puliszkaevés. Ennyi minden történik nélkülem? Atyavilág! De jó, hogy ezt László nem érte meg! Már nem úgy gondolom, bocsánat.
- Tényleg öregszik, már másodszor kér bocsánatot ma este. Szerintem egész életében nem tette ennyiszer.
- Bizony nem, katasztrófa!
- És azt tudja, hogy akinek a nevét a kancigány a fülembe suttogta, azzal miért nem vergődött ötről a hatra?
- Bűneimért vezekelek most szerintem, de nem tudom.
- Mert mikor a kancigánnyal szeretkezett, a nő meg egy más nevet sóhajtott a nyakába. Szóval szép csapat voltunk mi így hárman. Imre most elment, hogy megkérje a nő kezét.
- Megkapta?
- Nem tudom.
- No végre, valamit maga sem tud, már kezdett kisebbségi érzésem lenni. Ki volt, akinek a nevét a nő lehelgette?
- A férjéé. Aki használta, kihasználta, aztán eldobta. Bővül a csipet-csapat, ugye? Magának hol van most a felesége?
Az arca fagyos lesz, messzire néz, nagyon messzire, és lehajtott fejjel mondja:
- Nem tudom.
Ákos jön be, hozza a kis fát, leteszi.
- Hová rakjam?
A nappali átjárójára mutatok, Ákos emelni készül, de Bárány doktor felpattan, és ezt a nagy kamaszt fástól, talpastól átlibbenti a szobán. Most szelíden néz a gyerek szemébe, hangja olyan, mint a bársony.
- Feldíszíted, vagy feldíszítsem?
- Ahogy Anyu akarja. Meg, persze, ahogy maga akarja. Nem szeretném, ha engem is alsógatya nélkül hagyna. Tényleg megverte Anyut?
- Nem! Megverni annyi, mint megalázni, eltiporni, emberi méltóságát elvenni. Én csak elnáspángoltam, mint a gyereket, akit féltünk, óvunk, szeretünk.
- Furcsa szeretete van magának. Apu soha nem nyúlt hozzánk.
- Ízlések és pofonok, mondja a művelt albán értelmiség, nekem ízlésből kevés jutott, pofonból több.
- A feleségét is megverte, szóval elnáspángolta?
- Soha!
- Miért?
- Mert őt még jobban szerettem.
- Akkor miért hagyta ott?
- Kicsit közel jön az érdeklődéssel, kedves Iréne magzatom, ez az én dolgom.
- De szívesen kiverném magából, tisztelt uram!
Nagy teste rázkódik a nevetéstől, ahogy elnézi a negyvenkét kilómat. Aztán Ákoshoz fordul olyan perdülettel, hogy a gyerek megrezzen tőle:
- Szerinted kurva az anyád?
- Eddig talán… de most… most nem tudom. Mert az?
- Nem hiszem. Ha pedig egy ügyvéd azt mondja az igen-nem helyett: nem hiszem, ott nagy bajok vannak. Lehet, mégis lefestem azt a rohadt erkélykorlátot.
Ismét nem értem, ez mit takar, de nem erőltetem. Díszeket hozok még a pincéből, a fiúk csinosítják a fát. Istenem! Három fa, és én még féltem az egyedülléttől! Balázs! Imre! Merre vagytok?
Teát főzök, szervírozom, viszem befelé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
