Gál Sándor felvidéki magyar költő korának szokása szerint sok központozatlan verset jelentetett meg, mint az alábbiakból is látszik. Tudjuk, hogy nem könnyű olvasmány a központozás nélküli vers, ezért érdekességként, vagy segítségként az eredeti vers után két esetben közöljük a központozott változatot is. Aki a versekbe „belekontárkodott”: Vágvölgyi Jenő. A versek a Kihalt évszakok c. kötetből valók. Jó szórakozást! (a szerk.)
TÁVOLODÓK
mennek
egyre csak mennek
szemükből kihullnak
a tetők
a temetők
kifordul utánuk a csend
az ajtók száján
kifordul utánuk
a küszöb a kapu
és a sötét kapubálvány
az udvart mögöttük
papsajt útifű növi be
lüktet benne zölden
az üresség szíve
kutak mélyén meghal a forrás
beléomlik pár ölnyi agyag
magával rántva a kútkávát
minden percben valami kettéhasad
üveg deszka út tűzhely kemence
s mintha minden félrész
a távolodókkal menne
mindennap
kevesebb a szó kisebb a lélek
s egyre csak mennek
mennek a tájak a vidékek
síkságok vonulnak
dombok döcögnek
a folyópartok kettétörnek
és száll a semleges ég
az elmenőkkel
az öntudatlan vétkezőkkel
a nyelvük vesztett tétovákkal
akik csak mennek egyre mennek
akik egyre csak távolodnak
önmagukból is kitántorognak
apáik szavát elfelejtik
tegnapjukat rejtve rejtik
néz utánuk küszöb kapu
néz a sötét kapubálvány
s kifordul az emlékük is
a megnémult ajtók száján
TÁVOLODÓK
Mennek!
Egyre csak mennek,
szemükből kihullnak
a tetők, a temetők,
kifordul utánuk a csend
az ajtók száján,
kifordul utánuk
a küszöb, a kapu,
és a sötét kapubálvány.
Az udvart mögöttük
papsajt útifű növi be,
lüktet benne zölden
az üresség szíve.
Kutak mélyén meghal a forrás,
beléomlik pár ölnyi agyag
magával rántva a kútkávát…
Minden percben valami kettéhasad:
Üveg, deszka, út, tűzhely, kemence,
s mintha minden félrész
a távolodókkal menne
mindennap…
Kevesebb a szó, kisebb a lélek,
s egyre csak mennek
mennek a tájak a vidékek,
síkságok vonulnak,
dombok döcögnek
a folyópartok kettétörnek…
és száll a semleges ég
az elmenőkkel,
az öntudatlan vétkezőkkel,
a nyelvük vesztett tétovákkal,
akik csak mennek, egyre mennek,
akik egyre csak távolodnak
- önmagukból is kitántorognak-,
apáik szavát elfelejtik,
tegnapjukat rejtve rejtik,
néz utánuk küszöb kapu,
néz a sötét kapubálvány,
s kifordul az emlékük is,
a megnémult ajtók száján.
MÉLYSÉG ELŐTT
amikor az ember már nem fordul vissza
mert nincs miért visszafordulnia
legfeljebb a maradék borát hogy megigya
s úgy tesz mintha fontos volna lánya vagy fia
vagy a ház amit vacogva megépített
s hittel hogy az legalább megmarad
az időben mint lakhatóvá lényegült tett
miközben tudja hogy ez is reped-szakad
az alkony küszöbén túl ha csak arasznyival
a pimpósodó csend szárnyatlan mélysége előtt
itt vagyunk mind s nem számít ki merre tart
egyszerre lettünk elmenők és érkezők
MÉLYSÉG ELŐTT
Amikor az ember már nem fordul vissza,
mert nincs miért visszafordulnia,
legfeljebb a maradék borát hogy megigya,
s úgy tesz, mintha fontos volna lánya vagy fia.
Vagy a ház, amit vacogva megépített,
s hitte, hogy az legalább megmarad
az időben, mint lakhatóvá lényegült tett.
Miközben tudja hogy ez is reped-szakad-,
az alkony küszöbén túl, ha csak arasznyival,
a pimpósodó csend szárnyatlan mélysége előtt,
itt vagyunk mind, s nem számít ki merre tart,
egyszerre lettünk elmenők és érkezők
JÉG ÁLL A TAVON
jég áll a tavon
árny az árny felett
alig hallhatón
élnek a hegyek
sodródik a táj
gyorsan megpörög
dombok hajlatán
néma sarkkörök
haldokló egész
táj tó szerelem
visszaint a kéz
visszanéz a szem
mintha vinne út
óvni ami él
nyitni rést kaput
mintha volna cél
várni még a szót
könnyebb teleket
otthont holnapot
várni míg lehet
jég áll a tavon
árny az árny felett
alig hallhatón
élnek a hegyek
SE
amikor már vétkezni se
amikor már napba nézni se
amikor már Déva vára se
íme az ingovány mélyei
ahol nyakig merülve
moccanni se
és szólni se és élni se
és sírni se mert kiért
amikor már énekelni se
és bűnhődni se
mert miért? amikor
a történelem se
a feltört utak és a letört
keresztek vérző sebe se
a szikrázó tél hava se
nézz magadra s tudd
már a halál se
túl mindenen ami választható
de már a választás maga se
az idáig-élet se
a tagadás se
a s e m m i se
A HAJNAL MEGSZENTELÉSE
árny az árnyon
ringó csónak sima vízen
árnyékomra árnyékod hull
tűz a tűzre
ünnep lángja
ünnep éje
havazás a havazásra
földerengesz hunyt szememben
láng a lángban
messzeségben kitakarva
hold az égen szálló felhő
hullni ketten
együtt szállni
láng-időben
vissza újra
te és te és
te és csak te
nevünk sincs már
sohasem volt
más csak árnyék
havazásunk holdsugárban
és a csónak
koporsónk tán
ki emlékszik
ki gondol rá
milyen éhség
milyen vágyás
milyen végtelen kívánás
semmi semmi semmi emlék
csak a ringó árnyak tánca
árny az árnyon tűz-időben
éjszakában havazásban
patakok forrása lettünk
egy patakká vált a testünk
árny az árnyon ringó csónak
te a fenti
te a lenti
fordulj fordulj
hóízekkel
így akartad
így akartam
áldozat és tűz és isten
indakarok fonódása
gyűrűzése fel az égig
havazás új havazásra
tiszta minden
árny az árnyon
ringatózik
füzek nyírfák sötétsége
te és csak te
te és csak te
kimondatlan neve-sincsen
soha másként soha szebben
indakezek egymást védőn
lehunyt szemek egymást látón
havazás a havazásban
fehér árnyak fehér árnya
összekötve eggyé égve
éjszakában
szálló csendben
árny az árnyon
ringó csónak sima vízen
TÜZEK
Száraz fából vonó,
Kovakőből szikra,
Tűzvirág az erdő,
Ölnyi láng a szirma.
Kigyulladt az ég is
Büszke bíbor tűzzel,
Kigyúlt a szívem is,
Ha nem kellek, űzz el.
Erdőtüzek lángja
Piros, mint az ajkad.
Égess el vagy tarts meg
Örök-szép magadnak.
A tavasz is lángol,
Perzsel, zúdul, éget!
A tavasz: lobogás.
A tavasz – az élet.
Ég az erdő? Égjen.
Ég a szívem? Jól van.
Fürdik a tűz-isten
Ezer láng-folyóban.
POST FESTA
kivirágzott az óra ütése
sárga zizegés
arc nélküli ábra
kísértettánc
az északi fény előtt
s az ember hangja
kalitkába zárva.
I.
akácfák alatt
hosszú éjszaka
eltévedt egek
hogy jutok haza
játszik lent a fű
elsiet az út
akácfák alatt
vérrel teli kút
szederinda fut
magába takar
pokol mélyiben
születő szavak
tenyerem fölött
elnémult terek
holttá lényegült
hexameterek
II.
látod fiam látod
mint nőnek a csipkék
kőkeresztek szárnyán
csapkod fenn az ittlét
jézus-szív a kertben
ring a lángja lebben
mért haltál meg tegnap
füstjében a csendnek
anyád kérdi hallod
kiben öröm voltál
ágyékában hordott
nem ébreszt új zsoltár
semmi ének nem szól
sirató száj hallgat
jézus-szív a kertben
kőkaromban tartlak
III.
virágozz harmatban
nyíló kőedényben
talpig izzó vasban
magad törvényében
széthulló hajadra
pörgő napok esnek
száraz kőkoszorúk
rücskös fakeresztek
ecetfák ízébe
temetnek az esték
fehér virágzásba
vak-fekete nemlét
nyílvessző hajlással
remegsz át a fényen
végső ragyogással
minden születésen
HAJNAL
faágakon gyöngysor
hajnal szele fénylik
száll a semmi szíve
földről fel az égig
fehérebb fehéret
növeszt ez a hajnal
békülne a szívem
tegnapi magammal
kövekké keményült
minden áldás bennem
fuldoklom egyedül
felhasadt szememben
elhagyott a lábam
az utakkal együtt
nem emlékszem mikor
s kivel merre mentünk
faágakon gyöngysor
hajnal szele fénylik
szállong a fehérség
földről fel az égig
JANUÁR HAVA
egy villanás
semmi több
szenvedés volt talán
vagy öröm
ma már alig is tudható
az üveg mögött
a téli ég a téli hó
idebent
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
