œ  Ş  

- Hogy mi lett Eufémiával? Még egyszer találkoztam, beszéltem vele. A városban találkoztunk, az egy kisebb város, tudja, ahol a finomítók vannak. Ültünk a kávéház teraszán, és Eufémia mesélt. Kicsit unalmasan beszélt, és mivel szeretem az időt mindig is kihasználni, amíg beszélt, néztem a meleg tűzparázs szemeit.

S akkor már be is úszott elém a régi-régi kép, mikor Eufémiával mi ketten, szinte testvérek, a napi foglalatosságunk elvégzése után felfedeztük azt a kis falut. Most mondom így, hogy kis falu, mert az igazság talaján állva ezt kell mondanom, de nekünk akkor, a mi igazságunk talaján, maga a kitárulkozó, felnyíló világ volt. Az a lágyan lebegő por széles utcák felett szitált, és amikor már volt bátorságunk, és meg is engedték, akkor elmerészkedtünk a köves útig, ami a főutca volt tulajdonképpen, de mindenki csak köves útnak hívta annak ellenére, hogy nem is köves volt, hanem aszfaltos. Az is igaz, hogy ez volt az egyetlen utca, ami nem úszott márgás iszapban eső idején, így hát rászolgált a ragadvány névre.

A házak sorától elég sokat kellett menni, és akkor ott volt egy árok. Ez az árok akkora nagy volt, hogy csak a házak falától nekiszaladva lehetett átugrani, és Eufémia sokáig nem is merte ezt megtenni. Aztán kitaláltam, hogy induláskor a ház falához támasztottuk a hátunkat, és lábunkat annak feszítve még egy lendületet vettünk, és így, kéz a kézben ugrottuk át azt a rettenetes széles árkot, akkora lendülettel kérem, hogy a lendülettől tovább szaladtunk az úton.

Képzelje el, mekkora lendület volt a mi két kezünkben, ha nem is bírtunk megállni, hanem szaladtunk azon a nagyon széles aszfalton sokáig, sokáig, és nagyot dobbantva átugrottuk a második feneketlen mélységet és távolságot is. És a cérnavékony lábaink lendülete elfuttatott minket még azon a szélességen is, hogy elértünk a szemben levő házsor házához, és kifulladva, pirosan, egymás kezét el nem engedve lihegtünk ott sokáig. Amikor pedig elmúlt az arcunk pirossága, akkor visszafelé tettük meg az utat, támaszkodtunk, futottunk, ugrottunk, közben Eufémia sikkantott néha, és át a köves úton, ismét dobbantottunk, ugrottunk, s önfeledten kacagtunk az innenső ház falához érve.

Szép emlék ez, nagyon szép, és jó még ma is megferedőzni benne. Ja, hogy közben Eufémia mit mesélt? El tudom mondani, mert azért oda is figyeltem, ezért el tudom mondani. Igen el tudom mondani. Azt mesélte, hogy sokáig várt engem, de én elkutyulódtam a városon, annyira elkeveredtem, hogy még Szabó Margit, az Eufémia anyja temetését sem tudták nekem hírül adni, ezért nem is voltam ott. Anyám magához hítta Eufémiát, és azt mondta neki, gyere te kis árva, és ne várd az én fiamat, mert az ugyanúgy nem jön haza többé, mint a te apád, a Szabó Szalvátor. És ezért bűnös az én fiam, mondta akkor anyám - mesélte Eufémia -, mert a Szabó Szalvátor nem tud jönni, mert valahol még a csontja is kilátszik a földből, de az én fiam él, és élve nem jön. Ezért nagy az ő bűne, rettenetes nagy vétke.

Aztán anyámék eladták a Szabó Szalvátor házát, és a pénzből elküldték Eufémiát a városba tanulni, hogy legyen belőle valaki, ne csak egy penészvirág, aki a tekergő Jázmint várja. Ott a teraszon elmesélte az iskolás éveit, és azt, hogy sokáig várt még engem, de én nem jöttem. És csak bámulta a városon azokat a még szélesebb utcákat, amelyek olyan nagyon szélesek voltak, hogy sokkal szélesebbek voltak, mint otthon a köves út.

Aztán ezeken a széles utcákon ismerkedett meg Jánossal, aki tiszteletben tartotta a bánatát, és kivárta azt az időt, amikor Eufémia már nem akart rám várni többé, és hozzá ment feleségül. Ebben a városban, ahol a finomítók vannak, itt kapott állást János is, akinek hasonló volt a végzettsége mint Eufémiáé, tudja, olyan gazdasági ügyek, meg meleg iroda télen, és hűs klíma nyáron.

Még otthon voltam, mikor Eufémia serdülésbe kezdvén, rögtön észre vette, hogy aránylag nagy a keze. Nem a karja, hanem a keze, hogy úgy mondjam, a kézfeje. Meg is panaszolta ezt apámnak, aki azt mondta neki: az a jó kislányom, mert a nagy kézbe sok munka fér el, és még több jóság. S látja, mindig mondom, hogy az Isten részletekben szereti az embert, mert erre az irdatlan sok jóságra igen nagy szükség volt a későbbiekben akkor, amikor Eufémia már sok-sok éjszakán sírta vissza azokat az időket, mikor a nagy keze nem aktákkal meg gemkapcsokkal, de ásással, tyúkültetéssel, befőzéssel, gyomlálással volt tele.

És ott a teraszon mutatott fényképeket, ahogy az új lakásukban boldogan vannak lefényképezve a csupasz fal előtt, és nem csak a fal volt csupasz, hanem a lakás is, mert nem volt semmi benne. Néztem a fényképet, Eufémia fekete göndör haját, amely szépen keretezte a lágy, gödrös arcát, és mosolygott, jaj, annyira mosolygott a Jánosra, aki mellette állt, és én meglepődtem, hogy milyen magas lehet a János, ha egy fejjel jegenyébb az Eufémiánál.

Mert az Eufémia is magas volt, a Szabó Szalvátor vérét örökölte, mert a Szabó Margit az alacsony volt. Magas volt mondom, és karcsú, mint a nyárfák az iparcsatorna partján, és gyönyörű kerek mellei voltak, melyek teltek voltak inkább, mint dúsak, és akkorák voltak uram, mint az árvagyerek feje. Ezt én mondom magának, a vén Jázmin, mert én láttam ezt a két szememmel, láttam a fényképen a jegenye Jánosa mellett is, meg ott a teraszon az iparvárosban, tudja, ahol a finomítók vannak.

Ennek a Jánosnak meg olyan Krisztus arca volt, de nem a szenvedős fajtából, hanem a mazohista típusból kérem, aki a Golgotára maga hordja a földet, hogy magasabban legyen, és a két lator helyett is magát feszíti föl, hogy az arcok különbözősége ne rontsa a kép harmóniáját. Amúgy igen laza ember benyomását keltette, aki ruházatában szerette a világos színeket, főleg a fehéret. A Krisztus-arctól eltekintve én egy Harley Davidsont képzeltem a két lába közé, és máris olyan volt, mint a szelíd motorosokból a hosszabbik hajú.

A fényképen nem látszott, de ott a teraszon látszott Eufémián, hogy az arcát Szabó Margittól örökölte, akit annyi éven át ölelt szeretettel magához az én apám, az én anyám kérésére. Mert kissé kunos volt az arca, ha félprofilból néztem, akkor látszott az a kunosan kiugró szem alatti pofacsont, amin olyan volt a bőr, mint a megolvadt melasz. És én akkor mutattam valami érdektelenséget az utcán, hogy arra nézzen, de nem tudta, hogy hova nézzen, és én megfogtam az arcát, és arra fordítottam, ahol szintén nem történt semmi, de így tudtam csak elérni, hogy megérinthessem.

Tessék elhinni, ennek majdnem negyven éve, de ha megszagolom most azt a két ujjamat, amivel akkor érintettem, én még mindig érzem az Eufémia illatát, azt a nehéz ámbra illatot, amit csak azok érezhetnek, akik ismerték és érinthették Eufémiát, ott abban az iparvárosban kérem, ahol a finomítók vannak. És szép volt a keze is, amit lágyan pihentetett az abroszon, mert olyan keze volt, hogy nagy volt kérem, amibe sok munka és jóság fér el. Engem emlékeztetett a Holbein festmények kezeire is, de azokban nem láttam  a jóságot.

Kellett aztán ennek a jegenye embernek a sok jó, ami az Eufémia nagy kezében elfért, mert  rengeteget dolgoztak, és gyűjtöttek, és gyarapítottak, és született egy kislányuk is, aki az érettségi képén olyan átlátszó volt, mint a tó fölött a pára, amibe beleúszik a hattyú. Látszott a gyereken, hogy nagyon meg lett csinálva kérem, hogy a jegenye János nem sajnálta az anyagot, és a tücsökök ciripeléstől lármás éjben Eufémia nedves ágyéka úgy borította be a sikoly pillanatát, mint az időtlen idő, amikor jókedvében mézet mázol a málló másodpercekre.

Aztán nem tudni, mi történt, kérem, erről Eufémia sem számolt be nekem, vagy azért, mert úgy gondolta, nem tartozik rám, vagy azért, mert ő maga sem tudta. Mindössze ennyit mondott: - Tudod Jázmin, volt egy esténk Jánossal, amikor úgy láttam, valami széttört, valami leesett. A földön cserepek, meisseni vagy herendi, nem lényeges. A szétfutó vízzel egy rózsa enyelgett, valami széttört, valami leesett. Kaptam egy vázát, meissenit, vagy herendit, már nem lényeges, benne egy szál rózsát, sárgát, vagy pünkösdit, ez nem érdekes, megcsúszott a kezem, a váza leesett, a víz szétfolyt, a földön cserepek.

A rózsa is eltört, de nem lényeges, vesznek majd másikat, kapni eleget, és vázát is vesznek, szépen festettet, meissenit vagy herendit, lényegtelen, a vétek a lényeg, nem a cserepek. - Megcsúszott a kezem! Ezért valami eltört. Valami leesett. -  Ennyi volt Jázmin - mondta Eufémia -, csak egy pillanat volt. Egy pillanatnyi érzés, megérzés, nem volt oka, s talán ezért is van az, hogy ma sem tudom az okát. Anyagi gondjaik is voltak - mesélt tovább Eufémia -, és elvitte a zálogházba az anyja nyakláncát, ez maradt mindössze az anyja után. Szabó Szalvátor vette neki, mikor kiment embert ölni a világba, és szép medalion fityegett rajta, amire az volt bevésve: VISSZAJÖVÖK, SZALVÁTOR!

De nem tartotta be az ígéretét, és nem jött vissza, de az Eufémia megtartotta az ígéretét, hogy ezt a láncot soha nem veszejti el, megőrzi. Ezért sok éven keresztül elment mindig a zálogházba, feltette a nyakába a láncot, megsimogatta, majd levette, és ismét meghosszabbítatta a lejárati időt. Olyan hosszú volt ez az időszak - hüvelyeztem ki a szavak özönéből -, hogy elérkezett az a nap is, mikor Eufémia a zálogházban már nem tudta a nyakára tenni a láncot, mert kihízta. Akkor sírt egy picit, és kiváltotta a láncot, mely nem is aranylánc volt, hanem az apja egyetlen be nem váltott ígérete.

Aztán egy idő után megváltozott, magába forduló lett a János, és Eufémia nem tudta a titkot megfejteni, hogy tulajdonképpen mi esett le, és mi tört szét. Nem is tudhatta meg, mert nem beszéltek, és akik nem beszélgetnek kérem, és hallgatnak, azoknak csak ez jut. Én mindig mondtam, hogy a házasságnak csak az első hét éve kritikus, utána kritikán aluli, de énrám nem hallgatott soha senki, mert én nem voltam autentikus, mert én soha nem voltam házasember.

Ezeket mesélte nekem az Eufémia ott a teraszon, és akkor is úgy nézett ki, mint akire a mi kis falunkban - ahol nagyokat sikkantva ugrottuk át a széles árkokat - sajátosan szoktak megnyilvánulni az öreg-öreg emberek. Selymásan sodorva a bajszukat, hát kérem szépen, „az ilyen lyánykának még a szara is törökméz, amit a Magdolna napi búcsúban lehet kapni a templom melletti vásáron, ahol a sok érdekesség mellett strucc tojás is látható.”[1]

Mire aztán a János ilyen befele forduló lett, Eufémia úgy érezte, hogy szűkek lettek neki azok a réges-régen szélesnek látszó utak, amik fölött villanyáram világította meg még éjjel is a szent bizonyosságot, hogy ők köves utak. De ebben a városban, ahol a finomító is van, nagyon sok köves út volt, mert másmilyen nem is volt kérem, ezért a köves út misztikus szimbolizmusa elveszett. Maradt Eufémiának a sok egyforma út, melyeket egyre szűkebbnek látott és érzett. És ezek az utak ismerték a fizika szabályait, mert ahogyan szűkültek Eufémia nézésében, úgy hosszabbodtak a végtelenbe, mert csak így tudták a teret kitölteni, mely nekik adatott.

Ezért lettek végtelenek az utak, olyan végtelenek, hogy már súrolták a reménytelenség határát, és az út végén sem látszott semmi, csak a végtelen fölött lebegő por. De ez a por nem az a por volt, mint ami a kis szabolcsi falu utcája fölött remegett, ez a por messze volt, nem volt melegsége, és bizonyos szakemberek azt mondták rá, hogy szmog. S ahogy szűkültek az utak, úgy sorvadt Eufémia is, már nem érdeklődött új dolgok iránt, dolgozott és fásultan nézte hajnalig az éjszakát. És szűk lett a lakás is, ami olyan tágas volt még, amikor a fényképet csinálták az üres fal előtt. És nagyon sok minden kicsi lett, csak a nagy keze maradt meg, mert abban volt a jóság, ami egy kisebb kézben nem férhetett volna el.

Azért volt nagy a keze, mert ezt tudta előre a Teremtő. Néztem a holbeini kezet az abroszon, melyen a nap szembefényénél élesen látszódott a bársonyos, aranyszőrű pihe, és arra gondoltam, Eufémia talán nem is tudja, hogy őt is részleteiben szereti az isten. Mert kérem, minden női kézen azonos mennyiségű szőrtüsző van, de ha az egyik kézen aranyszínű, arra azt mondjuk, pihés a kacsója. Egy másik kézen pedig barnát, avagy feketét adott a Teremtő, arra azt mondjuk fanyalogva: szőrös kezű! Na már most, az Eufémia kunos arcához, a fekete hajához aranypihét adott a Teremtő! Nem csoda ez kérem? Nem! A Teremtő, már csak ilyen.

A baj ott van, hogy Eufémia nem tudja, hogy ő is van szeretve, csak részletekben. A mai festékes világban aztán nem is igen lehet tudni, hogy kinek milyen szőrtüszőt adott az Isten. Van itt már kérem zöld, meg lila, meg a fekete,  szőke,  hóka, meg vörös. Én rájöttem a zár nyitjára, és ezért mindig a hölgyek hónalját néztem meg, mert azt a nagy divathóbortok közepette elfelejtik befösteni kérem. Na, sokáig el is igazodtam ezzel a fogással a hölgyek eredeti színének vizslatásakor, mikor jött egy újabb őrület: minden nő, leborotválta a hónalját! Puff neki, kérem szépen, megint ott maradtam tájékozódási pont nélkül, mert ezek után csak egy autentikus hely van ennek alapos szemlézésére kérem, de miként kérdezzem meg, hogy ugyan drága nagysád, számoljon be nekem részletesen, milyen árnyaltú a kiskegyed muffja?

Vizslattam is az Eufémia alakját, de rossz napom volt akkor, vajszínű nadrágot húzott magára, és ugyanolyan blúzt, aminek hosszú volt az ujja. Annyira mérges lettem akkor ott abban az iparvárosban, ahol a finomítók vannak, hogy megkérdeztem Eufémiát, milyen színű a hónaljszőre? Nem igen értette a kérdést, váratlan is volt.. Aztán kis csend után tájékoztatott, hogy nincs ennek jelentősége, mert borotválja. Szent Habakukk! Eufémia, az én Eufémiám, akivel olyan nagy árkokat ugráltunk át, miközben ő nagyokat sikkantott félelmében, borotválja a hónalját!

Lehet hogy tapintatlan voltam akkor, de izgatott a kérdés, ezért megkérdeztem, ha nem festené a haját, milyen színű lenne? Azt válaszolta csendes őszinteséggel, hogy ősz kedves Jázmin, teljesen ősz, majdnem hófehér. Ezzel sem jutottam előrébb, mert akkor milyen az igazi színe, és feltettem azt a kérdést, amit még soha nem tettem fel senkinek, mert nem kellett feltennem, mert ha akarni tudtam a választ, akkor én kérem megnéztem a valóságot, nem pedig kérdeztem.

Tehát megkérdeztem, milyen színű akkor az ágyéka bársonya, ahonnan az a leányka bútt ki, aki az érettségi képen olyan, mint tó fölött a pára, amibe beleúszik a hattyú? Megdöbbentő volt a válasz, azt mondta, hogy barna! Már szédültem is, és mondom, miként lehet a hajad fekete, ami igazából ősz, aztán meg barna az, aminek feketének kéne lennie? Nevetett és felvilágosított, hogy igazából az sem barna, mert a mindig örök, de számunkra csak múló idő azt is kikezdte már, és az alkonyi napsugár rézsútos fénypászmái megcsíkozták,  mint az őszi alma hamvát a hámozó kéz.

Akkor! Kérem szépen, akkor megmoccant az én szívem körötti régióban valami, ott ahol tán már igazságos Mátyás királyunk uralkodása óta nem moccant meg semmi. De elmúlt a pillanat áfonyás varázsa, mert Eufémia mesélte tovább az életét, amelyben szűkek lettek a sugárutak, elérhetetlenek a hosszak, trezorok az otthonok, és nagyon távolra kerültek azok az emberek, akik tíz centire köhécselnek a családi nyoszolyában mellettünk bal felől. Bal felől, ott ahol a szív van.

A saját történetétől igen elszomorodott Eufémia ott abban a városban, ahol a finomítók vannak, ezért arra gondoltam, felvidítom egy kicsit, hadd nevessen. Volt nekem akkoriban egy elegáns, ezüst névjegykártyatartóm, de abban nem névjegyet hordtam, hanem egy alakra hasonló szép fényes papíron dombornyomásos betűkkel a következő volt írva:

Szeretnék Önnel szeretkezni!

Ha ezzel egyetért,

Kérem, mosolyogjon!

A hölgyeknek, mikor elegánsan átnyújtottam, csodálkozás ült ki az arcukra, aztán elolvasván az írást, önkéntelenül is mosolyogtak, majd felismerve a mosolyban rejtező csapdát nevettek, vagy édesen kacagtak, és azt mondták, nagy huncut ember maga, Jázmin. De mondták azt is, hogy selyma lelkű vagyok. Ezért ott a kávéház teraszán egy gáláns mozdulattal felpattintottam a szelencét, és átnyújtottam Eufémiának egy kártyát. Elolvasta, de nem mosolygott, fáradt arccal leejtette a lapocskát az abroszra, hosszan nézett rám, annyira hosszan, hogy kezdett már kínos lenni nekem az a hosszúság kérem.

Aztán csendes hangon csak annyit mondott, hogy elmész te a jó büdös fenébe a hülye ajánlataiddal, Jázmin. Vártam, annyit vártam rád, hogy annyit várni szinte nem is lehet, és mindenemet neked adtam volna, de neked nem kellett, hát akkor cseszd meg Jázmin, és ne bohóckodj nekem itt tovább!

Beláttam, hogy itt vadkörtébe haraptam, ezért menteni akartam, ami menthető, és egy másik ötlettel hozakodtam elő.

Akkoriban én egy térképészeti intézetnél dolgoztam kérem. Ott annyi ostoba ember adott sületlen munkát nekem, hogy elhatároztam, kivonom magam a forgalomból, és egyszer, mikor valami munkát akartak rám sózni, azt mondtam, hogy adják másnak, én nem érek rá, más munkám van. Azt mondtam, hogy a Fekete-tenger felszínének rétegvonalas térképét készítem el szovjet megrendelésre, és ezzel öt év nyugalmat biztosítottam magamnak, mert annyira ostobák voltak, hogy nem jutott eszükbe, ez lehetetlen munka, mert a tenger az abszolút vízszintes. Ilyen garabonciás gondolkodásom volt nekem akkoriban kérem.

Mivel magamnak adtam munkát, könnyen tudtam szabadságot kivenni, ezért felajánlottam Eufémiának, hogy vegyen ki ő is pár szabadnapot, és együtt menjünk haza, abba a kis szabolcsi faluba, és nézzük meg, áll-e még a Szabó Szalvátor háza? Még én lepődtem meg, hogy szinte azonnal beleegyezett, így egy hét múlva már vonaton döcögtünk a gyerekkorunk felé. A vasúttól még busszal kellett menni, és a buszmegállótól még gyalogolni is kellett, de jó volt Eufémiával andalogni a poros úton, ahol a pornak ugyanolyan illata volt, mint mikor még meg voltunk győződve arról, hogy ha két kisgyermek kézen fogva át tud ugrani olyan nagy mélységek fölött, mint a köves út árkai, akkor azok felnőttként is át tudják majd ugrani az évek szakadékait.

Egyszer minden út elfogy, és mi ott álltunk a köves út innenső házsorának egyik házánál, hátunkat a falnak vetetettük, lábunkkal ellöktük magunkat. Kéz a kézben sétáltunk öt lépést, és már ott volt az árok, és nem kellett dobbantani kérem, kényelmesen átléptünk az árkon, és nem kellett lendület, mert a köves út mindössze négy méter széles volt, két szekér már nehezen fért el egymás mellett. Átballagtunk a köves úton, átléptük a másik árkot, és már ott támasztottuk a szemben lévő házsor másik házát, ahonnan régen mindig lihegve, kipirosodva visszafutottunk.

Gyere - mondtam Eufémiának -, gyere, szaladjunk visszafelé is - így mondtam pontosan, úgy ahogyan majd negyven évvel ezelőtt, de Eufémia nem mozdult, csak rezzenetlen szemmel nézte a visszautat, és mozdulatlan szeméből csorogtak a könnyek, le az arcára kérem, ahonnan legördültek a kék blézer hajtókájára. Átöleltem a vállát, és csendben elindultunk megnézni, hogy áll-e még a Szabó Szalvátor háza, aki nem jött haza, és mellette a Letavai Lajos háza, aki hazajött.

A házat nehezen találtuk meg, mert mindenütt új, vagy erősen átépített porták sorakoztak. A Szabó Szalvátor házát eldózerolták, helyére emeletes családi házat raktak ismeretlen kezek, s a régi ház mögötti szittyós réten, ami szintén a Szabó Szalvátoré volt, egy játszótéren gyerekek hintáztak. Apámék háza helyén autószerelő műhely várta a kuncsaftokat. A két porta közötti léckerítés a kis kapuval szintén nem volt meg, most magas téglafal húzódott a helyén. Lehunyt szemmel próbáltam magam elé idézni a Szabó Szalvátor házát, ahol a Szabó Margit sötét mellbimbója úgy és annyiszor ringott apám karjaiban, mint az óra ingája, és anyám is eszembe jutott, a Letavai Ilona, aki odaadta a férjét annak az asszonynak, akinek nem jött haza a férje.

Kimentünk a temetőbe, és sok bóklászás után megtaláltuk a sírt is. Mert csak egy sír volt kérem szépen, és egy fejfa, de az egy fejfán úgy állottak egymás után a nevek, hogy az elmenetel sorrendjét példázták. Legelöl volt odaírva Szabó Szalvátor, aztán Szabó Margit, és utána Letavai Lajos, s végül Letavai Ilona. És senki nem mosolygott, hogy itt is egy ágyban feküsznek. Mert sok, sok ilyen sír volt ott a temetőben, egy sír fölött egy fejfa, rajta több névvel. A temető őrizte a nyilvánvaló titkokat.

És ahogy szétnéztem a sírkertben, rájöttem, hogy a temető nem halált őriz, hanem krónikát. A múlt hiteles, elferdíthetetlen, igaz krónikáját. Nem halált! Mert halált, azt rengeteget láttam - mesélte Jázmin bácsi - úgy is mint tucatárut, vagy mint primőrt kérem szépen. Aztán olyat is láttam, hogy a tömegáruba keveredett az egyéni, és az emberek az egyéni haláleset feletti mély gyászukban nem látták meg a tömegsírokat. Mikor a bajtársak elestek, a munkaszolgálatos zsidókat meg a kommunistákat kísértük ki, hogy a sírokat ássák meg. Aztán olyan reggelre is ébredtünk, amikor a muszosok is kimerevedtek reggelre, és őket már nem temette el senki.

Nekünk életben lévőknek pedig soha nem jutott eszünkbe megkérdezni sem a parancsnokainkat, sem saját magunkat, hogy minket ki fog eltemetni. Gyerekkoromban, ott a kis falunkban én nagyon szerettem a temetéseket. Azok a jó szagú gyertyaillatok! Meg a tömjénfüstöt is igen szerettem. Ha valaki meghalt, az nekem mindig ünnep volt. Kis pénzmaghoz is jutottunk néha, mert vagy harangozni kellett, vagy a fejfát vinni, s az akkor néhány percig úgy mutatott, hogy komoly hivatala van az embernek.

Mikor már a városon voltam, ott már cédább lelke volt az egész elmúlásnak, egyre ritkábban haltak meg az emberek otthon, valami kórházban várták ki a végüket a halandók, ott vártak, vártak, aztán egyszer csak gondoltak egy nagyot, és meghaltak. Egyedül haltak meg. Az viszont igaz, hogy a városon mennyivel módosabbak voltak a torok. Voltam olyan toron is egy-egy temetés után, hogy ottan tánc lehetőség is nyílott, s bizony boldog volt az a gavallér, akit az özvegy a táncrendjébe felvett.

Gyerekkoromból emlékezem rá, hogy mikor már látszott, hogy Eufémia apja, Szabó Szalvátor, nem jön haza többet, akkor azt mondták asszonyanyámék, „nem szeret az Isten minket, Jázmin, nem szeret, nem is toom mivee víttuk ki a haragját, de nem szeret”. Persze „mikó” apám jött haza, akkor szeretett minket az Isten, „ nem is toom, mivee érdemőtük ki eztet”. A fronton egyszerűbb volt a helyzet, aki megélte a másnapot, azt szerette az Isten, aki meg nem, az meg már ezt nem mondta el. Úgy, hogy ott, ahol ezrek haltak meg naponta, csak olyan emberek éltek, akiket szeretett az Isten. Valódi földi paradicsom volt ez.

1943-ban Galíciában szolgáltam, a munkaszolgálatosok mellett voltam keretlegény. A hely nevére is emlékszem, Jedokovónak hívták. Sokan voltak ott a szadista fajtából, én nem abajgattam a foglyokat, volt nekik elég bajuk. Ott is sok halált láttam, de ott nem hősök hullottak el csatában, fegyverrel a kézben, ott kérem gyilkosságok történtek, egyszerű hétköznapi gyilkosságok. És ezt nem csak büntetlenül lehetett cselekedni, hanem parancsra szabadott. Persze voltak, akiket nem gyilkoltak meg, csak ráhajtották az aknamezőre őket, és ha felrobbantak, azt mondták, miért lépett rossz helyre, mi megmondtuk, hogy ott akna van. És láttam halált éhség és fagy miatt, meg a flekktífusz is szedte a markot rendesen.

Én csak a háború után tudtam meg, hogy ebben a táborban volt ugyanekkor az a jópofa író, tudja, aki a Piszkos Fredet meg a Fülig Jimmyt írta. [2] Őt nem ölték meg, a flekk vitte el. Mondom, én nem kegyetlenkedtem, meg vér sem tapad a kezemhez a szerencsétlenek kapcsán, bár az is igaz, hogy nem is segítettem, mert eszembe sem jutott. Nekem ott egyetlen dolog töltötte ki az óráimat, perceimet, hogy nehogy úgy járjak, mint a Szabó Szalvátor.

Sok százezer ember képzelte el az életét úgy, hogy felnő, családot alapít, gyereket, jószágot nevel, megöregszik, és párnák között, szerettei kezét fogva meghal. De a sors patront cserélt az idő puskájában, és az már nem vaktölténnyel lőtt! Ez 43 januárjában volt, aztán mivel vártuk a muszka támadást, minket is átraktak a harcoló alakulatokhoz, és már benne is voltam a csávában, rendesen[3]

Egy Kapor István nevű őrvezető volt a rajparancsnokunk, ő mondta egy este, na fiúk, holnap rendesen beszorul a lábunk. És komolyan kellett venni Kapor őrvezetőt, mert ő megjárta a 14-es háborút is. Be is vált a jóslata, mert másnap  9.45-kor megindult az áttörés, az urivi hídfőnél. Ami ágyú volt Moszkvától Vlagyivosztokig, azt az oroszok mind összeszedték, s okádták ránk a halált. A Sztálin orgonák[4] sivítva adták a karéneket a szóló alá, és ott akkor sokan tudtuk, hogy mi leszünk azok, akiket az Isten nem szeret ezen a napon. És nagyon kevesen maradnak estére azok, akiket szeret.

Majd kétórás tüzérségi puhítás után[5] meghallottuk a lánctalpak csikorgását, és tudtuk, jön a gyalogság. Én, aki azt hittem, hogy mindenféle halált ismerek, nagyot tévedtem. Jött az orosz gyalogság, de csak az első sornak volt fegyvere. A többiek a hátuk mögött fegyvertelenül jöttek neki a német-magyar géppuskáknak és golyószóróknak. Azt mondták nekik a politikai biztosok, ha előtted elesik valaki, attól vedd el a fegyvert, és harcolj. Ha nem jut fegyver, harcolj puszta kézzel! Nekünk sem volt leánykakuncogás a front, volt papírtalpú bakancs, meg vékony ruha, étel sem sok, de legalább fegyverünk volt.

Egy német géppuskaállás volt mellettünk, közelebb is húzódtunk a védelme alá. Két géppuskás volt, két hevederadagoló, meg három samesz, akik a lőszeres ládákat nyitogatták. Mikor az oroszok közel értek, elkezdtek dolgozni. Fogyott a heveder egyik a másik után, a csövet is ki kellett cserélni egy pillanat alatt, mert az izzástól eldeformálódott, és egy takaros dombocska keletkezett orosz hullákból előttünk, ami egyre gyarapodott. Igen, egyre nőtt, mert a komisszárok hátulról pisztollyal kergették a fegyvertelent is előre, s aki nem ment, golyót kapott a saját vérétől.

És egy idő után annyi volt a hulla, hogy a golyószórós már nem látszott ki belőle, és a sameszokat előre küldték, huzigálják el a hullákat, mert nem látnak ki miattuk. De a huzigálás ellenére csak nőtt a halom, és estére a német golyószórós megőrült, mert ennyi és ilyen felesleges halált még ő sem tudott megemészteni.

Ebben a halálbográcsban nagyon sokszor jutott eszembe Eufémia, de nem is Eufémia jutott eszembe, hanem az a soha fel nem tett kérdés, hogy miért nem mentem vissza hozzá. És feküdtem a kicsi vakondtúrásunkban, amit lövészároknak hívtak, néztem a bajtársakat, akik a pudvás komiszkenyeret majszolták, és ott akkor nekem negyvenhárom évesen vetődött fel a kérdés: Miért nem mentem vissza Eufémiához? Tizenhárom éve nem láttam, és a halál közelsége kellett ahhoz, hogy minden gondolatom, az összes érzésem, és a vér a fülembe is ezt dobolja: Eufémia!

Tudja ön egyáltalán, hogy ki volt Eufémia? Meséltem már róla? Kérem, ő volt az a kislány, akivel nagy árkokat ugrottunk át kéz a kézben… Akkor biztosítottam Jázmin bácsit, hogy én tudom, ki volt Eufémia, és ettől ő meg is csillapodott. Elnémult, lábához összecsuklottan támaszkodott Micimackó - fejjel lefelé -, és néha azt mondta, hogy Eufémia! És mint akit nagy meggyőződés vezet a mindennapokban, megismételte: Eufémia!

Jázmin bácsi rezzenetlen szemmel nézte a visszautat, és mozdulatlan szeméből csorogtak a könnyek, le az arcára, ahonnan legördültek a vasalt inge gallérjára. Sokáig volt ez így. Aztán felállt, megrázta nyolcvanéves fejét, s az eufémiás könnyek szétszóródtak a szélben, majd lehullottak a gyepre, és eltűntek a földben, ahol egyszer majd mindenki ott lesz. - Na! - szólott erős hangon - nézze meg az ember ezt a buta időt! Olyan meleg lett, olyan fojtó a lég, hogy ennyire izzad tőle az ember szeme.

œ  Ş  