Tartalom

A Lopajda folyója

 Ballagok Revernek főutcáján, bakancsom felveri a lisztszerű finom port, áldott meleget adott ma az isten. Enyhe kanyarral  megy  az út, mely a falu méreteihez képest aránytalanul széles, s más utakkal ellentétben nem domború, hanem mint egy elhagyott folyómeder jön ki a szélen lévő temetőből, szeli át a Nyargót – ahol a cigányok laknak -, a főteret, majd eltűnik egy domb megett, ahonnan a szamaras kordék indulnak a város felé, a városon túl még két falu felé, aztán eléri  a tengert.

 Korhadt oszlopon fatáblácska, rajta olajfestékkel: Folyó utca. Egy benyíló sikátorszerűség neve: Meder köz. Érdeklődve nézegetem a táblácskákat, szinte hihetetlen, hogy a magasan fekvő hegyi helyen  Nádas utca, Susnyás dűlő, Kikötő tér elnevezésűek legyenek a helyek, ezen töprengek, mikor a Halász utca és a Sólya tér sarkán lévő kocsmába belépek.

Nem tudom eldönteni, hogy engem akartak megtréfálni a helybéliek komoly arccal előadott történetükkel, vagy helyi specialitás az, hogy úgy hazudnak, mint a Folyó utcában nem létező vízfolyás, ezért így fogalmazok én is: Ha igazat mondtak, a lelkük rajta, ha hazudtak, hát akkor hazudok most én is.

Ebben a faluban soha nem volt víz. A hegyek gyomra üresen korgott, az esők a meredélyeken olyan gyorsan tűntek el a hegylábi víznyelőkben, hogy szem nem láthatta, mozdulat nem követhette. A városból hozták a vizet szamárháton bőrtömlőkben, a bíró osztotta szét szinte kávéskanállal az igazságosság kedvéért, mely igazságból a cigányok is részesültek, ők készítették a bőrtömlőket.

Így volt ez régen, így van ez ma is, és amikor a hegyek felől kicsiny szellő kavarja fel a falu porát, az áttetsző fátyolból egy máig élő legenda tolul az öregek szájára: a Lopajda folyója.

- Az úgy volt - mesélték nekem -, hogy talán száz évvel ezelőtt élt itt egy igen derék reverneki ember, már nem emlékezik arra senki mivel foglalkozott, de ebben a faluban soha nem foglalkozott senki semmivel, ami a más dolga volt, ezért nem tudják ezt sem. Nagy temetőjáró ember volt ez a Lopajda, annyira, hogy néha már össze-összenéztek a háta mögött, mert ugye mi is tiszteljük az ősök árnyait, szellemeit, de az már igen furcsa, ha valaki a szamárháton, bőrtömlőkben felhozott szűkös vízből vegyen el a saját szája elől néhány kortyot, a sírokon növekvő gizgazok öntözésére.

- Saját adagja – mondták -, azt csinál vele amit akar, de csóválták a fejüket erősen Lopajda magyarázkodásán is, ki váltig állította, hogy az ősök  tisztelete hozhat még szerencsét neki, a szomszédainak, talán az egész falunak.

Furcsán akkor kezdtek ránézni, mikor egy vasárnap délután arról kezdett eszmét fejteni, hogy a dédapja sírja melletti üres helyen szerinte valamiféle forrásszerűségnek kell lenni, mert hogy oda soha nem locsol a szűkös vízadagból, a fű ott mégis dús, kövérlevelű és igen mélyzöld színű. S ettől a délutántól kezdve kezdett el Lopajda álmodni, ábrándozni, mesélni és tervezni, próbált mindenkit meggyőzni igazáról, segítségről beszélt, és segítségért könyörgött, de nem hallgatták meg.

- Teljesen megbolondult – mondták, azt akarja, ássuk fel az üres sírhelyet, s onnan a bő forrás vizét vezessük végig a falu főutcáján, hagy üdítsen mindenkit, éjjel susogjon álmokról, nappal régi korokról locsogjon a fiatal fülekbe, hömpölyögjön el a domb mögé, a város felé, a város után át a két falun a tengerhez.

Elképzelhető, hogy hallgattak volna rá, ha nem említi a tengert. De említette, és ezt rosszul tette, mert ebben a faluban századok óta ábrándoznak a fiatalok arról, hogy elmennek egyszer a tengerhez, erről beszélgetnek párától telített éjeken, ezt ígérik jegyajándékként ébenbőrű szerelmeiknek, aztán megházasodnak, gyermekeket nemzenek, és soha nem indulnak el bemutatni vágyaikat áldozatként a nagy vízhez, hanem őszülő fejjel hallgatják csendesen, ahogy a gyermekeik ígérik az ébenbőrű szerelmeiknek azt, amit ők is ígértek, és apáik, nagyapáik ígértek, de nem teljesítették soha.

Aztán azzal az ötlettel jött elő Lopajda, hogy ő feláldozná magát, és képes lenne gyalog lelépni a távolságot a temető kapujától a tengerig, így pontos adata lenne a falunak az ő folyójuk hosszúságáról, de a bíró átlátott a gondolaton:

- Ne hallgassatok rá emberek, mert a falu vérén akarja beváltani ígéretét, amit tett esetleg egy ébenbőrű leánynak, és mi tudjuk, hogy már apáink és nagyapáink is ígérték ezt anyáinknak és nagyanyáinknak, de ebben a faluban még senki nem váltotta be az ígéretét, és senki nem látta meg a tengert, ezért igen alattomos a Lopajda beszéde, mondom, ne hallgassatok rá emberek!

Először csak bosszankodtak, majd teljesen elfordultak tőle, az sem érdekelte őket, hogy a bolond Lopajda ezután soha többé nem ment a vízosztó helyre az adagjáért, „ kimegy minden nap a temetőbe, soha nem visz vizet, de a sírokon mégis gyönyörűek a virágjai.”

     - Kinek lenne az jó – kérdezte nagy hangon a bíró -, ha híre menne a mi vízkeresésünknek, meghallanák ezt a szamaras emberek, elvinnék a hírt a városba, ahonnan a vizet vesszük, talán még az azt követő két faluba is megérkezne a jelentés, pedig a városiak is onnan veszik a vizet, és a két falu szamaras emberei, akik szintén ebből élnek, vinnék tovább a szót, hogy mi nem akarunk velük egy kútból inni? És megorrolnának ránk, és mi itt nem találnánk vizet, és haragból azután sokkal drágábban adnák az amúgy is szűk porciót. Ki vállalná ezt a felelőséget magára? – kérdezte újra a bíró, s az emberek nem jelentkeztek, csak csendben hazamentek, elmondták feleségeiknek ezt a képtelenséget az utazásról a tengerhez, és nem hallgatta meg többé senki a bolond Lopajdát, mert a be nem váltott ígéretekbe ledarálódott az idő, és az időt lélegző emberek.

Teltek az évek, Lopajda vízadagját igazságosan elosztották egymás között, s amikor lejárt az ideje Lopajdának is a földön, úgy döntöttek, hogy mivel bolond lyukból bolond szél fú, tegyék Lopajdát abba a földbe, ahonnan a téveszméi jöttek, a nagyapja sírja melletti üres helyre, ahol olyan szép, mélyzöld színe van a fűnek.

Eltemették, elfeledték Lopajdát, senki nem nézett felé többé, így nem is láthatták, milyen gyorsan kisarjadt a mellén a fű, sőt egy kis ecetfa is kidugta első levelét, majd gyors növekedésnek indulva tört az ég felé. Ez volt az egyetlen fa a kietlen tájon és a csupasz temetőben, s pár év múlva már olyan dereka volt, két ember kellett volna, hogy átérje, ha lett volna két ember, aki kimegy a temetőbe. De nem mentek, ezért nem is vették észre, hogy a már vaskos gyökerek mögül előbukkanik egy vízcsepp, aztán kettő, egy harmadikkal ölelkezve megcsurranik, és piciny erecske indult el a sírok között a temetőkapu irányába, amely a főutcára  nyílt.

Nem értették az emberek, álmélkodva léptek ki a portájukról, s ráncolt homlokkal nézték a kis erecskét, amint kis vájatot vájva magának iparkodott végig a főutcán, a főtér felé. Hamar kiderítették, hogy hol a forrása a csodának, na, nem is merte senki megkóstolni a Lopajda sírjának vizét, vélték, sőt a bíró meg volt győződve róla, hogy ez Lopajda túlvilági bosszúja, mert szétosztották az ő vízadagját is, és – meglátjátok emberek, így akar minket is maga után rángatni – fejezte be a bíró.

Az erecske pedig egyre dagadt, folyása felgyorsult, medre szélesedett, kis idő elteltével az utca túloldalára már nem lehetett átlábolni, ezért az egymáshoz ragaszkodó szomszédok kis hidakkal ívelték át a folyócskát, a szerelmesek pedig késő éjjel virágfüzéreket dobtak a vízbe fogadalmul ébenbőrű szerelmüket átkarolva, így adván nyomatékot az ígéretüknek, hogy elviszik őket a tengerhez.

A Halász utca és a Sólya tér sarkán lévő kocsmában aztán egymás szavába vágva mesélték el, miként hagyta el a folyó a falut, eltűnve a domb mögött, ahonnan a szamaras emberek jöttek a városból minden nap, addig a napig, amíg a bíró kecskéje meg nem döglött a mértéktelen vízivástól, ami a bíró szerint Lopajda bosszújának csak egy kis szelete, - lesznek itt még nagyobb bosszúállások is –, jövendölte, és az emberek a kecske tettétől felbátorodva megkóstolták a vizet, és mostak benne, és fürödtek benne. Elmondották, miként alakult ki a folyó mellett az élet, de én ezt nem írom most ide, elolvashatja bárki egy földrajzkönyvben, nincs jelentősége az ötven év történéseiben egy táj átalakulásának, lényeges az emberek átalakulása, amit a folyó hozott el nekik.

Nagy történések voltak ezek, mégis két pontban foglalhatók össze, mert értetlenség suhant át a tájon, mikor a falu nem kért többé a városból vizet, szegények lettek a szamaras emberek, és a bőrtömlőket csináló cigányok is szegények lettek volna, ha nem fedezik fel a vízben úszkáló hatalmas halakat, de felfedezték, és már nem éheztek többé, sem ők, sem a falu egy lakója sem.

A másik nagy történés az ébenbőrű leánykák fülébe suttogott ígéretek körül történtek, mikor is a szerelmes legények szavukat vették kiválasztott párjuknak, hogy míg világ a világ, soha nem mennek el a tengerhez sem velük, sem nélkülük, mert:

„Miért lennénk kíváncsiak a végtelen vízre, mikor ez az áradó csermely is lehet nekünk maga a beteljesülés?”

A leányzók ezt elfogadták, és szétáradt a béke a faluban, és az asszonyok is boldogok voltak, mert alvó férjük miatt kielégítetlenül gondolhattak valami tiltott dologra, ami ifjúságukban maga az ígéret volt, és nem kettétört életükről gondolkozva aludtak el, de bizony a tengerről álmodtak.

- A borzalom a forrás megduzzadásával kezdődött – mondták az öregek a kocsmában -, annyira megduzzadt, olyan hevesen tört fel a földből, hogy kimosta a Lopajda koporsóját a földből, ereje felemelte, az áradó víz vállára tette, egy nagy hullámmal kitörte a temetőkaput, és elindította Lopajdát a tenger felé, ahová mindig vágyott. Nézték az emberek az úszó koporsót, néhányan keresztet vetettek, amint méltósággal elúszott a főutcán, megpördült a főtéren, majd eltűnt a domb mögött, ahol réges-régen a legenda szerint a szamaras emberek álltak, mikor még a vizet hordták a városból.

Senki nem sajnálta Lopajdát, amiért elhagyta a falut – amit életében el nem hagyott -, a bíró pedig ama véleményének adott hangot, „jobb is, hogy elment, emberek, mert most utólag megvallva, mintha lábszaga lett volna a finom víznek, mikor ittam, éspedig a Lopajda lábszaga az egész környéken híres volt, ezt tudja mindenki, aki időtlen idők óta a folyó partján él”, fejezte be az örökös bíróság tisztségébe belekövült bíró.

Mesélték a parti szelek, hogy a folyó elérte a tengert, aztán az onnan felúszó halak pletykáltak a nádasnak, hogy Lopajda is elérte a tengert, de nem úszott ki a határtalan nyílt vizekre, hanem kilépett koporsójából, vásárolt egy öreg karosszéket, és csak üldögél ott, és nem válaszol a kérdésekre:  Mire vár?

Ekkoriban történt, hogy a forrás egy hatalmas hördüléssel kinyomta a sírból a  deréknyi ecetfát, gigászi erővel a hullámokra emelte, és elküldte a tengerhez, ahol Lopajda már tettre készen várta, gödröt ásott neki, tengeri algákból finom aljzatot hevenyészett, körültámogatta földdel jó erősen, és apró kövekkel vette körül, védekezésül a dagály ellen. Aztán a fa alá húzta az öreg fotelt, belekényelmeskedett, és ha megkérdezték viharvert tengeri halászok, mire vár, nem válaszolt nekik.

Mikor az ecetfa is elérte a tengert, a forrás elapadt - meséltek tovább az öregek -, és két nap alatt eltűnt a forrás, a folyó, a halak, a nád, elfoszlott minden egy álom párájában, hogy helyet adjanak a régi-új álmoknak, amelyekben a szerelmes kamaszok azt ígérik ébenbőrű szerelmeiknek, hogy elviszik őket a tengerhez, ahol a régen itt folyó folyó torkolatánál ül fotelében egy öreg-öreg ember az ecetfa alatt, és majd választ tud adni a kérdésünkre, hogy miért nem megyünk soha a tengerhez, ígéreteink ellenére.

Kilépek a kocsmából, lassú léptekkel ballagok a domb mögé, és veszek két könnycseppnyi vizet a szamaras emberektől, egész vagyont kérnek érte…megadom.

         A temetőben az ecetfa helyén álló gödörhöz lépek, beleöntöm a két könnycseppemet, órákig kell várnom, amíg kiürül a kicsiny bőrvedrem. Aztán elindulok, elmegyek a kidőlt kapu mellett, rálépek a Folyó utca bokáig érő porára, a Meder közt és a Nádas utcát magam mögött hagyva tűnök el a domb mögött a Halász utca és Sólya tér sarkán levő kocsma éber ablakszemei elől.

Most végre elindultam. Elindultam a tenger felé, hogy megkeressem a forrás végét, mert ahol a vágy megcsókolja a végtelent, ott ül a semmi közepén  a Lopajda a saját karosszékében, a saját forrása fája alatt, és talán megtudom tőle a titkot, hogy mi is annak a folyónak a neve, amelyik összeköti a vágyat és a célt.

Százhalombatta, 2002.