- Ezt most másképpen is meséld el, Büdöske - szólt közbe Sziszi bácsi, ölelve magához nagy szerelmét, Remegős Gizellát. - Hogyan másképpen?- ámult el Büdöske. - Hát úgy, ahogy igazából volt, úgy meséld el! - No jó - tekergette a fejét Büdöske-, nem német bajonett volt, hanem szecskavágó gép, és nem 43-ban volt, hanem a téeszben, mikor igen be voltam rúgva. De ez semmit nem von le a történet hiteléből és tanulságából, ezt vegye tudomásul minden jöttment sváb! - vágta ki magát Büdöske a bajból, és visszasomfordált az ajtó mellé a neki kiszabott helyre.

A lárma, a füst, a kiloccsant italok gőze már elérte a mennyezetet, a csapos türelme pedig elfogyott, mint a tavaszi hó a ragyogó napsütésben. Ezért kieresztette ő is a hangját, és növelve a kakofóniát, üvöltve követelte a békés, mélázásra való csendet. Senki nem figyelt rá. Ekkor hangját visszafogva, szinte suttogva mondta maga elé: - Mától nincs hitel a kocsmában, mától senkinek nincs hitel a kocsmában… És mikor a háborgó vízre olajat öntenek, hogy a felcsapó permet ne fagyjon az árbocokra, akképpen csillapodott a zaj, és az ordítozó emberek arcára kiült a döbbenet némasága. A vitatkozók nem vitatkoztak tovább, és az ellenfelek ismét sorstársak lettek abban a csapdában, amibe azért estek bele mindannyian, mert egyik pillanatról a másikra megszűnt az életet és italt jelentő hitel.

Kadarka és Kisfeles, két oldalról támogatva a lumbágós nyugalmazott katonatisztet, Marecska Lajos vezetésével indultak a pult felé, a másik sarokban a Csámpás intette maga mögé a svábokat erősítésnek, és a többi sok, elébb még ordítozó ember szorongva állt a pult előtt megfeledkezve Jázmin és Sziszi bácsi vitájáról. Légy zümmögését is lehetett hallani, s aztán szinte suttogva szálltak a kérdések és kérlelések az üvegek előtt istenné avanzsálódott csapos felé. - Béla! Én Bélám! Hát mi vett téged erre a kijelentésre? - kérdezték egyesek. - Óh, csak tréfál biztosan a mi Bélánk - vélték reménykedve mások. - Ne tedd ezt velünk, nem ezt érdemeljük mi, akik az egész munkaidődben itt vagyunk veled, Béla!

- Fogadj el egy italt tőlem, Béla! - kiabált az ajtóból Büdöske-, de sokan lepisszegték, hogy ne hangoskodjon, mert az talán zavarja a Bélát. - Van pénzed Büdöske? - kérdezte diadalmasan a csapos, de Büdöske csak szótlan szomorúsággal rázta fejét. - Nincs Bélám, tudod, hogy nincs, de ötödikén lesz, és én mindig pontosan fizetek, ezt te sem tagadhatod, Bélám. - Szóval - morfondírozott a csapos -, azért adjak neked hitelt Büdöske, hogy meg tudj hívni engem egy italra? Jól értem én ezt a stratégiát? - Úgy, úgy - bólogatott Büdöske-, és tudod, Bélám, csak ötödikéig. Csak ötödikéig…

Mások is átsuttogtak a pult másik oldalára, hogy igaza van Büdöskének, és „ Bélám, tőlem is fogadj el egy italt, tudod, én holnapután fizetek, megbeszéltük…” Béla, a csapos szomorúan mélázza a fejét jobbra balra, aztán csendesen szól mindenkihez: - Na jól van, most még az egyszer. De mindenki üljön le a valagára, és csak a legyek zümmögését akarom ma már hallani. - S miután mindenki sietve, némán elhelyezkedik, csak magának teszi hozzá mély lenézéssel: - Bélmosók!

Az ajtón bekukkant a rendőrjárőr, ők már régen tudják, hogy a kocsmában akkor van baj, ha csend van. De most Béla int nekik, hogy minden rendben, ezért el is tűnnek az ajtókeretből, helyet adva Lármás érkezésének. Bélát leveri a víz arra gondolva, hogy mi lett volna tíz perccel ezelőtt itt, ha a Lármás is megformálja hajókürtös hangján a véleményét.

Kihasználva a békét és Béla engedékenységét, Sziszi bácsi a toalettre kíséri nagy szerelmét, Remegős Gizellát, és csak a válla felett szól vissza magyarázatképpen: - Segítek neki, szegénykémnek, annyira elesett. - És becsukódik mögöttük a női toalett ajtaja. Sziszi bácsi 72 éves, az ő Gizellája 65 éves, de kinéz száznak is. Nagyon nyomorult állapotban van már, de mindig készségesen áll háttal Sziszi bácsinak a mosdóra támaszkodva, ha az öreg veteránt elönti az emésztő vágy egy arasszal lejjebb a köldökétől.[1]

A kocsmában ez nem érdekel senkit, halk, beszélgetős moraj zsongítja az agyakat, és csak Jázmin bácsi áll megkövülten a tíz perccel ezelőtti helyén kezében a két kiscseresznyével. Miközben a Lármás rendel, Béla megkérdezi tőle: - Hát a Mari? - A Mari? - kérdez vissza a Lármás -, hát azt az Isten nyugosztalja! - Meghalt a Mari? - kérdezi döbbenten Béla -, de hát mikor, hogyan? - Nem, még nem halt meg - feleli a Lármás-, de meg fog egyszer majd halni, és én már előre így sajnálom.[2]

Sziszi bácsi támogatja vissza Remegős Gizellát a lócához, és látszik Sziszi bácsi fiatalos vehemenciájának eredménye, mert Remegős Gizella lábai most jobban remegnek, mint amikor kifelé mentek. - Quo modo,[3] kvázi módó[4]?- kérdezi az öregtől az állás nélküli zsurnaliszta -, s az hunyorít, hogy rendben a dolog az ő nagy szerelmével, Remegős Gizellával.

Jázmin bácsi elgondolkozva megissza előbb az egyik kiscseresznyét, aztán fejét ingatva a másikat is, és rágyújt egy szivarkára. Már senkit nem érdekel, kinek az egészségére issza meg, ez a hitelmegvonásos dolog mindenkit kijózanított a moralizálásból. Visszarakja a poharakat a pultra, és mosolyogva kérdezi Bélától: - Ugye, tetszik rám emlékezni? Béla hosszasan nézi a kék szemeket, a vasalt inget, a nyolcvanéves arcot, az apró után kotorászó ujjakat, és csak a fizetés után válaszol lakonikus rövidséggel: - Igen! Emlékszem magára! De nem szívesen!

Jázmin bácsi kissé meghökken, majd elmosolyodik, és azt motyogja maga elé: - Egy ilyen trauma után ez a fél válasz is megfelelő egész válasz nekem. - És már ballag is ki Micimackó a szatyor oldalán a kocsmából, néha Jázmin bácsi lábának verődve, mert már ő is tudja, a szivarkát a padon szívja el. Ül az Idő a kocsmában, és mosolyog. S mint azt tudjuk, az Idő nem más, mint az Isten Végtelen Türelme.

œ  Ş  

- Hm, igen - mélázott Jázmin bácsi -, látja ifjú barátom, én mindig kérdezem, hogy emlékeznek-e rám?

Ha igen, akkor nem megyek oda többé. Ha nem, akkor addig provokálom őket, amíg egyszer majd emlékeznek rám. És akkor azért nem megyek oda többé! Ezzel az a célom, hogy ne emlékezzen rám senki, ha elmegyek innen.  Akkor sem hagyjak emléket magam után, ha innen a padról tűnök el, és akkor sem szeretnék, ha a földről is egészen, ha érti, mire gondolok. Már semmi sem a régi ezen a világon, csak én. Én  öreg vagyok ahhoz, hogy újat tanuljak, nem is akarok, meg kell valljam. Nekem egyetlen feladatom van már csak, hogy ami bennem van, azt ne vigyem magammal. De nem hallgat meg senki, és hiába üldögélek itt a padon, nem kérdi senki, miért üldögélek itt, kérem szépen.

- Én a bajban mindig az embertársaim mellett álltam - úgy emlékszem -, a jóban pedig… hát jó, az meg nem volt. Nem tudom, mondtam-e már, hogy azért ültem ki a térre, ide a padra, hogy megtudjam, van-e valaki, aki megkérdezi, miért ülök itt? Én arra jöttem rá itten a padon, kérem szépen, hogy kétféle ember lehetséges. Az egyik, amelyik megkérdezi, hogy miért ülök itt a padon,  és ha megkérdeznék tőlem, csak egyetlen választ kapnának, tételesen azt, hogy mi közük hozzá.A másik fajta, amelyik nem kérdezi meg, no azokat belekomplikálom a hátralévő életembe, mert így könnyebben elmondhatom, hogy semmi, de semmi nem változik körülöttem.

Azt mondta Eufémia, hogy az ősz akkor kezdődik, mikor a hajnalkák estig nyílnak. Hát igen, az Eufémia. - Tudja ön, ifjú barátom, hogy ki volt az  Eufémia, akivel kéz a kézben nagyot sikkantva mély és széles árkokat ugrottunk át gyermekkorunkban? Sűrűn bólogatva biztosítom Jázmin bácsit arról, hogy én tudom ki volt Eufémia, s ezen  derűsen elcsodálkozik. - Igen? Tudja? Na ez kész csoda kérem, mert már harminc éve halott, és én azt hittem, az egyetlen hely az én szívem, ahol még életben van.

- Nos Eufémia is ezt válaszolta nekem, mint az elébb a csapos, mikor reggel felébredvén Eger városában a Bástya sétányon kissé értetlen szemekkel nézett körül a kopott IBUSZ szobában, mint aki nem tudja, miként került oda, és azt sem, hogy én miként kerültem melléje. - Akkor kérdeztem tőle viccesen, hogy mondja, drága hölgyem, méltóztatik rám emlékezni? Eufémia rám nézett összegyűrött arccal, s aztán lassan bólintva mondotta, kérem szépen: - Igen Jázmin, emlékszem. Mindenre emlékszem. De nem szívesen… - Ezt mondotta nekem Eufémia akkor és ottan, kérem szépen, és talán emlékszik ön is, ifjú barátom, az elébb ezt mondotta a csapos is.

- Milyen érdekes is ez a szituáció a mondatokkal - mélázott el Jázmin bácsi -, hiszen az elhangzásuk között szinte pontosan negyven év telt el. Ez ennek a mondatnak az  Idő tényezője, kérem. - Először Egerben, a bástya sétányon hangzik el, másodszor itt, egy főváros környéki, sváb faluban. Ez ennek a mondatnak a  Hely tényezője. Tovább menvén a fejtegetésben, Egerben a bástya sétányon negyven évvel ezelőtt Eufémia mondotta e szavakat, az elébb, ebben a porfészekben, egy légyszaros kocsmában a csapos. Ez ennek a mondatnak a Személy tényezője. Az egyetlen közös találkozási pont - mondhatnám, ütközési zóna -, hogy nekem szólt mind a kettő. És  ezen mondat elemzésnek a logikai bukfence az, hogy én nem voltam tényező soha és sehol, és senki életében.

- S ez a logikai bukfenc is csak  azért lehetséges, ifjú barátom, mert  az a személy, akinek Eufémia mondotta Egerben a bástya sétányon ezt a mondatot, az nem azonos azzal az emberrel, akinek a csapos mondotta az elébb itt a kocsmában ugyanezt a mondatot. A mondat, mint önálló lény akkor érte volna el célját, ha átívelvén negyven évet, kétszer ugyanazt az embert találja el. Akkor az az ember esetleg elgondolkodik, hogy mit és hol rontott el negyven év alatt? De így, ebben a formában az egész csak egy stilisztikai bohózattá törpül a szememben, ifjú barátom.

Egy nagy dongó pihent meg Jázmin bácsi lábán, ott dülleszkedett, mosakodott, meleg volt a nadrág, meleg volt a nap, királyi módon érezte magát a kis rovar, míg Jázmin bácsi egy hihetetlen gyors mozdulattal a markába nem zárta. - Megfogtam! - mondta diadalmasan, - jók még az öreg veterán reflexei -, és öklét a füléhez téve hallgatta a dongó szabadulni vágyó zümmögését.

- Na, most Istent játszunk, ifjú barátom, eldöntjük, mi legyen a sorsa. Szabadon engedem, vagy elmorzsolom a pimaszságáért, amiért a nadrágomon merészelt pihenőhelyet választania magának. - Ha elmorzsolom, sok-sok leendő dongó életének lehetőségét veszem el, viszont nem is fognak a nadrágomra szállni. Ha elengedem, rengeteg kis dongó lesz még az idén meg jövőre, és én nem tudok majd pihenni, mert mind a nadrágomon akar majd amerikázni. - Mit válaszolsz, ifjú barátom? Mondtam fásultan - mert nem értettem már egy szót sem-, hogy morzsolja el, és lépjünk tovább.

De Jázmin bácsi nem egyezett bele, s azt mondta: - Nem, ifjú barátom -, mi most Istent játszunk, tehát nem lehet profán a megoldás, csak isteni. Ez pedig csak olyan lehet, melyet csak az Isten találhat ki ily körmönfontan, és ő is csak azért, mert ő nincs is, csak működik! - Mi most azt tesszük - tüzesedett meg az öreg arca -, hogy elengedjük ezt a dongót! Ezzel szétnyitotta a markát, és a dongó egy csavarodással eltűnt a pad mögött a fák között. Hosszan, nagyon hosszan nézett utána az öreg. - Menj! Repülj! Éljél! Aztán legyél a fecskék eledele!

Sokáig hallgattunk, aztán megkérdezte: - Most kérdem én, életben hagytuk, vagy megöltük? Mivel nem válaszoltam, magának, maga elé dünnyögte. - Mindkettőt, azt hiszem. Tudja, ifjú barátom, a Kapor őrvezető úr is úgy engedett el engem az Irgalom Völgyének bejárata elől, mint én ezt a legyet. Egyszerre engedett el életre és halálra. Nekik talán könnyebb is volt, csak az egyik utat kellett megjárniuk. És csak tíz másodperc alatt. Nekem a másikat. Még hatvan évig.

œ  Ş  