A gyertyák csonkig égnek - írta Márai Sándor.

   Mire megvénülünk… írta Jókai Mór

   Mire csonkig égek - írom én.

Mire csonkig égek..

        Mire csonkig égek, mennyi füstöt eresztek el.

        Mennyi hévséget, és fényt. Mire csonkig égek.

        Ez jár fejemben, ahogy rovom a járda gyökerektől feltépett dilatációit. Átlépem ezeket, és
mint múltamnak egy-egy secundumát, már be is falja a résből kinőtt fű.

        Pedig csak erre jártam.

       El-elmélázva csikorgatom agyamat a képen, de mire eszembe jutna valami okos, értelmes gondolat, már a próbálkozást is befalta az idő.

        Vers jut eszembe: „Meg kéne írni egy derék, józan ember életét”

        Hajt az intolerancia heve, hogy megmásszam a tolerancia K2-es csúcsát.

        Rakosgatom lábaimat, és megötlik egy pillanatra, hogy naplót írok a lépteimről. Nem csak arról, ami éppen zajlik, hanem úgy általánosságban, és visszamenve a prehistorikus, predinasztikus időkbe, és előreszaladva a jövőbe.

        Rögtön beleállt a zsibbadás a lábamba, kicsit megálltam, körülnéztem, örültem, hogy nem
lát senki, és én sem látok senkit.

        A Napló. Ó istenem, a Napló. Ha minden naplót egymásra raknánk, az istennek bővíteni
kéne a föld méretét. Naplója mindenkinek van. Vagy írja árkuspapíron tintával, vagy csak úgy a
szívének, mindenféle toll-sercegtetés nélkül.

        De a napló igen álságos forma arra, hogy az ember olyan sétákat tegyen, melynek folyamán látja a az elhagyott, és leendő dilatációkat.

          A Napló az én gyermekkoromban úgy kezdődött, hogy emlékkönyv. A lánykáknak volt
ilyen.. Volt kinek kis csatos, volt, kinek kicsi lakat is volt rajta, és voltak nyitottak.

         Ebbe aztán írtak barátnők csacskaságokat, avagy bimbózó szerelem kapcsán fiúcskák is - a kiválasztottak-, és tanárok, és tanító nénik, akik azért lettek erre felkérve, hogy ezzel is tudják mutatni a gyermekek, hogy ők mennyire tisztelik őket.

     És születtek a következő remek - szívből jövő dolgok: „Száraz ágon ugrik veréb, emlékkönyvbe ez is elég”

         Na, ez volt a szerelem hitvallásának szinte euforikus állapota.

      Mert: emlékkönyve, csak leányzóknak volt. És amely leányzó odaadta bejegyzésre egy fiúcskának, az már jelentett valamit.

(érdekes megfigyelésem, hogy a templomban, gyerekkoromban baloldali padsor az
asszonyoké volt, a jobb oldali a férfiaké. A baloldalon az asszonyok padjaiban soha nem ült
férfiember. A jobb oldali padsorból pedig fogyni kezdtek a férfiak. S mivel az asszonyok, leányok, és gyermekek sokan voltak, lassan elfoglalták a férfiak helyét. Miért nem járnak a férfiak templomba? Tömegével, mint a nők? Nos?)

        Ehhez az annektáláshoz nem szóltak hozzá a férfiak. Nem is voltak ott, nem is vehették
észre, hogy elfoglalták a helyüket.

        Vannak dolgok, jelenségek, amiket nem értek. És ha én valamit nem értek, átmegyek
kegyetlen kutatóba, és kutatok, és turkálok, és a turkálásommal fájdalmat okozok, mint az urológus a férfinek, prosztata problémája okán. Vagy mint a nőgyógyász, aki hüvelytágítóval nyitja fel a nők szemérmét, hogy jobban, mélyebbre lásson. S aztán gyógyítani tudjon.
A mai napig ilyen ember vagyok. Fájdalmat okozok szinte mindenkinek, nem elegyedem
beszédbe „utyuli- putyulizva” senkivel. Trágár is vagyok néha, és nagy a szókincsem, hogy
válogatott módon elküldjek mindenkit oda, ahonnan jött. Vagy ahová menni fog. S aztán mondok egy fohászt érte.

        Ez a fohász nem szó, és nem ima. Én sem vagyok szentélyt látogató ember. Ez a fohász
csak egy kacsintás az ég felé. Én kacsintok, hogy „ugye uram te tudod mire gondolok”? Én vagyok a hangyák istene, csak nem tudnak rólam. Uram, ugye Te tudod azt, hogy én tudok rólad?

        És nem tudom, hogy Ő mire gondol.

        Gondolom, neki is vannak járdái, amin sétálni kell, és ezen a járdán is vannak dilatációs
hegek, de ezek gyakran emberöltők, évszázadok. Nem irigylem ezt az istent, akinek ilyen járdája van. Átlép rajtuk, talán nem is tud róla.

        Azért tisztelem őt, mert súg nekem néha.

        Valahogyan a réges-régi dolgok átjöttek, szinte atavisztikusan az emberekhez, amikor a
fenn nevezett meg nem nevezettek a falumban már régen kifosztották a Huszár kastélyt, amikor
mindent és mindig szabad volt. És utána, még 70 évig szabad volt. (És jönnek - már itt vannak új „Átoksori kísértetetek” - (Vass Albert szavaival),-akiknek szintén mindent szabad.….

        Lépdelek a dilatációkon, és most enyeleg a szívem. Enyeleg a múlttal, annak minden
hibájával, szépségével együtt.
Mert milyen szép dolog volt, hogy volt egy osztálytársam, aki odaadta az emlékkönyvét, és
én – persze elejétől a végéig elolvastam. És nem volt rajta lakat. Nem kellett kulcs nem létező
zárhoz.

        Nos, ezeknek a felkéréseknek ez volt a buktatója, hogy akinek odaadtad, az meg is
olvashatta a bejegyzéseket. Talán itt kezdődött az a bizalom, ami mára már teljesen kiveszett az életünkből.

        Bizalom…. Lépdelek deres szakállammal, és csoszogós lépteimmel. A járdán. Nehezen
húzom már a lábam, „hajam deres lett, és az utcalányok másnak mutatják már a mellüket”.

        Bizalom, mely oly fakóra égett az évek során, hogy már nem is emlékezünk a szó igazi
értelmére.

        Bizalom volt az, hogy egy leányzó odaadta nekem bejegyzésre az emlékkönyvét, és én
felfedeztem, hogy az előző bejegyzők a jobb oldali lap alját visszahajtották, és ráírták, „Titok”.
És titkokként írták: miért nyitottad ki ha titok? - és egyéb sületlenségek. Ami ma már érték. Akkor is az volt. Azáltal, hogy, ez nyilvános volt. Nem Stefan Zweig égő titka, de titok.

        De a fiúcskáknak nem volt emlékkönyvük. Miért?

        Az olyan lányos volt, mi meg már fiúk voltunk. És örültünk, hogy ha valakitől emlékkönyvbe
bejegyzésre jogosultságot szereztünk, és utána ezt húsvétkor egy locsolkodással nyugtáztuk is.
Dolgozott bennünk a biológia, a keresés nyugtalansága, és felügyelt minket az idő, amit az adott környezet képviselt. Sajnos.

        Mert nyíltságról szó sem lehetett. Elválasztódtak a társadalmi rétegek olyan módon, hogy ki képviseli a múltat, és ki a jelent.

        Akik a „jövőt” képviselték, azok kezéhez előbb utóbb vér tapadt. Tényszerű, avagy virtuális
vér, már oly mindegy. Félt mindenki mindenkitől, és járta a medvetáncot. „ Kettőt jobbra, kettőt
balra, mégse’ megyünk sehova” .

        Rovom a kijelölt sétámat, mert azt mondták az orvosok, nekem sétálni kell! Hát sétálok. És közben felnézek az égre, óhh istenem. Miért vagyok ilyen üres? Ilyen végtelenül üres?

        Miért nincsenek emlékeim? Én miért nem mehettem a Kómár Zsuzsihoz locsolkodni, és
miért a Vékony Valihoz sem? Nem értem, a mai napig nem értem.

        Ekkor ötlött fel a gondolat bennem, hogy naplót írok.

        Na, ez volt életem legnagyobb tévedése. Merthogy mi az a napló?

      Hát amit írok magamból kifelé, magamnak. És mivel ez így van, hát akkor ez nagyon őszinte leszen. De nem szabad naplót írni. A napló az nem enged javítást, korrekciót, nem enged szépítést, stilizálást, mert attól napló.

     Ekkor jöttem rá, hogy én egy semmi ember vagyok, mert permanensen hazudok magamnak. Papíron, az életben, és mindenütt, ahol még nem nyíltak dimenziók számomra.

     Jaj de nagyon szerettem volna őszinte lenni, legalább magammal szemben egész életemben. Nem adatott meg. S már látom, hogy a talmi béke és a látszat kedvéért nekem már hazudnom kell egész életemben.

       Írtam a novelláimat, a kisregényeimet, a verseimet, naplómat, és aztán visszaolvastam. És
észrevettem egy-egy hibát. Azt rögtön lejavítottam.
És írtam még sokat, és mikor ránéztem, megrémültem, az eredményen. Több volt benne a javítás, mint a tartalom!

       Az igazat javítottam le hazugságra, vagy a kegyetlen valóságot szépítettem meg ismét csak hazugsággal? Már nem tudom ezt megvallani, annyira összemosódott ez az egész kvatymaz bennem.

        Hová jutottam? Mennyire eltávolodtam magamtól? A gyermek énemtől.

       Ezért járkálok az utcákon, napi másfél óra séta, átlépek a saját dilatációmon. Csak ezek nem olyan szépen megcsinált dilatációk, hanem repedések. Az anyag, a beton, az ember dolgozik önmagában is. És feszül, és reped, szakad. De mind a kettőből fű nő ki, aminek gyökere tovább feszít, porlaszt.
Járdát, embert, még istent is.

        Nem nézek hátra. Sem előre. Ezért szoktam gyakran hasra esni.
Nem értek semmit. Csak vagyok. Felkacsintok az égre, és ez a kacsintás nagy-nagy néma kérés, amit réges-régen már megírtam egy anakronisztikus versemben:
„hadd legyen, hogy égjek, de el ne égjek, míg csonkig nem égek”

Soroksár 2015.nov.13. Péntek

PLT'