„Eleresztettem mindenki kezét,

                Aki enyémet fogta volna –

                Aki hajának sátorával betakart volna.

                Így maradtam a csillagos,

                Végtelen éggel betakartan –

                Én Istenem, mit is akartam,

                Mit akartam??”

(Reményik Sándor: Mit akartam?)

           XI.

         Abba a korba értem, mikor az ember már sajnálkozva néz azon embertársaira, akik még azt hiszik, hogy embertársaikon lehet segíteni.

        Persze ez nem azt jelenti, hogy én soha senkinek nem segítettem; segítettem bizony. De a segítések gesztusai a baj, a vész elmúltával lassan köddé válnak, és az, aki tegnap sírva nyújtotta feléd a kezét nyomorúságában, holnap már gőgös arccal fordul el tőled, hogy köszönésedet ne kelljen viszonozni.

        Mire megértem erre a felismerésre, bizony meg is öregedtem. Ekkoriban értettem meg a halottborotváló borbélyt, aki addig ábrándult ki az emberekből, hogy már csak halottakat borotvált. Az én utolsó segítésem pedig szintén a már nem élőnek szólt, hanem a Micinek, aki már erősen deformálódott a nagy melegben. Aki pedig abba a hibába esik, hogy élőknek akar segíteni, az lehet, úgy is járhat, mint az a pap, aki olyan csúnyán kiabált velem, mikor gratuláltam neki a házassági évfordulójára.

        Mikor visszajött a városból Emerus Stencl, minden nyájaknak pásztora, nem lehetett ráismerni. Joviális, kövérkés arca megnyúlt, rengő tokája csak lógott az ádámcsutkája felé, szeme alatt retikülöket megszégyenítő táskák lógtak.

        Visszatértének hírére a Mici rögtön bezárta a ringlós standját, és sietett át hozzá, a szülőfalujába. – Megjött, Atyám? – kérdezte örömmel, mikor benyitott az ajtón, de aztán megkövülve elhallgatott. – Mi történt? – kérdezte döbbenten, és a kérdést a pap kinézete váltotta ki belőle. A nagy bőrfotelben hevert, félig fekvő helyzetben Emerus Stencl, arca szürkés volt, kezével bágyadtan legyintett. – Meghalt! – mondta szinte vádlón az égre nézve, és igen fakó hangon.

        Az egyszerű bejelentéstől a Micinek is megrogyott a térde, szó nélkül leült a pap lábánál lévő zsámolyra, melyen sokat járó-kelő lábait szokta pihentetni a derék atya az esti pálinkaadagjának szürcsölgetése közben. Sokáig ültek néma csendben, kinn a nyárban csak a fecskék csivitelése hallatszott, ahogy nagy, zöldhátú legyeket kapdostak el a paplak ámbitusa környékén.

        Már erősen alkonyodott, mire a Mici végre megmozdult, és lassú, vontatott léptekkel kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, ahonnan hasas butéliát vett elő, és a pohárszékről két öblös borospoharat. – Ma én is iszom, pedig nem ittam a fiam temetése óta – mondta, és teletöltötte pálinkával a talpas poharakat. Aztán csak a csend zenélt, lassú álmosító cantátát a bordó-barna alkonynak.

        Rekedtes hangon kezdett nagy sokára mesélni a megrogyott pap, szava fakó volt, mint a Mici spórja felett a falvédő. Hangjából nem hallatszott ki felháborodás, meglepődés, elítélés, avagy csüggedés, monotonon és egyhangúan peregtek a szavak ajkáról a semmibe.

        – Mikor megérkeztünk a fővárosba, azonnal a klinikára siettünk. Volt ott nekem egy jó emberem, régről ismerem, az idők során már professzor lett belőle. Ő fiatalabb korában eljött egyszer hozzám gyónni mint megtört, igaz keresztény ember, s mire végzett a bűnei megvallásával, egy erős, délceg ateista ment ki a templomból, aki viszont talpig ember maradt mind a mai napig. Olyan ember, mint amilyet az Úr a hatodik napon teremtett, de ez aztán valahogy elvesződött az ő emlékeiben is, meg a miénkben is. Mikor meglátta a kislányt, rögtön külön szobában helyezte el, és azonnal rákapcsolták a dialízisre, rossz volt az állapota nagyon.

        – Tudod, lányom, itt már a te ringlód sem segített volna – mondta Emerus Stencl esperes-plébános, és a Mici annyira örült ennek a félmondatnyi elismerésnek. – Én a szülőkkel lementem a földszintre, itt felvették az adatokat, és vért vettek a szülőktől, ha a gyermeknek kéne valamiért, hát kéznél legyen. Aztán megnéztük még a kislányt, de olyan színe volt, mint a ringlódnak, Mici, és aludt, mélyen aludt, mintha csak gyakorolta volna ezt.

        A szülőkkel bementem a városba, és egy kis hotelben kivettünk két szobát, aztán megvacsoráztattam őket, és aludni mentek. Én még kicsit álltam az erkélyen, és elátkoztam az összes istent, hogy hagyták, hogy a hosszú utamon elfelejthessek imádkozni. De jól jött volna most ez nekem!

        Másnap késő délelőttre voltunk hivatalosak a professzorhoz, aki bizony nagyon furcsán fogadott. Mivel megriadtunk, rögtön biztosított, hogy a kislány állapota stabil, nem rosszabb, igaz, nem is jobb, mint tegnap volt. – Más itt a baj, Atyám, mondta nekem, csak nem tudom, hogy kinek mondjam? A szülőknek, vagy magának?

        Megkérdeztem a fiatalokat, hogy akarnak-e a professzor úrral négyszemközt beszélni, de ők válasz helyett odajöttek hozzám, és egyik az egyik felől, másik a másik felől megfogták az én szívlapátnyi kezeimet. Nézésük szánalomra méltó volt, riadt, s egyben kérő is. Olyan nagyon gyerekek voltak, hogy még az öreg prof is elfordult, hogy ne láthassuk meg azt, amit nem kell látni senkinek. Nagyot sóhajtottam, és azt mondtam: – Ha így van, akkor így van! – És bementünk a szentélyek szentélyébe.

        A professzorból rögtön elmúlt az együttérző ember, és immár egy derék szakember ült az íróasztal mögött, ahogyan a papírjait rendezgette. – Nos, Atyám, térjünk a lényegre. Tehát, minden kórházi felvételnél vannak kötelező vizsgálatok, amiket el kell végezni. Ezt mi is megtettük, dolgozott a labor fél éjjel, és reggelre meg is kaptam az eredményt. – Nem jó valami? – kérdeztem én. – Itt nem az a baj, hogy valami nem jó, itt az a baj, hogy jó. Sőt túlságosan is jó.

        Annyira izgatott voltam, úgy féltettem azt a kislányt, hogy aggódó hangon kérdeztem meg a professzor urat, hogy a nagy izgalmak enyhítésére nincs-e véletlenül egy korty repi pálinkája. – A gyerekeknek sem ártana egy kis szíverősítő – indokoltam a kérésemet. Mosolygott az orvos, és mondta is:

        – Nem változik, Atyám, semmit nem változik, de nem baj. Amíg itt vannak, majd magát is kivizsgáljuk, és higgye el, hogy Atyám csak hiszi azt, hogy egészséges. No, majd én kitérítem ebből a hitéből, mint maga engem a csodavárásból. Pálinkám nincs, csak konyakom. Jó lesz? – kérdezte. Lemondóan biccentettem, hát jó, ha már nincs más. A fiatalok is kaptak egy gyűszűnyit, az orvos töltött magának egy konyakospohárba, én meg magamhoz vettem az üveget, mondom, még valaki leveri, vagy ellopják, ne adj Isten!

        Az orvos folytatta: – Tehát arról van szó, hogy a laboreredmények azt igazolták, hogy mind a két szülő vére alkalmas a kislánynak vérátömlesztésre. – Na végre, hogy kezded már a jó híreket is mondani, fiam! – dorgáltam meg az orvost. – Nem úgy, Atyám! Ez nagyon ritka! Annyira ritka, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve elvégeztettem egy DNS-vizsgálatot a laborral, amitől ők hajnalig szidták anyámat és őszfürtű atyámat, de aztán belátták, hogy igazam van.

        – No! Hát mi volt a vérükben? – türelmetlenkedtem. – Tán kisegér? Az orvos faarccal mondta: – A vizsgálat azt bizonyította, Atyám, hogy igaz, hogy ez a fiatalasszony és ez a fiatalember a kislánynak a szülei, de ők nem házastársak. – No és akkor mi van? – hördültem fel. – Nem házasodtak össze, hát nem. Majd mindjárt pótolom a mulasztást, csak iszom egy kortyot előtte. – A papírjaik rendben vannak – mondta az orvos. – A törvény előtt férj és feleség, és szülei a kislánynak. – Akkor meg mit szőrözöl itt, fiam? – heveskedtem. – Hát csak azért szőrözök, Atyám, mert ők nem csak házastársak, nem csak a kislány szülei, hanem ők testvérek is.

          Mintha a Nagybazilika kupolája rogyott volna rám, azt hittem, álmodom, hidd el, lányom!  – Micsoda? Miért iszol fiam, ha nem bírod? Hogy ők testvérek? – Nem csak testvérek, hanem ikrek is. Kétpetéjű ikrek! – Kerestem valami könnyítő fohászt, hogy el tudjam viselni ezt a hírt ép ésszel, de nem találtam. Így csak annyit tudtam kinyögni nehéz szívvel: – A kurva életbe!

        Aztán kértem az orvost, hogy folytassa, de ő azt mondta, itt most már nem neki kéne beszélni, hanem ennek a gyerekemberpárnak, akik oly sok mindent végigcsináltak már ezért a kislányért. Igaza volt az orvosnak, ezért a gyerekférjhez fordultam, és hogy siettessem lelkének kitárulkozását, mondottam neki:

        – Na, édes fiam. Most pedig kezdjél el szépen és folyamatosan szavalni, énekelni, és ne makogjál össze-vissza, mert úgy nyakon váglak, hogy rögtön összeszarod magadat… De a professzor leintett:  – Hagyja, Atyám! Majd én. Ez nem gyóntatószék, ez orvosi szoba. Ennek megvan a stílusa – és nevetett.

        Nagy nehezen lecsillapodtam, már csak azért is, mert a két gyerek úgy remegett, mint a nyárfalevél, megszántam őket. – Ugye, testvérek vagytok? – kérdezte az orvos. Némán bólintottak. – És ikrek, ugye? – Igen – mondták halkan, de egyszerre. – Van még testvéretek? – Volt egy nővérünk – mondta az asszonyka –, de meghalt. – Hány éves volt? – kérdezte együtt érzően az orvos. – Tizenhat. – Na, élhetett volna még egy cseppet – sajnálkozott az orvos, és rögtön szakmai énje jött elő. – Valami betegség? – Nem! Elvérzett. – suttogta a fiú, és az orvos rendesen elfehéredett. De tartotta magát.

        – Hogyan vérzett el? Mondd el nyugodtan, engem köt az orvosi titoktartás, a kegyes Atyát pedig a gyónási titok. Biztonságban vagytok.  – Angyalcsinálás közben ügyetlen volt a bába. Azért vérzett el. A bába azóta börtönben van, a nővérünk meg a temetőben. Amint megnyíltak, már csak egyszerre válaszoltak, és mindig ugyanazt mondták szó szerint. Érződött, hogy ez a két gyermekember csakugyan egy test és egy lélek.

        – Szóval a nővéretek terhes lett, és biztosan félt a következményektől meg apátoktól, és ezért ment a bábához. – Apánktól nem félt – válaszolták –, ő mondta neki, hogy menjen a bábához. – Na, akkor ez sem olyan nagy baj, szerette a nővéreteket apátok, nem hagyta egyedül. De feltétlenül el kellett venni ezt a gyermeket? – Apu nem akarta! – Hát nem is apátoknak kellett volna akarnia, hanem a gyerek apjának. – Apu volt a gyerek apja.

        – Tudod, Mici, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy visszatérek az egyházam kebelébe, és olyan istenfélő pap leszek, amilyennek soha nem sikerült lennem. De elmondom, a sokat látott-hallott orvost is leverte a víz, alig bírta a maradék konyakját kiinni. – És anyátok tudta ezt? – Tudta. – És nem szólt? Nem védte meg a nővéreteket? – A testvérünket sem védte meg, és engem sem. Fel akarta aput jelenteni a törvénynél, de apu megfenyegette, hogyha őt elítélik, akkor huszonöt évre egyedül marad. – Ezért aztán inkább nem szól semmit – mondta most a fiú egyedül.

         – Veled is szeretkezett az apád? – kerekedett az orvos szeme. – Igen – mondta az asszony. – Először mindig megvert, aztán szeretett, aztán megint megvert. – Hány éves voltál akkor? – Tizenegy. – És most? – Tizenkilenc. – Döbbenten néztünk egymásra, nem is az elhangzottak borzalma volt kétségbeejtő, hanem azok a száraz, szürke, lisztszerűen lepergő válaszok, amelyeket kaptunk. Nem volt azokban sem félelem, sem felháborodás, sem kétségbeesés. Csak koppanások, ahogyan kiestek a szavak a szájukon.