A kapaszkodó kezek
Kicsiny bogárkám! Emlékezel még a kezek kavargó kavalkádjára Kadare létrajelenetében? A kapaszkodó, a görcsösen markoló, a mást letaszító, a megtaposott kezek erdejére? Erre a képre gondolok, mikor réveteg szemmel nézem az én kezemet. Mennyi mindent fogott már, mennyi mindent eresztett el. Turkált ott, ahol nem kellett volna, és ahol kellett volna, ott resten, tehetetlenül csüngött alá. A magamhoz vonó, ölelő kezem, s az eltaszító kezem. Hányszor élt önálló életet a szívemtől függetlenül. Egyszer csak önállósította magát, és akit szerettem volna megölelni, azt a kezem eltaszította. És fordítva is működött. Miért? Nem tudom.
Nézem a kezemet, még nem ráncos, még nem eres, és nem is remeg. De egy-két szerényen megbúvó májfoltocska már jelzi, hogy ötven évet álmodozott a szfinx az ötezerből, mióta az eszem és a szívem munkára fogta őt. A kezem. Ezek a kezek nemrégen egy vécétartályt reparáltak, próbáltak életet lehelni az elnyűtt mechanikába, na nem kegyeletből, pusztán begyűrűző csóróság volt az okok okozata, tehát dolgoztunk keményen, én, a kezem és a fiam. Sütött a kopasz fejemre az Isten napja, izzadtunk rendesen ettől is, meg hogy szerszámunk csak fakanál volt, egy irodai tűzőgép, ragasztó, meg nagy-nagy elszántság, hogy mi ezt megcsináljuk, meg. Mert mi ügyesek vagyunk.
Árnyék borult ránk, a fiam anyjának árnyéka, csak nézett, és azt mondta, most ő elmegy főzni, mert ha férfiakat lát dolgozni, akkor neki főzni kell azonnal. Mindegy hogy mit, és miből, de sokat és azonnal, mert nem is tudja miért, olyan ez nála, mint a szoptatós mamának a teje, mely megindul a csecsemősírásra, és mondta, mondta, de én már nem is hallottam, nem figyeltem rá. Messze jártam, nagyon messze. Egy pillanat alatt kezembe volt a kis reklámszatyrom a túlélő táskámmal, és úton voltam megint.
Úton hideg éjszakában vagy poros utakon, menve, mindig csak előre, elbicegve a mindig mások otthonai mellett, a nem nekem melegítő kályhák rőt tüzétől kísérve, tudva és mégsem értve semmit sem. Néha társsal, néha alkalmi ismerősökkel, lemaradókkal és előresietőkkel, mert ezekkel van tele az árvák útja, a sietőkkel, akiket nem várnak sehol, és a lemaradókkal, mert nem tudják, hogy várják őket valahol.
Az árvák útján járó megijed, ha invitálják, elszalad, ha marasztalják, aztán éveken át álldogál azon hely előtt, ahonnan kidobták. Mindegy, tél van vagy nyár, az ő szívében ősz van, jellegtelen, csapzott, levélhullató, terméketlen magány és félelem. …mert bemenne ő, ha nem hívnák … ha csak úgy nyitva lenne, akkor nem félne, hogy mit akarnak ezek tőle? Bemenne! Lehet, hogy aztán körülnézve ki is jönne, de nem szaladna el rögtön. Ha csak úgy nyitva lenne… Ha nem lenne csapda… Ha nem félne a bentlévőktől… Ha nem félne a marasztalástól, és a sokszor átélt kidobástól… A rabságtól vagy a szabadságtól… Ha nem félne magától… Megy tehát az árvák útján, nem néz sehová. Ha hátra néz, szédül, ha előre, akkor fél... Az út szélén kezek. Elutasító, hívogató, öklöt rázó, simogató kezek. Melyiknek higgyen?
A hívó kézfejét mutatja feléje, s markában magányát rejtegeti. Az öklöt rázó az fenyegető, de lehet, durvává segélykiáltás teszi. A tenyerét felfelé fordítva hívó kezében tán acélszál mozgatta izmok várják, hogy bezárják a csapdát. És a simogató, mely nem szeret, csak szán? Egyszer régen, olyan messze az időben, hogy azt hiszem néha, talán tegnap volt, még ifjú vándorként hittem a szónak, a jeleknek. Egy kapaszkodó kezet láttam a semmibe markolni, fogta, szorította erősen. A görcs mögött élet volt, az élet mögött ember, az ember mögött elrontott élet.
Ha semmi vagyok - gondoltam akkor -, markoljon belém, ha valaki vagyok, kapaszkodjon belém. Belém kapaszkodott, és én boldog voltam, hogy mentőöve lehetek, és azért a mentőövnek már neve is van, meg tárgyiasult, meg minden olyan jelző, mely az úton járót nem illeti meg. Lehetek valaki… Baracklekvár illata volt az ágyékának, és frissen tört kókusztej csurgott a számba, ha rám lehelt. Körte melléből az anyaság folyt, hóna alján sírtam, mint csecsemő. Ha legyőzte énemet az őshím, asszonyom volt, talpig asszonyom, és a Szeleta barlangból több ezer éves párzások állati illatát fújta felénk az idő. Vele voltam mindig én, és én voltam mindig vele. Én, a céltalan kóborló, a mindig menni készülő.
Mekkorát tévedtem, bizony, nagyot. Jó voltam neki a társadalmi igényeihez, mert fiatal voltam, erős voltam, talán elfogadható külsőm is volt, és egy kis csintalanságnak felfogható devianciával is rendelkeztem, amit be lehetett volna vezetni társaságban, mutatni, mint raritast, és demonstrálni velem azt, hogy lám, nem vagyok egyedül, van nekem csinos, fiatal vagabundom. A felismerés után egy pillanattal már ismét úton voltam, nem volt bennem sem düh, sem harag. Miért? Mert ő is élni akart? Úgy, ahogyan szerette volna mindig, és nem adatott meg? Mert melléfogott alaposan, mikor engem választott e szerepre?
Lépegettem tovább az árvák útján, s nem hagytam magam mögött semmit, csak egy kapaszkodó kezet, mely markolja a semmit! De voltak más kezek is az életemben. A királynői, leereszkedő kéz, mely pudlivá tesz, ha leereszkedik, s meghalsz, ha megvonják tőled azt. Majdnem ráment az életem. Karriert kínáló kezeket fogadtam s hagytam el. Szerelmet adtam-kaptam magányoldó időtöltésként, de nem lehetett semmi folytatás, mert féltek attól, hogy nem kapnak tőlem semmit, és én féltem, tőlük: ha adok valamit, megszüntetnek engem. Így alakul, formálódik ki az örök vándor képe az úton, a sokféle kezek tenyerében rejtező szemek íriszén. Megyek az úton. Az én utamon, az én vélt utamon.
A csendben jár a kezem a vécétartályon, s valami kellemetlen zümmögés rángat vissza a valóság felé. Földhözragadt gágogás, hogy egy gyenge leveske csirkeszárny betéttel tán jó lenne-e reszelt tésztával a férfiúknak? S akkor, amilyen gyorsan elrepültem gondolatban, annál egy picit sebesebben jövök vissza a tűző napsütésbe, ahol nincs út, ahol nincsenek is utak, taszító vagy hívogató kezek, ahová nem invitálnak, s ahonnan nem küldenek el, mert már rossz lenne nekik nélküled. Hihetetlen! Felnézve látom a pici kezet - kicsit piszkos a zöldségpucolástól -, és egy gyermekkéznek látom. Egy gyermekkéznek, mely félőn kapaszkodik az én ormótlan virsli ujjamba, csak egybe, mert ennyi fér a tenyerecskéjébe. Én odanyújtom az ujjamat, és vezetem aggódva, el ne essen, el ne tévedjen, árvák útján soha, soha ne kéregessen. Ballagunk az úton, pici kezében rőfnyi ujjam ... megszédülök. Bizony elmúlt az időm. Talán el is esnék, ha az a mikronnyi támaszom nem lenne, de reá riadva rá támaszkodom. Érzi a rezzenést, és néz rémült szemmel: ki vezet engem, ha elesel? Ha rád támaszkodhatok, majd te fogod a kezemet, ha vezetlek!
Látod, kis csillag, mennyi mindent fecsegtem itt neked, vagy csak motyogtam magamban az elmúlt napokban. Elszaladtak a napok, a szavak szétszóródtak a térben, mint a gólyahír lebegő szöszei, vajon melyikből lesz új virág, s melyikből nem? Ki tudja ezt? Neked is véget ér a szabadság, jönnek haza apádék, visszajön a régi regula. Marad-e benned valami mindabból, amit meséltem? Csupa kérdés, válasz nélkül.
Emlékszel, Kadare szegény harcosával példálóztam neked, meg az ő létrájával. Hát persze hogy észrevették, persze hogy elítélték, az alagútásókhoz osztották be, és ott is maradt, mert a védők rájuk robbantják a járatot. Ekkor kezd az asztrológushoz beszélni, aztán máshoz, de senkit nem érdekel az elszámolása, mert mindenki a saját elszámolásával van elfoglalva. Csinálják a halotti ruhájukat, a menyegzős ruhájukat, a túlélő kabátjukat, ki hogyan nevezi, készülnek az elszámolásra, hiszen tudják, az ő életalagútjuk is beomlott, már nincs belőle menekvés csak előre, kinek-kinek hite szerint a bosszúálló isten elé, a mohamedánok könyörületes istene elé, a keresztények atyai istene elé.
Hát ilyenformán beszéltem én is hozzád napokon keresztül, de lassan már vége a történetnek. Még elmondom az én túlélő kabátom esetét, aztán rendet rakunk, eltüntetjük a nyomait ennek a pár napnak, még majd azt hiszik apádék, hogy jó volt ez a pár nap nyugalom nélkülük. Pedig jó volt!
Tudod, ha most felidézem, hogy hány embert bántottam meg az életharcom során, elborzadok a számoktól. Igen, a számoktól is el lehet keseredni, de az eszközök sokszínűsége egyenesen letaglózó. Ahogy mi tudunk sebet ejteni hallgatással, egy-egy szurka-piszka szóval, vállrándítással, lenéző mosollyal, összesúgva-búgva a másik háta megett, nyílt sisakkal hazudni a másik szemébe rezzenetlen arccal, közömbösséggel, kétszínűséggel… igen, igen, ez nagyon hervasztó mérleg így visszatekintve a beomlott alagútból.
Megbántottam egyéneket és csoportokat, lett légyen az egy munkahelyi vita, avagy családi perpatvar, hiszen de gyakran alkalmazzuk a kollektív büntetést tehetetlen dühünkben mondván: ha rossz, legyen még rosszabb. De az érdekes az, hogy tíz embert meg tudsz bántani egy perc alatt, de ugyanazt a tíz embert egyedenként csak évek alatt vagy képes megengesztelni, és akkor, ha beszorzod, látható, hogy már ki is szaladtál az időből. Nekem sincs már annyi időm. Akkor mit lehet tenni, kérdem én megöregedve, szinte mindent másképpen látva, megajándékozva a tér ismeretével, de híján az időnek?
Volt egy ismerősöm, ő is a szerencsétlen záróravárók közé tartozott, a rendes menetrend szerint el is pusztított maga körül mindent. Felesége elment egy reggel, azóta sem látta. Hozzáteszem, majd egy év után tűnt ez fel neki. Ekkortájt meghallotta a hírt a buszon, hogy férjhez megy a lánya. Nosza felbuzdult a lelke, itt az alkalom mindent helyre tenni, elölről kezdeni. Ment is a lányához, ki is dobták abban a pillanatban, csak úgy nyekkent a buszmegálló vásott padján. Nem értette. Tiszta lappal akart indulni, de már senki nem volt kíváncsi sem a teleírt, sem az üres lapokra, mert a reménynek már nem maradtak oldalak a lezárt regényben.
Az esküvő napján korán kelt, körülményesen mosdózott, inget válogatott, és ötven év után megpróbált megtanulni cipőt pucolni. Sokáig nézte az indulás előtt az üvegeket a hűtőben, aztán csak sóhajtott egyet, és elindult. Korán érkezett, még három esküvőről jövő násznépet nézett végig boldogságukban, önfeledt nevetésüket hallgatva, mikor végre jöttek az övéi is. Az első kocsiból a volt neje szállt ki az új férjével, aztán a vő örömszülei, majd a gyerekek. Szorosan az ajtófélfához állt, jaj, semmi el ne kerülje a figyelmét, minden pillanat rögzüljön, most ne mulasszon semmit. Felesége pillantása átsiklott az arcán, aztán elfordította a fejét. A lánya nem vette észre, az ő utódja fűzte karjaiba s vezette be az anyakönyvezető elé. Leghátulról ágaskodott s itta magába a ceremóniát.
Míg a gratulációkat gyűjtötték be a fiatalok, ő előreszaladt a templomhoz, loncsra izzadva pihegett a középső padok egyikében, de most jó helye volt. Mindent látott. Szép volt a lánya, kisimult arcú a volt felesége, és mindenki nevetett, mint az előző három esküvőn. Nem mert odamenni a fiatalokhoz, egy oszlophoz dőlve figyelte az ölelkezőket, aztán a lánya észrevette, és elindult felé, aztán odaérve elment mellette szó nélkül, ki a templomból, az életbe.
Reggel ötig kóborolt az étterem előtt, fülelt a kiszűrődő zajokra, a halkuló vagy felerősödő zenére, és megelégedetten mondta, na, ez így módos, derék kis esküvő ez, megadják a módját. Nyitáskor már a kocsmában volt és mesélt, milyen szép volt a lánya - ezt mesélte -, és milyen érzés volt neki, mikor bevezette őt a templomba - ezt is mesélte -, és azt is mesélte, hogy picit úgy érezte, neki is zúgnak a harangok, és rágondolva is búg az orgona. Aztán felsorolta a menüt az étteremben, és hogy mennyi borravalót adott a cigányoknak, akik az éjjel neki is muzsikáltak egy kicsit.
Nem tudom, hol van most, és merre jár, de ha bemész egy kocsmába valahol a világban, és hallod, hogy egy vásott öltönyű ember a lánya esküvőjéről beszél nyitástól zárásig, én arra kérlek, ne menj oda hozzá, és ne hazudtold meg. Életében először és utoljára ott volt, ahol lennie kellett, s ettől az élménytől boldog most már addig, amíg élni engedtetik neki ezen a világon. Az elszabott, el nem készült halotti kabátján ez egy férc, egy toldás. Aki látott már félig kész kabátot, tudja, miről beszélek. Nevetséges. Semmit nem lát belőle az ember, néha talán a mester sem, csak kusza cérnavonalakat, két tűvel odaszegezett ujjat, hiányzó gombokat, krétával berajzolt zsebet. Mondom, kész szörnyűség egy ilyen kabát.
Az én mennyországomban nem lesznek emberek! Sem hívők, sem megtértek, sem hitetlenek! Mert beleszólnának! Ott is! A hívő levágna a gallérból, ne tartsam olyan magasan már a homlokom. A megtért a kabát merész esését kifogásolná, és mondaná, kicsit alázatosabbra kéne venni a figurát. A hitetlen azt súgná: nem is kell az a kabát, mert nem is lesz audiencia. A bolond! Azt hiszi, azért öltözöm, mert félek. Nem, én azért öltözöm fel, mert fázom. Mert didergek. Didergek, mert lázban fázom. De nem a félelemtől.
Az utolsó cselekedetem lázában fázom, az utolsó munkám felett. Mert ott munka lesz, el kell készítenem az életkabátomat. Majd toldozok, foltozok, tűzök és krétázok, szabom a monoton idők végezetéig a kabátomat, fércbe fércet öltök örökké, mint ahogy Ágnes asszony mosta a leplét a habokban, monotonon, és örökké… Azt mondod, ez maga a pokol? Honnan tudod? Te ott voltál? Nem pokol az, hanem előszoba, ahol várakozunk, várakozás közben dolgozunk kis életkabátunkon, melyről már most lehet sejteni, hogy soha nem lesz kincskereső kisködmön, de talán még lajbi sem. Várakozunk arra, hogy véget érjen a várakozás, és elérkezzen a hívás pillanata.
Akkor majd elindulok a küszöb felé, mely az én küszöböm, melynek sem szélességét, sem magasságát nem ismerem, de remélem, nem isteni mércével mérték ki alakját. Megyek majd, bolyongok a térben a sután nevetséges életlajbimban, és keresem az én Uramat. Sokáig bolyongok, talán addig, mint Gilgames vagy Orfeusz vagy Dante, mire megtalálom. Ott fekszik hálókamorájában a medvebőrön, a horkolása mennydörgés, és én rázom, noszogatom:
- Ébredj, Uram, mert átaludtad az életemet, legalább az ítéletemre ébredj fel - s ő felébred. Rám néz álmos arccal: - Hát te ki vagy - kérdi, aztán a fejére üt: - Hohóó testvérkém, hát én veled álmodtam az imént -, mire tisztelettel kijavítom : - Nem velem álmodtál, Uram, hanem engem álmodtál, és ha olyan álmod volt mint az életem, akkor bizony rosszul hálhattál, Uram. De most már ébredj fel, kérlek, mert álmod itt áll előtted, mint a Gólem, azt állítva, én nem vagyok álom, én éltem, én nagyon éltem, kínlódva keservvel, hibával-jóval keverten, én éltem, én élek most is, Uram. Ítéletre vonva-remegve, hát nézz rám, itt vagyok, fogj meg, érezz engem, mert én vagyok, mert én vagyok, igenis én vagyok, ne légy már hitetlen Tamás…!
Lassan elmosolyodik. - Jól van, na - mondja, és felül a medvebőrön. - Nem tudod mikor aludtam el, fiam? - Tudom Uram, ezt egészen pontosan tudom, 1954. március 24-én aludtál el, Uram, reggel fél kilenc órakor. - Hmm…- dörzsöli a szemét-, ez nekem egy szikra, neked egy egész élet lehetett? - Az volt, Uram! Egy élet, mely álomórára sikeredett. - Hát ezt az elfuserált fércelt ködmönt hol sikerült beszerezned? - kérdi nevetve. - Erre futotta. Csak erre futotta. De ezért is nagyon megdolgoztam, hidd el nekem, Uram! Most hirtelen rám néz, és komolyan bólintva mondja: - Tudom! - és lassan kicsoszog.
Aztán mintha csak most jutna eszébe valami jelentéktelen dolog, hirtelen visszafordul, és azt mondja: - Azért azt tudd, ha én alszom is, én életet álmodok, és az ítéletem is élet. S téged én életre ítéllek mindörökre egy olyan helyen, amit mi ketten álmodtunk meg réges-régen még az idők kezdete előtt, tudod ott, azon a helyen, abban a nagy házban, ahol a földszinten hat szoba van, az emeleten pedig kilenc.
Epilógus
– Nem akarom, hogy elmondd az életedet – tiltakozott valaki hangosan. – Nem akarom! Hallod? Nem akarom, hogy elmond. Nekem se maradt már életem. Miért hallgassam a tiédet? Mondom, eredj innen a meséddel! Nem akarom! Nem akarom! Nem értesz? Tűnj el! Nem akarom…
A hang sikollyá élesedett, majd hirtelen vad zokogásba fulladt. Az asztrológus elgyötört elméje egy végső erőfeszítéssel át akarta fúrni a sötétséget, hogy kitörjön a szabadba, és elküldje végső üzenetét a fenti világnak. De a sár fogva tartotta. A sötétség és a föld mindinkább hatalmába ejtette a lelkét is. Az asztrológus sírt. Barátok, asszonyok, lármás utcák, ajtók és kapuk igyekeztek többé-kevésbé logikusan elrendeződni a fejében, de hiába…”
(Ismael Kadare: A fellegvár)
Százhalombatta, 2002-2003.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
