„…Az örök haladás: dicső agyrém csupán, 
                        Örök forgás e lét; az állat visszatér,
                        Vasketrecébe zár az Idő és a Tér, 
                        Agyad meddőn eseng a Nirvána után!”

(Juhász Gyula: Az örök visszatérés)

         VIII.

      Abba a korba értem, amikor elnyeri az ember azt a kegyelmet, hogy elveszti az Idő gyámságát maga felett.

        Persze ez egy hosszabb folyamat vége volt csak, és kezdetét annak köszönhetem, hogy anyagi állapotom rohamosan javult, szinte meredeken ívelt a gyarapodás felé.

        Mikor az elöljáró elégette a Mici minden olyan relikviáját, mely csak utalt is arra, hogy ő is kóborolt a földön átmenetileg nyolcvanvalahány évet, reggel kimentem a még füstölgő halomhoz, hogy egy vödör vízzel megszüntessem végre ennek az elátkozott portának a mindig újra születő kesernyés szagát.

        Ekkor vettem észre, amit a fertőtlenítő brigád nem vett észre, hogy a nagy rakodásban elhullott a spór feletti falvédő. Rögvest magaménak tekintettem, kicsit kiporoltam, és örvendettem, mert ez volt az első vagyontárgyam új életemben.

        A másodikat is a Micitől örököltem, az a spór volt, ami nem kellett senkinek, nem is fertőzhetett, így hagyták a helyén. Úgy dobogott a vén szívem, mikor a spór fölé visszaszegeztem a Mici falvédőjét, melynek bal felső sarkában álmodott a lepke.

        A harmadik vagyontárgyam a már említett vak tükör volt, amit a jobb ajtófélfára szegeztem fel, és soha nem használtam, hiszen remegett a kezem erősen már, továbbá a tükörben semmit sem lehetett már látni, annyira régi volt.

        De látó tükör volt különben, mert ebben láthatták volna magukat azok az emberek utoljára, akik már semmit nem láthattak ezen a földglóbuszon. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a vén figaró – aki már csak halottakat borotvált – a munka végeztével ezt a tükröt rakta a kedves kuncsaft elé, és a régi derűs mosollyal kérdezte a már néha vicsorgó halottat:

        – Tessék megnézni a munkámat, kedves vendég, tetszik-é a fizimiskája kendnek? – A tükörben nem lehetett látni semmit, a halottak nem válaszoltak, és a vén szakállhoroló elégedetten rakta el a szerszámait. – Hiába, a szakmának a rutin a foglalata! – mondogatta, amíg kihátrált a virrasztók közül.

        Aztán egyik reggel eljött az elöljáró hozzám, és beszámolt nekem arról, hogy az elmúlt éjjel a vén figaró elköltözött a faluból, és átrakta az egy táskába fogyatkozott boltocskáját az átelleni világba.

        – A Mindenható adjon neki sok kuncsaftot ottan is – isteneskedett az elöljáró, és átadta nekem ezt a tükröt, amit hites tanúk előtt hagyatékozott rám a mindenből és mindenkiből kifáradt mester. Fogtam a tükröt, az arcom elé raktam, és láttam benne a borbélymester arcát, amint félszeg mosollyal közelít felém.

        Középkorú volt akkor még az arca, de a szíve már ráncosodott az értetlenségtől, mert nem értette, nem is érthette azt a világot, amelyben élt, amelyet kiszolgált, amelynek bölcsőtől haláláig csak hajlongott.

        Valaki vagy valakik unatkoztak saját megdicsőülésük foglalatosságainak közepette, és kitalálták, hogy a figaró biztosan azért nem nősült meg soha, és a húga meg azért nem ment férjhez, mert ezek bűnös viszonyban élnek. És elkezdték rakni a máglyát. Nem haragból, nem gyűlöletből, nem rontó szándékból, hanem pusztán ráérő ostobaságuk okán.

        Valami remek érzékkel jött rá a mester, hogy nem szabad szembeszállni velük, hanem hozzám fordult segítségért, elmondta egész életük folyását, meghurcoltatását, s kérve kért, udvaroljak a húgának erősen, amit ő jó szemmel fog nézni, mert ha nem segítek, ezek a saját borotvájával metszik el életük fonalát.

        Akkor én jegykendőt kötöttem szó nélkül a Birike jobb kezére, és ezzel a jegykendővel el is temették két év múlva, mert nem bírt együttélni azzal a számkivetettséggel, amit azzal vívott ki, hogy elfogadta a jobb kezére a jegykendőt egy olyan embertől, mint amilyen én vagyok. Ezen a máglyán hamvadt el aztán végül a Birike élete és a mester úr lelke, és innen számítjuk azt az időt, amikor már csak halottakat beretvált.

        Soha nem értettem egyet a szürkeségbe nyomordó polgári állóvíz felfogásával, de az, hogy nem értek egyet, nem jelenti azt, hogy nem fertőzött meg, még ha kicsit is. Nekem is vannak olyan tárgyaim és szokásaim, mint amilyeneket egy hegyes tollú író írt meg valamikor, a Kínai kancsó című szösszenetében.

          Tehát módosságom félútján vettem észre – amire addig oda sem figyeltem –, hogy kétféle terítéket is használok. Az egyik a hétköznapi, akkor csak az ölemből eszem a sámlin a ringlófa alatt. Persze terítek is magamnak az étkezéshez, nem úgy eszem, mint az állat, ha már három egyetemi diplomámat rágják az egerek az ágyam alatti dobozkában.

         Az ölbe teríték az ölemből áll, benne a háborús csajka, és a hamutartóból, mert nem szeretem az eldobott csikkeket a portámon. Ezért is meg a ringló miatt is. A hamutartó egy üres, de mindig tisztára mosott konzervdoboz, melyen sárguló matrica hirdeti élete volt tartalmát: „Natúr lecsó”. Szegényes, de „ölbe asztalhoz” ez dukál.

        A másik terítékem az, mikor szintén a sámlin ülve eszem, de a háborús csajkát a hokedlire helyezem. Persze a ringló miatt ilyenkor is teszek magam mellé hamutartót, mely szintén egy konzervdoboz, de ennek vidor felirata ezt hirdeti: „Marhahús vadas mártással, kapros zsemlegombóccal”. Jó még ránézni is, és elégedett vagyok, hogy így megadom a módját a terített asztalnak.

        A két hamutartó között annyi a különbség, hogy az utóbbi eredeti tartalmából még soha nem ettem. Pedig olyan szép rajta a kép, úgy megkóstolnám egyszer. Csak egyszer.

        Aztán van bárpultom is már. Egy kis padon – melyre górtam valahonnan egy darabka viaszosvásznat – áll két ceglédi kanna. Az egyik az eredeti nyolc literes, a másik a kicsiny testvére, három és fél literes. A nagyobbik a ceglédi kannák proletáriátusát képviseli, sima, ónból készült kanna, melyből a kubikusok oltják szomjukat a nehéz tölgyfatalicska vonszolásának közepette.

        A másik, a pici, az már olyan ringyócskája a ceglédi kannák felkapaszkodott nemzettségének, mert kívül is zománcos – kék színű –, és bévül is zománcos, mint a fazekak belseje. A kettő között egy csatornabádogból kalapálgatott tányérkán van házam prominens büszkesége, egy agyagcsupor, amit én magam formáztam, én magam égettem ki. Teljesen alaktalanra sikerült, és körbe-körbe tizenkét fület raktam rá, hogy ha éjjel a sötétben megszomjazom, ne kelljen tapogatnom a fogantyú után.

         Nagyon praktikus találmányom ez nekem többek között, el is gondolkoztam, hogy a Teremtő miért nem rakta a szívünket körbe-körbe ilyen könnyen megtalálható fogantyús fülekkel, hogy a nagy sötétségek idején is megragadhasson minket a segítséget kérő, matató kéz. Szóval, szörnyen néz ki, de nekem azért kedves minden nevetséges formabontása ellenére, mert olyan gyöngyözően tiszta benne a vizem.

        Nem tudnék hitelesen beszámolni arról, hogy a nekem adatott és kimért életemnek mely idejében is történt, de nagyjából a tizenkétfüles csupor égetésének másnapján lehetett, hogy asszonyt vettem a házhoz, akivel aztán a máglyarakók elvárásainak megfelelően szent házasságra is léptem, és éltem vele hűségben, kitartásban, szeretetben és egyéb tányércsapkodások között még kövér tíz esztendőt… talán.

        Ennek a históriája pediglen az, hogy bejött a portámra egyszer egy ember, hogy vinne a csodaringlóból, amelynek egy-egy szeme is – mint tudjuk – mennyei ízeket kölcsönöz akár ötven liter lekvárnak, befőttnek, avagy kompótnak. Mikor kísértem kifelé, bepillantott a nyitva hagyott ajtómon az én lakosztályomba, és csendes, halk, suttogó hangon kérdezte, mint aki temetőben, avagy cinteremben jár:

        – Tessék mondani, kérem! Itten élt a Mici? A ringlós Mici?

        Válaszoltam neki, hogy én nem tudom, hogy élt-e itt a Mici, vagy ki a búbánatos lélek, én csak azt tudom, hogy ténfergett az életében előttem egy ember, aki „itten” agonizált és haldoklott közel ötven évig.

        Csodálkozott a ringlókunyeráló, erősen csodálkozott a válaszomon, bár az igazat megvallva lehet, hogy nem is csodálkozott, csak nem értette a válaszomat. Zavarát azzal leplezte, hogy még egyszer bepillantva a szobámba, megjegyzésre szánta el magát: – Milyen üres ez a szobácska! – Nem mérgesedtem meg, mert átláttam én az ő nagy problémáját.

        Vak volt a szívében, ezért vak volt a látásában is. Még hogy üres a szobácskám… Csak a lelki vakok nem veszik észre az én örökölt halott beretváló tükrömet a használhatatlan solingeni acéllal, a falvédőmet a rádermedt lepkével, a bárpultomat a tizenkétfüles csuporral és az ünnepi „kapros zsemlegombóccal”.

        Szívem minden szeretetét összegyűjtöttem akkor, és nem rúgtam ki, de csak hitványsága miatt nem rúgtam ki, és magamat meghazudtolva válaszoltam is neki. – Nem üres ez a szoba, nemes embertársam, hanem tágas. Érti kend ezt? Tágas!!!

       – No, ha tágas, akkor tágas – riadt meg az ember – de ha tágas, akkor méé van benne egyedül? Ijjesfajta tágassághoz valami asszonyféle is elkellene a házhoz, vagy annyira máán nem tágas? –  És billentett az arcával. És kiment köszönés nélkül.

        Soha ne menjen el senki egy gondolat, egy szó, egy szösszenet, egy jelzés mellett csak azért, mert a máglyarakók véleménye szerint nem autentikus! Az Akadémián olykor akkora hülyeségeket beszélnek, hogy az Istennek külön erőt kell gyűjtenie a másnapi napfelkelte létrehozásához, és azt elfogadják. Aztán egy ember leír egy mondatot: Légy jó! Mindhalálig légy jó… Ezt nem fogadják el.

        S most jön ide egy ember, és sete-sután azt súgja: Nem jó az embernek egyedül lenni. Igen! Ez egy küldött volt, hozott nekem üzenetet, és én olyan hálás vagyok a mindenségnek, hogy bár a küldöttet nem ismertem fel, de meghallgattam az üzenetet, és meghallgatás után meg is értettem. Ó, milyen gazdag vagyok én, milyen Krőzus vagyok is én!

        Akkor határoztam el, hogy hallgatok az intésre, és asszonyt hozok a házhoz. Régen, mikor az a húsos özvegyasszony nem értette meg a lelkemet, és nyilvánosan felpofozott, azóta nem voltam asszonnyal, de nem csak ágyban nem voltam, még gondolatban, a vágynak szintjén sem voltam, Isten bizony. No de most! Igen. És miért is ne?

        Ekkor határoztam el, hogy nekilátok, és elkezdem a párom keresését, és ha megtalálom, akkor hitesen megkérem, legyen barangoló útjaimnak kiránduló társa. Ha én valamit elhatározok, azt rögvest tett is követi, ilyen vagyok. Mivel a legnehezebb a méltó társ felkutatásának, megtalálásának feladata, ezért neki is láttam azonnal.

        Kihúztam az ágyamat a ringlófa árnyékába, magam mellé helyeztem a tizenkétfüles csuprot, elfeküdtem kényelmesen, és elkezdtem párt keresni magamnak. Először annak a némbernek a teste tolakodott elém, aki felpofozott az utcán. Azért jutott eszembe, mert asszonyos volt, meg anyás, és finom, buja, kreol illata volt. Aki még nem ölelt kreol nőt, az járjon templomba, más öröme úgysem lesz már ezen a világon, ez a véleményem.

        El is vetettem a gondolatot magamtól, és inkább más úton próbálkoztam. Nem a testiség felől, hanem a kora felől próbáltam megközelíteni az én leendő páromnak a személyét. Fiatal legyen, vagy öreg? A fiatal nem jó, sok igénye van, még élni akar, meg mulatni, meg csillogni, tiszta rumli az egész.

        No, akkor legyen öreg. De az sem jó, az meg már házsártos, meg rigolyái vannak. Ami nem is baj addig a pontig, amíg kevesebb a rigolyája, mint nekem. Aztán meg csak pihenni akar már ő is, és mivel nem vallja be, hogy öreg, azzal oldja fel a dolgait, hogy az arcomhoz vagdossa, hogy én öreg vagyok. Ez sem jó.

        Akkor legyen középkorú? No, azok a legsemmitmondóbbak, az tiszta testi-lelki libikóka. Egyik nap tizenhatéves futri lánynak adja el magát, a másik napon pediglen hatvanéves klimaxos banyának.

        S ekkor tanácstalanságomban lenyúltam a porba, és addig kotorásztam magam alatt, amíg találtam egy lehullott ringlót. Megtörülgettem, és lassan elmajszoltam. Ekkor világosodtam meg, a Mici a ringlófája alatt.

        Ez az! Nem kell sem öreg, sem fiatal, sem középkorú, az én asszonyom kortalan lesz. Ha reggel hárembe illő suta kamaszasszony csilingelését akarom hallani, akkor majd azt hallom. Késő éjjel, ha anyáskodó asszonyom ölébe akarok bújni, akkor hirtelen ötven éves lesz, és én odabúvok a széles melleire, belefúrom az arcomat a hónaljába, és ottan szuszogok majd, mint a kismalac. Ha meg dolgos asszony kell a portán, no, akkor harmincéves derék menyecske lesz, aki még soha nem látott doktort.

        Na meg a testnek is van ám vágya. Legyen ezért egyszerre huncut, szemérmesen hívogató meg tüzes feleség, de hogy ne kelljen a kaszinóba menni, legyen kissé kihívó is, esetleg bájosan kurvás is. Nem húzom az időt, abból mindenkinek kevés adatik, ezért tömörítek. Így haladtam aztán lépésről lépésre, mire eljutottam a számomra teljesen ideális asszonyhoz, akivel majd frigyre fogok lépni.

        Minden megvolt már, csak neve nem volt. Felnéztem a ringlófára, ismét tőle kértem tanácsot. Az egyik érett ringlószemen észrevettem egy éppen kicsorduló mézgacseppet. Olyan volt a formája, mint egy könnycsepp. Na de a mézga az édes, édesebb a méznél, a könny meg sós, és néha keserű. De mégis ez volt a megoldás. Egy adott formában annyiféle tartalom rejtőzhet.

        Mint az én végre megtalált asszonyomban, aki promenádosan kokettáló, némileg kurválkodóan huncut, gazdaságom hombárjának hű sáfára is, anyám, is, nővérem is, húgom is, és a soha meg nem született gyermekem is. És ekkor kimondtam a nevét. Cseppasszony! És ahogy kimondtam a nevét, azon nyomban meg is született, ott termett mellettem, felemelt egy szem ringlót – minő véletlen, pont azt a mézgásat, amelyről a nevét kapta –, megtörölgette, és a számba dugta.

        Tizennyolc éves volt, lángvörös haja, mint a naplemente nyári langymeleg zápor után, bőre fehér, és huncut szeplőkkel volt megszórva arcocskája, melyből oly bájosan fitoskodott felém az orra. Rögtön szerelmes lettem, visszavonhatatlanul beleszerettem. És most, hogy a párválasztásom remekül sikerült, összegzem életem leendő fele részének főbb tulajdonságait. Cseppasszonynak azért olyan a melle, mint az árvagyerek feje, mert azt, ugye, csak ölelgetné, babusgatná, puszilgatná a jó szándékú ember.

        Cseppasszony soha nem mondja nekem, hogy menjek el, vagy jöjjek hozzá, úgy fejezi ki magát, hogy „most legyél nélkülem”, vagy „most hozd magadat hozzám”. Furcsa nyelve van, az egyszer biztos. Soha nem küld el, csak annyit mond: „Most vidd ki magadat tőlem.” Vagy ha elmegy valahová, akkor nem hagy el engem, hanem: „Most elviszem magamat tőled valahová és valameddig.”