Prológus                   

            Ha valaki veszi a bátorságot, vagy ahogyan a dalos kocsmakertekben szokás mondani, halált megvető részegséggel, ámbár bátorságtól mentesen visszamenjen a múltjába, az talán mégis bátor ember. Avagy csak naivan jámbor. Nem is oly régen egy kórházi ágyon kikötözve mindenféle megnevezhetetlen, kimondhatatlan nevű csövek között én visszamentem. Igen, visszamentem egy helyre, mely nem a szülőhelyem, és alig-alig köt hozzá valami. Csak tizenegy évet éltem itt.

           Egy kisfiút keresek, aki ezen a helyen tanult meg álmodni. Soha nem gondoltam volna, hogy álmodni könnyebb, mint álomból ébredni. Keresem azt a házat, ahol talán nyomára lelek a kisfiúnak. Nagy utat jártam be, de keveset haladtam. Embert, földet láttam, tapasztaltam. Amit hátrahagytam, elveszítettem vagy eldorbézoltam, most nincsenek velem, bíz’ csupasz maradtam.

            Nekem nem volt nehéz, küzdelmes életem. A nagy fájdalmak, tragédiák elkerültek. Álomként születtem bele egy álomvilágba, mások számára csak egy álomfoszlány maradtam, magam számára pedig a tiltott remény. Tiltott remény, mert az álmok világának egyetlen túlélő parancsa van csupán: Az elkezdett álmot kötelezően végig kell álmodni, lett légyen az kellemes avagy lidérces.

            Ha elköveted az itt érvényes eredendő bűnt, és megszakítod az álmodat, iszonyatos lesz a büntetésed. Életed hátralévő részében ébren álmodásra vagy kárhoztatva egy olyan dimenzióban, amelyről soha nem tudod eldönteni, hogy álom vagy valóság?

            És megvernek téged a dimenziók és a síkok hazugságra késztető szavakkal, és soha véget nem érő kérdéslánccal verik gúzsba a lelkedet. Az igazán nagy kérdések nem az agyban kelteződnek, hanem a mindig nyugtalan lélekben. Kérdés, aztán válasz, majd kérdés a válaszra, a miértekre adott válaszok miértje. S a válaszok már nehezek, elfogadhatatlanok, nyögvenyelősek, hamisak, torzak.

            Mikor a múltja egyes helyein jár a magamfajta, úgy érzi, mintha egy régészeti ásatás helyszínén járna. Az utcákat úgy nézed, mintha kutatóárkok lennének, a házak történeteket, sorsokat konzerváló leletek, és a bennük élők sorsa, mint megannyi cseréptöredék vall arról, hogy az a valóság, amit ezek az emberek ezen a helyen átéltek, teljesen más, mint az az ábrándkép, amit te kergetsz, keresel igazolás, hiányérzet, avagy elvesztett ártatlanságod keresése okán.

            Taposom a régi, idegennek tűnő utcák, kutatóárkok porát. Én megbánt vétkek nyomát keresem. A másokét és a magamét. Ezért lemegyek a folyóhoz, hogy a Kárpátokból lezúduló sáros haboknak panaszoljam el a tehetetlen, kínzó vágyamat a kitárulkozásra. A hullámok közömbösen folynak el lábam és a szívem előtt. Sem a magamra ismerésre, sem a bocsánatkérésemre nem kíváncsiak.

 Azért csak mindjárt, mert egyelőre még a rég meghalt nagyapám még mindig meglévő ügyvédi irodájában ülök, az ő íróasztalánál, az ő székében, százéves, már aktualitásukat vesztett könyvei között. Előttem jegyzetek, papírhalmok, melyekre próbálom felvázolni, hogyan porolom le a homályos szobasarkokból a múlt pókhálóit.

           A csendben, mely elnyomja a múlt zaját, fájdalmas vagy kétségbeesett kiáltásait, most semmi más nem hallatszik, mint édesanyám csendes neszezése, amint hangtalanul hoz egy pohár vizet, egy szelet süteményt, és soha nem megy ki anélkül, hogy szinte hozzám se érve, de megsimogassa a fejemet. Írok. Édesanyám ezt tiszteletben tartja, ezért ilyen páraszerű a jelenléte, mint amilyen volt egész életemben és életében, mint örök bizonyosság.

           Ez a nesztelenség döbbent ismét rá az én önzőségemre, az én rátartiságomra, hogy ettől a nesztelen szeretettől, mely engem most is kiszolgál azon munkámban, hogy megkeressem gyermekmagam, elfeledtem megkérdezni egy életen keresztül tőle, hogy neki milyen gyermekkora volt, és keresi-e azt?

           Utána lépek édesanyámnak, vállánál átkarolva a legöblösebb fotelba ültetem, megvallom neki szégyenkezésem okát, megkérem, hogy meséljen az ő gyermek-énjéről-koráról, mely nélkül én ma nem írhatnék le egy sort sem, hiszen folytatása vagyok a múltjának, az emlékeinek.

           Ahogy megindul belőle az emlékek áradata, halk, monoton mondatainak kattogása, belátom, hogy falubeli sétáim ráérnek. Most ő a fontos, hogy ő is elmondhassa végre, milyen volt az ő gyerekkora...

„Bontják már a gyerekkort”

                        (Garai Gábor)

           Nagyon szép gyermekkorom volt. Nem könnyű felidézni, hiszen olyan régen történt. A ti kíváncsiságotok, érdeklődésetek érdemessé teszi a felidézést. Fontos szakasza ez az életemnek, hiszen onnan hoztam mindent, ami pozitív töltéssel gazdagított. Így tudtam valahogy végigcsinálni az én kicsinyke életemet. Kicsinyke, de nekem az egész lét.

          Egyetlen gyermekként mindent megkaptam, ami csak elképzelhető volt abban a világban. Ezt okosan korlátozta, szabályozta anya mértéktartása, mert apu a Máj-hegyet és Hegyes-hegyet elhordta volna nekem, nagy pechemre.

         Három éves voltam, amikor az első német kisasszonyomat megkaptam. Fontos volt akkor, hogy nyelveket tanuljunk. Grazból, a Keresztes Nővérek Óvónőképzőjéből jöttek a lányok Magyarországra. Háromra emlékszem. Rosa, Misi, Herta. Közülük Rosit igazából szerettem. Őt ismeritek, vagy találkozásunk történetéről tudtok. Aranyos, jó ember volt. Megtanított sok mindenre. Kézimunkázni, dobozokat készíteni, rajzolni, legfőként beszélni a nyelvet. Rosi hátul lakott a Sárosi-szobában, az akkor vendégszoba volt. Ha vendég érkezett, az én szobámban volt a helye. Velünk étkezett, nem a személyzettel, és anya sokat adott arra, hogy jól öltözött, ápolt legyen, gusztusos és takaros. Így aztán a társaságban is helye volt addig, míg én ott voltam. Majd velem együtt eltávozott.

          Kedvesen emlékezem kislánykorom Ottó bácsijára. Ő volt a Sümeg megalapítója. Gyermektelen volt, de csak azért, mert az illegálisan született gyermekek nem voltak szalonképesek, házasságából viszont nem született gyermeke. Szóval engem nagyon szeretett, és amit kitaláltam, azzal elhalmozott. Gyakran jött hozzánk, nagy bodorfüstkarikákat fújva Havanna szivarjából. Aztán kezdődhetett a játék. Télen különösen örültem neki. A szánját gyönyörű lovaival és parádés kocsisával a rendelkezésemre bocsátotta. Akkor mindig én mondtam meg a kocsisnak, hogy hová, merre menjünk. Hatalmas havak estek akkoriban, a szán csilingelt. Bundába burkolózva a Fräuleinemmel szemléltük a fehér világot. Gyönyörű volt. Felejthetetlen. Ma már csak a napos teleket ismerjük, felfordult a világ ezen a téren is.

          Volt még egy imádóm: Keve Laci bácsi, a Huszár hitbizományi birtok jószágigazgatója. Ők is gyermektelenek voltak. Nagyon szerettük egymást. Érdekes, észrevettem, hogy ez a bácsi nagyon szép. Fekete volt, nagy kifejező szemekkel, gyönyörű bőrrel, dús fekete hajjal. Tetszett nekem, ahogyan egy négyévesnek egy harmincöt éves tetszhet. Az ő hátán aztán lehetett lovagolni végkimerülésig. Felesége ennek a nagy barátságnak nem örült igazán, mert Sári néni nemcsak barátságtalan és rosszarcú, hanem meddő is volt.

          Barátaim? Igen, voltak. Jól megvoltunk velük, de neveltetésünknél fogva, vagy koromnál fogva nemigen lófrálgattunk együtt. Együtt bicikliztünk, teniszeztünk, úsztunk vagy együtt zsúroztunk, de nem sülve-főve. Mégis jó kapcsolatunk volt. Lehoczky Klári jóval idősebb volt tőlem, de mivel az anyukája nagyon kényes volt a saját korára, tizennyolc éves lányának matrózblúzban kellett járnia, hogy ne öregítse modern ruháival az anyukáját. Hülyeség. Ezen sokat nevettünk. Nos, ez a Klári csodapók volt, remek humorérzékkel. Én akkor már lehettem tizenkét-tizenhárom éves. Márkus Ági a gyógyszerész lánya, a Czukrász fiúk az orvos gyermekei, igazi jó barátok voltunk. Szüleink zsúrokat rendeztek nekünk úgy, ahogyan a filmekben látni. Ha lehetett ilyen alkalmakkor a cigit is megpróbáltuk, és ha fiú is volt, nagy volt az öröm, mert lehetett táncolni.  Nagyobb lányként a szüleim meghívása nekem is szólt. Viselkednem kellett, és jól érezhettem magamat.

            Szép emlékem az egyik Kaszinó-bál 1943-ban. Hosszú ruhát még nem kaphattam a korom miatt, így aztán egy térdig érő, világoskék taft, csupa fodor csodában pompázhattam Öcsi bácsi segédletével. Ez volt az első alkalom, hogy korombeliekkel szabad volt táncolnom a terem szélén. Öcsi bácsi már akkor is a nőkkel volt elfoglalva, ekkor már tizennyolc éves volt és nagyon csinos.

             A mostani óvoda helyén állt a Községháza és a főjegyző, dr. Lehoczky Károly rendezte a szilvesztert. A hölgyek mind nagyestélyiben. Emlékszem a ruhakölteményekre, a szép szőrmékre és csillogó ékszerekre, elegáns urakra. Mintha egy film peregne előttem.

            Ekkor történt, hogy Lehocky Lenke néni, a ház asszonya táncolt dr. Vitéz Papp István járásbíró úrral. Egy sikoly és Lenkice lecövekelt. Gavallérja ott bokázott körülötte, hogy segítségére legyen. De, mint Öcsi kiderítette, Lenke néni bugyijából kiszakadt a gumi, uszályát leengedte, felvette fehérneműjét és kiszaladt a teremből. A társaság úgy tett, mintha nem történt volna semmi, de mi fiatalok tobzódtunk a nevetésben. Akkor is nagy róka nemzedék élt, ravasz volt a világ. Ha belegondolok, hogy ezen szép estélyhez számított egy éven belül a mi családunkból már csak én éltem, beleborzongok.

            Szerettünk bolyban biciklizni, főleg a tésai úton, mert ott abban az időben a forgalom szinte nulla volt. Mindig szoknyanadrágba voltunk öltözve, fehér blúz, zokni, cipő. Biciklizni is szépen kellett, mint ahogy templomba sem mehettem a legnagyobb melegben sem harisnya, kalap, kesztyű és táska nélkül.

            Szegény anyám, ha most látna, nem tudom, mit is szólna elfajzott lányához? Jártunk úszni, teniszezni, csónakázni, kirándulni, ezt persze szüleinkkel. Az Ipolypart akkor nagyon szép volt, sok fával, még többel, mint amire ti emlékezhettek. Nagy homokos részt alakított ki a Kaszinó tagsága, de füves térség is volt bőven. Ott fent, ahol régen a nagy fa állt, ami alatt szerettem veletek dekkolni. Ott álltak a kabinok is. Ide csak a Kaszinó-tagok jártak fürödni. Mindenkinek megvolt a maga kabinja, amelyet télen raktároztak, nyáron pedig kitettek.

            Lejjebb a füvesben a tisztviselők és iparosok napoztak, még lejjebb a lóúsztatónál a falu népe, oda az iparosok sem mentek fürödni. És ott valóban lovakat úsztattak, onnan kapta a nevét a folyószakasz. Ottó bácsi tulajdonát képezték ezek a szép állatok. Itt említem meg, hogy a majorban, jelenleg a Május 1. utca vége, laktak a béresek és a Sümeg birtokok jószágállománya, tanyaközpont volt. A majorban működött Ottó bácsi híres és nagyon szép versenyló istállója. Szakképzett lovászok gondozták és idomították a lovakat, amelyek egyenként is egy vagyont képeztek. Minden állat sok generációig visszamenőleg törzskönyvezett volt, és sok nemzetközi derbin aranydíjas. Ez igen sok pénzt jelentett Ottó bácsinak. Emellett a fajtatiszta és dresszírozott állatokat nyugati vásárlók vették meg. Emlékszem a boxokra, ahol ezeket a csodaszép lovakat tartották. A boxon a teljes származási táblájuk, és mindenütt patyolat tisztaság és semmi bűz. Két fázisban törték be őket. Hogy elviselje a zablát, engedelmeskedjen és körbefusson, azt majorban a nagy placcon csinálták.

           Szerettem nézni azt a kemény munkát, amit ember, állat ott végzett, de szép látvány volt. Erős kéz, de semmi kegyetlenkedés. Nos, amikor már paríroztak az állatok, akkor egy részüket levitték oda, ahol most Reitinger Pista bácsiék háza áll, meg a többit is a vörös kereszt mögé. Ott egy szuper ügetőpálya várt rájuk könnyű kis kocsikkal. Ott rótták a köröket óraszám, majd a másik csoport következett, akik a galopp versenyen indultak.

            Ez egy szabályos, vörös salakos tréningpálya volt, méretben és minőségben egyaránt világszínvonalú. Alkalmas arra, hogy világszámokat neveljenek rajta. A zsokék Istvánmajorban laktak többnyire. Büszkék voltunk erre a gazdaságra. Ugye ma már hihetetlen az egész? Csak ne hallanám, hogy Mikola milyen nagyot fejlődött. Mihez képest? Mert szerintem fénykorát az én gyermekkoromban élte, azóta csak deklasszálódott.

            Visszatérve gyerekkori nyaraimra, az Ipolyban nagyon szerettünk úszkálni. Akkoriban a határőrizetet elég komolyan vették (Trianon jól elintézte ezt is többek között), mégis megreszkíroztuk átúszni a túlsó partra, vállalva szüleink pofonjait, a csendőrök szidalmait, csakhogy beugrálhassunk kedvünkre a lágy hullámok közé. Különben az a hír járta, hogy a cseh oldalon hatalmas halszörnyek élnek a pandalban mélyen lent, s ezek a halászokat riogatják éjjelente. Ez még érdekesebbé tette vállalkozásainkat.

            Aztán csónakáztunk is a mi nevezetes határfolyónkon, mely a trianoni békeszerződésben „hajózható folyó”-ként szerepel. Bravó, ha jobb nyár volt, még a vize is ijesztőre zsugorodott. De csónakázni valóban lehetett rajta. Volt egy párunknak csónakja, általában kajak, de a felnőttek guruló üléses, hatevezős szép hajókkal furikáztak, és messze feleveztek a folyón. Jó szórakozás volt, de főleg az, amikor egymást beborítgattuk a vízbe nagy visongatások közepette.

            Délutánonként teniszezni jártunk 15-17 óráig, később a felnőttek játszottak. Szerettem, de nem voltam ügyes játékos. Semmilyen játékszabályra nem emlékszem, de jó volt talpig fehérben ugrálni társaimmal, szaladni az ütővel a labda után és nagyokat nevetni, élni a gyönyörű virágos, gyepes környezetben. A teniszpálya a bank mellett (OTP) a Márton kalauzék háza helyén volt és lehúzódott egészen a Rákóczi utcáig. Ápolt, szép területe, éke volt a falunak. Mindig volt labdaszedő gyerek, nem is egy. Jól jött nekik a pénz, amit bőkezűen kaptak szolgálataikért.

            Aratási időben anyukám nem engedett teniszezni. Az volt a véleménye, hogy akkor, amikor a paraszt verejtékezve aratja a kenyérnek valónkat és hullafáradtan tér haza, szükségtelen magunkat mutogatva ugra-bugrálnunk. Foglaljuk el magunkat másként, láthatatlanul. Érdekes felfogás. Igen, értékelem, értem is valahol, de ez jellegzetesen értelmiségi megoldása egy valós társadalmi problémának. Többre viszont anyának nem is volt módja.

            Kirándulásaink a környéken zajlottak, piknik volt ez a javából, de talán mégsem, hiszen muzsika is volt. Érdekes, a helyszíneket nem tudom megnevezni, de nagy társaság volt mindig egyben, sok ember vett körül minket, mégis, mikor szüleim bajba kerültek, egyedül maradtunk. A félelem nagy úr és nem jó tanácsadó.

            Jártunk anyával nyaralni. 1942 után mindig az Arosába, ott volt anyának kényelmes, és mindent elérhetett, amire szüksége vagy kedve támadt. 1942 előtt nem emlékszem a nyaralásokra, pedig voltunk, mert villanásnyi emlékeim vannak Debrecenről, Tihany, Balatonfüred többször is, a Tátra szépsége, Parád eleganciája és a Semmering gyönyörű vonulatai.

            Balatonfüredről képeim is vannak. Ott jártam először egyedül étterembe étkezni naponta, mert abban az időben anya kezelés alatt állt a szanatóriumban, akkor Gyógyszállónak hívták. A pincérek körülugráltak és szemmel láthatóan kedveltek. Bizonyára jót mulattak a kislányon, aki nagylányként viselkedik. Emlékszem a balatoni hajóutakra, vitorlázásokra, beúszó képek bennem.

          Szüleim nem töltötték együtt szabadságukat. Apu a lezajlott mellhártyagyulladása miatt mindvégig érzékeny maradt, így aztán ő mindig télen ment a hegyek közé. Szerette a Semmeringet, Szilácsot, Karlovy Varyt, Marienbádot, a Tátrát és azokat a helyeket, ahol ivókúrát is tarthatott. Ausztria magas hegyeit kedvelte igazán. Innen vannak képek róla. Így aztán közös szép emlékeik nem igen voltak. Aki otthon volt, az vitte az irodát naprakészen, intézve az ügyeket.

            Volt Mikolán tánciskola is a Kaszinóban. Persze beírattak a szüleim. Ebből csak annyira emlékszem, hogy nagyon izgatott voltam és arra, hogy nagyon sikktelennek éreztem magam a parketten. Mégis levizsgáztunk. Ért is valamit a tanfolyam, mert később nagyon jó táncos lettem, és nagyon szerettem táncolni. Súlyomat meghazudtoló könnyedséggel.

           Már Kemencén dolgoztam, amikor két-három éjjelt is áttáncoltam, és másnap mentem dolgozni. Ki ismerte akkor a fáradtságot és álmosságot? Hová lettek ezek a szép napok? Az erő, vidámság, a szakadatlan öröm és várakozás, hát persze, visszahozhatatlanul elmúltak, hiszen e fentiek egy kicsit életkori sajátosságok is.

            Emlékszem, hogy lehettem úgy hat-hét éves, amikor anya a Kaszinó felkérésére parasztasszonyt játszott egy színdarabban. A darab címére nem emlékszem, de azt tudom, hogy Lehoczky Károly főjegyző volt anya partnere, úgy is, mint falusi bíró. Anya tanulta a szerepet, Károly bácsi meg a poharat emelgette, így aztán a próbák mindig botrányba fulladtak.

            Szerencsére az előadás nem, mert Lenkice néni elkapta a férjét, és ment minden a maga rendjén. Nagy sikerük volt. Apu büszke volt anyára. Szép este volt, anya parasztruhás képe akkor készült. Milyen fiatal még rajta.

            Az is kedves emlék nekem, hogy vasárnaponként szentmise után anyával betértünk a Kaszinóba. A Kaszinó a mostani vasas bolt helyén állt. A Kaszinó Cselka Nándoré volt, akire nagyon kedvesen emlékszem. Nagy, melák ember és egy kicsi, vékony és agresszív feleség. Jó páros volt, ment minden, mint a karikacsapás. Cselkáné Mariska néni híresen barátságtalan asszony hírében állt. Anya vajért küldött hozzá, mire kérésemre azt válaszolta méla undorral: „Vaj az nincs, de baj az van.” Anya nem igen díjazta szellemességét.

           Vele történt meg, hogy az urak tarokkoztak egy délután, ő meg felszolgálta a pogácsát stb. Mariska néni valamelyik úrhoz fordulva kérdezte: „Tessék mondani, ügyvéd úr, igaz, hogy a Ciánó grófot megölték?” (Csánónak ejtendő) Mire Czukrász Gyuszi bácsi nőgyógyász megszólalt szomorú képpel: „Bizony, bizony igaz, kedves Cielkáné.” Cselkáné pedig kijavította neve ejtését, hát ahogy mesélték, nagy siker volt, jó poén. Meg szállóige.

            Nos, mikor vasárnaponként megitták a pikoló világost, legkésőbb 12.30-kor mindenki hazament, és kezdődött az ünnepi ebéd. Ez a kis kiruccanás is hozzátartozott a vasárnaphoz. Akkor volt, aki az ebédet elkészítse és feltálalja. Legyen az alkalmazottak neve és emléke áldott, kényelmes életünk záloga volt az ő munkájuk.

            Nagy élmény volt számomra a szüret ideje is. Apu csak Heller Valiékhoz engedett el szüretbe, ő tudja, miért. Reggel korán jött Valika, és elkísért hozzájuk. Az udvarukban már nagy volt a nyüzsgés. A sok szekéren mindenféle kellék felhalmozva, indultunk a pincékhez. Ott már sok munkáskéz szedte a szőlőt. A kádak készen álltak, a hordók tisztán várták az új termést. Valóban énektől zengett a szőlőhegy. Ment a pajzánkodás, viccelődés és a munka. Erre Hellner Lajos bácsi (félszemű, ezért vak Hellner) nagyon vigyázott, hogy minden rendben legyen.

            Mi Valival úgy dolgoztunk, ahogyan kedvünk tartotta. Emlékszem, hogy mekkora puttonyokkal hordták fáradhatatlanul a férfiak a szőlőt a présbe. Milyen szervezett is volt ez a nap! Nem volt üresjárat egy percig sem. Finom ebéd, uzsonna és vacsora járt a dolgozónak és a bére, de lazsa, az nem járta. Így mentek akkoriban valamire az emberek. Valika nagyon boldog volt velem együtt, játszottunk, futkostunk, beszélgettünk. E nap után nem kellett rettegnem attól, hogy este nem tudok elaludni úgy, mint manapság.

            Gyermekkorommal kapcsolatban még két dologról kell megemlékeznem, azokról, akik szorosan a környezetemben éltek és azokról, akikkel ritkábban találkoztam, de szerettem őket. Laláékról szeretnék egy kicsivel többet emlékezni. Ők az életemben jelen voltak. Mint említettem, édesapám bátyja Ábris bácsi, de nem csak bátyja, hanem atyai gondviselője is volt.

            Ott laktak, ahol most a Gresnyer-Kiss Attiláék, de az OTP épülete is az övék volt. Így két utcára nyílt a telek. A két házat egy nagyon gondozott, gyönyörű parkos, fás udvar kötötte össze. A Takarék épületében fenntartott szoba várta a vendégeket, később Bessenyei György lakta egy ideig. Mellette szintén az udvar felé szolgálati lakás biztosított otthont a bank altisztjének, akit Nagy Ferencnek hívtak, és aki Varga Ági anyai nagyapja volt. Kedvesen emlékezem rájuk. Szerettek engem és én is őket. Jó volt hozzájuk bemenni, mindig volt a néninek cukorkája vagy sütije. Szép ruhákat varrtak nekem, emlékszem egyszer egy tisztaselyem tűzpirosat. Majd elszálltam a boldogságtól. Nagy bácsi nyugalmazott csendőr volt, szép szál ember. Akkor még velük lakott két lányuk, Aranka, aki a Lachman Gabi édesanyja lett, és Gizike, aki Varga Ági anyukája. Fáj nekem, hogy már senki sincs az élők sorában közülük.

         Laláéknak (Révész Gabriella) nagyon szép, elegáns otthonuk volt, ötszobás, de a belső elrendezése nem volt igazán szerencsés. No, mindenesetre értékes antik holmik között éltek, sok valódi perzsa, ezüst és porcelán között. Ábris bácsi pipatóriuma gyönyörű látványt nyújtott, értékét pedig nem tudhatom. Cserép, fa, habkő, porcelán tajtékpipák sorakoztak a polcon különböző hosszúságú szárral, amik egyes daraboknál cserélhetőek voltak. A pipák fedele nemesfémből is készültek csodaszép ötvösmunkákkal díszítve. Lakásuk extra sarka volt ez a pipagyűjtemény. Természetesen nyomtalanul eltűnt, szerintem valamelyik germán tiszt otthonában őrzik, mint háborús trófeát.

            Vilma nénit, Sanci és Lala anyját Mimának szólítottam. Ezentúl így nevezem majd a hitelesség kedvéért. Mima, mint tudjátok, egy nábob lányaként született, apja bankos volt. Ő volt János bácsi, akinél kedvesebb és szerényebb embert nem ismertem, de módosabbat sem. Módja nem vette el az eszét.

          Mima gőgös, művelt és értelmes nagypolgár asszony volt. Nemigen szerette anyámat, ami miatt igazán sosem tudtam őt szeretni úgy, ahogyan kellett volna, hisz ő nagyon szeretett engem. Anyám gyenge pontja volt életemnek. Sok megjegyzést tett anyára, aki szerinte nem volt elég művelt, de főleg elég előkelő és nem igazán vonzódott az impresszionista franciákhoz. Engem kedvelt, és tehettem náluk, amit akartam.

            Lala szeretett, de életének szerencsétlen alakulása behatárolta mentalitását. Csak Ipolyságon kerültem igazán közel hozzá, kár, hogy akkor már késő volt. Nagyon szerettem náluk lenni. Második otthonomnak éreztem házukat. Lalának sok gavallérja akadt, apu haragudott is érte, mert egyiket sem találta férjnek valónak, csak dzsentrinek, akiknél köztudott, hogy fenn az ernyő, nincsen kas, és apu Lala partijára nagyon vigyázott volna. Ha lehetett volna.

            Nem is tudom, hogy miért nem volt olyan férfi, aki mindvégig mellette akart volna élni. Lehet, hogy éppen komoly vagyona és finom tartózkodó modora tartotta távol a másik nemet. Pedig ő társaságban igen jól mozgott. Kiválóan értett a társalgáshoz, ha valaki kellemetlenkedett, egy pillanat alatt fordított a témán. Remekelt e téren.

            A zongoránál is szórakoztató tudott lenni, mandolinjával pedig saját énekét kísérve a társaság központja volt. A mandolin nyakán rengeteg csodatarka selyemszalag lógott mediterrán stílust képviselve. Szép estélyek, délutánok voltak náluk, zene, tánc, vidámság. És ennek lelke Lala, dr. Révész Gyuri és dr. Czukrász Gyuszi bácsi voltak.

            Lala kapacitását fémjelzi nyelvtudása is. Anyanyelvi fokon beszélt németül, nagyon jól tudott franciául és jól spanyolul, de az angollal is jól boldogult. Mi haszna volt belőle? Ha ma élhetne, nyitva állna előtte a nagyvilág és a karrier.

         Érettségije után apja megajándékozta őt egyéves párizsi tartózkodással, később ezt megtoldották még egy évvel. Ott kozmetikát tanult, csakhogy ne unatkozzon. Sosem használta szakmáját, pedig remekül értett hozzá. Hogy is tehette volna az ő társadalmi helyzetében. De a család hölgytagjait egy-egy összejövetel előtt remekszépre készítette ki. Volt egy üzlethelyisége is Budapesten a Kresz Géza utcában, de mindig bérbe adták ki. Ennek az üzlethelyiségnek egy része az én tulajdonom, de semmit kihámozni nem tudtunk belőle apával, mert még van egy pár társtulajdonos is.

            Mintha ezek a semmivé vált értékek azt sugallnák, hogy nem érdemes nagy elánnal javakat gyűjteni, nem tesznek boldoggá, időlegesek. Lám, Sanci elmúlását sem pótolhatta életünkben semmi vagyon. Sanci a mikolai temetőben fekszik, Ábris bácsi fekete márványköve mellett van egy fehér. Az övé. Egészen fiatalon, az utolsó szigorlata előtt halt meg. Mint hallottam, nagy jövő állt előtte, remek jogászérzékkel megáldva. Lám, hogy sirattuk 1935-ben. Ábris bácsi 1936-ban utánament. Nem túlzás, Sanci halála után nem tért magához, de minden borzalomtól, megaláztatástól megkímélte mindkettőjüket az Úr.

Kedvesen emlékezem még néhány emberre, akikkel, mint mondtam, sokat találkoztam, sok örömet szereztek nekem. Ők apu állandó fuvarosai voltak.

            Janács Józsi bácsi taxis volt. Házában jelenleg Szunyogh Giziék laknak, szemben a laktanyával. Ez a ház volt az első azon a soron, a többi mind később épült. Józsi bácsi picike ember, aki nagyon jól vezetett, ez abban az időben nem volt gyakori, mint ahogyan a forgalom sem összehasonlítható. Háza messze módosabb volt a többiekénél.

            Ő aput szinte naponta hozta-vitte, vagy a környékre, vagy Pestre, ahol épp dolga akadt. Ha szükség volt rá, apu odatelefonált érte, és nemsokára ott állt piros Tátrájával házunk előtt útra készen. Diszkrét, csendes ember volt. Sok minden tudhatott, hiszen a kocsiban beszélgetések folytak, soha senki semmit nem tudott meg tőle. Talán ezért is ragaszkodott annyira apu hozzá.

           Emlékszem, egyszer, amikor már volt valamicske zsebpénzem, úgy tizenegy éves lehettem, anya Janáccsal ment Ipolyságra. Kértem Józsi bácsit, hozzon nekem egy térdharisnyát a Lustigtól, de selyem legyen, ez a legfontosabb. Szabódott szegény, hogy anya nem tud róla, nem való ez Babika, de a végén, mivel nagyon szerettük egymást, csak ráállt és meghozta nekem a vágyva-várt selyem térdzoknit. Fogadok, hogy anya tudott erről az akcióról, mert mikor felvettem a stimpflit, mosolyogva finoman megjegyzést tett szép, új selyemharisnyámra. Anya nem szerette, ha apu nekem pénzt ad. Nem látta még elérkezettnek az idejét. Meg akart tanítani gazdálkodni, de erre már nem kerülhetett sor. Így aztán sosem tudtam igazán a pénzzel bánni, nem is tagadom. Jenő elrendezte helyettem.

            Egy másik kedves autós-fuvarosunk Reitinger Sanyi bácsi volt. Évi, Joli, Sanyi apukája. A Vörösmarty utcában laktak, és közel sem járt hozzánk annyit, mint Janács, de intelligens, szép arca, jó modora mindig kedveltté tették őt előttünk. Mikor már a világ nagyot fordult, és találkoztunk a faluban, mindig idézgettük a múltat. Nagyon utálta a komcsikat, és előttem bátran elmondhatta szíve búját. 1993 júniusában váratlanul halt meg, röviddel apa elmenetele után.

            Autóval még Szigeti bácsi dolgozott, de vele apu nem járt. Különben leventeoktatóként tekintélyeskedett a faluban. A valódi, igazándi nagy élményt mégsem ők szerezték nekem a szép autójukkal, hanem azok a fuvarosok, akikkel hintón jártunk.

            Az egyik Meggyes Lajos bácsi volt, a Budai Mariska néni édesapja. (Mariska néni fia, Béla, Andika osztálytársa volt.) Nos, ez a Lajos bácsi csoda fazon volt. Emlékszem, hogy mókázott, dalolt, bolondozott a bakon, hajtva szép deres lovait. Sosem bizalmaskodott, de a kisördög sosem hagyta nyugton. Így aztán meglepő formáját választott közlendőinek, tréfáinak: mégpedig a lovaival beszélgetett. Fergeteges párbeszédet folytatott velük, amibe belesűrítette minden megjegyzését, véleményét és meglátását. Emlékszem, hogy a szüleim, de főleg anya mekkorákat derült rajta. Nagyon díjazta ezt az embert, akinek ennyi plusz adatott, hogy bárhol megállhatta volna a helyét, ha más környezetbe kerül. Ragaszkodtam hozzá. Ő is kereste a kedvemet, ahol csak lehetett.

            Mellé ülhettem a bakra. Sokszor átadta a vezetőszárat és oktatott, hogyan kell hajtani. A műszavakra is megtanított, amiket aztán nagy előszeretettel használtam. Házuk az a sarokház, ahol a Szobi, Pászti és Vörösmarty utca találkozik. Sírja közel van apáék sírjához, balra felettük. Közel kerülünk majd egymáshoz.

            Másik fuvarosunk Sinkó Józsi bácsi volt. Róla kevesebb az emlékem. Az intelligens és rátarti gazdát mintázta. Szőke, jó arcú férfi volt, csendes és udvarias. Engem igazán a fia érdekelt. Egy évvel volt nálam öregebb és ő volt az első szerelmem. Sinkó Józsival a fiatallal egyszer szerepeltünk együtt a Tornacsarnokban. Énekeltünk és táncoltunk. Derekamra tette a kezét, majd elment az eszem örömömben. Nagy sikerünk volt. Meglepődtem, mikor egyszer hazatérve Zsámbékról hallottam, hogy megnősült, és Sinkó Évike anyukáját vette feleségül nagy pechére. Később szegény férfi öngyilkos lett. Nem csodálom.

           Egy sem él már a fent említettek közül, de hálás vagyok a sok szeretetért, amit kaptam tőlük.

           Szüleim szeretete és figyelme felejthetetlenné tették születésnapjaimat, gyermekkorom jeles napjait. Mindig reggel köszöntöttek, mégpedig úgy, hogy felébredéskor ott láttam őket ágyam mellett sok virággal és ajándékkal. Mély benyomást tett rám, amikor hét éves koromban zeneszóra ébredtem és a gramofon (kurblis) kedvenc slágeremet játszotta. De boldog is voltam, de boldogok is voltunk…

            Így kaptam a zongorát is. Meg kellett valamit néznem az ebédlőben, és láss csodát, ott állt a fekete zongora. Mikor, kik vitték be ezt a nagy hangszert, sosem tudtam meg, de a szeretet találékony, így mindig minden a helyén volt kellő időben. Sajnálom, hogy nekem nem adatott meg, hogy felnőve őket meglephessem. Látni mosolyukat, és valamit visszaadni abból, amivel elhalmozott lehettem.

             Végül is életem első nyolc évét folyamatosan otthon töltöttem, aztán már csak vendégként mentem haza évente négyszer. Mindenszentekkor, karácsonykor, húsvétkor és nyári szünetre. Aztán tizenöt éves voltam, mikor egyedül maradtam.

            Vallom, hogy az első tizenöt év meghatározó volt egész életemben. Igényeimet, ízlésemet, elvárásaimat, erkölcsi rendemet döntően befolyásolta. Azóta minden megváltozott. Nemcsak az emberi tényezők, de a környezet is. Mikor Mikolán jövök-megyek az utcán sokszor elgondolom, hogy ebben a házban ezek, amabban azok és azok éltek, mire emlékszem velük kapcsolatban, kik kerültek a helyükre és azoknak a helyére. Akkor rájövök, hogy a gyökereim itt vannak, ebben a csúnyácska faluban, ahol a szellem élete szellőzetlen némaságban nyugszik, mégis akiket ismertem, akikkel együtt éltem, azok sorsa valahol összefonódik az enyémmel. Az életem egy töredékét képezik, következésképpen itt vagyok itthon…. Mert tudod, kisfiam….

          És már nem tudom meg, hogy mit akart az ötvenhét éves kisfiának elmesélni még, mert talán az emlékek súlya annyira kifárasztotta, hogy a mondata közben elaludt. Bolyongok a nagy házban, meleg takarót keresek, betakarom, megpuszilom a homlokát, és hagyom, hogy az elkezdett mondatot álmaiban folytassa. Édesanyám álmának nyugalmát arra használom fel, hogy már csak lábaim zsibbadása miatt is kicsiny sétát engedélyezek magamnak a faluban, abban a reményben, hogy bennem is felidéződnek a pillanatok töredékei, melyeknek milliárd neutronjából áll az élet.