Tartalom

- Csak ő maradt

- Csend és magány

- Csigaház

- Fátyol szívedbe

- Szarvassá vált fiú

- Vonaton

CSAK Ő MARADT…

A kerek karú, ki kezén lágy pihével

Borzolta vágyamat combja rejtekében,

Talán reá is gondolok…

S aztán a másik, ki olyan csúnya volt,

De ágyéka járt, égett, lüktetett,

Párnámra rakta az életet…

Milyen kár, most hogy visszagondolok:

Sem arcát, sem nevét nem tudom.

És ott volt a terhes, ki négy hónapja

Hordta ott benn az életet, s vére

Úgy száguldott, mint nyűgös paripák

Szétmállott réteken…

És aki adta magát, de kívánta mindig az

Áriát előtte. S utána már…

Milyen kár, most hogy visszagondolok:

Sem arcát, sem nevét nem tudom.

És az önzetlen, ki szemérmét úgy tárta

Fel, hogy végül engem fogott el félelem,

S rámfolyva befont áfonyával…

S a pici, ki aggódó volt, hogy meglát minket

Egy ízes alkonyon a vén fűz és a fűszál

Mi popsijához ért enyelegve…

Milyen kár, most hogy visszagondolok:

Sem arcát, sem nevét nem tudom.

S ne feledjem a kövért, ki ütötte a mázsahuszat,

Minden erőmet neki adva bőszen, alatta

Mint ponty fuldokoltam…

Aztán kit reméltem, de ő elvetett,

Tán’ mert volt ízlése, vagy tán ellenfelem

Lett egy idióta, kit megismert…

Milyen kár, most hogy visszagondolok:

Sem arcát, sem nevét nem tudom.

S aki szerette volna, de nem merte

Adni, csak hívogatott, mint zsémbes

Börtönőrt a vén rab reménykedve…

Meg egy vénasszony, kinek önzetlenül

Hoztam őszébe nyarat, s elmúlt álmait

Dicsőítve ifjontin fogadta magomat…

Milyen kár, most hogy visszagondolok:

Sem arcát, sem nevét nem tudom.

És persze a haszonleső, kinél soha

Nem láttam jobb szeretőt, mert vágyott rám

Mindig, ha zsebe üresre állt…

És az, akit szerettem és szeretek,

Akkor és most, mikor itt-ott

Hemperegtem nyirkos ágyakon…

Milyen jó most, hogy visszagondolok:

Arcát is, nevét is tudom.

1989. november

Csend és magány

Csend és magány az, mit akarok,

Az éhséggel már torkig vagyok

Életem elvetélt kielégületlensége

Árnyékként fed be mindenkor.

Csigaház

Mert szemét kerülte az álom,

S gondjaira megoldást nem talált,

Izzadt testtel, mindig lehunyt szemmel,

Hajnalig idézte önmagát.

Mert megrettent a világ zajától,

S kezét nem fogta senki más,

Idétlen, kusza hieroglifákkal

Hajnalig írta önmagát.

Mert elfolyt élete, mint az álom,

Mely szemére soha nem talált,

Elbicsakló hangos mormolással

Hajnalig olvasta önmagát.

Fátyol szívedbe

Ha abban a résben is suttogsz mindig,

Hol ott soha nem lehetek,

Ha távollétedben mosolyodnak

Mások örülnek és nélkülem:

Ha fáj is néha a szíved, méhed,

S szemed lüktetve ó be fáj,

Kérem az Istent, s idelenn itt téged,

Hogy fátyol szívedbe befogadjál.

Hisz nélküled én már nem szeretek,

Túl sok a baj, és sok a keserv,

S ha álmaidban már nem szereplek:

Leszek egy tárgy, mi kedves neked.

Kimerem a tengert

Kimerem a tengert,

Mély kutakba merem

Vizét szüntelen,

Tajtékát leszűröm,

Erejét legyűröm,

Mélységét fogyasztom szüntelen.

Megnyerem az embert,

Feneketlen lelkekbe

Kotrok szüntelen,

Haragját csitítom,

Szívét megsimítom,

Kötözöm magamhoz szüntelen.

Szétosztom a lelkem.

Fáradt emberekbe pumpálom

Fölösét szüntelen.

Magamból merítve,

Magamba ürítve

Vagyok ily üres szüntelen.

Szarvassá vált fiú

(Székely népballada nyomán)

Volt egy öregapó,

Élt már hetven évet,

Rég elment fiáról

Szól most ez az ének.

Volt egy öreganyó,

Ki hatvan nyarat számlál,

Út porától kéri

Számon fiacskáját.

Volt nekik, volt nekik

Többek közt egy fiúk,

Ketten vesztették el,

Hogy miért? Nem tudjuk.

Volt egy kerek erdő,

Abban volt, abban volt

Egy szép kerek tisztás.

Ide ért a Fiú,

S habzsolva a létet,

Szarvassá vált rögtön

Létnek rejtekében.

Meglátott akkoron

Egy gyönyörű szép ünőt,

Tiszta forrás mellett

Kecsest, üdítőt.

Így szólt hozzája:

Van nekem, van nekem

Gyönyörű járásom,

Büszke tartásomnak,

Agancsimnak párja

Nincsen e világon.

Gyere velem együtt

Zöld erdőben járni,

Nagy hegyet legyőzve

Hűs forrásból inni,

Egymást kóborolni.

És elmentek együtt.

Egymást megszeretni,

Zöld erdő mélyében

Gidákat nevelni.

Nem nevelték őket

Semmi más egyébre,

Csak zöld erdőben járni,

Hűs forrásból inni,

Nagy hegyet kerülve

Friss rügyet találni,

Vadásztól elbújni.

„Selymesszőrű párom

Hová van járásod?”

„Hegynek túloldalán

Várnak friss hajtások.

Ízesebb a rügynek

Bimbó fakadása

Hegynek túloldalán,

Mint kerek erdőben,

Tisztásnak fényében.

Nem itt van csapásom.”

„Meleg szemeidet

Fordítsad most felém:

Nem ott van, nem ott van

A te jó csapásod,

Hegynek túloldalán,

Zengő erdő mélyén

Párod nem találod.”

„Kerek erdő mélyén,

Kis tisztás rejtekén,

Nem zengnek a fák,

Hanem csak susognak.”

És elment az ünő

Hegynek túloldalán

Boldogan dalolva.

Igaz méz volt ajkán

Rügynek fakadása,

Hárfaszót mondott

Patak csobogása.

Gyönyörű virágok

Szólottak szólamot,

Selymes réten a fű

Derűsen hullámzott.

Volt egy zengő erdő,

Abban volt, abban volt

Egy gyönyörű szép ünő.

Csengő forrás mellett

Csak addig trillázott,

Maga is egyszerre

Madárrá változott.

Kísérte a nyírfák

Ezernyi kórusa,

Bólogatott hozzá

A szelíden zöld moha.

Volt egy kerek erdő,

Annak is, annak is

Legmélyebb tisztásán

Öt kis gida leste

Az idő múlását.

Hajdan büszke apjuk

Agancsos fejéről

A korona rég lehullt.

Sápadt levelét a tisztásnak

Adta étkül mindig

A kicsi gidáknak.

Erdő rejtekében,

Madárdal ölében,

Szarvassá vált fiú az ünőt kereste.

Meg is találta madárnak képében,

Szólott hozzá szépen,

Trilláját élvezte.

Nem tudtak egymással mit kezdeni,

Mert leszállt egy álom, s elszállt az élet is.

Volt egy öregapó,

Volt neki, volt neki

Szarvassá vált fia.

Kesergő éjjelen,

Holdas fellegeken

Hozzá szállt az ima.

Szarvassá vált fiú

Egy őszi reggelen

Hazament csendesen

Agancs nélkül szépen,

Csak úgy, mint régebben.

Volt egy öreganyó.

Volt neki, volt neki

Többek közt egy fia.

Nem nevelte őt

Semmi más egyébre,

Mint kerek erdőt járni,

Lágy tisztáson járni,

Szarvassá vált fiát

Rosszaktól elvonni.

Kerek erdő titkát

Többé nem kutatni.

Volt egy kerek erdő,

Annak is, annak is

Legmélyebb tisztásán

Öt kis gida leste

Az idő múlását.

Van egy kerek erdő,

Annak is, annak is

Legmélyebb tisztásán

Öt kis gida lesi

Az idő múlását.

Volt egy kerek erdő…

Volt egy kerek erdő…

Van-e kerek erdő?

Vonaton

A szétfutó s összeágazó sínek alatt

Mint sírdomb feszül a töltés.

Töltés alatt, mint holt hant alatt

Nyugszik a könny s a verejték.

Átkozódó vers

Kértem az Istent s ördögöt a mélyben.

Ó be sokszor kértem azt Istenem,

Hogy kapjak valami bűnt a földön,

S fonákjával jutalmaz a mély.

Hittem egykor, hogy csókolnak nagymellű lányok,

Olyan szépek mint a filmeken,

S hogy nem történt meg (mert azok sminkesek)

Az Isten, az Isten verje meg!

Leborulok mélyre, néma véniába,

Fejemet szorítom a kemény földre le.

Talán szájon csókol az ördög,

S ad valami néma nagy gyönyört.

Ördög az sok volt. Tízezer szép szájjal,

Nekem nem jutott egyik sem,

Hogy így történt, s vártam csak hiába,

Az Isten, az Isten verje meg!

Vártam valami áradó folyóra,

Melybe egyszer belefekhetek,

Hogy benne jól elkeverve vízzel,

Eggyé legyen a szív a testemmel.

Jött pedig egy csermely,

Egy csendes, tiszta víz,

De mivel mást vártam

Rá se tudtam nézni,

Ó az Istenit, a kutya Istenit!

Egy nagy kérdés

Miért nem engeded repülni,

kérdé egy jó barát,

miként a sólymot

mely prédára jár,

s aztán várjuk, tán

kezünkre repülve

tollát simítanánk rendbe.

Hisz a solymász is várhat,

Ha kezén ül röptetetésre várva,

Ha légben száll  szépen körözve,

Ő lenn marad bosszúsan dörmögve,

És csak vár, csak várhat,

Lehet benne bosszúság és vágyak,

Míg madara szépen rója köreit,

E szegény lent azt hiszi:

Része ő e körnek.