Tartalom
- Csak ő maradt
- Csend és magány
- Csigaház
- Fátyol szívedbe
- Szarvassá vált fiú
- Vonaton
CSAK Ő MARADT…
A kerek karú, ki kezén lágy pihével
Borzolta vágyamat combja rejtekében,
Talán reá is gondolok…
S aztán a másik, ki olyan csúnya volt,
De ágyéka járt, égett, lüktetett,
Párnámra rakta az életet…
Milyen kár, most hogy visszagondolok:
Sem arcát, sem nevét nem tudom.
És ott volt a terhes, ki négy hónapja
Hordta ott benn az életet, s vére
Úgy száguldott, mint nyűgös paripák
Szétmállott réteken…
És aki adta magát, de kívánta mindig az
Áriát előtte. S utána már…
Milyen kár, most hogy visszagondolok:
Sem arcát, sem nevét nem tudom.
És az önzetlen, ki szemérmét úgy tárta
Fel, hogy végül engem fogott el félelem,
S rámfolyva befont áfonyával…
S a pici, ki aggódó volt, hogy meglát minket
Egy ízes alkonyon a vén fűz és a fűszál
Mi popsijához ért enyelegve…
Milyen kár, most hogy visszagondolok:
Sem arcát, sem nevét nem tudom.
S ne feledjem a kövért, ki ütötte a mázsahuszat,
Minden erőmet neki adva bőszen, alatta
Mint ponty fuldokoltam…
Aztán kit reméltem, de ő elvetett,
Tán’ mert volt ízlése, vagy tán ellenfelem
Lett egy idióta, kit megismert…
Milyen kár, most hogy visszagondolok:
Sem arcát, sem nevét nem tudom.
S aki szerette volna, de nem merte
Adni, csak hívogatott, mint zsémbes
Börtönőrt a vén rab reménykedve…
Meg egy vénasszony, kinek önzetlenül
Hoztam őszébe nyarat, s elmúlt álmait
Dicsőítve ifjontin fogadta magomat…
Milyen kár, most hogy visszagondolok:
Sem arcát, sem nevét nem tudom.
És persze a haszonleső, kinél soha
Nem láttam jobb szeretőt, mert vágyott rám
Mindig, ha zsebe üresre állt…
És az, akit szerettem és szeretek,
Akkor és most, mikor itt-ott
Hemperegtem nyirkos ágyakon…
Milyen jó most, hogy visszagondolok:
Arcát is, nevét is tudom.
1989. november
Csend és magány
Csend és magány az, mit akarok,
Az éhséggel már torkig vagyok
Életem elvetélt kielégületlensége
Árnyékként fed be mindenkor.
Csigaház
Mert szemét kerülte az álom,
S gondjaira megoldást nem talált,
Izzadt testtel, mindig lehunyt szemmel,
Hajnalig idézte önmagát.
Mert megrettent a világ zajától,
S kezét nem fogta senki más,
Idétlen, kusza hieroglifákkal
Hajnalig írta önmagát.
Mert elfolyt élete, mint az álom,
Mely szemére soha nem talált,
Elbicsakló hangos mormolással
Hajnalig olvasta önmagát.
Fátyol szívedbe
Ha abban a résben is suttogsz mindig,
Hol ott soha nem lehetek,
Ha távollétedben mosolyodnak
Mások örülnek és nélkülem:
Ha fáj is néha a szíved, méhed,
S szemed lüktetve ó be fáj,
Kérem az Istent, s idelenn itt téged,
Hogy fátyol szívedbe befogadjál.
Hisz nélküled én már nem szeretek,
Túl sok a baj, és sok a keserv,
S ha álmaidban már nem szereplek:
Leszek egy tárgy, mi kedves neked.
Kimerem a tengert
Kimerem a tengert,
Mély kutakba merem
Vizét szüntelen,
Tajtékát leszűröm,
Erejét legyűröm,
Mélységét fogyasztom szüntelen.
Megnyerem az embert,
Feneketlen lelkekbe
Kotrok szüntelen,
Haragját csitítom,
Szívét megsimítom,
Kötözöm magamhoz szüntelen.
Szétosztom a lelkem.
Fáradt emberekbe pumpálom
Fölösét szüntelen.
Magamból merítve,
Magamba ürítve
Vagyok ily üres szüntelen.
Szarvassá vált fiú
(Székely népballada nyomán)
Volt egy öregapó,
Élt már hetven évet,
Rég elment fiáról
Szól most ez az ének.
Volt egy öreganyó,
Ki hatvan nyarat számlál,
Út porától kéri
Számon fiacskáját.
Volt nekik, volt nekik
Többek közt egy fiúk,
Ketten vesztették el,
Hogy miért? Nem tudjuk.
Volt egy kerek erdő,
Abban volt, abban volt
Egy szép kerek tisztás.
Ide ért a Fiú,
S habzsolva a létet,
Szarvassá vált rögtön
Létnek rejtekében.
Meglátott akkoron
Egy gyönyörű szép ünőt,
Tiszta forrás mellett
Kecsest, üdítőt.
Így szólt hozzája:
Van nekem, van nekem
Gyönyörű járásom,
Büszke tartásomnak,
Agancsimnak párja
Nincsen e világon.
Gyere velem együtt
Zöld erdőben járni,
Nagy hegyet legyőzve
Hűs forrásból inni,
Egymást kóborolni.
És elmentek együtt.
Egymást megszeretni,
Zöld erdő mélyében
Gidákat nevelni.
Nem nevelték őket
Semmi más egyébre,
Csak zöld erdőben járni,
Hűs forrásból inni,
Nagy hegyet kerülve
Friss rügyet találni,
Vadásztól elbújni.
„Selymesszőrű párom
Hová van járásod?”
„Hegynek túloldalán
Várnak friss hajtások.
Ízesebb a rügynek
Bimbó fakadása
Hegynek túloldalán,
Mint kerek erdőben,
Tisztásnak fényében.
Nem itt van csapásom.”
„Meleg szemeidet
Fordítsad most felém:
Nem ott van, nem ott van
A te jó csapásod,
Hegynek túloldalán,
Zengő erdő mélyén
Párod nem találod.”
„Kerek erdő mélyén,
Kis tisztás rejtekén,
Nem zengnek a fák,
Hanem csak susognak.”
És elment az ünő
Hegynek túloldalán
Boldogan dalolva.
Igaz méz volt ajkán
Rügynek fakadása,
Hárfaszót mondott
Patak csobogása.
Gyönyörű virágok
Szólottak szólamot,
Selymes réten a fű
Derűsen hullámzott.
Volt egy zengő erdő,
Abban volt, abban volt
Egy gyönyörű szép ünő.
Csengő forrás mellett
Csak addig trillázott,
Maga is egyszerre
Madárrá változott.
Kísérte a nyírfák
Ezernyi kórusa,
Bólogatott hozzá
A szelíden zöld moha.
Volt egy kerek erdő,
Annak is, annak is
Legmélyebb tisztásán
Öt kis gida leste
Az idő múlását.
Hajdan büszke apjuk
Agancsos fejéről
A korona rég lehullt.
Sápadt levelét a tisztásnak
Adta étkül mindig
A kicsi gidáknak.
Erdő rejtekében,
Madárdal ölében,
Szarvassá vált fiú az ünőt kereste.
Meg is találta madárnak képében,
Szólott hozzá szépen,
Trilláját élvezte.
Nem tudtak egymással mit kezdeni,
Mert leszállt egy álom, s elszállt az élet is.
Volt egy öregapó,
Volt neki, volt neki
Szarvassá vált fia.
Kesergő éjjelen,
Holdas fellegeken
Hozzá szállt az ima.
Szarvassá vált fiú
Egy őszi reggelen
Hazament csendesen
Agancs nélkül szépen,
Csak úgy, mint régebben.
Volt egy öreganyó.
Volt neki, volt neki
Többek közt egy fia.
Nem nevelte őt
Semmi más egyébre,
Mint kerek erdőt járni,
Lágy tisztáson járni,
Szarvassá vált fiát
Rosszaktól elvonni.
Kerek erdő titkát
Többé nem kutatni.
Volt egy kerek erdő,
Annak is, annak is
Legmélyebb tisztásán
Öt kis gida leste
Az idő múlását.
Van egy kerek erdő,
Annak is, annak is
Legmélyebb tisztásán
Öt kis gida lesi
Az idő múlását.
Volt egy kerek erdő…
Volt egy kerek erdő…
Van-e kerek erdő?
Vonaton
A szétfutó s összeágazó sínek alatt
Mint sírdomb feszül a töltés.
Töltés alatt, mint holt hant alatt
Nyugszik a könny s a verejték.
Átkozódó vers
Kértem az Istent s ördögöt a mélyben.
Ó be sokszor kértem azt Istenem,
Hogy kapjak valami bűnt a földön,
S fonákjával jutalmaz a mély.
Hittem egykor, hogy csókolnak nagymellű lányok,
Olyan szépek mint a filmeken,
S hogy nem történt meg (mert azok sminkesek)
Az Isten, az Isten verje meg!
Leborulok mélyre, néma véniába,
Fejemet szorítom a kemény földre le.
Talán szájon csókol az ördög,
S ad valami néma nagy gyönyört.
Ördög az sok volt. Tízezer szép szájjal,
Nekem nem jutott egyik sem,
Hogy így történt, s vártam csak hiába,
Az Isten, az Isten verje meg!
Vártam valami áradó folyóra,
Melybe egyszer belefekhetek,
Hogy benne jól elkeverve vízzel,
Eggyé legyen a szív a testemmel.
Jött pedig egy csermely,
Egy csendes, tiszta víz,
De mivel mást vártam
Rá se tudtam nézni,
Ó az Istenit, a kutya Istenit!
Egy nagy kérdés
Miért nem engeded repülni,
kérdé egy jó barát,
miként a sólymot
mely prédára jár,
s aztán várjuk, tán
kezünkre repülve
tollát simítanánk rendbe.
Hisz a solymász is várhat,
Ha kezén ül röptetetésre várva,
Ha légben száll szépen körözve,
Ő lenn marad bosszúsan dörmögve,
És csak vár, csak várhat,
Lehet benne bosszúság és vágyak,
Míg madara szépen rója köreit,
E szegény lent azt hiszi:
Része ő e körnek.
|