Harmadik rész

Így folytak össze élők, holtak,

gyöngének ez adott erőt,

mert öcséim a hegyek voltak

és húgaim a szálfenyők.

A szépség útján Schiller unszolt,

Byron nyitotta ki szemem,

házitanítóm Erazmus volt,

Voltaire az első mesterem.

Vendégek szombat délutánra

mézeskalácson s óboron

Anatole France Ernest Renannal,

s Rabelais az orvos-sógorom.

Fogam közt Heine cukra: tőle

lett édes és fanyar a szám;

párnámon Shakespeare, Dante, Goethe,

Euripidész, Lukián.

Elvenni ezt senki se tudja,

s a foglár hiába kínoz:

tőlem nem tágít Zénó, Buddha,

Csuáng Czö, Plátó, Plótinosz.

Sem tőlük én, mert hűnek lenni

könnyű. Árulni nehezebb.

– Légy hű – szólított meg mindegyik,

mikor megfogta kezemet.

Légy hű! De mihez? A Fasorban

ballagtam, kisdiák – de rég

volt már – s cipőm orrához sorra

koppantak a vadgesztenyék,

lihegtem, pirultam, szívemhez

emeltem a tankönyveket

s megesküdtem rá, hogy nagy ember

és még nagyobb költő leszek.

Tíz évvel később ezt vallottuk

ifjak: míg sírunk eltemet,

híven szolgáljuk s el nem hagyjuk

a szépséget s a szellemet.

Légy igazi s valódi – mondtuk

harminccal, mint a hitvallók.

Költő vagy? Állj fel a valóra,

amit ígértél, váltsd valóra,

mutasd valódat, írj valót

és igazat! A nők is benned

találják meg az igazit,

igaz légy és, ha kell, az ember,

ki a világon igazít.

Hogy az ötödik évtizedre

mi lesz a mottó, nem tudom;

csak azt tudom, hogy ennyi fegyver,

könyv s gondolat kell az uton,

hogy a reánk omlott salakban

keresse céljait az Én

magánál feljebb s magasabban

e század szörnyű közepén.

Emlékszem, mikor meneteltünk,

amerikai katonák,

és már vagy húsz mérföldet mentünk

a hév trópusi napon át:

George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,

a mormon vizet keresett,

az Istent szidta Teddy Rowland,

Wilbur elájult s elesett,

Lepaitret, a század bikáját

ketten támogatták, míg én

Árisztótelész Etikáját

olvastam a sor elején.

Avagy itt Recsken, tavaly télen!

A szörnyű munkanap után

ott kuporogtunk, fázva, éhen,

szalmánk zsákvászon huzatán,

a többi némán dőlt hátára,

szemük kinn járt a semmiben,

vagy vackukon négykézláb állva

a kondért lesték mereven,

amíg mi – száznegyvenből négyen –

vitáztunk, hogy a női test

mért zsíros minden Rubens képen,

s milyen lehetne Budapest

új városterve, rendezése,

és Goethének mért csúf a gót –

s nem is méltattuk említésre,

bár tisztán láttuk s férfimód,

hogy tar mongol fejével szemben

az éhhalál bálványa néz: –

hányszor jutottál az eszembe,

jó Henri Stendhal, Milanese,

s ahogy a Nagy Had, holtraváltan,

rongyosan s fázva menetel,

te meg simára borotváltan

sétálsz velük és jegyezel.

Ki győz? A cár vagy Bonaparte?

A lőszer a Memelig tart-e,

velük pusztulsz-e? Egyremegy.

Csak az, mit erről feljegyeztél,

maradjon meg: a műremek.

Vagy e félév a fogdán itten.

Naponta egyszer ehetem.

Csontvázzá fogytam. Szívem minden

lökését érzem mellemen.

Fűtés nincs, takarót nem adnak,

fekhelyem deszka, kőkemény,

és így vésődik fel agyamban

– mert papír nincs – e költemény.

Olykor pánik fog el, hogy éhen

veszek vagy elpusztít a fagy,

s mint érc beomlott bányamélyben,

e vers agyamban bennmarad.

De nem hagyom. A mestereknek

kezét csuklómon érezem

s mint ordas eszmék éjén bolygó

embernek, ég a mécsesem:

sosem húnyó, de csak hunyorgó

szegényes mécs: az értelem.

S remény, a jóremény utószor,

hogy helyettem e pár futó sor

koromról s rólam vallani

révedbe ér, utókor. És ez

bús érdememre nem kevés lesz.

(A recski fogdában, 1952. december)