œ  Ş  

- Na, akkor ballagjunk kérem, s ha van kedve, elkísérhet engem, megtámasszuk az elménket és a testünket egy kis szilvóriummal, aztán vásárolok, és közben körbekérdezem az embereket, hogy emlékeznek-e rám? Apropó, ifjú barátom, ön emlékezik rám? Már olyan sokszor tette fel nekem Jázmin bácsi ezt a kérdést, és mivel még mindig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg feledékeny, vagy dehogy is feledékeny, csak provokál, ezért így feleltem: - Nem, Jázmin bácsi, én nem emlékszem Jázmin bácsira, de ha emlékeznék, akkor sem szívesen emlékeznék, mint ahogy igen szívesen emlékezem Eufémiára - tudja, emlékszik rá -, akivel kéz a kézben, nagyokat sikkantva ugrották át hetven évvel ezelőtt azokat a tengerszéles, veszedelmes árkokat.

Jázmin bácsi megállt, rám nézett hosszan vizenyős kék szemével, kezében a szél lágyan lengette a reklámszatyrot, amelyen Micimackó még mindig fejjel lefelé örvendezett a Százholdas Pagonyban. Lassan elindult, nem válaszolt, némán csóválta néha a fejét, kis idő múlva pedig nevetgélt egy kicsit magában, aztán azt motyogta alig hallhatóan: - Hihetetlen memória, hihetetlen memória. Felbátorodva megkérdeztem Jázmin bácsit, hogyha konyhája van - ahol a Bauerstunde várja a belépést az Irgalom Völgyébe -, akkor szobája is van, és akkor az már lakás…

Itt elharaptam a mondatot, mert úgy folytatódott volna, hogy akkor mi a fenének üldögél a padon, és erre a lehetséges válaszok bő tárházát már megcsillogtatta előttem az öreg. Az elharapott mondatomon is nagyot derült a vén veterán, s ismét csak motyogott  maga elé: - Milyen gyorsan tanul, kérem szépen, milyen gyorsan okosodik, bizony… Ismét megállt, rágyújtott egy szivarkára, és a kocsmáról teljesen elfeledkezve tekintetét eleresztette a bal vállam felett a végtelenbe. Messzire nézett, olyan messzire, hogy erőt kellett vegyek magamon, hogy ne forduljak hátra, mert bizonyos voltam benne, ha hátranézek, akkor a horizonton megpillantom Kapor őrvezető urat, amint éppen eltűnik az Irgalom Völgyének bejáratánál.

- Figyeljen jól, ifjú barátom! Én soha nem hazudok, amikor igazat mondok. Soha nem mondtam, nem állítottam senkinek, hogy hajléktalan vagyok, akinek nincs hol álomra lehajtani a fejét. Van lakásom, amely nem az otthonom. És ha ritkán odatévedek, akkor én nem hazamegyek, hanem olyan menedékhelyszerű helyre érkezem csak. Egy pillantással ellenőrizem, hogy egy gonosz manó nem lökte-e meg a Bauerstundém ingáját, s már megyek is tovább. Tudja, „aki sehol nincs otthon, annak könnyen támadhat olyan érzése egy meleg szoba láttán, hogy megérkezett.”[1] Én pedig nem érkeztem meg sehova és semmikor, mert el sem indultam, sehova és soha.

- Többek között ezért üldögélek a padon, és még száz ok miatt. A Bauerstunde a konyhámban agonizál, én pedig itt a padon. Én csak élek most, vagy nem is élek, csak vagyok. Görgetem egyik napot a másikra, csúsztatom egyik órát a másik órára olyanformán, mint a sipista[2] pöccinti körmével a negyedik ászra a hamis ötödiket, kérem szépen. Többen azt mondják, fecsegő, sőt már-már hazudozó öregember vagyok. S tudja mit, ifjú barátom? Valahol igazak is ezek a vélemények. Igen! Az élet javarésze azzal telik el, hogy magát élhetővé hazudja az ember.[3] Mielőtt kitelepedtem volna a térre, bezárkóztam a kicsiny menedékhelyemre, oda kérem, tudja, ahol a Bauerstunde…, és magányba és csendbe burkolóztam. Hiábavaló iparkodás volt ez kérem, nem engedik meg az embernek, hogy élve eltemesse magát.

- Nem szeretetből, gondoskodásból nem engedik ezt, hanem üres kíváncsiságból. Ki költözött ide? Miért, hogyan élt? Hogyan él? Mi vagyona van? Milyen a szobája? Van-e betegsége? Miért nincs betegsége? Nyomja a külvilág a csengőt! Nyomja a vízóra leolvasó, a gázóra leolvasó, a villanyóra leolvasó, a vigéc, a kupec, a szomszéd, a postás, a számlás, a közvélemény kutató, a térítő, a csábító-kísértő, és mind csak kér, követel az üres markába, de hozni, nem hoznak soha semmit, csak békétlenséget. Igaza volt Eufémiának, kérem, úgy éltem le az életemet, hogy nem ismertem meg azt, vagy azokat az embereket, akik azért nyomták volna a csengőmet, hogy nekem és csak nekem süssenek egy egész tepsi buktát.

- Szóval nem sikerült magányba menekülnöm ifjú barátom - pöccintette el a csikket Jázmin bácsi -, talán azért, mert olyan nincs is. Nézze meg, azt a szerencsétlen Robinsont kérem. Persze ő is kényszerből lett magányos, de aztán annyira megszokta, hogy a végén, már meg is szerette a magányt. És amikor megszokta, és meg tanult vele együtt élni, akkor hirtelen, a semmiből előbukkant egy lábnyom, és egy Péntek, és szertefoszlott az egész magányálom vagy álommagány. Kipukkant a magánylufi, ma ezt így mondanánk.

- Nos, ezért jöttem ki a térre, ide a padra, mert eszembe jutott az a régi bölcselet, ha valamit el akarsz dugni, tedd ki az asztal közepére. Látja, ifjú barátom, itt nem zaklat, nem kérdez senki, semmit. Mert félnek! Attól félnek, hogy ha kérdeznek, akkor a válasz kötelezettséget, terhet róna rájuk, és ezt nem vállalják. Ezért lehetek én boldog magányban itt a téren, naponta ezer és ezer ember között. S ugyanez a félelem adja a szájukba a választ is, amikor megkérdezem, emlékeznek-e rám? Persze, hogy emlékeznek, de hazudnak inkább, csak ne kelljen azonosulni egy lehetséges felelősség vállalásával. Én így provokálom őket, és ők így hazudnak, kérem. Ezért volt nagyon tiszteletreméltó a csapos válasza, hogy emlékszik, de nem szívesen. Ebben minden benne van! Igaz, könyörtelen, de könyörtelenül igaz is! Ismét igaza volt Eufémiának, ő sem szívesen emlékezett rám. De nekem sem lett igazam attól, hogy szívesen emlékezem Eufémiára.

- Eufémia sem azért nem feküdt le velem, mert olyan fene nagy tisztesség szorult volna bele, hanem bosszúből. De láttam olyat is, hogy valaki lefeküdt velem, szintén bosszúból. Aztán lefeküdtek velem, mint eszközzel, mert csak egy eszköz voltam kínzó kielégületlenségük csillapítására. Ezek az érzelmi indítékok azért kicsit távol esnek a szerelemtől, a romantikus lángolásoktól, a rózsaszínű bárányfelhőktől, nem gondolja, fiatal barátom? Továbbá, bár nem akarom megbotránkoztatni ifjú barátom, de az ok, a motiváció semmit nem módosít az aktuson magán. Az aktus szempontjából ugyanazok a mozdulatok, a lihegések, a nyögések, talán csak a végén van pici különbség, hogy keserű-e az ember szájíze, vagy édesen kielégült?

- Olvastam egyszer erről egy érdekes megfigyelést, kérem szépen, melynek lényege az volt, hogy az ember ugyanazon mozdulatsorral szeretgeti, becézgeti a gyermekét, mint ahogyan megcsinálta azt a szerencsétlent. Az pedig, hogy valaki tisztességes, és erényes életet él-e, hogy ennek a látszat dolognak a hitelességét realizálhatja-e valaki is, én nem hiszem. Ezt egyedül a vizsgált személy tudhatja maga. Mert az embereket nem csak a homo erectusi[4] voltuk különbözteti meg az állatoktól, hanem az, hogy a legelrejtettebb génjeikbe van beleivódva a hazugság. Ahogy az állat nem tud nevetni, úgy hazudni sem tud. Ha az ember nevet - és mindegy, hogy őszintén, vagy kényszerből -, az ugyanaz a mimika, mint az állaté, csak az egyikre azt mondjuk nevet, a másikra pedig, hogy vicsorog.

- Az ember brillantsága abban nyilvánul meg, kérem szépen, hogy tud nevetve vicsorogni és vicsorogva nevetni. És ez mind, mind nem bűn, csak hazugság. És mivel a hazugság természetes közegünk lett a lelki evolúció során, ezért már nem is sorolható a bűn fogalomkörébe. Én például, lelki prostitúciónak nevezem azt a helyzetet, amikor egy nagyon-nagyon erényes, tisztességes asszonyka szeretkezik a férjével, és közben másra gondol. Most akkor ő erényes, vagy nem erényes?  Aztán azt is prostitúciónak nevezem a hölgyeknél - a férfiaknál pedig kifejezetten gusztustalannak -, mikor a párja hátán keresztül akar más ágyába bebújni. „Mert a férjem elhanyagol, nem törődik velem”, „jaj, kérem, mi már úgy elhidegültünk az asszonnyal egymástól...”, és az ismert tirádákat lehetne folytatni. Nem más ez sem, mint hazugság.

- El is megy ez a játék addig, míg ki nem borul a bili, és akkor sem a rendrakáson jár az emberek esze, hanem a bosszún. Ha te megcsaltál, akkor én is megcsallak, ha te hűtlen vagy, akkor én is hűtlen leszek. Ennél már kissé bonyolultabb az a szituáció, amikor én feltételezem csak, hogy megcsalsz, ezért én feltétlenül megcsallak, és amikor kiderül, hogy az egész hiábavaló volt, akkor azt mondod: - Ó, kérem, ez a shakespeare-i zöld szörnyeteg mire képes…

- Régen, nagyon régen én elhittem, hogy szeretnek engem a nők. Nagy tévedés volt ez, kérem szépen, amire akkor jöttem rá, amikor az én szívem is megperzselődött kissé, és odafigyeltem arra, hogy ki is van a használandó test mögött. Kár volt erre az időt pazarolni, mert mint kiderült, ismét igen nagy és álságos magatartásformával találkoztam. Valami lelki baja volt az illető leányzónak, de tényleg látszott rajta, hogy marja valami a máját, és én elkövettem azt a hibát, hogy megkérdezzem, milyen féreg is rágja az ő tökfáját?[5] A válasz számomra megdöbbentő volt, mert azt válaszolta, hogy nem akar erről beszélni! Akkor és ott engem igen elöntött az epe, ifjú barátom, és tőlem szokatlan módon ezt mondottam akkor és ottan annak a selymesszőrű ünőnek:

  - Arany kis kedvesem! Te hónapok óta azt suttogod a fülembe, hogy mennyire szeretsz, milyen nagyon fontos vagyok neked, és hogy a férjeden kívül csak én, meg én, meg az én lelkem, meg annak a léleknek gyógyító hatásai reád nézve… hogy az odaadásodat bizonyítsad, szinte letéped magadról a ruhát, a bugyidat türelmetlenül rántod a bokád felé, aztán szélesre tárva a combjaidat szinte ráncigálsz be engem abba a meleg nedvességbe, amiről te azt hiszed, az a te teljes kitárulkozásod legmélye… és lihegsz alattam, néha vicsorogsz, avagy vinnyogsz, markolászod az izzadt testemet, harapod a vállam, a fülem cimpáját, s bíztatsz, hogy ne hagyjam abba, és toljam, és lökjem, mert csak én… aztán megfordulsz, négykézlábra állsz, és azt hörgöd, hogy csináljam úgy, mint a kutyák, az állatok, meg durva is legyek, és közben trágár szavakat sikoltozol… s ha megcsillapult a vágyad, és a fejed félrebillent a fáradtságtól, akkor én megkérdezem, hogy mi bánt téged, mert engem tényleg érdekel.

- Tőled pedig ezt a választ kapom: nem akarok róla beszélni! Akkor most, édesem, szedd össze a ruháidat meg a szétszórt lelkedet, és viszontlátásra! - mondottam neki, kérem szépen, de már nyitottam is az ajtót, és szinte kilöktem rajta. Azóta sem láttam, soha többet. ’gggen! Combok szétnyitódnak, lelkek becsukódnak! Ilyen a módi ezen a világon. S valóban felmerül a kérdés, hogy ki a céda lelkületű, és ki a kurvapecér lelkületű. És most jön az Eufémia kérdése, kérem szépen,. amit még akkor, réges-régen kérdezett tőlem Egerben: „Mostan akkor ki hazudik kinek? És ki csal meg kit?”

- Ez a monogámia maszlagának az átka, hogy a bűnt rá lehet fogni a másikra. Mindig más a hibás, csak én nem. Olyanról sem hallottam még, hogy kölcsönösen egymást megcsaló párok azt mondták volna egymásnak, hogy mi nem egymásnak hazudtunk, hanem magunknak, és nem egymást csaltuk meg, csaptuk be, hanem magunkat. Ez rendbe rakná a dolgokat, de ehelyett jön a szinte kötelező visszavágás, és a válás.

- Egyszer egy asszonynak azt mondtam, jöjjön velem, hagyja ott a férjét, és kezdjünk mi új életet együtt. Tudja mit mondott? Azt felelte: - Nézd, Jázmin, gondolj bele. Én nem a férjem miatt nem megyek veled, hanem azért, mert ha a te hívásodra elhagynám a férjemet érted, akkor más hívására elhagynálak téged is. Mert hűség csak egy van![6]- fejtette ki fellengzősen, és az egész gyönyörű gondolatot agyonverte azzal, hogy levetkőzött, és hevesen szeretkezett velem. Milyen szép, moralizáló mondat mögé bújt el, hogy továbbra is mellé tudjon lépkedni a férjének.

- Volt egy barátom - lendült bele az emlékezésbe Jázmin bácsi-, hát ami vele történt, kérem szépen, az már a kabaré határát súrolja. Olyan aludttej vérű asszonya volt neki, nem igen kívánta az ágyas jeleneteket, és nem bánta, ha a férje ezeket a dolgait nem otthon oldja meg. Amúgy szerették egymást, ragaszkodtak egymáshoz, csak ez a pici dolog volt közöttük elintézetlen, de ilyen módon ezt is megoldották. Volt úgy, hogy a barátomnak négy szeretője is volt egyazon időpontban, hiszen ha lúd, legyen kövér. Mikor az első számú szeretője rájött, hogy van mellette még valaki, erkölcsi felháborodásának kétórás szitkozódásban adott hangot, és a végén a barátom minden volt, csak rendes ember nem.

- Azt mondta ez a nagy moralizátor, hogy az rendben van, hogy a barátom megcsalja a feleségét, ő pedig megcsalja a férjét, de hogy valaki megcsalja a szeretőjét, az szerinte már igen gusztustalan dolog. De hát miért, kérdezte a barátom, hűséget én az asszonyomnak esküdtem, nem pedig neked. Milyen alapon és jogon követelsz rajtam olyan dolgokat, amiket te sem tartasz be a férjeddel szemben? Miért akarsz egy immorális kapcsolatot felruházni a házasságra jellemző jegyekkel, miért kell ennek a viszonynak monogámnak lennie, és miért akarsz kisajátítani, birtokolni?

- Nem jutottak ötről hatra, aztán a barátom megelégelte, és kirúgta. A nő persze bosszút forralt, felhívta a feleségét, és  bemószerolta a barátomat. Ekkor esett pofára, de nagyon, mert a felesége azt mondta: „Ismerem, kedvesem, a problémádat, a Géza említette nekem, milyen buta liba vagy. És jobb, ha tőlem tudod, hogy nagyon jól tette, hogy kirúgott, és kárt nem szenvedett, mert van még neki három! Na pá, édesem!" - mondta a feleség, és lerakta a telefont.

- Ez a szeretetnek kikiáltott birtoklás vágy természetesen megjelenik a házastársi kapcsolatban is, és az élet egyéb, nem ildomos területén is. Egy időben lakásproblémám adódott, és egy bordélyházban laktam három hónapig a madám engedélyével. Szerencsétlen lányok, asszonyok voltak ottan egybezsúfolva, kérem szépen, és úgynevezett örömkurva csak egy-kettő akadt közöttük.  Itt figyeltem meg azt a jelenséget, ami ugyanaz, mint ami a barátom barátnőjénél jelentkezett, csak férfiban. A férfiak legtöbbjénél, ha egy hölggyel többször voltak már, szinte elemi erővel tört fel a vágy, hogy erről az illetlen és erkölcstelen helyről -, ahová ők maguk is titokban és sunnyogva jártak - kiszabadítsák a lányokat, asszonyokat. „Majd bérelek neked lakást, adok neked apanázst, és én néha meglátogatlak, kedvesem, szeretném, ha normális életed lenne”- mondták. Mikor a hölgyek azt felelték, hogy nagyon jól elvannak itt is, és csak akkor mozdulnak, ha ők is polgári életet tudnak élni megbecsülten, tisztességben egy férj oldalán, akkor ezek a mentő akciók azonnal leálltak, és többnyire nem jött a férfi vissza már.

- Azért elgondolkodtató, hogy mi motiválja, ezeknek a férfiaknak a gondolatmenetét. Mindezen érvek miatt én meg vagyok győződve arról, hogy az ember alapvetően nem jó, hanem gonosz - nyújtózott egyet jólesően Jázmin bácsi. - Vannak olyan emberek és vélemények[7], akik cáfolják ezt a posztulátumot, s próbálják elfogadhatóvá tenni azzal, hogy jó, jó, nem vagyunk mindig jók, bizony néha-néha olyanokká válnak egyesek, mint az állat. Erre meg én mondom, hogy valótlan ez az állítás, mert az állat természeti lény. Általa meg nem fogalmazott harmóniában él önmagával, és az őt körülvevő világgal. Harmóniájának forrása, hogy nem akar változtatni sem magán, sem a környezetén. Él azzal a ténnyel, hogy oroszlánnak született, és ragadozó, avagy gilisztának, és földet zabál. Nem gyárt szép mondatokat, hogy „leben und leben lassen”[8], de nem is árt azon társainak, amelyek nem az alapvető funkcióihoz kellenek.

- Az ember nem természeti lény, hanem gyártott. Nem az evolúció gyermeke, hanem Istené. Fölötte áll a saját természetének, az őt körülvevő természeti és társadalmi környezetnek, úgy változtatja véleményét kénye-kedve szerint időről-időre, ahogyan azt az érdeke kívánja. Majd megfogalmazza a mindig változó hangulatait, és azt mondja: ez az én harmóniám. Formába önti az őt körülvevő világot, és azt mondja: ez most az én harmóniám, kicsit későbben pedig: igen-igen, de ez már nem az én harmóniám. Ez a mindig, mindent az egyén szempontjából néző lény, az ember. Képessége pedig, hogy kénye-kedve szerint lásson, a gonoszság.

- Tudja, érzem, lassan nekem is lejár a Bauerstundém. És ez csoda dolog kérem, mert hogyan tud lejárni egy óra, amit soha nem húznak fel?  Látja, az öreg órás előre tudta a választ. És egy embernek hogyan járhat le az ideje, ha sehol nem várják? Látja, ezt meg csak az Isten tudja - aki nincs, csak működik -, de az Isten már csak ilyen…

Jázmin bácsi ismét rágyújt, köhög egy picit az első slukktól, kémleli, kémleli a horizontot a vizenyős szemével, s e szemlélődés közben folytatja monológját. - Én nem félek a haláltól, inkább attól félek, hogy nem kellek még sokáig a halálnak, és itt maradok, kérem szépen. Szinte már közömbös nekem, hogy az Irgalom Völgyén keresztül, vagy kissé fájdalmasabb, bonyolultabb módon lesz ez, ahogy az áttörésnél bonyolódott át a másvilágra ezer és ezer bajtársam. A lényeges számomra, hogy nagyon szeretnék már menni, de nem könyörülnek meg rajtam, nem hívnak. Van a Bibliában egy mondat, ami az embereknek olyan fenyegetően hangzik. Azért hangzik annak, mert félnek: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát!”

- Számomra ez nem fenyegetés, ifjú barátom, hanem egy nagy kitolás, én nagyon szeretném tudni a napot is, meg az órát is.  És látja, barátom, aki fél, azt szólítják, aki meg nem fél, azt várakoztatják. Persze van köztes állapot is, mint például az Eufémia esete. Tudja ön, hogy ki volt Eufémia? Na, ha tudja, akkor az egy csudálatra méltó dolog, mert én már lassan nem tudom. Hogy ő félt, avagy nem, azt sem tudom. Hogy hívták, vagy várakoztatják-e még valahol, azt sem tudom.Mert Eufémia nem halt meg, legalábbis a testét nem találták meg, de a személyét se, kérem szépen. Egyszerűen eltűnt egyik napról a másikra, és sem a munkahelyén, sem az otthonában nem találták többé. Egy külföldi munkára ment pár hónapra, és onnan nem jött többé vissza. Köddé vált, és azóta az én szívemben is hideg, nyirkos köd lakozik.

- Tudja, fiatalember, nekem a halál úgy jelenik meg, mint egy nagy lakoma előtti éhség![9] Azért egy dolgot szeretnék kiérdemelni az élettől és a haláltól. Azt szeretném, ha az 1943-as nagy áttörés napján halnék meg, január 12-én, mert akkor együtt mehetnénk a Kapor őrvezető úrral tovább, túl, túl az Irgalom Völgyén, oda, ahová mindenki megérkezik, ugyebár? Na menjünk, ifjú barátom, erősítsük meg a lelkünket egy kis szilvóriummal vagy cseresznyével.

œ  Ş  