Fagylalt

Ritka nagy formátumú férfi is volt néha.

Reggel azért vonta magához az ő asszonyát, mert ugye húgygőzzel jobban megy, délben azért, mert kívánta az illatát, és este csupán csak „azért,” mert szerette.

Őzike szemű ember is volt. Meleg barna szemei hirtelen türelmetlenséggel tudtak sárgába változni. Akkor tombolt, ha nem értette, hogy mi történik körülötte. Akkor megvadult.

 A sárga lángtenger burjánzott körötte, tányérokat csapdosott földhöz, és kiabált erősen.

Lehiggadva azt mondta, seperjetek fel. Mert tányért még lehet venni, de új gyomrot nem.

Ilyenkor környezete, nem értve az okokat, rögvest visszahúzódott. „Megfordult benne a bornyú” - mondta a szomszédasszony, és már ő is iszkolt kifelé a portáról.

Egy nagyon sajátságos paradigmikus világot alakított ki maga körül. Ennek alapja a dogmatizmus volt. A dogmatika nála, mint alapzat funkcionált. De voltak olyan dogmák is, amiket saját maga fundált meg saját és környezete megszépítésének céljából.

Alap dogmaként a leggyakoribb, amit hangoztatott: Tiszteljük magunkat, mert az isten saját képmására teremtette az embert. És tisztelte a testét, melyet mindig tisztán tartott, és tisztelte a világot, melyben tisztelhette a teremtőt.

A második dogmája ez volt: Szülők, felelősek vagytok gyermekeitekért.

 Na, ez volt a legkeményebb, mikor már gyermekei is voltak.

 A harmadik - amint mondogatta felemelt mutatóujjal, - „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem!”

Ne szólaljon meg miattad a kakas!! Soha ne tagadd meg azt, amit hinni vélsz.

Feleségével való kapcsolata csak magukra, és a gyermekekre vonatkozott.

Egyszer kettesben elmenve a városba, megálltak a fagylaltos előtt.

– Menj be és vegyél fagylaltot - mondta nejének, és adott neki 2 forintot. Asszonya nem akart. Ő ezt úgy értette, hogy spórolni akar, de ő megölelte, és tuszkolta befelé.

– Addig sétálgatok - szólt utána.  És peckesen sétálgatott fel, s alá.

Nem tudta, eszébe sem ötlött, hogy feleségének tiltakozása miről szólt igazából: ő a férjével akart egy fagylaltot enni.

Kijött az asszony, és a négy gombócban volt citrom, vanília, málna, és eper.

Ő is nagyon szerette a fagylaltot.

Most, csak sétálva, érezte a felesége nyelvén szétomló ízeket.

Szerette feleségét, otthonát, a gyermekeket, és - a fagylaltot. A városka kutyapiszkos, szemetes promenádján, egy ma már elfogadott, akkor lehetetlen erotikus, perverz pillanat tanúi lehettek annak, akik arra jártak.  Semmi nem történt, mint hogy megismétlődött a Genezis.

A paradicsomban Éva ellopta az almát, és aztán Ádámmal együtt megették.  Éva tudta, hogy nem szabad, és Ádám is tudta, hogy nem szabad. És Ádám ekkor nem gáncsolta el az ő Éváját - ezt a hiányosságot azóta is szenvedi a férfinép. Így Éva ellopta, és aztán ketten együtt megették. A többit tudjuk.

 Ő tudta, hogy fagylaltot nem szabad enni a feleségének, mert magas a vércukor szintje. És most Ádám lett az Éva.

Ellopott a gyermekei elől kettő forintot, és leszakította a fagylaltot a tiltott gyümölcsfáról. És odaadta Évának, aki elcsábult, és a cukra ellenére kibillegett a promenádra egy kettő forintos fagylalttal. Megcserélődtek a szerepek? Nem tudom. Én annyi mindent nem tudok.

Ő tudta, hogy nem szabad édességet enni az asszonynak, és mégis kikotorászott kettő forintot a bugyellárisból, és beküldte. És kijött az alma-fagylalt, mely mindkettőjüknek tilos volt.

Mentek a járdán, és fogta a felesége kezét. Nehogy a szép ruhára rácsöppenjen a fagylalt cseppje.

 Felesége ránézett, és látva férje arcát, azt mondta neki, feléje fordulva:

– Nyaljunk együtt. Egyet te, erről az oldalról, és egyet én, erről az oldalról. És ketten nyalták a kettő forintos fagylaltot. Mikor a tölcsért is megfelezték, megölelték egymást szemérmesen, és elindultak haza. Fejenként egy forint terhelte a lelkiismeretüket.

Otthon szuszogott az öt gyermek. A szomszédasszony ellibbent, mint kötelességét beteljesített gyertyafény.

 Álomra dőltek ők ketten akkor, és érezték e   gymás ajkán a bűn édes ízét.

Citrom, málna, és vanília, eper íze volt annak az érzésnek.

Spóroltunk egy forintot- súgta felesége fülébe akkor - de mennyi ízt kaptunk.

Van egy kislány valahol a világban. Hogy hol, nem tudni ezt. Rózsaszínű kis ruhában ül, virágok között. Arca a virágokat tükrözi. Ő lett ennek az éjszakának az íze.

 Mikor érezte a hívás pillanatát, elhivatta a papot, és az orvost.

 Szavukat vette, hogy ha az orvos megállapítja, hogy elindult, akkor bólint a papnak.  A pap pedig ekkor majd kiszalad az udvarra, és fehér keszkenővel integet a torony felé, hogy az ott őrködő harangozó muzsikáljon a szerszámain.

Meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, s miközben morzsolgatta a rózsafűzért, prózát, és dalt kevergetett ki száján vegyesen. Egy köhögési roham után azt mondta, „ugatnak bennem a halál kutyái.” Mikor megcsendesedett a légzése, akkor dúdolgatott alig hallhatóan. A szöveget is alig lehetett hallani a légyzümmögéstől átitatott rekkenő nyári melegben.

Szól a kakas már, lassan virrad már,

Zöld erdőben sík mezőben sétál egy madár

Kék a lába, zöld a szárnya

Az életben, és azon túl sétál egy madár.

Azt mondják tapasztalt öreg emberek és nénik, akik már sok vándor útrakelésének tanúi voltak, hogy ilyenkor, egy szent pillanat alatt megtisztulnak, és fokozott aktivitással dolgoznak az érzékszervek. Az évek óta süket meghallja a pók szövését a sarokban, a nyolcvan évvel ezelőtt megevett bukta illatát érzi az orr, az emlékezet fénysebességre kapcsol, és a ködös múltból dokumentumfilm kerekedik, ami pereg a már vaksi szemek előtt.

A bölcsőben a csecsemő fekszik, szeme már nyitva, lát már, csak nem ért semmit. Aztán elmosolyodik.

A csodálók hada azonnal megszólal:

– Látod, milyen széplelkű a gyerek, még alig jött meg, már mosolyog - mondja az anya.

– Rám mosolygott, mert megismert - teszi hozzá az apa.

– És nem is sivalkodik, és nem is sír - mondja a nagynéni – látszik, milyen módos nevelésben van neki része.

A csecsemő ezekből semmit nem ért. Őt beültették egy moziba, hogy nézzen meg egy filmet. A film még nem pereg, ezért kicsit gőgicsél, rosszallásának hangot adva.

 A kórus:

– Angyalok hozták ide, azokra emlékezik, mikor gőgicsél - mondja a keresztanyja, és a többiek bólogatnak, és elfelejtik, hogy mennyit gondolkodtak azon a szülők, hogy elkapartassák, vagy angyalok hozzák ide őt?

Pereg már a film, az örök mozigépész elindította a vetítést. A csecsemőnek az előtte lévő élet, az útrakészülőnek búcsúzó összefoglaló.

Most is körülállják szerettei, és nézik az arcát.

– Látod, elmosolyodott - mondja a felesége

– Enyhültek a fájdalmai - így az orvos.

– Angyalokat lát már - véli a pap.

Elmosolyodott, mert a filmjén gyerek volt, tiszta volt, jóra törekvő.

Most eltorzult az arca, és liheg, kaparja a párnát, és pereg a film, pereg a végtelenből a végtelenbe.

– Ismét kezdődik egy roham - dörmögi az orvos - talán kis ópium segít.

– Soha nem volt ilyen arca az életben - tudósít a felesége.

Igen, eltorzult az arca, mert a filmjén már akadémiai hiteleséggel látta, hogy hogyan, miként, miben, és hol hibázott.

– Én soha nem tagadtalak meg uram. Sem a tanításodat, sem az erkölcsömet.

 Ekkor a film véget ér, és ismét hall, egy más dimenzióban.

– Én a sajátképmásomra teremtettelek téged! Önmagad. Önmagad megtagadtad?

– Nem tudom uram, talán soha nem is voltam önmagam.

– Ez a szentháromság lényeg te gyerek, te nagyon gyerek - nevetett az úr - a földi léted, amit saját képmásomra teremtettem, aztán én, és talán utoljára önmagad..

– Igyekeztem mindig hibátlanul tenni-venni, tevékenykedni, persze hibát hibára halmozva.

 Egy törvény volt számomra mindig, hogy ne tagadhassalak meg soha, Uram.

Szeme lecsukódott, és az arca szép volt.

 Az orvos megfogta a pulzusát, sokáig fogta, aztán bólintott a papnak.

 A pap kiszaladt, és a fehér vászonnal hevesen integetni kezdett. Megszólaltak a harangok.

 A kórus rögtön dalra kelt:

– Apánk tiszta ember volt - mondták a gyerekek.

– Soha másra nem nézett - hüppögött az asszony.

– Dolgos, csak családjára tekintő ember volt, magát nem kímélve - törölgette szemét a szomszéd.

A harangok zengtek, a gyertyák szépen fogyasztották saját életüket, a körülállók - hivataluknak megfelelően - nos, ők körül álltak.

És ekkor megszólalt a kakas.

Pereg a film, az örök mozigépész vetít.

A csecsemőnek az előtte lévő életet, az útrakészülőnek búcsúzó összefoglalót. Egyszerre az örök érkezőknek és elmenőknek. Az örök nézők előtt. Jó ez így.

A kapu előtt szívok egy szivarkát. Rozzant biciklin egy ember…..

– Született, vagy meghalt valaki? - bök a harangszó felé.

Megvontam a vállam.

– Nem mindegy?

– Igaz, nagyon igaz - bólint.

A bicikli elnyikorog. 

 Citrom, málna, vanília és eper ízét éreztem akkora számban.

Soroksár 2015-04-09

Éjjel

PLT’

Ritka nagy formátumú férfi is volt néha.

Reggel azért vonta magához az ő asszonyát, mert ugye húgygőzzel jobban megy, délben azért, mert kívánta az illatát, és este csupán csak „azért,” mert szerette.

Őzike szemű ember is volt. Meleg barna szemei hirtelen türelmetlenséggel tudtak sárgába változni. Akkor tombolt, ha nem értette, hogy mi történik körülötte. Akkor megvadult.

 A sárga lángtenger burjánzott körötte, tányérokat csapdosott földhöz, és kiabált erősen.

Lehiggadva azt mondta, seperjetek fel. Mert tányért még lehet venni, de új gyomrot nem.

Ilyenkor környezete, nem értve az okokat, rögvest visszahúzódott. „Megfordult benne a bornyú” - mondta a szomszédasszony, és már ő is iszkolt kifelé a portáról.

Egy nagyon sajátságos paradigmikus világot alakított ki maga körül. Ennek alapja a dogmatizmus volt. A dogmatika nála, mint alapzat funkcionált. De voltak olyan dogmák is, amiket saját maga fundált meg saját és környezete megszépítésének céljából.

Alap dogmaként a leggyakoribb, amit hangoztatott: Tiszteljük magunkat, mert az isten saját képmására teremtette az embert. És tisztelte a testét, melyet mindig tisztán tartott, és tisztelte a világot, melyben tisztelhette a teremtőt.

A második dogmája ez volt: Szülők, felelősek vagytok gyermekeitekért.

 Na, ez volt a legkeményebb, mikor már gyermekei is voltak.

 A harmadik - amint mondogatta felemelt mutatóujjal, - „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem!”

Ne szólaljon meg miattad a kakas!! Soha ne tagadd meg azt, amit hinni vélsz.

Feleségével való kapcsolata csak magukra, és a gyermekekre vonatkozott.

Egyszer kettesben elmenve a városba, megálltak a fagylaltos előtt.

– Menj be és vegyél fagylaltot - mondta nejének, és adott neki 2 forintot. Asszonya nem akart. Ő ezt úgy értette, hogy spórolni akar, de ő megölelte, és tuszkolta befelé.

– Addig sétálgatok - szólt utána.  És peckesen sétálgatott fel, s alá.

Nem tudta, eszébe sem ötlött, hogy feleségének tiltakozása miről szólt igazából: ő a férjével akart egy fagylaltot enni.

Kijött az asszony, és a négy gombócban volt citrom, vanília, málna, és eper.

Ő is nagyon szerette a fagylaltot.

Most, csak sétálva, érezte a felesége nyelvén szétomló ízeket.

Szerette feleségét, otthonát, a gyermekeket, és - a fagylaltot. A városka kutyapiszkos, szemetes promenádján, egy ma már elfogadott, akkor lehetetlen erotikus, perverz pillanat tanúi lehettek annak, akik arra jártak.  Semmi nem történt, mint hogy megismétlődött a Genezis.

A paradicsomban Éva ellopta az almát, és aztán Ádámmal együtt megették.  Éva tudta, hogy nem szabad, és Ádám is tudta, hogy nem szabad. És Ádám ekkor nem gáncsolta el az ő Éváját - ezt a hiányosságot azóta is szenvedi a férfinép. Így Éva ellopta, és aztán ketten együtt megették. A többit tudjuk.

 Ő tudta, hogy fagylaltot nem szabad enni a feleségének, mert magas a vércukor szintje. És most Ádám lett az Éva.

Ellopott a gyermekei elől kettő forintot, és leszakította a fagylaltot a tiltott gyümölcsfáról. És odaadta Évának, aki elcsábult, és a cukra ellenére kibillegett a promenádra egy kettő forintos fagylalttal. Megcserélődtek a szerepek? Nem tudom. Én annyi mindent nem tudok.

Ő tudta, hogy nem szabad édességet enni az asszonynak, és mégis kikotorászott kettő forintot a bugyellárisból, és beküldte. És kijött az alma-fagylalt, mely mindkettőjüknek tilos volt.

Mentek a járdán, és fogta a felesége kezét. Nehogy a szép ruhára rácsöppenjen a fagylalt cseppje.

 Felesége ránézett, és látva férje arcát, azt mondta neki, feléje fordulva:

– Nyaljunk együtt. Egyet te, erről az oldalról, és egyet én, erről az oldalról. És ketten nyalták a kettő forintos fagylaltot. Mikor a tölcsért is megfelezték, megölelték egymást szemérmesen, és elindultak haza. Fejenként egy forint terhelte a lelkiismeretüket.

Otthon szuszogott az öt gyermek. A szomszédasszony ellibbent, mint kötelességét beteljesített gyertyafény.

 Álomra dőltek ők ketten akkor, és érezték e   gymás ajkán a bűn édes ízét.

Citrom, málna, és vanília, eper íze volt annak az érzésnek.

Spóroltunk egy forintot- súgta felesége fülébe akkor - de mennyi ízt kaptunk.

Van egy kislány valahol a világban. Hogy hol, nem tudni ezt. Rózsaszínű kis ruhában ül, virágok között. Arca a virágokat tükrözi. Ő lett ennek az éjszakának az íze.

 Mikor érezte a hívás pillanatát, elhivatta a papot, és az orvost.

 Szavukat vette, hogy ha az orvos megállapítja, hogy elindult, akkor bólint a papnak.  A pap pedig ekkor majd kiszalad az udvarra, és fehér keszkenővel integet a torony felé, hogy az ott őrködő harangozó muzsikáljon a szerszámain.

Meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, s miközben morzsolgatta a rózsafűzért, prózát, és dalt kevergetett ki száján vegyesen. Egy köhögési roham után azt mondta, „ugatnak bennem a halál kutyái.” Mikor megcsendesedett a légzése, akkor dúdolgatott alig hallhatóan. A szöveget is alig lehetett hallani a légyzümmögéstől átitatott rekkenő nyári melegben.

Szól a kakas már, lassan virrad már,

Zöld erdőben sík mezőben sétál egy madár

Kék a lába, zöld a szárnya

Az életben, és azon túl sétál egy madár.

Azt mondják tapasztalt öreg emberek és nénik, akik már sok vándor útrakelésének tanúi voltak, hogy ilyenkor, egy szent pillanat alatt megtisztulnak, és fokozott aktivitással dolgoznak az érzékszervek. Az évek óta süket meghallja a pók szövését a sarokban, a nyolcvan évvel ezelőtt megevett bukta illatát érzi az orr, az emlékezet fénysebességre kapcsol, és a ködös múltból dokumentumfilm kerekedik, ami pereg a már vaksi szemek előtt.

A bölcsőben a csecsemő fekszik, szeme már nyitva, lát már, csak nem ért semmit. Aztán elmosolyodik.

A csodálók hada azonnal megszólal:

– Látod, milyen széplelkű a gyerek, még alig jött meg, már mosolyog - mondja az anya.

– Rám mosolygott, mert megismert - teszi hozzá az apa.

– És nem is sivalkodik, és nem is sír - mondja a nagynéni – látszik, milyen módos nevelésben van neki része.

A csecsemő ezekből semmit nem ért. Őt beültették egy moziba, hogy nézzen meg egy filmet. A film még nem pereg, ezért kicsit gőgicsél, rosszallásának hangot adva.

 A kórus:

– Angyalok hozták ide, azokra emlékezik, mikor gőgicsél - mondja a keresztanyja, és a többiek bólogatnak, és elfelejtik, hogy mennyit gondolkodtak azon a szülők, hogy elkapartassák, vagy angyalok hozzák ide őt?

Pereg már a film, az örök mozigépész elindította a vetítést. A csecsemőnek az előtte lévő élet, az útrakészülőnek búcsúzó összefoglaló.

Most is körülállják szerettei, és nézik az arcát.

– Látod, elmosolyodott - mondja a felesége

– Enyhültek a fájdalmai - így az orvos.

– Angyalokat lát már - véli a pap.

Elmosolyodott, mert a filmjén gyerek volt, tiszta volt, jóra törekvő.

Most eltorzult az arca, és liheg, kaparja a párnát, és pereg a film, pereg a végtelenből a végtelenbe.

– Ismét kezdődik egy roham - dörmögi az orvos - talán kis ópium segít.

– Soha nem volt ilyen arca az életben - tudósít a felesége.

Igen, eltorzult az arca, mert a filmjén már akadémiai hiteleséggel látta, hogy hogyan, miként, miben, és hol hibázott.

– Én soha nem tagadtalak meg uram. Sem a tanításodat, sem az erkölcsömet.

 Ekkor a film véget ér, és ismét hall, egy más dimenzióban.

– Én a sajátképmásomra teremtettelek téged! Önmagad. Önmagad megtagadtad?

– Nem tudom uram, talán soha nem is voltam önmagam.

– Ez a szentháromság lényeg te gyerek, te nagyon gyerek - nevetett az úr - a földi léted, amit saját képmásomra teremtettem, aztán én, és talán utoljára önmagad..

– Igyekeztem mindig hibátlanul tenni-venni, tevékenykedni, persze hibát hibára halmozva.

 Egy törvény volt számomra mindig, hogy ne tagadhassalak meg soha, Uram.

Szeme lecsukódott, és az arca szép volt.

 Az orvos megfogta a pulzusát, sokáig fogta, aztán bólintott a papnak.

 A pap kiszaladt, és a fehér vászonnal hevesen integetni kezdett. Megszólaltak a harangok.

 A kórus rögtön dalra kelt:

– Apánk tiszta ember volt - mondták a gyerekek.

– Soha másra nem nézett - hüppögött az asszony.

– Dolgos, csak családjára tekintő ember volt, magát nem kímélve - törölgette szemét a szomszéd.

A harangok zengtek, a gyertyák szépen fogyasztották saját életüket, a körülállók - hivataluknak megfelelően - nos, ők körül álltak.

És ekkor megszólalt a kakas.

Pereg a film, az örök mozigépész vetít.

A csecsemőnek az előtte lévő életet, az útrakészülőnek búcsúzó összefoglalót. Egyszerre az örök érkezőknek és elmenőknek. Az örök nézők előtt. Jó ez így.

A kapu előtt szívok egy szivarkát. Rozzant biciklin egy ember…..

– Született, vagy meghalt valaki? - bök a harangszó felé.

Megvontam a vállam.

– Nem mindegy?

– Igaz, nagyon igaz - bólint.

A bicikli elnyikorog. 

 Citrom, málna, vanília és eper ízét éreztem akkor.

Soroksár 2015-04-09

Éjjel

PLT’

v