Te féltesz, s én féltlek...
Te féltesz, s én féltlek téged,
így hullunk bele
a holnap sírgödrébe.
Már nem ég a lángunk,
szerelmünk moraja
moha, hamu alatt.
A tüzek, mikből gyermekek lettek,
elfáradtak,
kihunytak szemünkben.
Pedig nagy volt a tűz,
emlékszel, kedves?
Szópárbaj, vád, dac, baj,
kínkeservek táplálták a máglyát,
min égtünk eleven.
Leégett a máglya.
kihunyt a tűz varázsa,
melegével széledt szét a nép a bárba.
Mi itt maradtunk.
S kérded:
Te félsz?
Igen! Félek…
Azért, mert féltesz,
S én féltelek téged.
Így hullunk bele
kéz a kézben a
holnap sírgödrébe.
Soroksár, 2009. 11. 08.
PLT’
|